Ésszerûen

 

Az ember szereti magát ésszerű lénynek tekinteni. Pedig általában kevéssé ésszerűen cselekszünk, csak (főleg utólag) ésszerűsítjük a dolgokat, Albert Camus szerint az ember olyan teremtmény, aki egész életét azzal tölti, hogy megmagyarázza, hogy miért nem abszurditás az élete... Hogyan magyarázhatjuk meg, hogy nem az ? Az alábbi példa mutatja, miként igazoljuk saját cselekedeteinket önmagunk s a világ előtt.

Marian Keech vonzó, középkorú asszony, Amerika kellős közepén élt egy nagyvárosban, és az ötvenes évek elején kijelentette, hogy üzenetet kapott egy távoli bolygóról. Egy szeptemberi estén azt a hírt kapta a Clarion nevű égitestről, hogy a Földet hatalmas árvíz fogja elpusztítani, méghozzá december 21-én. Szerencsére a Clarionról egy szakasz, repülő csészealjat küldenek majd Mrs. Keech és családjának megmentésére. Kicsiny de hűséges sereg verbuválódott az asszony körül, akik minden szavát elhitték, és komoly áldozatokat hoztak, pénzüket, ingó és ingatlan vagyonukat elajándékozták (hisz emezekre úgyse lesz szükségük a Clarion bolygón…), munkahelyükön felmondtak, s megszakították a kapcsolatot barátaikkal, néhányan még az eljegyzésüket is fölbontották... Odasereglett Mrs. Keech köré egy csapat szociálpszichológus is, hívőnek tettetvén magukat, mert szerették volna közvetlen közelről megfigyelni, mit tesznek majd az igazi hívők december 21. után (föltéve, hogy nem lesz árvíz). A kutatók úgy találták, hogy ezek az emberek jóindulatú és zárt csoportot alkottak, és az újonnan jötteket barátságosan fogadták ugyan, ám éreztették velük, hogy nekik - régieknek - édes mindegy, hogy más emberek csatlakoznak-e vagy sem. Szilárdan hittek a jóslatban, de nem csaptak csinnadrattát, elküldték a riportereket, nem adtak interjúkat és nem számoltak be ügyükről a kívülállóknak.

December 20-án Mrs. Keech azt az üzenetet kapta a Clarionról, hogy a csoport pakoljon össze és legyen készenlétben pontosan éjfélkor, de távolítsanak el minden fémtárgyat a ruházatukból. Engedelmeskedtek, a cipzárakat és kapcsokat kifejtették… Amikor elmúlt az éjfél, az emberek egyre reménytelenebbül várták a csészealjakat… Hajnali négykor még mindig ott ültek némán és elképedve… 4:45-kor azonban Mrs. Keech földerült arccal jelentette, hogy üzenetet kapott a Clarionról, nincsen semmi baj, már nem kell elmenekülni, minthogy a Földnek megkegyelmeztek és nem lesz árvíz, hála e kis csoport állhatatosságának, tudniillik türelmes üldögélésük olyan sok fényt gerjesztett, hogy megváltoztatták az ítéletet. A csoport megkönnyebbült és örvendezett…

Amit ezután tettek, föllelkesítette a szociálpszichológusokat, huszonnégy óra leforgása alatt ezek a csöndes, visszahúzót emberek felhívtak minden szóba jöhető tévé és rádióállomást, hetilapot, hogy megmagyarázzák, miért nem valósult meg a jóslat. Hosszú beszédeket mondtak különböző utcasarkokon, röplapokat osztogatva, és egyáltalán, mindent elkövettek, hogy további hívőket toborozzanak. Szemmel láthatólag immár fontosnak találták, hogy üzenetük a lehető legszélesebb nyilvánosságot kapja. A csoport tagjai bizonyára átmentek az elkeseredés fázisán, a kezdeti örömujjongás után, elvégre sok mindent föladtak és elvesztettek. A világ nem pusztult el, ám az ő állásuk, vagyonuk (vőlegényük) odalett… Hogyan vehetnék biztosra, hogy helyesen cselekedtek, mindezed dacára ? Hogyan győzhetnék meg önmagukat, hogy a viselkedésük nem volt teljesen abszurd ? Természetesen úgy, hogy erről meggyőznek mindenki mást...

A jóslat bekövetkezésének elmaradása után, már szükséges volt a többiek meggyőzése, így beszélhették rá önmagukat is, hogy az általuk hozott áldozatok nem voltak hiábavalóak. Ha sikerül megértetni a többiekkel, hogy az ő viselkedésük mentette meg a világot, eloszlathatják saját kétségeiket is. Ez iparkodás folyamán hívőkből fanatikusokká váltak… (Erre később, a szektáknál, még visszatérünk).

Leon Feszinger, a szociálpszichológia egyik legkiválóbb teoretikusa, 1957-ben állt elő a kognitív disszonancia elméletével, mely leírja, hogyan ésszerűsíti az ember a cselekedeteit, ha két egymással ellentétes tudattartalmunk (gondolatunk, hiedelmünk, véleményünk) van, az agyunkban, tehát disszonancia, kényelmetlen feszültség, keletkezik. Például az a hiedelem, hogy jön a pusztító árvíz, kellemetlenül ellentétes azzal a tapasztal, hogy mégse jött... Feszinger szerint e feszültséget az ember olyan kínosnak érzi, hogy igyekszik azt megszüntetni a lehető legkönnyebb módon, megváltoztatván egyik (vagy másik, vagy mind két) tudattartalmat, hogy jobban "megférjenek" a fejében. Különösen így van ez olyan helyzetekben (mint példánkban), amikor az ember önbecsülése forog kockán. Kezdődik a ferdítés, a tagadás, önmagunk (és mások) "megdumálása", az ésszerűsítés.

Az ésszerűsítés kényszere igen fontos tényező, amikor a rábeszélésre (propagandára) reagálunk. Ha Frank, aki mindig erős dohányos volt, szembesül azzal a ténnyel, hogy esélye a rákos betegedésre igen magas, két dolgot tehet. Vagy a dohányzással kapcsolatos szokásain változtat (márpedig aki próbált leszokni róla, tudja, milyen nehéz), vagy kénytelen úgy dönteni, hogy az orvostudomány téved. Takarózhat a barátai példájával is, "ha tényleg annyira veszélyes volna, Sam (Jack, Kate) már leszokott volna". Arra a következtetésre is juthat, hogy a füstszűrő fölfogja a rákkeltő anyagok zömét. Esetleg áttérhet egy alacsonyabb nikotin és kátránytartalmú készítményre. Érvelhet úgy is: "Éljek inkább rövidebb életet, amelyben azonban azt tehetek, amire kedvem szottyan, mint egy hosszabbat, amelyben minden tilos, ami jó."

Minél fontosabb az embernek egy bizonyos cselekvés, annál inkább visszautasít minden információt, ami azzal ellentétes. A pszichológusok szerint a legnehezebben azok az emberek tudnak leszokni a dohányzásról, akik már megpróbálták, de kudarcot vallottak, s így kapcsolatuk a dohányzással még szorosabbá vált… A disszonancia csökkentésével az ember védi az énjét és őrzi pozitív önképét. De az önigazolás gyakran végletes példákat eredményez, sokan még akkor sem törődnek a veszéllyel, amikor az önbecsapás a halálukat okozhatja, s a szeretteikét is, a szó szoros értelmében.

Kaliforniát gyakran sújtják földrengések. 1983 május 2-án egy 6,5-ös erősségű földrengés rázta meg a Colinga nevű mezőgazdasági vidéket, jelentős károkat okozva, ám egyszersmind egy pozitív fejleményt is hozott. Kalifornia államban elrendelték, hogy fel kell mérni az épületek földrengésállóságát, és megtenni a lehetséges lépéseket a várható károk csökkentésére. Santa Cruzban, Dave Steeves, neves mérnök kapott megbízást, hogy a fölmérést elvégezze. Ő az után kimutatta, hogy egy komolyabb földrengés esetén 175 épület szenvedne súlyos károkat, s ezeknek zöme a Pacific Garden Mall (népszerű bevásárlóközpont) környékén van. Az itteni házak építészetileg "megerősítetlen" technológiával készültek, ráadásul feltöltött talajon, ami rendszerint növeli a földrengés hatását.

A városi tanács logikus reakciója az lett volna, ha gondosan megvizsgálják Steeves jelentését. Logikusak-e a következtetései ? Alapos munkát végzett-e ? Pontosak-e a számításai ? Ha igen, akkor nem marad más hátra, mint a lehetséges megoldás keresése, segélyért folyamodhat a város a szövetségi szervekhez, figyelmeztetheti polgárait a veszélyre, bevezethettek volna kevésbé költséges biztonsági rendszabályokat, mozgósíthatták volna a lakosságot, stb. Steeves nyilván bánmelyik "olcsó" megoldást elfogadta volna.

Ám a városi tanács 1987-ben egyhangúan arra szavazott, hogy a legokosabb az lesz, ha megvárják milyen törvényeket hoz Kalifornia állam, a földrengések elleni küzdelemben (??!!) Addig is megválasztottak egy bizottságot, s az ügyet ezzel levették a napirendről… Steevesről kijelentették hogy fölöslegesen kelt pánikot, és anyagi végveszélybe akarja sodorni a várost javaslataival. Az illetékesek zöme arra az álláspontra helyezkedett, hogy Santa Cruzt különben sem fenyegeti földrengés a közeli jövőben… Röviden szólván, a Steeves jelentés kognitív disszonanciát okozott a város vezetői számára.

1989 október 17-én 7,1-es erősségű földrengés volt a Santa Cruz melletti hegyekben, öten meghaltak, 2.000-en megsebesültek, 300 lakóház összedőlt és további 5.000 súlyosan megrongálódott. A Pacific Garden Mall romokban hevert. A Steeves jelentés pontosnak bizonyult, sőt talán még túl optimistán ítélte meg a földrengés okozta károkat… Mindezek után, hogy csökkentse kognitív disszonanciáját, a város egyik vezetője Steeves-t hibáztatta, kijelentvén, a mérnök "annyira ijesztő jelentést nyújtott be, hogy éppen azért nem vette senki komolyan, mert túl nagy rémületet keltett…"

A disszonancia eloszlatásának kényszere messzebbmenő következményekkel járhat tehát. A rábeszélés, meggyőzés, mindenesetre ezt is használja, a maga javára fordítván az ésszerűsítés csapdáját. Első lépésként szándékosan teremt kognitív disszonanciát, fenyegetvén az önbecsülésünket, például lelkifurdalást keltve a befogadóban, (pl. mert nem szed elég vitamint, vagy keveset mos fogat), esetleg szégyenkezésre késztetve, (pl. mert a férjének nem elég fehér az inge), netán kétszínűnek vagy megbízhatatlannak minősítve (aki még egy vacak üdítőt sem tart otthon, amiért a bombázók megőrülnek, és bármikor beléphetnek kérni egyet). A második lépés az, hogy olyan megoldást ajánlanak, amellyel a kognitív disszonanciát megszüntethetjük, s egyúttal azt tesszük, amire ő beszél rá…

Az elmondottakat, további két példával illusztrálhatjuk. Tekintsünk el attól, hogy milyen nemes célból történik a következő, csak a lényegi szituációra koncentráljunk ! Tegyük föl, valaki kopogtat az ajtódon, s arra kér, adakozz, jótékony célra. Ha nem akarsz adni, minden bizonnyal találni fogsz megfelelő indokot a visszautasításra, nincs pénzed, ennyivel úgyse segíthetsz sokat stb. Ha viszont a kéregető az általános mondókájához hozzáfűzi, "Egyetlen penny is segíthet…", oda a jó kifogásod... Micsoda ember az, kérded önbecsülésed védelmében, aki egy pennyt sem akar adni ? És az ésszerűsítés csapdája máris fogva tart. Önbecsülésed veszélybe került, csak úgy mentheted meg adakozol.

E "forgatókönyvet" kipróbálta a gyakorlatban Robert Cialdini és David Schroeder. Minden második alkalommal az általuk felkért "gyűjtők" kijelentették, hogy "egyetlen penny is segíthet". Azok az emberek, akiknél e mondatot bevetették, kétszer olyan gyakorisággal adtak, mint azok, akiknél nem. Sőt általában többet is adtak ! Tehát az a kijelentés, amely felmentést ad a kisösszegű adakozásra nem csökkenti, hanem inkább növeli az összeget !!! Bizonyára azért, mert amint eldöntjük, hogy adunk, a kognitív disszonancia megszüntetésének vágya adakozókedvünket is fokozza. Benyúlván a zsebünkbe, olcsó volna kihúzni onnan egy árva pennyt, önbecsülésünk szerint amúgy is nagylelkűek vagyunk…

A háborús propaganda legártalmasabb következménye, hogy lélektani mentességet ad arra, hogy az egyik nemzet fiai lemészárolják a másikéit. A háború rengeteg kárt és szenvedést okoz, méghozzá gyakran ártatlan kívülállóknak és gyerekeknek is… Az a tudattartalom, "Becsületes, tisztességes és jó vagyok, ilyen a hazám is", ellentétben áll ezzel. "Ártatlan emberek halálát és szenvedését okozom, ezt teszi a hazám is". Ha a rombolás és gyilkosság kétségtelen, annak letagadása nem segít, így csak az marad hátra, hogy minimálisra csökkentsd humanitárius eszményeidet vagy maximálisra növeld az áldozatok bűnösségét (jelentsd ki, hogy megérdemelték sorsukat)…

A második világháború végén az amerikaiak atombombát dobtak Hirosimára és Nagasakira. Több mint 100.000 civil, rengeteg nő és gyerek, halt meg, nem is beszélve a súlyos sebesültekről. Manapság az amerikaiak nagy része ellenzi, ami törtért. De a bomba ledobását követő héten, akkori közvélemény kutatás szerint, az amerikaiak kevesebb, mint 5 százaléka szavazott ellene, ellenben 23 százalékuk további atombombák ledobását sürgette, Japán kapitulációja érdekében…

Akadhat olvasó, aki mindezt már poros történelemnek véli. Csakhogy az Öböl-háború táján az iraki népet, Szaddam Husszein "a bagdadi hóhér" lelkes követőjeként írta le számunkra a "meggyőzés". A háborút követő örömünnep idején kevés amerikai fejezte ki sajnálatát, amiért sok tízezer iraki civilt elpusztítottak "sebészi" pontosságú bombázásaikkal, melyek Bagdad infrastruktúráját is romba döntötték (ideértve a vízszolgáltatást), további szenvedéseket okozva a lakosságnak. A modern idők valamennyi háborúja során a propaganda igyekezett elfeledtetni velünk, hogy az ellenséges ország polgárai is emberek…

Az "embertelenítés" célja az, hogy a háború (általunk) okozta szörnyűségei kiváltotta kognitív disszonanciát mérsékelje... Vigyázni kell, mert minél inkább igazoljuk ezeket a borzalmakat, vezetőink annál könnyebben követik el őket… Az ésszerűsítési csapda négyzetesen mélyül, "Szörnyű cselekedetet kővettem el, de igazoltam magam, mert az áldozat megérdemelte, amit kapott. Ha viszont megérdemelte, akkor még többet kéne kapnia... "

Ironikus helyzet, hogy ha el akarjuk kerülni, hogy önmagunkat amorálisnak vagy ostobának tartsuk, előkészítjük a terepet, hogy amorális vagy ostoba dolgokat kövessünk el. Van-e bárminő ellenszer ? Világos, hogy mindig igazolni akarjuk cselekedeteinket, de az is kétségtelen, hogy ha mást nem teszünk, soha nem tanulunk saját hibáinkból.

Gyakran találkozhatunk azért olyan emberekkel, akiknek sikerül kitörniük az ésszerűsítés csapdájából, bátran beismervén hibáikat, s tanulnak belőlük, önmentegetés helyett. Jó volna tudni, mi e magatartás titka. Szép volna, ha a hiba elkövetése után egyszerűen megállíthatnánk az önigazoló masinánkat, mondván: "Oké, elszúrtam. Mit tehetnék, hogy ez többé ne forduljon elő ?" A beismerés az első teendő, a második pedig az Én megerősítése, mert erő kell ahhoz, hogy az ember szembenézzen gyöngeségeivel a javítás, nem pedig a magyarázkodás, szándékával…

Mindannyian tudjuk, hogy könnyebb ezt mondani, mint csinálni. Olyan kultúrában élünk, mely nehezen bocsátja meg a hibáinkat, s a kudarcot rendszerint bűnnek tekinti... Gyerekeink gyakran köznevetség tárgyává lesznek, pusztán azért, mert egy vizsgán nem mentek át. Sikeres edzőket rúgnak ki, ha a csapat egy idényben gyöngébb teljesítményt nyújt. Ha több türelemmel viseltetnénk mások hibáival szemben, könnyebben bocsátanánk meg a saját botlásainkat önmagunknak…

A fentiek bizonyítására, amit a reklámokban sokszor kihasználnak, van egy másik kísérlet is, mivel ez az egyik legjobb, további példákat már nem említek ehhez a részhez. A lényege, hogy ki kell választani sok pálcika közül azt, amelyik a leghosszabb. Nem szabad őket összemérni, csak a szemmértékünkre lehet hagyatkozni. Ha ezt "csak" ki kell választani, mindig a helyes pálcát veszik ki az emberek. Ha azonban egy csoport előtt kell ezt megtenni, ráadásul úgy, hogy 8-9 előre beépített ember MIND, azonos, de rossz pálcát választ ki, (tehát kiváltják a disszonanciát), nos ekkor az emberek túlnyomó része ugyan azt a rossz megoldást választja, mint az előtte lévő, beépített emberek…???!!!

Mivel ennek a disszonancia feloldási vágyunknak a hatása ennyire erős, a reklámok rendesen építenek is rá...