Kép a fejedben

 

A Public Opinion (közvélemény) című folyóiratban Walter Lippmann, a kiváló politikai elemző leírja egy kislány történetét, aki egy nap, virágzó jókedvből búskomorságba és mély gyászba zuhant, azért, mert egy szélroham hirtelen megrepesztette a konyhaablakot. A kislány vigasztalhatatlan volt, s órákig érthetetlenül beszélt. Amikor végre ki tudta fejezni magát, azt mondta, hogy a megrepedt üvegtábla rosszat jelent, meghalt egy közeli rokonuk, épp ezért gyászolni kezdte távollévő apját, hiszen nyilván őróla van szó. Ám néhány nap múltán távirat érkezett az apjától, tudatván, hogy kutyabaja. A kislány tehát tökéletes fantazmagóriát gyártott egy külső tény (a megrepedt ablak), a babona (ez halált jelent), a félelem és az apja iránti szeretet elegyéből.

Lippmann nem a személyiség abnormális működését hangsúlyozta, hanem föltette a kérdést: hasonlóan a kislányhoz, milyen mértékben hagyjuk, hogy általunk kitalált történetek kormányozzák gondolatainkat és cselekedeteinket ? Úgy vélte, sokkal jobban emlékeztetünk erre a kislányra, mint amennyire ezt hajlandóak volnánk beismerni… A média képzeletbeli világot fest körénk, és a "fejünkben lévő képek" ebből származnak arra nézve, hogy a férfiak és nők mit tesznek és mondanak bizonyos helyzetekben. Lippmann e megállapításra, 1922-ben jutott. Hét évtizeddel később megkérdezhetjük, mi a bizonyíték rá, hogy igaza van, és ha igaza van, milyen mértékű a média befolyása világlátásunkra és értékrendünkre ?

Vessünk egy pillantást a tévében látható világra. George Gerbner és munkatársai végezték a legátfogóbb tévéelemzést. E kutatók a hatvanas évek végétől videóra vettek és gondosan megvizsgáltak ezer és ezer, főidőben sugárzott, tévéműsort s a bennük felbukkanó figurákat. Összegezve eredményeiket, úgy találták, hogy a televízió ordenáré módon félrevezető képet ad a valóságról. Ráadásul, mint e vizsgálat bizonyítja, a tévét sokan meglepő mértékben tekintik a valóság hű tükrének…

A főidőben adott műsorokban háromszor annyi férfi szerepelt, mint amennyi nő, és a nők mindig fiatalabbak voltak a férfiaknál, akikkel találkoznak. A színes bőrűek (elsősorban a latin-amerikaiak), a gyerekek és az öregek jóval kevesebbszer szerepelnek annál, mint amekkora az arányszámuk a lakosság egészéhez képest. Az etnikai kisebbségek képviselői általában csak kisebb szerepekben tűntek föl. Továbbá, a figurák zöme vezető vagy értelmiségi volt. Az USA-ban a munkaerő 67 százaléka fizikai dolgozó, a képernyőn viszont csupán a figurák 25 százaléka végez ilyen munkát. A bűnözés a tévében tízszer olyan gyakori, mint a valóságban. Egy átlagos kamasz, tizenötödik születésnapjáig mintegy 13.000 emberölés szemtanúja volt a képernyőn. A tévében szereplő figurák több mint 50 százaléka valamilyen viharos és kegyetlen összecsapás alanya lesz, míg az FBI adatai szerint az USA lakosságának kevesebb, mint egy százaléka lesz erőszakos bűncselekmény áldozata… David Rintel forgatókönyvíró, aki az Amerikai Írók Szervezetének elnöke volt, találóan sommázta: "Este nyolctól tizenegyig a tévéadás egyetlen épületes hazugság…"

Igyekezvén megérteni a tévénézés és a fejünkben lévő képek közti kapcsolatot, Gerbner és kollégái összevetették a megrögzött televíziónézők (több mint napi négy óra) vélekedéseit a többiekéivel (napi négy óra alatt).

Kiderült, hogy előbbiek, 1. gyakrabban vallják a faji megkülönböztetés különböző válfajait, 2. messze felülbecsülik az orvosok, ügyvédek és sportolók számát, 3. alacsonyabbnak gondolják a nők képességeit a férfiakénál, 4. a valósnál nagyobb szerepet tulajdonítanak társadalmukban az erőszaknak, 5. azt hiszik, hogy manapság kevesebb az idős ember, és egészségi állapotuk rosszabb, mint húsz évvel ezelőtt - ennek épp a fordítottja az igazság… Sőt. A megrögzött tévénézők egészében baljósabb helynek látják a világot, mint akik ritkábban merednek a képernyőre, előbbiek fölteszik, hogy az emberek zöme csak magára gondol, s kihasználná a többit, ha tehetné… Gerbner és munkatársai szerint e tévképzetekről a televízió tehet, mert tévképeket mutatott az amerikai életről.

A bemutatott tévképek, és a valóság kapcsolatának egy vonatkozását vizsgálja a televíziós kriminológia, azt, hogy hogyan jelenik meg a bűnözés a képernyőn. Craig Haney és John Manzolati rámutat, a bűnügyi filmek eléggé hasonló képet festenek egyrészt az elkövetőkről, másrészt a rendőrökről. A rendőr a képernyőn elképesztően hatékony, majdnem minden bűnügyet földerít, és végül mindig a megfelelő személyt küldi rács mögé. A tévé azt az illúziót dédelgeti, mintha a bűnüldözés majdnem hibátlanul működne. A bűnözők motívuma a képernyőn szinte kivétel nélkül a pszichopatológia, a nyereségvágy vagy az indokolatlan mohóság, és nem a nyomor vagy a munkanélküliség, így a "tévés" bűnözők teljes egészében felelőssé tehetők cselekedeteikért.

Haney és Manzolati úgy véli, mindez társadalmi következményekkel jár. A gyakori tévénézők valószínűleg szigorúbb nézeteket vallanak, következésképp keményebb ítéletekre voksolnak, ha az esküdtszék tagjai közé kerülnek. Ugyanők hajlamosak megfeledkezni az ártatlanság vélelméről, azt gondolván, hogy a vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát, hiszen ha nem volna bűnös, nem kerülne bíróság elé…

Hasonló a helyzet a média más ágaival. Az újságok bűnügyi rovatainak szorgos olvasói jobban félnek a bűnözéstől, mint mások. A pornófilmek rendszeres nézői kevesebb részvétet éreznek a nemi erőszak áldozatai iránt. Amint a televízió - mint olyan - megjelenik egy területen vagy országban, a lopások száma megnő, bizonyára részben a tévé által terjesztett "konzumerizmus", a fogyasztásközpontúság, miatt. A kevésbé módos tévénéző saját lehetőségeit a képernyőn látottakhoz hasonlítja, és a "maga módján" próbál ennek megfelelni…

Megjegyzendő, hogy Gerbnerék ismertetett vizsgálata a tévé és a hiedelmek között csupán összefüggéseket talált, oksági kapcsolatot nem ! E kutatás eredményeiből nem világos, hogy a tévénézés hozza létre a hiedelmeket, vagy pedig éppen azok nézik folyton a tévét, akiknek ilyen a világszemléletük…? Annak bizonyítására, hogy a tévénézés valóban terjeszti a tévképzeteket (ami a rendelkezésre álló más vizsgálatok nyomán szinte biztosra vehető), olyan ellenőrzővizsgálatot kellene végezni, amelynek alanyait találomra választanák ki.

Egy jól kieszelt vizsgálatsorozatban Shanto Iyengar és Don, Kinder politikai pszichológusok eltérő tartalmú tévéhíradókat mutattak a kísérleti alanyoknak. Az egyes csoportoknak vetített hírösszeállításokban különböző problémák kerültek a középpontba, például Amerika védelmi képességei, a környezetszennyezés, infláció és más gazdasági bajok stb.

Egy hétig nézték a csoportok a szerkesztett híradókat, és ennyi, mint az eredmények tanúsítják, elég volt ahhoz, hogy a számukra túlhangsúlyozott problémát tekintsék a legfontosabbnak !!! Mi több, aszerint ítélték meg az akkori elnök tevékenységét, hogy mit tesz a "kulcsprobléma" megoldása érdekében… Mindez nem a véletlen műve. A kommunikáció kutatói, régóta ismerik a kapcsolatot a média taglalta ügyek, és a közvélemény által legfontosabbnak tartott témák között. A tömegkommunikáció tartalma alakítja ki, a közönség politikai és szociális érdeklődését és értékrendjét. Egy Észak-Karolina államban végzett, korszakos jelentőségű felmérés szerint, a szavazók azokat a kérdéseket ítélték a legfontosabbnak a választási kampány során, amelyekkel a helyi média legtöbbet foglalkozott… Hasonlóképpen, a kábítószer, a NASA tehetetlensége és az atomenergia akkor került az érdeklődés homlokterébe, amikor a média drámai minőségben és mennyiségben tudósított Len Bias kosárlabdasztár droggal összefüggő haláláról, a Challenger űrrepülő felrobbanásáról, illetve a Three Mile Sziget és Csernobil katasztrófájáról. Henry Kissinger, Nixon külügyminisztere pontosan értette a média hatalmát, a nemzet nagy kérdéseinek rangsorolásában. Megjegyezte egyszer, hogy ő sosem volt kíváncsi arra, mi a hírek tartalma a tévében, inkább az izgatta, hogy "milyen témák szerepeltek és milyen hosszúságban, mert ebből kiderült, mi vár Amerikára…"

Persze, mindannyian kiterjedt személyes és társadalmi kapcsolatokkal rendelkezünk, a média nem az egyedüli forrásunk a politikai, etnikai, faji és hivatásbeli kérdések megítéléséhez. A médiából szerzett tájékoztatás és benyomás viszonylag kevésbé hatékony, ha saját tapasztalatainkra is támaszkodhatunk. Azok, akik sok dolgozó nővel állnak kapcsolatban, kevésbé fogadják el a tévé által alkotott sztereotípiákat a női nemről. De vannak olyan témák, mint a bűnözés és az erőszak, amelyekről kevés ember rendelkezik közvetlen tapasztalatokkal, ezekkel kapcsolatban gyakorlatilag az egyetlen forrásunk a média, és az általa festett világ…

A tömegkommunikáció rábeszélő erejét mindig figyelembe vették a leendő politikusok. A "keményen szembeszállni a bűnözéssel" című választási ígéret azért válik be olyan gyakran, mert a fő műsoridőben látható pszichopata és nyereségvágyó bűnözőképhez szervesen kapcsolódik. A nyomor és a munkanélküliség, (a bűnözés legfőbb okai), elleni kemény szembeszállás ritkábban merül föl… Ugyanilyen eredményes, a politikus szempontjából keresztesháborút hirdetni a kábítószerek ellen, amikor azoknak áldozatává esik egy híres sportoló, vagy megígérni az atomreaktorok bezárását egy nukleáris katasztrófát követően…

A politikusok számára az a legfontosabb, hogy saját világképüket "ránk beszéljék". Roderick Hart politológus jegyezte meg, hogy a hatvanas évek elején az amerikai elnökök havonta 25 beszédet mondtak, ami elég soknak tűnik. Gerald Ford viszont 1967-ig nagyjából hat (!) óránként tartott egy-egy nyilvános beszédet. Ha egy elnök gyakran beszél bizonyos témákról (s szavai bekerülnek a híradókba), lényegében őtőle függ, hogy mi lesz az ország "napirendjén". Nem véletlen, hogy Bush elnök egyik legfőbb tanácsadója Robert Teeter, (egy közvélemény kutató), volt, aki rendszeresen tájékoztatja az elnököt arról, hogy adatai szerint mi érdekli az embereket, mely témákról kellene beszélnie… Ez a hatalom megtartásának fontos módszere… Jeffery Pfeiffer, a gazdasági szervezetek szakértője leszögezi, hogy a vállalatvezér hatatnának legfőbb forrása az a joga, hogy ő állíthatja össze az ülések napirendjét (mikor miről döntenek, milyen kritériumok alapján), ő határozhatja meg a bizottságok összetételét, végül, de nem utolsósorban, ő dönt, hogy mely információk terjedjenek széles körben, s melyekre boruljon a jótékony feledés homálya.

Miért olyan meggyőzőek a média festette képek ? Azért, mert ritkán vonjuk kétségbe őket. Kevesen teszik fel a kérdést, "Vajon miért éppen ezt mutatják most, s nem mást ? Tényleg így dolgoznak a rendőrök ? Tényleg ennyi a bűncselekmény ?" Ami a képernyőn látható, azt gyakran garantáltan valóságosnak hisszük…

Ha pedig már elfogadtuk e képeket, a fejünkben fikcióvá formálódnak, s vezetnek bennünket kézen (orron) fogva. E képek primitív társadalomelméletté állnak össze, "tényeket" szolgáltatnak, s meghatározzák, mely kérdéseket tekintsük fontosnak vagy égetőnek, továbbá rögzítik a társadalommal kapcsolatos gondolkodásunk keretét. Bemard Cohen, a neves politológus szerint a médiának:

"Nem mindig sikerül az emberek szájába rágni, hogy mit gondoljanak, de azt igen, hogy miről gondoljanak valamit... A világban az emberek aszerint tájékozódnak, hogy milyen térképet rajzolnak számukra az általuk olvasott újságok írói, szerkesztői és kiadói…"

Az 1991-es Öböl-háború előtt a Kongresszus megvitatta az esetleges háború pozitív és negatív következményeit. A háború támogatói Szaddam Husszeint "új Hitler"-nek nevezték, hangsúlyozva, hogy ugyanúgy elgázosítja a kurdokat, mint Hitler annak idején zsidókat, ugyanúgy lerohanta Kuvaitot, mint Hitler Csehszlovákiát és Lengyelországot, továbbá hadi gépezetének szisztematikus létrehozása is Hitlerére emlékeztet. A háború ellenzői viszont Vietnamhoz hasonlították Irakot, ugyanolyan polgárháború lehet a dologból, míg Vietnamban észak és dél, itt különböző arab népek csapnak össze, a sivatagi harcra nincs felkészítve az amerikai hadsereg, ahogyan a dzsungelháborúra se volt, ez a háború is nemtelen célokért, az olajért és más üzleti hasznokért, indul.

A vita lényegében azon folyt, hogy melyik minősítés az igaz. Csakugyan, amint ez eldől, az is világossá válik, hogy mi a teendő. Ha Szaddam = Hitler, akkor a háború halogatása egy még szörnyűbb háború kitörését eredményezheti. Ha viszont Irak egy második Vietnam, akkor a háború hosszú lidércnyomás lesz, győztesek és vesztesek nélkül.

Tíz évvel az Öböl-háború előtt publikálta Thomas Gilovich e kísérlet-sorozat eredményeit. Azt vizsgálta, milyen hatással vannak a múlt emlékei döntéseink meghozatalában. Az egyik kísérlet során, politológia szakos egyetemistákat arra kértek, oldjanak meg egy föltételezett nemzetközi válságot. Egy kis demokratikus országot, egy agresszív diktatórikus szomszédja lerohanással fenyegette, csapatokat vonultatott fel a közös határon, valamint heves fölforgató és kémtevékenységet végzett a demokratikus országban, A válság, (kétféle) leírásában, szerepeltek olyasfajta irreleváns mondatok is, amelyek a helyzetet, vagy a náci Németország, vagy pedig az Észak-Vietnam ellen vívott háborúhoz hasonlították. A tájékoztatóból kiderült, hogy a demokratikus országból az etnikai kisebbségek tagjai marhavagonokban vagy csónakokon menekülnek el, a várható inváziót következetesen Blitzkrieg-nek vagy gyors csapásnak hívták, Amerika elnöke vagy New York államból származott (mint Franklin Delano Roosevelt), vagy Texasból (mint Lyndon B. Johnson), a válságról szóló tájékoztatót vagy a Winston Churchill Hallban, vagy a Dean Rusk Hallban tartották. Befolyásolták ezek a tárgyhoz nem szorosan tartozó mondatok a válság megoldására tett javaslatokat ? Meglepően nagy mértékben. Azok a diákok, akik azt a tájékoztatót kapták, amelyben a náci Németországot idéző kifejezések és célzások voltak, sokkal inkább ajánlották az USA fegyveres beavatkozását, mint azok, akik a Vietnamra utaló mondatokat olvasták…

A retorika klasszikus elméletei, az analógiát, a meggyőzés eszközeként, nem sokra becsülik, arra hivatkozván: túl könnyen támadható azzal, hogy nem "ül", vagyis a hasonlóság nem lényegi, illetve nem pontos. A klasszikus elmélet szerint az analógiák két szabály alapján értékelendőek:

1. A hasonlatosságnak a két összevetett dolog lényegbe vágó és fontos vonatkozásában kell fönnállnia.

2. Az analógia nem hagyhatja figyelmen kívül a két összevetett dolog lényegbevágó eltéréseit.

Vegyük észre, milyen alapvető változást okoz, ha e két szabályt alkalmazzuk az Öböl-háborúval kapcsolatos hasonlatok mérlegelésekor.

Van még egy mércéje a rábeszélő, helyzet meghatározásánál ez pedig a rábeszélő őszintesége. Csakugyan azt hiszi-e, hogy a helyzet olyan, amilyennek mondja, vagy csupán a propaganda cél érdekében tett magáévá egy álláspontot ?

Kevéssel az Öböl-háború előtt, 1990. október 15-én Bush elnök kijelentette: "Nap nap után érkeznek a hírek Kuvaitból a behatolt Szaddam-erők okozta atrocitásokról... egy nemzet szisztematikus megfélemlítéséről, tömegmészárlásokról, értelmetlen kínzásokról. Újszülötteket dobnak ki az inkubátorból... művese betegeket tépnek ki a vércserélő gépből... Tiszta hitlerizmus. De ne feledjük, hogy Hitler háborúja után a Nürnbergi bíróság ítélkezett..."

Komolyan gondolta ezt ? Talán. De minthogy ugyanez a kormány kicsivel korábban támogatta Szaddam háborúját Irán e1llen, Bush minimum túlzott. Ha az elnök túlzott is, sokan úgy vélik, bocsánatos bűn. Elvégre mozgósítani akarta a nemzetet egy háborúra, a demokrácia visszaállítása érdekében egy távoli kis országban, akkor még nem lehetett tudni, meddig tart, s hány amerikai életet követel. Bush ehhez kérte a jóváhagyásukat. A többségtől megkapta, s az elnök népszerűsége magasabbra emelkedett, mint valaha (a háború után elérte a 90 százalékot !)

De az ilyen rábeszélő trükköknek ára van - melyet mind a beszélőnek, mind a rábeszélt tömegnek meg kell megfizetnie. Esetünkben, amint az amerikaiak kijózanodtak az eufóriából (a háború gyors és kevés áldozattal járt), sokan eltűnődtek, hogy a teljes győzelem birtokában vajon miért hagyták Szaddamot a helyén… ? Tudván, hogy katonai erejének jó része érintetlen, ezt az erőt hamarosan be is vetette saját lakossága ellen.

Még az Egyesült Nemzetek haderejének főparancsnoka, Norman Schwartzkopf is érzet magában bátorságot, hogy e dilemmát megfogalmazza a tévében. Elképzelhető-e, hogy 1945-ben az USA elnöke, miután legyőzte Németországot, megengedje Hitlernek, hogy tovább uralkodjék ? Elképzelhető-e, hogy a Szövetségesek megállnak a német határoknál, és visszafordulnak ? Kizárt. Ha Hitler nem lesz öngyilkos, bíróság elé állítják, elítélik és kivégzik, akár a többi háborús bűnöst. Miért hagyta akkor Bush, hogy Szaddam Husszein Irak ura maradjon ? Zavaros ügy. A Newsweek 1991. május elsején végzett közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 55 százaléka nem tekintette győzelemnek az Öböl-háború befejezését, mert Szaddam még mindig hivatalban volt. Bush elnök népszerűsége hanyatlani kezdett, de nem nagyon. Mondhatnánk, ezt még megúszta…

Hosszabb távon azonban nem úszta meg. Az ügy ára az ő számára az, hogy lassacskán rájövünk, sose gondolta komolyan, hogy Husszein = Hitler. Analógiája cinikus kísérlet volt csupán, hogy félelmet ébresszen az amerikaiakban. Szaddam Husszein egy veszedelmes gazember, de ennek dacára képes megteremteni a stabilitást Irakban, márpedig Bush és tanácsadói ennek fejében hivatalában hagyták…

Sajnos, a Fehér Ház lakóinak általános gyakorlata, hogy port hintenek a nép szemébe, Lyndon Johnson hamis optimizmusától (a vietnami háború legnehezebb időszakában:"Látom a fényt az alagút végén !") Nixon hazugságáig a Watergate-ügyben ("Én nem vagyok csaló !"), valamint Reagan vallomásáig az Irangate kapcsán ("Hát, nem emlékszem.").

A fentiek tükrében világos, hogy miért nagyon fontos, hogy azok, akik rendszeresen nézik a médiák műsorait, mit látnak (beleértve a reklámokat is !). Ezért a felnőttek gyakran távol tartják a gyerekeiket, az erőszakos jeleneteket tartalmazó filmektől. (Erre hivatkozva függesztik fel időnként nálunk is, az egyik csatorna sugárzását, mert nyílván a szülők mégsem teszik ezt meg). Ha a gyerek megnézi kedvenc rajzfilmjét (ez általában a Tom és Jerry), szinte csak erőszakot lát. A klasszikus mesékből sem marad ki gyerekek kemencébe tétele, az, hogy egy farkas felfalja a nagymamát, a vadásznak el kell hoznia egy gyerek szívét, bizonyítékul, hogy megölte. Lehetne sorolni a példákat, amik mind azt bizonyítják, hogy valaminek az elfogadása, vagy elutasítása mennyire függ attól, hogyan tálaljuk, mibe csomagoljuk…

A következő részből azt tudhatod meg, hogy néhány egyszerű kérdéssel, szinte észrevehetetlen fogásokkal, mennyire könnyű manipulálni valakinek a véleményét, ha ezeket nem ismeri...