Szélhámosok (II.)

Feinschilbert Róbert, azaz "Róbert Bácsi…"

 

Bizonyára mindenki hallott már a Kálvin téri, városligeti leves osztásokról, az ócska, ütött-kopott kondérokról, az azokból kiszolgált, levesnek titulált löttyről, s e jótékonysági akció "apostoláról", Róbert bácsiról... Igen, arról a köpcös, kecskeszakállú, enyhén karikalábú, bajuszos kis Róbert bácsiról van szó, aki 1925-1930 között úgy tündökölt a magyar jótékonyság egén, mint előtte még soha senki, s akit a köznyelv Apostolnak nevezett el.

A nyomorgó munkanélküliek tízezrei álltak Róbert bácsi kondérjai előtt hosszú-hosszú sorban, rongyosan, nyáron csuromvizesen az izzadságtól, télen dideregve a fagytól, hogy napjában legalább egyszer meleg "ételhez" jussanak. S akkor, azokban az élekben tényleg a nyomorgók angyalának tűnt a Róbert bácsi. A főváros szegényei tisztelték, s miután idejükből úgy is futotta (munkát nem kaptak), járták a várost, hogy Róbert bácsi számára gyűjtsék az alamizsnát. Az uralkodó körök pedig hallgatólagosan tudomásul vették Róbert bácsi "leves akcióit", legalább az államkincstár pénzéből nem kellett ilyen célokra fordítaniuk. Sőt, olykor-olykor még a saját zsebükbe is belenyúltak az urak, 50-100 pengő erejéig… Amikor a vasárnapi nagymise előtt néhány pengőt ejtettek a templomajtóban ülő koldus kalapjába, a szerencsétlen nyomorult egy életen át emlegette urainak "jó szívét"... Ilyen meggondolásból adtak Róbert bácsi akciójára is...

Róbert bácsi népkonyháinak az ötletét egyáltalán nem a véletlen szülte… A Horthy-féle ellenforradalmi rendszer első éveiben, vagyis a húszas évek első felében a főváros tisztikara volt kénytelen felállítani ilyen népkonyhákat, hagy legalább valamelyest enyhítse a szegények szörnyű éhségét, a munkanélküliek hatalmas seregének nyomorát. Ilyen népkonyha állt a város több pontján, s a főváros évente körülbelül húszezer aranykorona értékű pengőt szavazott meg ilyen célokra. Lévén ekkoriban dr. Sipőcz Jenő alpolgármester a szociális és népjóléti ügyek legfőbb főnöke a városházán, e leves osztó helyeket Sipőcz-konyháknak nevezte el a nép.

Kétségkívül jelentős volt ez az összeg, de mégiscsak csepp a tengerben, ha tudjuk, hogy volt olyan nap, amikor Budapesten hatvan ezren tolongtak a népkonyhák előtt. Ennyi éhes emberszájat betömni, jóllakatni ebből a pénzből, eleve kilátástalannak tűnt. Mindenesetre néhány esztendőn át megszavazta a főváros ezt az összeget, aztán 1925-ben egyszer csak bejelentette, hogy még ennyi pénzt sem tud áldozni a nyomorenyhítő akcióra, mert a főváros kasszái is kiürültek.

Miután a főváros beszüntette az ingyen konyhát, egyszer csak megjelent a városházán egy köpcös, görbelábú, keménykalapos, alacsony úr, s bemutatkozott:

- Feinschilbert Róbert török állampolgár vagyok, aki Budapesten telepedtem le, s életem nagy célja, hogy az emberiségnek jót tegyek. Tudom, hogy önök már nem tudják fenntartani a népkonyhákat. De éppen ezért jöttem. Adják át nekem a meglevő berendezéseket, s én gondoskodom róla, hogy Budapest szegénysége továbbra is megkapja a maga meleg leves adagját… Sőt, teljes vagyonom feláldozásával hajlandó vagyok biztosítani tízezer ember számára a második fogást is…

Feinschilbert Róbert, török állampolgár persze nem ilyen tökéletes folyékonysággal adta elő mondanivalóját, mint ahogy ezt itt most leírtuk, hiszen csak törte a magyar nyelvet, de mondókájának mindenesetre ez volt a lényege. És Sipőcz alpolgármester úr, a fővárosi szociális és népjóléti ügyek főnöke kapva kapott az ajánlaton. Hogyisne kapott volna, amikor leginkább őt szorongatta a nyomorában lázongó budapesti szegénynép. Nyomban összehívatta a sajtó képviselőit, és bemutatta nekik Feinschilbert urat:

- Aki beszél németül, angolul, oroszul, franciául, spanyolul és természetesen törökül, különben özvegy, foglalkozása magánzó, hat gimnáziumot végzett. Ez utóbbi azonban egyáltalán nem zárja ki magas műveltségét, nagy vagyonnal rendelkezik, amelyet a közjó szolgálatába szeretne állítani. Kérem a hírlapíró urakat (szólt az újságírókhoz Sipőcz alpolgármester), szíveskedjenek a közvélemény tudómására hozni, hogy Feinschilbert úr átveszi a népkonyhákat, természetesen engedélyt kap bizonyos szeretetadományok gyűjtésére...

- Ez semmiség… - kiáltott közbe kissé tiszteletlenül Feinschilbert úr. - Formaság…

- Az engedélyt mindenesetre megadjuk, s leérjük Budapest úri közönségét, részesítse erkölcsi és anyagi támogatásában a népjólét emelésének e nagyszabású vállalkozását !

Feinschilbert úr ily módon rövidesen a budapesti szegények Róbert bácsija lett. Elhitték, hogy akadt egy jótékony lélek, aki egész vagyonát arra áldozza, hogy az ő éhségüket csillapítsa, gyermekeik éhes száját reggel, délben és este betömje…

Fényképek, életrajzok és kissé homályos utalások jelentek meg az újságokban arról, hogy Feinschilbert Róbert horribilis vagyonnal rendelkezik. De ennek pontos hollétéről, nagyságáról egyelőre senki sem tudott, mint ahogy arról sem, hogyan került Budapestre a török Róbert bácsi, s mit keresett az egyik héten Angliában, a másik héten Isztambulban, majd Madridban, aztán meg Helsinkiben… Az újságolvasó közönség ez utóbbit betudta Róbert bácsi világutazó szenvedélyének. Akik meg levest vártak tőle, aligha kutattak, hogy milyen vagyonból fedezi a népkonyhák költségeit Róbert bácsi…

Az arisztokrata körök is felfigyeltek Róbert bácsi akciójára, sőt a "főméltóságú asszony", Horthy Miklósné nyilvánosan el is kötelezte magát egy nagyobb gyűjtés személyes bevezetésére, majd a lapok tudomására hozta, hogy "saját megtakarított zsebpénzéből" egy, azaz egyezer pengőt utal át Róbert bácsinak, a jótékonyság e földre szállt apostolának. S ha már a kormányzóné ilyen "jó példával" járt elöl, holott "ez a kormányzó csak amolyan uborkafára felkapaszkodott lovastengerész", hogyne igyekeztek volna adakozni "a szegény magyar nép felemelkedésére" arisztokrata, vagyis grófi, hercegi uraink ? Hullottak is az ötven, száz pengősök a milliomos uraktól, herceg Esterházy, száztízezer hold akkori tulajdonosa például szintén belenyúlt a zsebébe, és százötven pengőt küldött inasával Róbert bácsi főhadiszállására, a Városligetbe…

Róbert bácsi ugyanis itt ütötte fel tanyáját, egy nagyobb fabódéban, melyben egy ócska kecskelábú asztal és néhány rozoga szék állt. E bódéra is csak azért volt szükség, hogy legyen egy hely, ahol a nap bizonyos órájában megtalálhatják a pártfogók kegyes adományaikkal. A pénz éjszakára persze már nem maradt itt, szépen átvándorolt Róbert bácsi Erzsébet körút 9-11. fsz. 2. szám alatti, négyszobás lakásába. Az "apostol" ugyanis a New York palotában lakott, ötlépésnyire a Hungária kávéháztól, itt töltötte a legszívesebben szabad óráit, művészek, írók és más hírességek árnyékában. Mert bár nem pályázott nagy dicsőségre, elég volt neki az is, amit hetente egyszer-kétszer kapott dicsérő jelzőkben a lapoktól, mégis úgy érezte, hogy neki a művészi, irodalmi élet hírességei mellett a helye. "Nevemet sokáig emlegetni fogják…" - mondotta olykor; de hagy mire gondolt eközben, senki nem sejtette… S valóban, ha az ember manapság megkérdez egy idősebb tős gyökeres budapestit, tudja-e ki volt Róbert bácsi, biztos a válasz: - persze, a népkonyhás !

Az első hetek lecsillapították a budapesti szegények már, már robbanásig feszült hangulatát, hiszen tényleg az éhhalál várt volna rájuk, ha nem jön ez a "mentő angyal", s nem veszi át a főváros nyomorenyhítő akciójának folytatását. Hogy legalább biztos ebédre, de olykor még reggelire is, vacsorára is számíthattak.

Kezdetben nem is volt semmi baj, pompásan működtek Róbert bácsi konyhái, hektoliter számra ontották a jó, sűrű, meleg levest, és a főzeléket. Hogy hús nem jutott hozzá, arról már igazán nem Róbert bácsi tehetett, annál inkább az urak, akik az ország ilyen nyomorúságos közállapotai közepette is elsősorban és csak a saját választékos étlapjaikra gondoltak, s mit sem törődtek a nép életével.

Róbert bácsi ügyesen kiválogatta magának a hosszú sorokban várakozó fiatalabb férfiakat és nőket, s azzal az ígérettel, hogy biztosítja számukra a reggelit, ebédet és vacsorát, a maga szolgálatába állította őket. Eleinte mindössze huszonöt-harminc főből állt a kis csoport, amely reggelente a kopott bódé előtt gyülekezett, s várta, hogy a kecskeszakállú öregúr kiadja a különböző címeket, amelyeket aztán fel kellett keresni… De három hónap múlva már négyszáz ember járta a fővárast, egyrészt a hagyományos gyűjtőívvel, másrészt kosarakkal, kannákkal, hatalmas kondérokkal, amelyekben az ételmaradékot hordták… Róbert bácsi ugyanis rájött, hogyan lehet rendszeresen biztosítani a népkonyhák nyersanyagát… Az éttermekben, szórakozóhelyeken sok a maradék, részben úgy, hogy a tányérban hagyja a vendég, részben pedig az előre megfőzött ételekből marad vissza. Ám maradt bőven nyersanyag is, harmadnapos káposzta, fás karalábé, fonnyadt zöldség, az éttermek ezt természetesen már nem főzték meg, s nem tálalták fel. Ellenben Róbert bácsi még tudta hasznosítani… Először is körbejárta Budapest valamennyi nagyobb éttermét, és megállapodott a vendéglősökkel, étteremtulajdonosokkal, hogy összegyűjtik számára a hulladékot, amit ő megfőz, illetve ha éppen főtt ételről van szó, kiszolgál szegényeinek. Így jutott el az akkori Honvédelmi Minisztériumba is, kieszközölve annak engedélyét, hogy Budapest három nagy laktanyájából ő kapja meg az egyébként moslékba szánt ételmaradékot. Rövidesen olyan mennyiségű étel és nyersanyag gyűlt össze naponta, hogy Feinschilbert úrnak külön fuvarosokat kellett fogadnia az elszállításhoz. A "népjóléti hálózat" tökéletesen működött, jöttelementek a társzekerek, csörömpöltek a nagy kondérok, s hozták az ennivalót Róbert bácsi konyháira. Ki is figyelt volna arra, hogy az az étel, amit az éhségtől elcsigázott szegény emberek elfogyasztanak, két-háromezer tányérból lett összeöntve, íze, színe, neme felismerhetetlen ? Azt viszont senki sem tagadhatta, hogy meleg. Mert alapelv volt Róbert bácsi konyháin, hogy az ételt csak melegen szabad kiadni ! Isten őrizz, hogy valaki hideg, zsíros-faggyús étellel elrontsa a gyomrát !

Ne tévedjünk, Feinschilbert Róbertet korántsem valamiféle egészségügyi vagy humánus meggondolások vezették, egyszerűen az óvatosság. Mert ha történetesen tömeges gyomorrontást idéz elő a hideg étel, még a közegészségügyi ellenőrök is megvizsgálhatják a népkonyhákat... S akkor itt a baj… Csak néhány beavatott tudta, hogy a nagy adakozó már két hatalmas, teremnek is beillő helyiséget bérelt a Duna-parti közraktárakból, s itt tartalékolta a káposztát, paprikát, zöldségféléket, amelyek már akkor is fonnyadtak, olykor rohadtak voltak, amikor a raktárba kerültek.

Mindenesetre a főváros el volt telve a "jótékony apostol" odaadó akciójától. Azt persze nem tudták, milyen ígéret ellenében kapja Róbert bácsi a maradékot, a nyersanyagot, megígérte a vendéglősöknek, henteseknek, fűszereseknek, hogy nevüket "megörökítteti" a főváros Arany Könyvéden. Hogy ilyen Arany Könyv soha nem is volt ? Nem tesz semmit… A kereskedők bedőltek Feinschilbertnek, amikor így szólt hozzájuk:

- Az ilyen bizonytalan időkben még nagyon jól jöhet, ha a főváros tisztikara tudja, hogy ön lelkes támogatója a nyomorenyhítő akciónak !

S a kereskedők, kofák vállalták az áldozatot. Csakhogy a fél sertések, fél marhák, a kofák által adományozott zöldségfélék, gyümölcsök, a fűszeresek által küldött zsák lisztek soha nem jutottak el a népkonyha kondérjáig… Ellenben szépen átvándoroltak más vendéglősökhöz, más fűszeresekhez, más kofákhoz, akik viszont kapva kaptak az alkalmon, hogy a nagykereskedői vagy a piaci árnál valamelyest olcsóbban juthatnak áruhoz. Ment is ez egy jó esztendeig, de mivel csak nem akart megszületni az a nyavalyás aranykönyvi bejegyzés, meg már sugdolóztak is, hogy talán mégse a szegények fogyasztják el ezeket az ajándékokat, a kereskedők lassanként beszüntették az adakozást. A pénzadományok viszont továbbra is szépen gyűltek, gondoskodtak erről Róbert bácsi bizalmi emberei, akik ha kellett, kegyesen, ájtatos arccal, de ha kellett, erőszakosan, Krisztussal és a kormányzóval fenyegetőzve, egyre több és több pénzt hajtottak fel. Különösen akkor lendült fel Róbert bácsi akciója, amikor a kormányzóné másodszor is hajlandó volt kiállni vasárnap délelőtt a ferences rendiek temploma elé és csörgetni a perselyt, gyűjteni a filléreket, a pengőket "a nép jólétének felemeléséért".

Ezek a fillérek, pengők rövidesen bérház alakját öltötték, egyik bérházat a másik után vásárolta Feinschilbert úr. Már az sem izgatta különösebben, hogy a kereskedők nem nagyon adakoznak. Kiküldte embereit a vásárcsarnokba, összesöpörtette velük az elhullajtott sóskaleveleket, spenótot, zöldségfélét, így is összejött hat-nyolc szekérre való egy-egy nap, aztán olyan leves lett belőle, amilyen éppen lett... A második fogás ? Az már régen elmaradt…

Még 1926-ban… "A nyomasztó gazdasági helyzet vitte el"… Legalábbis Róbert bácsi így nyilatkozott a lapokban, hozzátéve, hogy "lassan már így is koldusbotra jut", mert tetemes vagyonát egy esztendő alatt szinte teljesen felemésztette a sok tízezer éhes budapesti száj…

A közvélemény persze sajnálta Róbert bácsit, s ezért támogatta, a kisemberek, akiknek volt állásuk, munkájuk, olykor még anyagi erejükön felül is adakoztak, hiszen ha Feinschilbert Róbert "feláldozhatta egész vagyonát a nyomor elleni harcban", nem kötelességük-e nekik is támogatniuk ezt a küzdelmet, nekik, akik maguk is bármelyik pillanatban az utcára, s így a népkonyhára kerülhetnek ? Feinschilbert úr pedig rohamosan gazdagodott a nyomorgók bőrén... Már 1926 óta rendszeresen, havonta juttatott pénzt Londonban élő lányának, mégpedig egyáltalán nem kis összeget, havi 1500 fontot, ami megfelelt több mint 4000 dollárnak, 15-16 ezer aranypengőnek. Ilyen nagy összeget bank útján rendszeresen, feltűnés nélkül nem lehetett kiküldeni az országból. Az öregúr azonban túljárt a kormányhivatalok, rendőrök eszén. Személyes megbízottja vitte Bécsbe a pénzt minden hónap 25-én, ott befizette az Osztrák Bank pénztárába, s onnét utalták át Londonba.

Itthon azonban egyre többen és többen suttogták, nem tisztességes ember ez a Feinschilbert Róbert. Ám az öreg szélhámos nem hagyta, hogy kikezdjék dicsőségét, újabb, nagyszabású, mindenkit lenyűgöző akcióba vágott, megalakította "Az Öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Irodát." Jól hangzik, nem ? Az Iroda kezdetben öt, később tíz emberrel dolgozott, valamennyi jó svádájú, színészi képességekkel megáldott, szuggesztív erejű rábeszélő képességgel bíró fiatalemberek, akiket Róbert bácsi jól megfizetett. S az Iroda rövidesen nagy eredményeket ért el, öngyilkosjelölt volt bőven ebben az időben. Ha valaki felmászott a hídra, a Turul madárra, vagy mérget vett be, s az orvosok még életben tudták tartani, a halálba indult öngyilkosjelölt rövidesen "Az Életnek Megmentő Irodában" találta magát. A rendőrök hozták ide, hiszen a lapok naponta írtak Róbert bácsi újabb nemes akciójának pompás eredményeiről, "aki megjárta az Irodát, többé nem gondol a halálra". Hogy mit csináltak vele, mit nem, ma már aligha lehetne megállapítani. Tény viszont, hogy ez a "lebeszélő" iroda jól dolgozott, s újra bearanyozta Róbert bácsi nevét a közvélemény egén.

De kérdezhetik, mi volt a pláne ebben Az Életnek Megmentő Irodában, Róbert bácsi számára, aki tudvalevően csak egy istent imádott, a pénzt ? Az alkalmazottak pénzbe kerültek (nem is kevésbe) a rendőröknek is oda-oda kellett dugni némi borravalót, amikor beszállították az öngyilkosjelöltet… Az viszont teljesen valószínűtlen volt, hogy a halálnak indult fizet majd azért, mert "visszarángatták" az életbe. Róbert bácsi nem is rájuk számított, amikor ezt az egyre lendületesebben fejlődő, egyre több és több "nyersanyaggal" rendelkező iparágat megindította, hanem a rokonokra. És a rokonok szép csendben, fizettek. Ki többet, ki kevesebbet, attól függően, mit bírt el a pénztárcája. S erről már hallgatott a fáma, a lapok sem tették szóvá… S az új üzlet virult, s árnyékában újabb ragyogást kapott az ingyenleves-akció is…

Hogy képünk legyen arról, mit szedett össze öt esztendő alatt a nyomorenyhítő akción, és Az Életnek Megmentő Irodán Róbert bácsi, közöljük 1930. január 1.-i vagyoni állapotát, hét nagy bérházat 150-200 ezer aranykorona, két családi házat mondhatott magáénak Budapesten, s körülbelül 150 ezer aranykorona értékű betétje volt Bécsben, az Osztrák Banknál. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt a körülbelül egymillió pengőt is, amit a lányának küldött Londonba, láthatjuk, mekkora vagyont szerzett a szélhámos "apostol"…

A bomba 1930. január 14.-én robbant. Róbert bácsi ugyanis a népkonyhák és az öngyilkos mentő iroda mellett egyre többet foglalkozott uzsorakamatra adott hitelekkel. Így kerüli kapcsolatba Domonkos Sándor és Domonkos József budapesti kereskedőkkel is, akiknek rövid lejáratra, 25 százalékos kamat ellenében 15 ezer pengőt kölcsönzött. Amikor a kölcsön határideje lejárt, megjelent Domonkoséknál egy dr. Fülöp Miklós nevű ügyvéd és követelte Feinschilbert Theodóra, angliai lakos pénzét. Kölcsönügyleteinél ugyanis Angliában élő lányát tüntette fel hitelezőként Róbert bácsi.

Ám Róbert bácsi megtiltotta ügyvédjének, hogy haladékot adjon, hanem árverést kért Domonkosék 180 ezer aranykoronát érő, VII. kerület Klauzál tér 10. szám alatti házára. Az árverést kitűzték, megtartották, és a ház el is kelt 90 ezer pengőért. S ki más vette volna meg, mint Feinschilbert Theodóra. Budapesti megbízottja, dr. Fülöp Miklós, a 9o ezer pengőből levonta a korábbi követelést, plusz a 25 százalékos uzsorakamatot, s a maradékot kifizette. A két kereskedő dühös lett. Mert amíg ki nem forgatták őket a vagyonukból, addig mélyen hallgattak, az akkori törvények azt is büntették, aki felvette a pénzt uzsorakamatra. Most már azonban nem bánták, lesz, ami lesz, feljelentést tettek a rendőrségen Feinschilbert Róbert ellen, uzsora címén.

A rendőrség az első napokban nagyon óvatos volt, hiszen jól tudta, milyen szerepet játszik a közéletben Feinschilbert Róbert. Rendőrségi eljárást indítsanak egy olyan ember ellen, akinek a jótékonysági missziójához maga Horthy Miklósné is a nevét adta ! Ezt kockázatosnak tartotta a főkapitányság. Viszont a feljelentés megérkezett a rendőrségre, az akta elindult útjára, s valamit tenni kellett. Így aztán kénytelen-kelletlen megindították a vizsgálatot. Ám Róbert bácsi idejében értesült az ellene folyó eljárásról, s még időben gondoskodott róla, hogy az az egyetlen bérház is, amely a saját nevén szerepelt, gyorsan átirattassék a lánya nevére. Mire a rendőrség behívatta Róbert bácsit, hogy közölje vele a feljelentés lényegét, valamint, hogy egyéb, csalás bűntettének alapos gyanúját kimerítő bűncselekmények is tudomásukra jutottak, már rendezett volt a kecskeszakállú "apostol" szénája. A házkutatás Róbert bácsi Erzsébet körút 9-11. szám alatti lakásán pedig egyenesen kudarcot vallott, nem találtak mást, mint egy korábban pazar fényűzéssel berendezett négyszobás lakást, gyakorlatilag teljesen kiürítve. A falak még őrizték a leakasztott festmények nyomát, s ebből könnyen következtethettek a detektívek, Róbert bácsi minden ingó vagyonát, a drága képeket, aranytárgyakat is eltüntette.

A lapok persze tudomást szereztek a házkutatásról, és szaglászni kezdtek, vajon mi lehet az oka a Feinschilbert Róbert elleni rendőrségi eljárásnak ? Rövidesen nyomra bukkantak, s most már szellőztetni kezdték Róbert bácsi egyéb viselt dolgait is. A közvélemény azonban a lapok támadásai ellenére is semleges maradt. Ez különben érthető, hiszen igen sok ember úgy emlékezett Róbert bácsira, mint aki meleg levest adott akkor, amikor a magyar állam, a kormány még ezt is megtagadta ! Sőt, voltak olyanok (nem is kis számban), akik az immár nyilvánvalóvá lett szélhámos védelmére keltek. Talán ezt mérlegelték az akkori kormánykörök, amikor leintették a Feinschilbert-ügy vizsgálóbíróját, "Nem kell olyan mélyen belemenni a dolgokba". S bár a korabeli nyomozati iratokból, amelyek eddig a levéltárak mélyén lapultak, tudjuk, milyen horribilis vagyont szélhámoskodott össze a "nyomorenyhítő apostol", bűnügy valójában soha nem lett a dolgaiból.

Az iratok között találunk például egy nyomozati anyagot, amelyen ez a kétsoros kézírásos szöveg olvasható: "Tessék már az ügyet lezárni, nem nézünk farkasszemet Róbert bácsi szegényeivel. Volt, ami volt, kiutasítani !" Az aláírás olvashatatlan, minden jel szerint magas helyről származhatott, ha ezzel a néhány sorral ad acta tehették Feinschilbert Róbert kétségkívül nagyszabású panamáját. Az iratokhoz mellékelt kimutatás szerint hozzávetőlegesen másfél-kétmillió pengőt síbolt össze Feinschilbert Róbert öt esztendő alatt, a népkonyhákon és Az Életnek Megmentő Iroda révén…

Végül is a magas hely leirata megmentette Róbert bácsit a bírósági ítélettől, 1930. augusztus 3-án kiutasították Magyarország területéről. A lapokban mindössze egy néhánysoron közlemény jelent meg a kiutasítás tényétől és arról, hogy Róbert bácsi elhagyta az országot. Később az újságokban felbukkant még néhányszor a neve, ha egy újságíró Bécsben járt, s véletlenül összefutott az ott letelepedett Róbert bácsival, hazatérése után lapjában beszámolt e találkozásról. A riportok stílusa ugyan eltért egymástól, de valamennyi ezzel a refrénnel zárult,

- Nem is kerestem én azon olyan sokat… De azért elárulom, az orruknál fogva vezettem az urakat, mert nem, hogy vagyonom lett volna, de egy ócska fillérem sem volt, amikor Magyarország területére érkeztem. Lányom is szegény zongoratanárnőként kezdte. s nem a szegényektől loptam, mert nekik mindig megadtam, ami kellett, csak okosan gazdálkodtam azokkal a morzsákkal, amiket a gazdagok juttattak…

Róbert bácsi nyilvánvalóan azért mondta el újra és újra mindezt, hogy jó emlékezetükben tartsák meg azok, akik ezekben az esztendőkben a nyomor konyháira kényszerültek…