Öngól
Minden
államférfiúi érdem kijár Francois Mitterand-nak,
amiért 1981-ben elnökké választották. Ám óhatatlanul
felmerül a gyanú, nem kapott-e egy kis segítséget ellenfelétől
? Érdemes kissé belemerülni a részletekbe…
1973-ban,
1974-ben és 1975-ben is, az elnök Valéry Giscard
d'Estaing a közép-afrikai Bokassa császártól, gyémántpipát
fogadott el, miközben nem éppen szerencsés módon ez
alkalmakkor Gisard-t a császár "Papá"-nak titulálta.
A
Canard Enchainé című szatirikus hetilap megszerezte
és leközölte a sztorit.
Sok-sok
kertelés után megszületett Giscard válasza a
Canard állításaira, az ajándéknak nem volt "Ni
la forme, ni la valeur" (se formája, se értéke),
és kijelentette, azokat állami múzeumokban helyezték
el.
A
Canard utánanézett... Nem történt ilyesmi…
Erre
Giscard egy tévébeszédben kijelentette, hogy
véletlenül az 1980-as elnökválasztási kampány kellős
közepén a gyémántot eladták, a pénzt pedig a Közép-afrikai
Vöröskereszt kapta.
A
Canard utánanézett. Nincs ajándék…
Akkor
Giscard újabb ténnyel állt elő, azt mondta, az
ominózus gyémántot elküldték Drako elnöknek, Bokassa
utódjának, mindössze párhéttel korábban, a Vöröskeresztnek
szánva.
A
Canard utánanézett, Giscard 114.997 frankot
küldött, ami megfelelt 20.000 dollárnak, ez az összeg
azonban csak egy kisebb gyémánt ára.
Tehát
megnyugtatóan nem rendeződött az ügy, mert amikor Giscard
gyalog hagyta el az Élysée palotát 1981-es veresége
után, körülvette a tömeg, és kórusban skandálta, "Add
vissza a gyémántot ! Add vissza a gyémántot !'…
Egy
másik mese, ami arról szól, hogyan tudják a politikusok
saját kapujukba juttatni a labdát, Nagy-Britanniából
származik.
Az
I. világháború végén, a társadalmi elit a négyéves borzalomra
és haditakarékosságra, extravaganciával és nagyarányú
költekezéssel reagált.
A
kirívó pénzszórás és különcködés igencsak bosszantotta
Stanley Baldwin-t, a majdani miniszterelnököt.
Úgy gondolta, a gazdagoknak példát kéne mutatni takarékosságban
és közösségi érzésekben.
Ennek
megfelelően Mr.
Baldwin, aki a felsőház elnöke
volt, a gazdagok önkéntes adózását javasolta, számítva
arra, hogy így, évente mintegy ötvenmillió fontot lehet
összehozni.
A
jó példával elöl kell járni elvet követve elvállalta,
hogy vagyonának negyedét visszaadja az államnak.
Állami
kötvényeket vett majd elégette a papírokat, s így gyakorlatilag
magajándékozta a pénzügyi tárcát.
Beau
geste-je 120.000 fontjába került, és senki nem követte
példáját…
Mit
mondjak ? Várható volt…
De
ez semmi a brit történelem 1745-ös, talán legnagyobb
öngóljához képest.
Történt
pedig, hogy Charles Edward Stuart, azaz, Bonnie
Charlie herceg partra szállt a Hebridákon és zászlót
bontott. Egész Skócia mellé állt, Edinburgh elesett,
seregei délnek vették az irányt.
December
6-án Derby alatt haditanácsot tartottak, ahol a herceg
tanácsadói nagy nyomásának engedve, a lehető legszerencsétlenebbül
döntött, visszavonul.
Inkább
London ellen kellett volna vonulnia, ahol, bár ezt a
herceg nem tudhatta, ellenfele, Hanoverian már
összecsomagolta holmiját.
Mikor
a Stuart-sereg visszavonulásának híre Londont
elérte, a Hanoverianok sebtében kicsomagoltak,
és "Mészáros" Cumberland, György király fiának
vezetésével azonmód üldözőbe vették Bonnie herceget
és földijeit.
1746.
április 16-án utol is érték őket Cullodennél…
Semmi
kétség afelől, hogy az "Arany Öngól Díj" mégiscsak egy
kevésbé romantikus embernek, Richard Milhous Nixonnak
jár.
Ő
határozott úgy, hogy a Fehér Házat hangra bekapcsoló
Sony magnókkal lássák el. És lőn.
A
magnófelvételeket őrző szalagok, remélte, híven tudósítják
az útókort történelmi szerepéről.
Meg
is tették…
