Hadsereg
(I.)
A
Tizenegyes Huszárok, a híres könnyűlovasság parancsnoka,
Cardigan
grófja volt.
Katonaságnál
nem éppen szerencsés, ő a lehető legrosszabb viszonyban
volt elöljárójával és egyben sógorával, Lord
Lucan-nal, aki, hogy ő se maradjon
el, ki nem állhatta a saját elöljáróját, a brit csapatok
főparancsnokát, Lord Raglan-t
Történt
egyszer, hogy amikor Lord Cardigan egy szűkszavúan
megfogalmazott parancsot kapott, miszerint támadja meg
az orosz ágyúkat, vissza kellett volna kérdeznie:
-
Melyik ágyúkat ?
Képtelen
volt rá… Igaz, ő megkérdezte a futárt, de azt pechjére
a legrosszabb pillanatban lőtték le, éppen mikor az
irányt mutatta volna…
Íme,
az utolsó Brundell, morogta őlordsága, s egyszerűen
megindult a legközelebbi tüzérállás felé, nem törődve
azzal, hogy csapata követi-e őt…
A
csatában a könnyűlovasság mindent megtett, amit tehetett,
csakúgy, mint a kozák tüzérek.
Az
eredmény: A briteket kis híján kisöpörték…
Raglan
rémülten figyelte a hadiesemények ilyetén állását magaslati
helyéről.
"Ne
aggódjon", mondta egyik szárnysegédje, ezzel nyugtatgatva
a biztosan bekövetkező katasztrófát illetően, "Ez semmi
Chillanwallához
képest".
Azt
nem jegyzi a krónika, Raglan-t ez a megjegyzés
megnyugtatta-e, de a szorgos kutatás kiderítette, a
szárnysegéd szavai az 1849-ben, a szikh háborúban vívott,
Chillanwala-i csatára vonatkoztak. Az elmaradhatatlan
túrbánjaikat viselő szikhek sok, rosszul vezetett brit
katonát megöltek. A holttesteket állítólag a szikhek
úgy eltorzították, hogy az arcok gúnyosan vicsorogtak
a szemlélőre, példátlan vereség volt.
Persze
a példátlan talán nem is a legjobb kifejezés… A katonai
döntések az idők kezdete óta kiszámíthatatlanok.
A
brit hadvezetés a kezdetektől számítva sem vett éppen
repülőrajtot…
449-ben
Britanniai Vortigern király, akinek a Pict
családdal volt némi elszámolnivalója, elhatározta, támadásához
segítségül hívja a szász Hengist és Horsa
testvérpárt.
Miközben
a szászok könnyedén szétverték Pict-éket, megjegyezték,
hogy a "britek szóra sem érdemesek, de a föld kiváló".
Elküldtek hát rokonaikért és barátaikért, a jütök-ért
(kora középkori nép) és az angelek-ért (a mai
angolok germán ősei) Germániába. Együtt aztán (nem szép
dolog) hajdani munkaadóik ellen fordultak, és 455-ben,
ahogy az náluk szokás, le is győzték a királyt az Aylesford-i
csatában…
Állítólag,
a derék Horsa is ekkor vesztette életét, a családból
Hengist maradt meg, ő lett ama angolszász dinasztia
első tagja, mely a következő hatszáz évben uralkodott…
1034-beit,
a leghűbb és legvénebb alattvalójának tanácsa ellenére
Canute
király megpróbálkozott egy komoly
előképzettséget kívánó akrobatamutatvánnyal, ami legnagyobb
sajnálatára,
végül visszafelé sült el.
Egy
másik uralkodó kollégája, nevezett Caligula,
a vizekkel keveredett nézeteltérésbe i.sz. 37-ben.
Felettébb
bosszantotta, hogy nem bírt a Csatornán átkelni és elfoglalni
Britanniát. Jobb ötlete éppen nem lévén, embereit beparancsolta
a jeges vízbe, hogy azok megkardlapozzák a hullámokat.
Aztán saját normái szerint jegyeztette le Oceana
legyőzését…
A
császár később a lovát tette meg konzulnak.
Ettől
fogva a birodalmi katasztrófák századokon át, változatlan
hevességgel követték egymást...
1842
januárjában Lord Elphinston tábornok, akit Kabulnál
legyőztek az afgán emír vérszomjas katonái, (az afgánok
megbízhatatlanságára vonatkozó jótanács ellenére) végrehajtott
egy biztosnak látszó utasítást, és visszavonta 16.500
fős, erős helyőrségét a hágókon át Jalabad-ig.
Elphiston
neki is indult csak hogy lemészároltassa teljes legénységét,
miközben azok a hágó leküzdésével foglalták el magukat.
Sikerült
is, egy szál híján.
Nevezett
"szerencsés" egy bizonyos dr. Brydon, az egészségügyi
alakulatból.
Noha
a vérfürdőt élve megúszta, a nyomorult, összeszurkált,
összeszabdalt ember, testében lándzsákkal, mint egy
megszúrt disznó érkezett Jalabadba, ahol, miután
bevonszolta magát, összeesett és meghalt.
A
történész Sir John Kaye így írt: "Ez olyan tragédia
volt, melynek szörnyű vége a világtörténelemben példa
nélkül való…"
Nem
meglepő, ilyen vezetők mellett Indiában a dolgok rosszról
még rosszabbra fordultak.
1857-ben
a dicső Kelet-Indiai Társaság, seregének 223.000 szipoj
katonáját egy új típusú Enfield puskával szerelte
föl.
Ebbe
olyan, zsírozott bőrből való patron kellett, melyet
tüzelés előtt, muszáj volt átharapni, és a nyílásba
tenni.
Hamar
szárnyra kelt a rémhír, miszerint a zsiradék marha és
disznózsírból van…
A
szarvasmarha, tudjuk, szent állat a hinduk számára,
a moszlimok pedig a sertéshúst tekintik tisztátalannak…
Mindkét
vallás katonái úgy vélték, tisztátalanok és átkozottak
lesznek, ha az új fegyvereiket használják…
1857.
május 10-én, egy derűs vasárnapon, a Delhi
melletti Meerut-ban a
Második Bengáli Gránátosok 85 katonája, sajnálkozó kifejezéssel
és könnyfakasztó magyarázatok közepette megtagadta új
puskája megtöltését…
A
parancsnokoló tiszt, W. W. Hewitt tábornok megismételte
a Tölts ! parancsot majd, mikor katonái újfent
nem engedelmeskedtek, letartóztatta és bebörtönöztette
saját embereit…
Még
aznap társaik, akik egy helyi bordélyban pihenték ki
fáradalmaikat, otthagyva az ígéretes szórakozást és
a nőket, elindultak föllázadni és kiszabadítani bebörtönzött
bajtársaikat…
Napokon
belül a teljes kelet-indiai hadsereg fellázadt…
Az
ezt követő indiai fölkelés során, mindkét fél részéről
elhallgatott atrocitásokat követtek el…
Amit
tudunk, az az, hogy tízezrek, (indiaiak és angolok)
estek áldozatul...
A
Brit Birodalom más részein, hasonlóan éles eszű generálisok
vigyázták a dicsőséget.
1879.
január 22 én a Lord Chelmsford vezette sereg,
körülvette a királyuk, Cetewayo vezette zulukat
Isandhlwana alatt.
Az
angolok olyannyira bíztak a szembenálló tudatlan, meztelen
barbárok feletti győzelemben, hogy úgy gondolták, nem
érdemes előre felnyitni a vaspántokkal lezárt lőszeres
ládákat…
Sőt
mi több, léhaságukban elfelejtettek a ládanyitáshoz
alkalmas szerszámokat hozni…
Amikor
az egyéni lőszer elfogyott, a katonák természetesen
nem lőtték tovább…
A
zuluk mindenkit lemészároltak…
Sok
holttestet leszakadt körmökkel találtak meg, ezek a
körmök a reménytelen ládanyitogatáskor szakadtak le…
A
világ minden részén (tetszőleges összetételű) halálos
koktélnak, bizonyult a túlzott magabiztosság és a bennszülöttek
megleckéztetésének ellenállhatatlan vágya.
Mikor
1836-ban William Travis úgy határozott, feltételezett
jogai alapján elfoglalja a Mexikói Köztársaság területét,
és rettenthetetlen csapatát Alamo alatt összegyűjtötte,
nos aligha a kapott végeredményre számított…
George
Armstrong Custer
hasonlóan elbaltázott kísérletét tett a bennszülöttek
kioktatására 1876-ban.
A
jó tábornokot egy nagy büntetőexpedíció vezetőjeként
küldték Ülő
Bika, sziú nagyfőnök felségterületére.
Az
eseményék során azt a parancsot kapta, hogy fokozatosan
nyomuljon előre, és az előzetes egyeztetés szerint találkozzon
kollégája, John
Gibbon tábornok katonáival.
Igen
ám, de a közismerten forrófejű Custer
a parancsot figyelmen kívül hagyta, és úgy döntött,
egyedül vág neki a sziúk földjének.
Nyugodt
előnyomulás helyett a tábornok erőltetett menetben közelítette
meg a Little
Big Horn folyó völgyét.
Itt
egy jól megerősített, nagy indián falút talált.
A
tábornok nem hezitált, haladéktalanul kiadta a parancsot,
"Roham !"
Katonái
inkább vágytak volna pihenni, talán aludni is az éjszakai
menetelés után, de a parancs az parancs…
Még
két opportunista indián vezetője, Mitch
Boy és Bloody Knife figyelmeztették
Custert, hogy a sziú falu túl nagy és túl jól
felfegyverzett ahhoz, hogy lerohanhassák egyetlen sikeres
villámtámadás reményében.
Custer
tábornok ugyanakkor meg volt győződve, hogy a Hetedik
Lovasszázad képes bármilyen
indián sereg elagyabugyálására, és minden jótanács ellenére
támadott.
A
kioktatás váratlan fordulatot vett.
A
tábornok kapott leckét az indiánoktól…
Még
a huszadik században sem enyészik el egykönnyen a rossz
szokások iránti hagyományőrző vonzódás.
A
harmincas években a Brit Birodalmi Vezérkar meg akarta
oldani a távolkeleti gyarmatok védelmét. Szingapúr szigetét
jelölte ki bázisnak.
Nehézfegyverek
hatalmas mennyiségét szerelték föl, biztosítandó, a
sziget a nyílt tenger felől bevehetetlen legyen, s egy
óriási támaszpont is épült, hogy oltalmazza a flottát,
melyet háború esetén innen indítanának el.
Fel
sem merült annak a lehetősége, hogy Szingapúr megtámadható
Malájföld felől is, mellyel egy töltés kötötte össze.
Erről
úgysem jön ellenség, biztosították a tekintélyes stratégák
a feljebbvalóikat, mert a maláj partok annyira sziklásak,
hogy modern seregeknek leküzdhetetlen akadályt jelentenek.
Az
már eszükbe sem jutott, hogy légvédelem is kéne netán...
Minek az ? Az admirálisok szentül hitték, a repülők
annyira "veszélyesek" a modern hajókra, mint szúnyogok
az elefántokra…
1941-ben
aztán óriási gőzzel beindult a nagy terv.
A
vezérkar két nagy zászlóshajót, a Prince of Walest,
és a Repulse-ot elküldte Szingapúrba, hogy megfélemlítsék
a japánokat.
A
tábornoki kar legnagyobb meglepetésére a japánok nem
hogy megijedtek volna, de még annyi eszük is volt, hogy
nem a szingapúri ágyuk előtt szálltak partra, melynél
halomra lövették volna magukat, hanem északon, a szárazföldön
settenkedtek befelé.
A
Prince of Wales és a Repulse kötelességtudóan
el is ment oda elsöpörni a támadókat, bár ne tették
volna, mert bizony végül őket süllyesztette el a japánok
légitámadása.
A
hódítók aztán megindultak, és szikla ide, szikla meg
amoda, meghökkentő könnyedséggel keresztülvágtak a leküzdhetetlen
maláj partvonalon, és teljes váratlansággal, észak felől
támadták meg Szingapúrt.
Mivel
az ágyuk megmásíthatatlanul a tenger felé néztek, és
el nem fordultak volna fikarcnyit sem, a város pár nap
alatt elesett.
70.000
brit és ausztrál katona adta meg magát a japánoknak.
Churchill
ezt a stratégiai malőrt a "brit történelem legnagyobb
kapitulációja"-ként emlegette…
A
"Perfid Albion" azonban éles eszéről legalább
akkora hírnevet szerzett, mint erejéről.
1944
elején, (láthatóan megelégedve a szövetségeseknek a
náci Németország feletti látható győzelmével) a Brit
Titkosszolgálat figyelmét a Szovjetunió felé fordította.
Lássuk
be, volt benne némi logika, mert ha a Szovjetunió megszűnik
szövetségesnek lenni, akkor csak ellenség lehet…
Dicséretes
előrelátással egy új osztályt alapítottak, azzal a feladattal,
hogy megelőzzön bármilyen, Nagy Britannia ellen irányuló
szovjet kémtevékenységet.
Azt
az embert, akit az osztály élére kineveztek, csak úgy
aposztrofálták az SIS-nél, hogy ő az, akire ragyogó
jövő vár.
Harold
"Kim" Philby-nek hívták, és tényleg az volt a helyzet,
hogy a hírszerzésben csúcspozíció járt neki. Egy moszkvai
sajtókonferencián jelentette be 1963-ban, hogy ezredesi
rangot töltött be a KGB-nél…
Még
ha az MI5-ös ügynök tudta is, kicsoda Kim Philby,
nem kell mindent készpénznek venni, elég, ha emlékeztetünk
arra, micsoda baleset érte 1940-ben az irattárat. A
Szolgálat akkori vezetője, aki pusztán Q néven volt
ismert, elrendelte, hogy az összes feljegyzésről készüljön
másolat, ha az ellenség esetleg az eredetiket megsemmisítené.
A
Szolgálat egyik fotósa (a dokumentumok túl bizalmasak
voltak, hogy idegenre bízzák a munkát) sokat és keményen
dolgozott, amíg lemásolta a sok száz iratot. Csak amikor
az ellenség tényleg elpusztította az eredeti anyagot,
akkor derült ki, hogy a tapasztalatlan fényképész sietségében
a negatívokon levágta az összes fejlécet, így eltűnt
annak az embernek a neve, akiről a feljegyzés szólt…
Hát
igen, nem biztos, hogy a brit történelem legdicsőbb
lapjai ezek. De hasonló ballépések elkövetésében Britannia,
mint láthattuk, nem rendelkezik monopóliummal. A legkevésbé
sem…
1862.
szeptember 17-én az antietami csatában találkozott
az Unió és a Konföderáció serege.
Az
Ambrose Burnside tábornok vezette Unió seregnek,
a parancs szerint át kellett kelnie a Potomac
folyón, és az ellenséget a tábora közelében meg kellett
támadnia.
A
döntés szerinti kettes sorokban mentek át a hídon, ideális
célpontot kínálva a konföderációs lövészeknek, akiknek
állásaik direkt úgy voltak megépítve, hogy a hidat ellenőrizhessék,
és az arra járókat lelövöldözhessék…
Nem
nehéz elképzelni, milyen szörnyű mészárlás következett...
Hogy,
hab is legyen a tortán, Burnside tábornok figyelmét
elkerülte az a tény, hogy a folyó csak három láb mély,
és bárhol biztonságosan át lehetett volna rajta gázolni…
Ezt
az ütközetet Abraham Lincoln így kommentálta:
"Csak ő képes arra, hogy a győzelem kapujában vereséget
csikarjon ki…"
