Springer

 

Amikor "Károlyka" felhívta telefonon az "Axel Springer belföldi szolgálat" főhadiszállását a nyugat-berlini Kochstrasse 65. szám alatt, mindig nagy volt az öröm a legnagyobb nyugatnémet sajtótröszt berkeiben. "Károlyka" ugyanis egyike volt azoknak a politikusoknak, akik a nyugatnémet szociáldemokrata párt hátsó padsoraiban meghúzódva vagy éppen a Rajna parti külügyminisztérium apró szobáiból, jó pénzért szabályos ügynöki és hírszerzői szolgálatot teljesítettek a Springer tröszt számára. Mióta a korábbi évek gyakorlatával szakító józanabb "keleti politika" kibontakozott, ezek az ügynökök bizalmas megbeszélések jegyzőkönyveinek fényképmásolatait tucat számra szállították a Springer sajtó számára.

Így például 1970 júliusában a moszkvai szovjet-nyugatnémet tárgyalások jegyzőkönyvének közlésével próbálták megtorpedózni a megbeszéléseket. 1971 júliusában, a Nyugat-Berlin ügyében folytatón négyhatalmi tárgyalások bizalmas szakaszában a résztvevők felszólalását közölték, sőt a washingtoni nyugatnémet nagykövet rejtjeles távirataihoz is hozzájutottak…

Mindez nem volt új módszer. Már 1967-ben megbízást kaptak a Springer sajtó ügynökei, hogy miniatűr fényképezőgépekkel felszerelve kompromittáló fotókat készítsenek a nyugatnémet televízió "második műsorának" munkatársairól, (Springer akkoriban ugyanis saját televíziós adóhálózat kiépítésére törekedett.)

Az ügynökoffenzíva politikailag kudarcot vallott. A hisztériakeltés nem sikerült, és az enyhülés "karavánja" továbbhaladt.

A vereség azonban nem változtatott azon, hogy a Springer konszern ura, Axel Casar Springer valóban "sajtócézárja'' Nyugat-Németországnak, s mint ilyen, továbbra is gazdasági és politikai nagyhatalom.

A legenda

Springer persze nem azért uralkodik egy ilyen hatalmas közvélemény befolyásoló apparátus felett, hogy ne írassa meg saját karrierjének legendáját.

A legenda 1945-ben, Hamburgban az összebombázott város füsttől fekete falai közé helyezi Axel Springert, a frissen leszerelt német katonát, amint petróleumlámpa fényénél egy pincében gépeli az Északnémet Füzetek (Norddeutsche Hefte) című aprócska lap első vezércikkét.

A legendagyártók terméke a következő anekdota is: 1946-ban az Észak-Németországot megszálló angol csapatok parancsnokságát felhatalmazták néhány lapengedély kiadására, és Axel Springer e célból megjelent az engedélyeket kiadó őrnagynál. Miután a brit katonatiszt megszokta, hogy akkoriban mindenki, aki akart valamit a katonai parancsnokságtól, "üldözött ellenállónak" vallotta magát, Springerhez is ezzel a kérdéssel fordult: "Lapengedélyt akar ? Hát önt ki üldözte?" A legenda Springere így válaszolt: "Az asszonyok, őrnagy úr !" És megkapta a lapengedélyt.

A valóság

A "tündérmese" valójában sokkal józanabbul, kevésbé szellemesen, de érthetőbben játszódott le. Springer apjának szerény újság és lapkiadó vállalata volt a Hamburg melletti Altosában, és a családnak meglehetősen jó kapcsolatai voltak a nácik helyi főkolomposaival. (Így például Lorenz SS Obergruppenführer nagyobbik leánya később Axel Springer harmadik felesége lett.) Mindamellett az egyszerűsítéstől óvakodván, meg kell mondani, hogy Springer maga nem volt náci - egyszerűen opportunista !

A család kapcsolatai ennek megfelelően nem voltak egyoldalúak. Így például az öreg Springer barátja volt a szociáldemokrata Max Brauer, Altosa egykori polgármestere, aki a háború éveit amerikai emigrációban töltötte, és visszatérése után Hamburg első polgármestere lett. Egyszerűen Brauer támogatása - és nem a legenda szerinti szellemes bemondás - juttatta lapengedélyhez 1946-ban Axel Springert.

Az ügy megítéléséhez még azt is figyelembe kell venni, hogy Angliában akkor a Labour Párt volt hatalmon, s így még szélesebb politikai elképzeléseknek is megfelelt az, hogy "Max Brauer barátjának a fia" lapengedélyt kapjon.

Az első lap

Az engedély birtokában Springer először a Hör Zu című rádiós műsorhetilapot alapította meg, amely fantasztikus sikert aratott, és példányszáma néhány év alatt elérte a hárommilliót. Ezután következett a Hamburger Abendblatt nevű délutáni bulvárújság, majd a Das Bild című képes lap, amelyet az azóta közismertté vált recept szerint teletömtek széplányok képével, s amely nagy ívben elkerülte a még romokban heverő, megvert Németország minden tényleges problémáját. Ezt a lapot a megszálló hatóságok támogatásával mindössze 10 pfennigért (az akkori hasonló lapok árának negyedéért) árusították, és így három év alatt hárommilliós példányszámot ért el…

A következő lépésre akkor került sor, amikor a hidegháború indulásával párhuzamosan Nyugatnémet-országban külön pénzreformot vezettek be, és a külföldi tőke beáramlása konjunktúrát szivattyúzott a nyugatnémet gazdaságba. Ekkor született a Bild am Sonntag című vasárnapi képes lap és a Kristall című magazin. Végül az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy Axel Springer mindössze három és fél millió márkáért megvásárolja a Die Welt című lapot. Ez eredetileg az angol megszálló hatóságok félhivatalos nyugat-németországi lapja volt. A Die Welt mindmáig a "Springer-flotta" zászlóshajója, és noha a legkulturáltabb, önálló gondolkodású újságírókat rég szélnek eresztették, a sajtócézár egyetlen, szakmailag színvonalas újságja.

Golf klub

A Die Welt és a Springer család történetéhez hozzátartozik, hogy Hamburg régi patríciuscsaládjai Axel Springert mindig "jöttment újgazdagnak' tartották, és legnagyobb elkeseredésére, milliói ellenére sem vették fel, például a hamburgi golfklubba...

Így Springer valósággól ujjongott az örömtől, amikor megtudta; hogy a Hamburger Fremderiblatt, a patríciusok sok évtizedes "leib-zsurnálja" haldoklik. Nyomban megvásárolta, beolvasztotta a Die Weltbe, amelynek címfelirata alatt egyre apróbb és apróbb betűkkel jelent meg a Hamburger Fremdenblatt felírás.

Ebben az egész időszakban Springer még a nyugatnémet szociáldemokraták "független útitársának" volt tekinthető, és távol volt attól (mint ma), hogy a legelvakultabb nyugatnémet revánstörekvések szervezői és irányítói közé tartozzék.

Nyugat Berlin

A változást, illetve az átalakulást jellegzetes módon nem politikai vagy éppen "meggyőződésbeli", hanem üzleti okok magyarázzák.

Springer már 1954-ben Nyugat-Németország sajtó nagyhatalmasságai közé számított. Rá kellett azonban jönnie, hogy Hamburg a német politika egésze szempontjából mégiscsak periféria, és ha igazi "császár" kíván lenni, akkor Nyugat-Berlinben is meg kell vetnie a lábát.

Az alkalom francia vígjátékba kívánkozik, a nagyhatalmú Ullstein kiadó főrészvényese megszökött (valószínűleg Dél-Amerikába) egy szőke bárhölggyel és százmillió márkával. Nem annyira a pénz, mint inkább a botrány alaposan megrendítette a vállalatot. Springer "beugrott a résbe", és felvásárolta az Ullstein csoport részvényeinek 83 százalékát. (Azóta részvénytöbbsége 93 százalékra emelkedett.) Ez a B. Z. am Mittag és a Berliner Morgenpost című napilapok tulajdonjogát jelentette. S ami ennél talán fontosabb volt, azt, hogy az időközben Hamburgban megalakított legnagyobb nyugatnémet bulvárlap, a Bild Zeitúng nyugat-berlini kiadásának támaszpontja is megszületett. (Ekkor nyilatkozta Springer: "Azokat az embereket, akik ma nálunk milliókat keresnek, meg sem lehet számolni. Egy Springer csak milliárdokat keres…")

Axel Springer átlendülése az északnémet Hanza városból a nyugat-berlini támaszpontra, egyben szükségszerű politikai átalakulást is jelentett. A flotta vitorláit a széliránynak megfelelően át kellett állítani a németkérdésben akkor egyértelműen hidegháborús amerikai szél fogadására. Springer a tőle megszokott könnyedséggel és "alkalmazkodóképességgel" hajtotta ezt végre, megkötvén politikai házasságát Adenauerrel, Strariss-szal és az amerikaiakkal. S hogy a dolog vastagabb legyen, félreérthetetlenül provokációs célzattal Berlin közepén, az NDK államhatárának közvetlen közelében építtette fel a Springer felhőkarcolót, hogy annak tizenkilencedik emeletén berendezett fényűző irodájából irányítsa birodalmát...

A birodalom pedig gyorsan terjeszkedett. Springer éppen a Strauss-szal kötött politikai házasság jegyében, átnyúlt Münchenbe, és felvásárolta a nagy múltú Kindler und Schirmayer kiadóvállalatot. Ennek tulajdonában volt egyebek között a Bravo című, majdnem egymillió példányban megjelenő irodalmi lap. Erre következett a nyugatnémet "jóléti burzsoázia" különböző korcsoportjainak szánt luxuslapok sora: Twen a húsz és harminc év közöttiek számára, Eltern az idősebbeknek, és a Jasmin azoknak, akik korra való tekintet nélkül kedvelik, ha a postás nagyobb adag "szex"-et is bedob a levelesládába.

Ezen a ponton a Springer birodalom lapjai már évenként kétmilliárd példányban, jelentek meg. A tiszta haszon elérte az évi másfélmillió márkát. Springer kezében volt a vasárnapi újságok 88 százaléka, a magazinforgalom 81 százaléka, a fiatalok különböző korcsoportjai számára írt lapok 91 százaléka és a rádió televízióval foglalkozó műsorújságoknak több mint fele. Mindent összevéve ez az egész nyugatnémet sajtó több mint egyharmadát jelentette. S ez a nem megvetendő manipulációs erő (élén a legaljasabb politikai és emberi ösztönöket ébresztgető féktelen Bild Zeitunggal, az ország legnagyobb példányszámú bulvárlapjával) egyértelműen a hidegháború ébrentartását, az európai kérdések ésszerű megoldásának akadályozását szolgálta.

A csúcson persze Springer életstílusa is a nyugatnémet "gazdasági csoda" néhány újmilliárdosának jellegzetes, hivalkodó vonásait vette fel. Ezt a stílust először - főként az első időszakban - enyhe anglománia jellemezte. Reggeli Heinz, az angol stílusú ínas felügyelete alatt, utána a londoni Times olvasása, majd időnként ruhapróba következett. (A ruhák Londonból többnyire készen érkeztek. Persze nem azért, mert konfekcióruhák voltak, hanem mert a patinás úrdivat utca, Savile Row legjobb szabóművészének műtermében Axel Springer pontos bábumása állott, amelyre a megadott szövetminták alapján csak rá kellett próbálni a ruhát.)

Meg kell mondani nyíltan, hogy - mivel ingyen azért semmit nem adnak - e hercegi életstílus mögött kemény munka és nagy szervezési képességek rejtőztek. (A reggelit 6 óra 15 perckor szolgálják fel, és évi átlagban Springer 25-30 ezer üzleti tárgyalást folytatott !)

A vagyon

Később az életmód torzulásai már jobban előtérbe kerültek. Az Északi-tenger "milliárdos szigetének", Syltnek a strandján Springer helikopterrel szóratott ezernyi rózsát arra a berlini manökenre, akinek éppen udvarolt, és kastélyainak, birtokainak összterülete lassan megközelítette a monacói hercegség területét…

A lista: három, palotának beillő luxusvilla Ham burgban, egy középkori kastély Schleswig-Holsteinben; egy hasonlóképpen kastélyméretű "agglegény szállás" a Bernadotte utcában, Nyugat-Berlin legelőkelőbb villanegyedében, egy romantikus villa XIV. Lajos korabeli bútorókkal a Wannsee partján, egy londoni palota a West Enden (48 Upperbrook Street). Végül: a svájci Vaud kantonban 1800 méter magasságban egy alpesi ház, ahova "legegyszerűbb" helikopterrel közlekedni, és legeslegvégül: Sylt szigetén Klenderhof. Ezen a birtokon több palotácska helyezkedik el, amelyeket rusztikus stílusban építettek és rendeztek be. Az egyik melléképületben Nyu gat-Németország egyik legkorszerűbb telefonközpontja áll, amely lehetővé teszi; hogy a birtok ura, vagy vendégei azonnali és közvetlen kapcsolatba léphessenek ügyfeleikkel az egész világon. A berlini, hamburgi, hesseni, müncheni, londoni és New York-i Springer irodák egyszerű gombnyomásra je lentkeznek. A birtoknak természetesen helikopter kikötője van, és még természetesebben: külön golfpályája, emlékeztetésül azokra az időkre, amikor a hamburgi patríciusok nem vették fel a legjobb golfklubba Axel Casar Springert…

Botrány

Ezt a birodalmat először 1968-ban rázta meg robbanás, amikor a nyugat-berlini Kurfürstendammon egy Josef Bachmann nevű huszonhárom éves szobafestő, Hitler lelkes csodálója, három revolverlövéssel életveszélyesen megsebesítette Rudi Dutschkét, a szocialista diákszövetség akkori vezetőjét.

Dutschke anarchizmusba hajló nézeteiről kétségkívül lehetett volna vitázni, nyilvánvaló volt azonban, hogy ezt a vitán nem egy fasiszta merénylő 7,35-ös revolverének golyói kellett hogy eldöntsék. Éppen ilyen nyilvánvaló volt az is, hogy a merénylet hangulati előkészítésében döntő szerepe volt a Springer sajtónak, amely előzőleg heteken át , csatorna ízű támadásokat intézett Dutschke és általában a diákok ellen. Huszonnégy órával később, már tüntetők ezrei ostromolták a Springer tröszt székházait a nyugatnémet nagyvárosokban, és Springer jobbnak látta, ha külön repülőgépen svájci birtoka távozik.

Néhány héttel később visszatért, és két fázisból álló "ellentervet" készített. Az első szakasz a "taktikai visszavonulás" volt. Springernek ugyanis számolni kellett azzal, hogy a fokozatosan ellene forduló közhangulat miatt a nyugatnémet parlamentben is fel vetődik, a jelenlegi nyugatnémet politikai szerkezet egészére mennyiben jelent veszélyt az, ha Springer monopolizálja a sajtót ? Így hát eladta a Kindler und Schirmayer kiadót, s ezzel kiengedte a kezéből a Bravo-Eltern-Jasmin-Twen magazin négyszöget. Ezek az újságok később elsorvadtak.

1969-től kezdve azonban már megkezdődött az ellentámadás. Mégpedig azon a fronton, amely potenciálisan a legnagyobb veszélyt jelentette, az elektronikus tájékoztatás vonalán. A nyugatnémet sajtómonopólium megszerzésére irányuló harcában Springer legnagyobb gyengesége az volt, hogy nem tudta megtörni a televízió hozzákapcsolását a bonni állam struktúrájához. Tehát nem tudott saját televíziós hálózatot kiépíteni. Ennek a hátránynak a megszüntetésére akkor kínálkozott mód, amikor felbukkant a nemzetközi piacon a "televíziós kazetta". Springer úgy látta, ha sikerül megszereznie a tévékazetta gyártásának monopóliumát, akkor betörhet az elektronikus tájékoztatás területére anélkül, hogy tévé adóállomása lenne.

Ennek a célnak az érdekében kezdett tárgyalásokat a Bertelsmann-Koenlechner-céggel. Ez NyugatEurópa egyik legnagyobb könyvterjesztője, amely négymillió nyugatnémet, osztrák, holland, svájci, spanyol és francia előfizetőnek naponta százezer könyvet, lemezt és tévéfilmkazettát szállít. A szakemberek szerint a cég komputerei ily módon kincset érő címjegyzékkel rendelkeztek, s a Springer-Bertelsmann-unió révén a nyugatnémet sajtócsászár kezébe került volna az a hálózat, amelyet később a tévékazetta általános elterjesztésére használhatna fel.

Ebben a csatában Springer nem tudott eredményt elérni, mert kiderült, hogy a tévékazetta üzlet igazi kibontakoztatásához óriási technikai háttér szükséges. Így ez a nagy japán és amerikai elektronikai trösztök vadászterülete lett.

Újjászervezés

E kísérlet kudarca után Springer újra átszervezte a trösztöt. A 70-es évek derekára az jellemezte a helyzetet, hogy Springer az Ullstein mellé vásárolt még két könyvkiadó vállalatot, számos nyomdát, két hírügynökséget, amelyek "Springer-szellemben" írt cikkekkel árasztották el a sajtót. Ezzel párhuzamosan megerősítette legfontosabb újságainak helyzetét. A Bild-Zeitung példányszáma megközelítette az ötmilliót. Ez lett a nyugatnémet átlagpolgár mindennapi "mérgezett" sajtóeledele. A Berliner Zeitung és a Berliner Morgenpost csaknem teljesen monopolizálta Nyugat-Berlin nyomtatott sajtóját, és az enyhülés éveiben Springer e lapokon keresztül mindent elkövetett, hogy ne engedje begyógyulni a korábbi "berlini válságok" által ütött sebeket.

Ezen kívül óriási pénzt hoztak Springernek a televíziós és rádióműsor magazinok (Hör Zu, Funk Uhr), amelyek az egész nyugatnémet sajtó legnagyobb példányszámú hetilapjai. A Springer konszern "politikai zászlóshajója", a Die Welt lényegesen kevesebb (250 ezer) példányszámban jelent meg. Ez azonban úgynevezett "minőségi lap" volt, s mint ilyen, mindmáig a Strauss személyében megtestesülő, élesen jobboldali kurzus legfontosabb hangadója a nyugatnémet sajtóban.

A 80-as évek kezdetén, Nyugat-Németországban a Springer konszern részesedési aránya valamivel gyengébb volt, mint a hidegháború csúcspontján. Így is kezében volt az utcára kerülő összes lappéldányok 25 százaléka vasárnap 60 százaléka. A vállalkozás 12 ezer emberrel dolgozott, és évi forgalma megközelítette a kétmilliárd dollárt.

Amerikában

Hosszú évekkel korábban, még 1961-ben Springer egyszer Amerikában járt, és meg akarta látogatni Kennedy elnököt. Kennedy akkor már ésszerűbb politikát követett, és nyilvánvalóan nem szándék nélkül, meglehetősen sértő módon válaszolt a kérelemre. Azt kérdezte titkárától: "Who is Mr. Springer ?" Azaz: "Ki az a Mr. Springer ?"

Az után gondoskodott arról, hogy ezt a megjegyzést "kiszivárogtassák" az amerikai sajtóban. Springer vörös fülekkel távozott akkor a Fehér Ház környékéről. Ám arra a szónoki kérdésre, hogy kicsoda ő, még a polgári liberális svájci hetilap, a Zürcher Wóche is világosan válaszolt. A konszern hetvenes években végrehajtott átszervezését kommentálva így ír: "Springer hidegháborúval kereskedik, ha rajta múlna, valószínűleg forró háborúval is kereskedne. Ha azt mondjuk, hogy ez az ember veszélyes, akkor valószínűleg nagyon is jóságosan fejeztük ki magunkat."

A fiai

1980 elején egy személyes tragédia jelezte, hogy - úgy látszik - olyanok is felismerik e hidegháborús kereskedő veszélyességét, akiket vérségi kötelék fűz hozzá. Springer legidősebb fia, ifjabb Axel Springer a 70-es évek elejétől kezdve kilenc esztendőn keresztül nem beszélt apjával, elutasította lapjainak politikáját, és nem volt hajlandó eljátszani a konszern "trónörökösének" szerepét.

Az ifjabb Springerre óriási nyomás nehezedett. Az öregedő sajtócsászár négyszer nősült. Az 1980-ban harmincnyolc esztendős ifjabb Axel a második házasságából származott. Ezen kívül volt első házasságából egy leánya, aki semmit sem értett az üzlethez. A negyedik házasságból származó, alig tizenhét évese Raimund Alexander Springer még iskolába járt.

1978-től kezdve a pénzügyi zsarolástál a fenyegetésig a módszerek széles skáláját használta fel "Cézár", hogy fiát visszakényszerítse a tröszt korlátai közé. Végül az utód megtört, és vonakodva bár, de elfogadta a Die Welt vasárnapi kiadásának főszerkesztő helyettesi tisztségét.

Alig két hétig dolgozott itt. 1980 januárjának egy fagyos reggelén Hamburg egyik fasorában, egy padon halva találták ifjabb Axel Springert. Mellette revolver hevert. A rendőrorvos szerint: öngyilkosság, halántéklövés.

Nyomozást az apa kérésére nem folytattak. A temetésen csak a legszűkebb család tagjai vehettek részt. Ifjabb Axel Springer a maga módján így mondott ítéletet Nyugat-Németország legnagyobb sajtóbirodalmáról.