Onassis

 

1923 késő szeptembere volt, és vihar zúgott az Atlanti-óceánon. Az ócska, 12 000 tonnás olasz teherhajó, a TorycYnaso Di Savoia minden eresztékében recsegett. A hajófenéken, rozsdásodó vascsövek és feltornyozott fahasábok tetején kuporogva ezer olasz és görög emigráns gyötrődött. A hajófenék kijáratánál őrség vigyázott, nehogy az emigránsok kitörhessenek a fedélzetre, és megzavarják a teherhajón berendezett, néhány elviselhető utaskabin lakóit. A vihar tetőpontján, amikor a hajófenéken egymásra zuhantak az emberek, és a gyengébbek már-már fuldokoltak a nyomorúság kibírhatatlan bűzében, a kijáratnál álló őr felé egy kéz húszdolláros bankjegyet nyújtott. A matróz elvette a pénzt, és a csapóajtó nyílásában megjelent egy tömzsi, fekete hajú, 17 éves fiú alakja.

A fiút Arisztotelész Onassisnak hívták, és - ha vesztegetéssel is - kijutott a hajófenék bűzéből, a szabad levegőre. Amikor a vihar kissé elcsendesedett, odabotorkált ahhoz a matrózhoz, aki az édesvíztartály szivattyúját őrizte. Adott neki tíz dollárt, és lemoshatta magáról a hajófenék szennyét.

Hatvan dollárja maradt. Ennyi pénz rejtőzött a I7 éves Arisztotelész Onassis zsebében, amikor Buenos Airesben argentin földre tette a lábát.

Valójában a nagy olajszállító flották jövőbeni királyának, aki majd egy meggyilkolt amerikai elnök özvegyének kezét is elnyeri, gazdag gyermekkora volt. Nem a nyomorúság, hanem a történelem lökte a Tommaso Di Savoia fedélzetére.

A család

Arisztotelész Onassis apja, aki a Szókratész nevet viselte, gazdag dohánykereskedő volt a törökországi Szmirna városában, a mai Izmirben. Nem számított ugyan milliomosnak, de a városban élő görög közösség leggazdagabb tagjai közé tartozott, és arra készült, hogy fiát az oxfordi egyetemre küldi tanulni. Az első világháborút Törökország és Görögország két egymással szemben álló tábor tagjaként harcolta végig. Törökország a németek és a Monarchia szövetségese volt. A görögök, akik évszázadokig éltek török hódoltság alatt, az antant oldalán harcoltak.

A háború végén, az egymást követő Párizs környéki béketárgyalások idején Anglia és Franciaország bátorították az akkori polgári liberális görög miniszterelnököt, Venizeloszt, hogy terjessze ki Görögország szuverenitását Konstantinápolyra (Isztambul), és Kisázsiában a kulcsfontosságú Szmirna elfoglalásával szilárdítsa meg a meghódítandó területek stratégiai helyzetét. (A valódi cél az volt, hogy kiragadják a Fekete-tenger kijáratát, a Dardanellák tengerszorosát a törökök kezéből.)

A görög hadsereg 1919-ben valóban elfoglalta Szmirnát, és Szókratész Onassis, Venizelosz rajongója szervezte meg a város gazdag görög kereskedői között a megszálló hadsereget támogató - és megfelelő információkkal ellátó - politikai társaságot.

Az ellencsapás nem késett sokáig. A görögök rohama és a megszálló hadsereg kegyetlenségei felszínen tartották a török nacionalizmus lángját, és a szultán összeomló birodalmának kormánykerekét megragadó Kemál Atatürk csapatai ellentámadásba lendültek. 1922 őszére a "nagygörög" álmok szertefoszlottak. Szmirnát is visszafoglalták a törökök, és a szó legszorosabb értelmében kiirtották a görög lakosságot. Hat nap alatt 5000 görög lakta házat és görög üzletet gyújtottak fel, és 120 000 ember lelte halálát a földig rombolt városnegyedekben.

Szókratész Onassis nem volt egyszerű görög, hiszen a város leggazdagabb kereskedői és a görög inváziós hadsereg pénzügyi támogatásának megszervezői ködé tartozott. Őt börtön várta, kínzással kicsikart vallomások után bírósági tárgyalás és csaknem biztos halál.

A menekülés

A 16 esztendős Arisztotelész Onassis, a család legidősebb, szabadlábon lévő férfisarja azonban már akkor sejtette, hogy csaknem minden megvásárolható. Az elnéptelenedett Onassis ház pincéjében rejtőző pálinkakészletet szétosztotta a környéken elszállásolt török tisztek között, cserébe egy szabad mozgást biztosító igazolványért. Ezzel az igazolvánnyal bejutott Szmirna porig égett, hajdani görög kereskedőnegyedébe, és apja irodájának romjai között megtalálta Szókratész Onassis egyik acélkazettáját, benne ötezer dollárral. Ebből háromezret arra költött, hogy megvesztegesse a török katonai bíróságot és kiváltsa apját a börtönből. A másik kétezer dollárt a szmirnai amerikai konzul helyettese kapta, amiért soron kívül feljuttatta az Onassis családot a Görögország felé tartó, túlzsúfolt menekülthajók egyikére.

Az összeomlást követő fantasztikus népvándorlásban akkor másfélmillió görög áramlott az egyébként is óriási gazdasági nehézségekkel küzdő ötmilliós Görögország felé. Arisztotelész Onassisnak, aki már gyermekkorában ösztönszerűen tudta, mire való a pénz, akár amerikai alkonzulról, akár szivattyút őrző matrózról van szó, elég volt egy pillantás Athénra, hogy tisztában legyen a helyzet kilátástalanságával. A család 1923 nyarán érkezett Athénba, és Arisztotelész már augusztusban a Tommaso Di Savoza mélyén kuporogva hajózott Buenos Aires felé.

A kezdet

Az első hónapok Argentínában olyan munkával teltek, amely legfeljebb milliomos karrierekről szóló, Hollywood őskorában készített filmekben volt "hihető".

Volt rakodómunkás a kikötőben, pincér egy lebujban, tányérmosó egy görög vendéglő konyháján.

Az első befektetés

Egy esztendeig tartott, amíg az otthonról görög, török és angol nyelvtudással érkező, de időközben már olaszul és spanyolul is beszélő Arisztotelész Onassis állást kapott a Dél-Amerika telefonhálózatát kézben tartó, akkor növekvő amerikai óriáströszt, az ITT (International Telephone and Telegraph) argentínai leányvállalatánál. Heti 40 dollár volt a fizetése, ami akkor Argentínában komoly pénznek számított. Az ifjú Onassis, aki 20 dollárt költött arra, hogy a bűzlő hajófenékből kiléphessen a fedélzetre, és tízet arra, hogy vízzel végiglocsolhassa a testét, az első 40 dollárt arra költötte, hogy legjobb ruhájába öltözve megjelenjék Buenos Aires egyik előkelő jachtklubjában, és felvételét kérje. A megfelelő helyre juttatott vesztegetés mellett ez volt a később híressé vált "Onassis recept" második alkotóeleme, a kapcsolatszerzés kezdetei.

A dohány piac

A jachtklub új tagja - amikor éppen nem tartózkodott a klub valamelyik vitorlásán - úgy lakott és élt, mint egy koldus. Egészen addig, amíg az első ezer dollárt összegyűjtötte. Akkor írt apjának, aki a korábbinál szerényebb körülmények között, de azért sikeresen folytatta Görögországban a dohányüzletet.

Argentínában akkor ismeretlen volt a görög dohány, kubai dohányt kevertek az Egyesült Államok déli részén termesztett fajtákkal. Az apjától kapott dohánymintákkal Arisztotelész Onassis az ITT irodáiban végzett munka után megkezdte ügynöki körútjait. Feladatát megkönnyítette, hogy a nagy importőrök jó része tagja volt a jachtklubnak…

Két esztendő alatt Onassis betört az argentin dohánypiacra, az argentin főváros gyáraiban felhasznált dohánymennyiség egyharmada az ő közvetítésével importált görög és török dohányfajtákból állott. A dohányüzlet 1925-ben kezdődött, amikor Onassis 19 esztendős volt. Két esztendő múlva, 1927-ben százezer dollárja volt…

A pénzt a pénz keresi. Onassis, akinek üzleti ösztöne és tehetsége a zsenialitás határait súrolta, pontosan tudta, miképpen kell használni ezt az ősi mechanizmust. Százezer dollár felett megjelent az Onassis recept harmadik összetevője, A jól elhelyezett vesztegetés és a kapcsolatszerzés birtokában a parancs, kockáztatni!

Az első hajó üzlet

Montevideo kikötőjében egy néhány ezer tonnás, félig elsüllyedt tankhajót mostak a hullámok. Több mint egy esztendeje rozsdásodott már a vízben. Onassis átment Montevideóba, beszállt egy motorcsónakba, körülhajózta a roncsot, és a helyszínen kiszámította, mennyi pénzt adhat érte. Az üzletet egy órán belül megkötötte. A tankhajót kiemelték, tízezer dollárért rendbe hozták, és két hónap múlva Onassis ötvenezer dollár haszonnal adta el. Ez volt az első hajóüzlete.

Közben folytatódott a dohánybehozatal, sőt a hajók immár gabonát, gyapjút, sót és nyersbőröket is szállítottak hazafelé vezető útjukon Európába Onassis számlájára.

1929-ben, 23. születésnapján, hat esztendővel az után, hogy partra szállt Argentínában, Onassis vagyona elérte az egymillió dollárt. A "vesztegetni - kapcsolatot keresni - kockáztatni" hármas jelszót páratlan energiával érvényesítette. Olyan fizikuma volt, hogy kora gyermekkorától kezdve legfeljebb három-négyórányi alvásra volt szüksége. Akár 48 vagy 72 órát is végig tudott dolgozni egyhuzamban. Ilyenkor a harmadik nap végén 12-14 órás álomba zuhant, s utána frissen ébredt.

A kapcsolatok

vonatkozásában az állami, illetőleg kormányszintet az első millió meghódításának esztendejében elérte. A görög kormány, amelynek ekkor is Venizelosz volt az elnöke, ebben az időben olyan vámrendelkezéseket vezetett be, amelyek súlyosan megadóztatták az olyan országokból érkező behozatalt, amelyekkel Görögországnak nem volt hosszú lejáratú kereskedelmi szerződése. Ez számos görög és amerikai üzletember érdekeit sértette, de Onassis volt az egyetlen, aki ezért csatába indult.

Hónapokon keresztül levelekkel (és ajándékokkal) árasztotta el Buenos Aires és Athén kormányhivatalnokait, majd Görögországba utazott, és kihallgatást kért Venizelosztól, arra hivatkozva, hogy apja a szmirnai megszállás idején nagy, áldozatokat hozott a görög hadsereg támogatására.

Venizelosz fogadta a fiatalembert, átvette a görög-argentin kereskedelmi egyezmény megkötésére vonatkozó javaslatot, majd az egészet átküldte a külügyminisztériumba. Néhány nappal utóbb Onassis megjelenhetett a külügyminiszter irodájában, aki meglehetősen unottan fogadta. Körmeit reszelgetve beszélt Onassisszal, és azt ajánlotta, hagyja meg telefonszámát a miniszteri titkárságon, és majd értesítik javaslata sorsáról.

Onassis felállt, majd jobb lábával felrúgta a karosszéket, amelyben addig ült, s így szólt a zajra összerezzenő külügyminiszterhez: "Miniszter úr, úgy gondoltam, hogy hajlandó komolyan megvizsgálni egy olyan ügyet, amely fontos Görögország számára. Ön azonban félig aludt, amíg beszéltem, és úgy látszik, jobban érdeklik a körmei, mint a görög külkereskedelem."

A miniszter az ajtóból hívta vissza Onassist, aki két hét múlva argentin állampolgár létére görög diplomáciai útlevéllel, mint a Venizelosz kormány rendkívüli megbízottja utazott Buenos Airesbe. Újabb három hét múlva megkötötték a görög-argentin kereskedelmi szerződést, és Onassis lett Görögország argentínai főkonzulja. Az áruáradat ismét megindult, és ezzel együtt meggyorsult az Onassis vagyon növekedése is.

Ismét a hajók

E jelentős kezdeti sikerek után, de a gazdagok világának mércéjével még mindig igen szerény anyagi eszközök birtokában fordult Onassis érdeklődése a hajók felé. Voltaképpen sem visszamaradt levelezése, sem töredékes önéletrajza, sem a róla szóló könyvek nem adnak magyarázatot arra, hogy miért vonzotta a hajók és a kereskedelmi flották világa.

Feltehető, hogy szerepe volt az ügyben az első sikeres manővernek, a félig elsüllyedt teherhajó kiemelésének és a vele szerzett gyors haszonnak. Egy másik valószínű magyarázat az, hogy a szokásos kereskedelmi ügyletek már túlságosan is rendezetten és békésen folytak, nem elégítették ki azt a rendkívül összetett, haszon, kaland és kockázat után egyszerre megnyilvánuló vágyakozást, ami a szuper gazdagok első, hatalmat és vagyont teremtő generációját általában jellemzi.

1931 telén, amikor a nagy világgazdasági válság elérte mélypontját, Kanada egyik legnagyobb hajózási vállalatának immár két esztendeje vesztegelt és rozsdásodott egy kisebb kereskedelmi flottája, Montreal kikötőjében. Több mint tíz hajóról volt szó, amelyek eredetileg egyenként kétmillió dollárba kerültek, de még a gazdasági válság mélypontján is megértek százezret.

A válság miatt azonban a hajóknak nem volt munkájuk, és a tulajdonosok, a csőd szélén álltak. Onassis megjelent Montrealban, megnézte a hajókat, és kiválasztotta azt a hatot, amely a legjobb állapotban volt. Utána letett az asztalra a hat hajóért 120 000 dollárt, pontosan annyit, mint azok ócskavas értéke. A bukás szélén álló vállalattól megkapta a hajókat, de ebbe a kockázatvállalásba majdnem belebukott. Csaknem két esztendeig kellett várnia, amíg szállítmányt tudott szerezni parányi flottájának, időközben négy hajót (némi haszonnal) el is kellett adnia, mert rájött, hogy a válság miatt csak kettőt tud foglalkoztatni.

A nagy ötlet

Ez a kettő azonban csakhamar busás profitot hozott, mégpedig azért, mert Onassis - elsőként a későbbi nagy flottacsászárok közül - felfedezett és könyörtelenül kihasznált egy páratlan lehetőséget, az úgynevezett "kedvezményezett zászló" elvét.

Volt - és van - a világon néhány ország, amelynek kormánya azzal próbálja növelni jövedelmét, hogy különleges adókedvezményeket biztosít olyán hajótulajdonosoknak, amelyek a szóban forgó ország flottanévsorába vétetik fel, jegyeztetik be a hajóikat. A "kedvezményezett zászló" két kulcs országa az Onassis vagyon születésének időszakában Panama és Libéria volt.

Az adókedvezményeken kívül ezek az országok más csemegével is csábították a vállalkozó kedvű hajótulajdonosokat. Tilos volt szakszervezetet alakítani, rendkívül lazák voltak a biztonsági előírások, és nem volt minimális bér. Panamában azokban az években mindössze 500 dollárt kellett lefizetnie annak, aki hajózási társaságot akart alapítani. Hasonló volt a helyzet Libériában. Ténylegesen ekkor (és egészen a 80-as évekig) Panamának és Libériának valójában egyáltalán nem volt kereskedelmi flottája. Az évék során azonban amerikai, angol, görög, arab és más nemzetiségű tulajdonosok hajóinak százai szántották az óceánokat panamai és libériai zászló alatt. Névlegesen, a statisztikák rovataiban Panama és Libéria kereskedelmi flottája a tőkés világ flottáinak rangsorában a negyedik-ötödik helyen állott.

Az egész alig volt több könyvelési kérdésnél meg annál a lehetőségnél, hogy különösen gazdásági válság és nagy munkanélküliség idején, kíméletlenül le lehetett szorítani a béreket, és büntetlenül kockáztatni a másutt megkövetelt biztonsági előírások elhanyagolásával a matrózok életét.

Onassis akkor ismerte fel ezt a lehetőséget, amikor még távolról sem vált általános gyakorlattá. Két hajója volt csak, de azok már panamai zászló alatt futottak, és üzemben tartásuk feleannyiba került, mint a világ kereskedelmi hajózása felett akkor uralkodó nagy angol és skandináv társaságok költségszintje. Az Onassis flotta gyorsan nőtt, és a milliók szaporodtak.

Újabb nagy ötlet

Alig telt el néhány esztendő, Onassis ismét kockáztatott, és megint helyesen mérte fel az átlagüzletember számára még alig észrevehető, bontakozó világgazdasági irányzatokat. 1934 táján, amikor vagyona már a tízmillió dolláros határt súrolta, káprázatos, drága festményekkel zsúfolt luxuslakásokat tartott fenn Londonban, Párizsban és New Yorkban, és nevét kezdték megismerni a hajózási üzlet arisztokratái, úgy vélte, hogy rövidesen elkövetkezik a világgazdaságban az olaj korszaka.

Az olaj szállításához pedig hajók kellenek, egészen másfajta hajók, mint amilyenekkel a szenet szállítják. A világgazdasági válság voltaképpen még mindig tartott, és a nagy norvég meg svéd hajógyárak mindössze 10 százaléknyi készpénz lefizetése ellenében is vállalták hajók építését. Akkoriban az olajszállító hajók átlagos nagysága alig érte el a tízezer tonnát. Ennél nagyobb tankhajó már kivételesnek számított. Onassis Svédországban megrendelt egy 15 000 tonnás tankhajót, amely az Ariszton nevet kapta. Utána még két rendelés következett: az Arisztofanész és a Buenos Aires.

Az Ariszton egymaga 700 000 dollárba került, de csak 70 000-et kellett érte előre kifizetni készpénzben. Alig készült el, Onassis (miután a "kedvezményezett zászlót" kihasználva, olcsóbban szállított legtöbb vetélytársánál) megszerezte első nagy olajszállítási üzletét. A nemzetközi olajdzsungel egyik nagy "magányos farkasa", J. Paul Getty bízta meg azzal, hogy Kaliforniából olajat szállítson Japánba a legendás hírű kereskedőház, a Mitsui kikötőibe. Az Ariszton egy év alatt 600 000 dollárt keresett, noha még ki sem volt fizetve… Hasonlóan nagy hasznot hozott az első két esztendőben az Arisztofanész és a Buenos Aires is.

A világháború

Közben Európa felett lassan beborult a politikai égbolt, az Onassis hajók azonban jobban futottak, mint valaha. Szállítottak nyersanyagot és alkatrészeket a fegyverkező náci Németországnak, és szállítottak a spanyol polgárháború idején a fasisztáknak meg a köztársaságiaknak egyaránt. Mindenkinek, aki megfizette a taksát. Ezekből a háború előtti évekből származik Onassis klasszikusnak tekinthető nyilatkozata: "Mint görög, a Nyugathoz tartozom. Mint hajótulajdonos, a kapitalizmushoz tartozom. Azt az országot szeretem legjobban, ahol legkevésbé korlátoznak, és a legkevesebb adót követelik tőlem…"

Amikor kitört a világháború, Onassis három nagy tankhajója Svédországban rekedt. Mindhárom hajó éppen svéd kikötőben tartózkodott. A svéd semlegesség egyik "különlegessége" volt az a hitleri Németország és Svédország közötti egyezmény, amely szerint minden külföldi hajó, amely éppen svéd kikötőben horgonyoz, nem mozdulhat a háború végéig. (A svédek így adtak biztosítékot Hitlernek arra, hogy ezeket a hajókat nem lehet a szövetségesek oldalán felhasználni.)

Miközben a három nagy Onassis tankhajó Svédországban vesztegelt, az immár több tucat teherhajót számláló Onassis flotta óriási profitot hozott gazdájának a háborús években. Egy amerikai hajózási szakértő, Ernest Leiser így írt erről a hadiszállítók üzleteiről szóló könyvében: "A legtöbb hajó rendkívül rossz állapotban volt. Igaz, amíg tönkre nem mentek, hasznosan szolgálták a szövetségesek háborús erőfeszítéseit és még hasznosabban tulajdonosuk bankszámláját. A háborús zónában elképesztően magasak voltak a fuvardíjak."

A háború éveiben így dagadt tovább a vagyon, és a gazda, aki szerette az "édes életet", újabb, az előzőnél is fényesebb lakosztályba költözött New York, egyik legdrágább felhőkarcolójának, a Ritz toronynak a tetején. Ezekben az években birtokot is vásárolt magának New York közelében, Long Islanden, a kiváltságosok számára fenntartott Osztriga-öbölben. Rendszerint itt töltötte a hétvégeket a Fox filmgyártó tröszt görög származású elnöke, Skouras meg két másik dúsgazdag görög hajótulajdonos, Livanos és Niarchos társaságában.

E háborús évek egyik különlegessége volt, hogy valamilyen csodája folytán a hitleri haditengerészet torpedói elkerülték az Onassis hajókat. A statisztikák szerint 450 olyan hajó dolgozott a háború alatt a szövetségeseknek, amelyek görög tőkések tulajdonában voltak. Ezek közül 360-at elsüllyesztettek a német tengeralattjárók. A 360-ból csak egyetlen volt Onassisé. (Ezért persze megkapta a magas biztosítási ősszeget.) E különös véletlen az amerikai belső elhárítás, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) figyelmét sem kerülte el. Az FBI abból índúlt ki, hogy Onassis argentin állampolgár, és noha Argentína formailag semleges volt, Peron diktatúrája idején a nácikkal rokonszenvezett. (A háború után német háborús bűnösök tucatjai találtak menedéket Argentínában.)

A nácikkal fenntartott kapcsolat szálai jórészt Peron politikai ambícióktól fűtött feleségének, Eva Peronnak, "Evitának" a kezein futottak keresztül. Márpedig az FBI értesülései szerint a régóta "nőhabzsoló" hírében álló és hollywoodi filmsztárokkal cicázó Onassist gyengéd szálak fűzték Evitához. Így történt, hogy maga Roosevelt hagyta jóvá az FBI igazgatójának, J. Edgar Hoovernek azt az utasítását, hogy Onassist a háború tartamára helyezzék megfigyelés alá. Ettől kezdve az FBI rendszere, lehallgatta telefonbeszélgetéseit, az elhárítás pénzügyi osztálya pedig üzleteit kísérte figyelemmel. Bizonyítékokat azonban nem tudtak szerezni. Tényleges eljárást sohasem indítottak, s amikor a Ritz torony tetején Onassis teraszát bevilágították a második világháború befejezését köszöntő tűzijáték rakétái, vagyona már meghaladta a harmincmillió dollárt.

A házasság

Közvetlenül a második világháború után két eseménysorozat zajlott le Onassis életében, amelyei döntően befolyásolták további karrierjét. Az első Livanos-Niarchos-Onassis-klán létrehozása volt Abban az időben Livanos volt a világ legnagyobb magánkézben lévő flottájának tulajdonosa. Az arányokat tekintve, a mellényzsebéből kifizethette volna az egész Onassis flottát. Livanos egyik lányát, Tinát Onassis, a másikat, Eugéniát Niarchos vette feleségül.

A várakozással ellentétben a házassági kapcsolat nem jelentett üzleti szövetséget. Éppen ellenkezőleg, Onassis és Niarchos között megkezdődött egy több évtizedes küzdelem, amely rányomta bélyegét, a világ nagy magánflottáinak történetére. (Onassis egyszer így nyilatkozott kapcsolatukról: "Általában azzal töltjük az időt, hogy megpróbáljuk elvágni egymás torkát. Időnként azután leülünk a vacsorázó asztalhoz, és tisztességesen viselkedünk a Hölgyek kedvéért.")

USA-ban

A második és immár világgazdasági jelentőségű eseménysorozat, Onassis és a nagy amerikai olajtrösztök háborúja. Az Onassis flotta különösen felduzzadt akkor, amikor a háború alatt amerikai állami pénzen épített több ezer amerikai teherhajó közül a legjobbakat, Onassis bagóért megvásárolta. Ezeket a hajókat Liberty-ship, azaz Szabadság-hajó néven ismerték a háború alatt, és az eladásukról szóló törvény értelmében csak amerikai állampolgár vehette meg őket.

Ez nem okozott különösebb nehézséget. Tina Livanos, Onassis ifjú felesége amerikai állampolgár volt, és a több tucat hajót az ő nevére vásárolták. Egy ideig az Egyesült Államok főügyésze kísérletezett ugyan az üzlet megvétózásával, de eredménytelenül. Onassis ugyanis közölte az amerikai hajóépítőipar vezetőivel, hogy a következő néhány évben 50 millió dolláros rendelést ad gyáraiknak. A magas szintű korrupció gépezete működésbe lépett. A szabálytalanságot eltussolták, és Onassis megtarthatta a Szabadság-hajókat. Ezek jórészét olajtankhajóvá alakították át, és a félig még romos nyugat-németországi hajógyárakban újabb, minden addiginál nagyobb tankhajók is épültek Onassis számára. E sorozat utolsó tagját Hamburgban, 1954-ben bocsátották vízre. 30 000 tonnájával a kor legnagyobb olajszállító hajója volt, és az Al Malik Saud (Szaúd király) nevet viselte.

Szaúdi üzlet

A névválasztás nem volt véletlen, és az sem, hogy a szokásos pezsgő helyett a hamburgi kikötőben a mekkai forrásból származó szent vízzel avatták a hajót. Az Al Malik Saud építése több mint egy esztendeig tartó titkos tárgyalás eredménye volt, amelyet az akkor már 100 millió dollárnyi vagyonnal rendelkező Onassis Ibn Szaúd utódjával, az 1953-tót 1964-ig uralkodó Szaúd királlyal folytatott. Persze senki sem tudja, hogy hány millió dollár áramlott, a tárgyalás ideje alatt a királyi pénztárba, és az ügyeket intéző szaúdi hercegek svájci bankszámláira. Annyi tény, hogy Szaúd király és Onassis megállapodást kötöttek, ezentúl a nagy amerikai trösztök kezében lévő Arab-Amerikai Olajtársa. (ARAMCO) által termelt szaúd-arábiai olaj szállítására az Onassis flottának elsőbbségi joga van.

Az olajtrösztök tomboltak, és tombolt a rivális rokon, Niarchos is. Niarchos (feltehetően valamelyik Livanos lánytól) megtudta, hogy Onassis egymillió dollárral megvesztegette a szaúdi királyi ház egyik hercegét, aki éppenséggel a pénzügyminiszteri tisztséget töltötte be. A vesztegetést azonban bizonyítani kellett. Előkaparták az amerikai hírszere szolgálat, a CIA egyik közismert ügynökét, Rober Maheut, aki később a multimilliomos Howard Hughes és a CIA közötti kapcsolatok építője volt Tárgyi bizonyítékokat Maheu sem tudott szerezni.

Az olajmonopóliumok CIA kapcsolataival azonban Onassis, bármilyen gazdag volt is, már nem versenyezhetett. Így a CIA felhatalmazást adott Maheunak, hogy a vesztegetésről szóló hírt, mint "megbízható információt" közzé tegye a nagy amerikai lapokban. Ezzel persze nemcsak Onassist, hanem Szaúd királyt is meg akarták leckéztetni.

A lecke sikerült. Szaúd király, aki akkor már éles harcbán állott féltestvérével és későbbi utódjával, Fejszállal, kénytelen volt egyetlen tollvonással megsemmisíteni az Onassisszal kötött megállapodást. Ráadásul a nagy olajmonopóliumok bojkottálni kezdték az Onassis flotta hajóit. Pusztán a tétlenségre ítélt hajók kikötői és fenntartási költségei hetenként több százezer dolláros veszteséget okoztak a görög hajómágnásnak.

Visszatekintve, valószínűleg ez volt az Onassis karrier kritikus pontja. Ha az olajmonopóliumok tartósan fenn tudják tartani a bojkottot, összeroppantják Onassist…

A nagy fordulat

A világpolitika azonban közbeszólt. Az olajtársaságok bojkottja 1955-ben kezdődött el. Nasszer 1956-ban államosította a Szuezi-csatornát, majd az angol-francia-izraeli beavatkozás után lezárták a Szuezi-csatornát, s a keskeny vízi úton elsüllyesztett hajók hosszú évekig lehetetlenné tettek minden forgalmat. A szuezi útvonal lezárása egy csapásra megnyitotta az olajtankhajók aranykorát.

A Közel-Keletről és mindenekelőtt a Perzsa-öböl országaiból származó olaj többé nem haladhatott keresztül a csatornán, a hajóknak meg kellett kerülniük Afrikát. Így kétszer annyi hajóra volt szükség, és az út tizenkét nappal hosszabb lett. A válság előtt, egy tonna olaj szállítása a nagy nyugat-európai finomítókba tonnánként körülbelül 4 dollárba került. Néhány hónappal a csatorna lezárása után Onassis, aki már ekkor a világ egyik legnagyobb magántankhajó flottájának a birtokosa volt, tonnánként 60 dollárnyi szállítási költséget zsebelt be. Ez azt jelentette, hogy minden egyes úton kétmillió dollárt keresett. Amikor 1957-ben részben megnyitották a csatornát, és megindult a korlátozott forgalom, Onassis több százmillió dollárral volt gazdagabb, és túlélte a nagy olajtársaságok bojkott kísérletét.

Monaco

Ebben az időben már elérkezett arra a szintre, hogy a monacói, hercegség ideiglenes "megvásárlása" csak afféle könnyed, játékos kalandot jelentett a számára. Persze azért ez is üzlet volt, nem is akármilyen. Onassisnak ebben az időben már New Yorkban, Londonban, Párizsban és Buenos Airesben voltak irodái, luxuslakásai és kastélyai. A legfényűzőbb talán a francia Riviérán, Nizza és Cannes között. (Ebbe a palotába költözött annak idején VIII. Edward angol király, amikor házassága miatt le kellett mondania az angol trónról, és windsori herceg néven morzsolta életének hátralévő évtizedeit.)

Onassis nemcsak egy hercegségre kiterjedő, "játékszert" szerzett magának a közli Monacóban, hanem egyben pénzügyi támaszpontot is, amelynek klímájánál csak időtörvényei voltak enyhébbek. Rövidesen megszerezte magának Rainier monacói herceg barátságát, s miközben közösen hancúroztak vidám és vállalkozó kedvű francia filmcsillagocskákkal a herceg számos kastélyának egyikében, Onassis emberei a párizsi tőzsdén felvásárolták a Mente-Carlo Fürdőtársaság részvényeit.

Ezzel Onassis ellenőrzése alá került a monacói hercegség jövedelmének nagy részét szolgáltató világhírű játékkaszinó, s egyben korlátlan lehetősége nyílt arra, hogy dollármilliókat érő telektrükköket bonyolítson le a nagy hatalmú fürdőtársaság részvénytöbbségének birtokában a hercegség égész területén. Amikor Rainier herceg feleségül vette a híres amerikai filmszínésznőt, Grace Kellyt, Onassis egymillió dollárt adott az ifjú párnak, és az esküvői jachtra Onassis egyik repülőgépe szórta a vörös és fehér szegfűket. (A piros-fehér: Monaco nemzeti színei.)

A franciák

A Monaco epizód voltaképpen a francia kormány nyomására ért véget. Párizs, és benne a szigorú erkölcsű De Gaulle, nem nézte jó szemmel, hogy a korábban egyértelműen francia politikai ellenőrzés alatt álló hercegség egy akcióiban nem korlátozható és időnként homályos üzletekbe is bonyolódó milliárdos, magánjátszóterévé váljék.

A francia kézben lévő monacói rádió a 60-as évek derekától kezdve heves kampányt indított Onassis ellen, és a francia bankok korlátlan hiteleket ígértek a hercegnek, ha visszavásárolja Onassistól a fürdőtársaság részvényeit. Miután formailag mégsem "játszótérről", hanem egy államról volt szó, nemcsak a pénz, hanem az állami bürokráciasúlya is lehúzta a mérleg serpenyőjét. A monacói államtanács francia ösztönzésre törvényt hozott új fürdőtársasági részvények kibocsátásáról. Ezzel egy csapásra megszüntette Onassis részvénytöbbségét.

A tanács egy másik határozata utasította a társaságot, hogy részvényenként 16 dollárért vásárolja vissza az Onassis kezében lévő értékpapírcsomagot. Onassis tiltakozott, azt állítván, hogy egy részvény legalább 50 dollárt ér. De csapdába került, csak a monacói legfelsőbb bírósághoz fordulhatott, annak tagjain pedig ott nyugodott De Gaulle tábornok szigorú tekintete. Végül Onassis kénytelen volt kiengedni kezéből a hercegséget. Egyike volt ez ritka vereségeinek. De ahhoz, hogy ezt elszenvedje, az operett ország mögött álló igazi hátalom pénzügyi súlyára is szükség volt.

"A" jacht

Onassis következő játékszere - amely haláláig végigkísérte - a több millió dollárért épített fényűző luxusjacht volt, amelyet lányáról Christinának nevezett el. Az csak e játékszer külső fényét növelte, hogy a fedélzet közepébe egy ősi krétai mozaikpadlót építettek be. Szükség esetén a mozaik egy gombnyomásra lesüllyedt, és a fedélzetet úszómedence foglalta el. A nemes trópusi fából készült padlók, a több száz éves japán lakkajtók, a francia impresszionisták és El Greco képei a szalonokban, a bálpult bálnabőrrel fedett székei, a sierrai márványbók készült fürdőszóba esztendőkön keresztül a nagy nyugat-európai képes lapok álmélkodó riportjainak tárgya volt.

A Christina azonban nemcsak luxushajó volt, hanem Onassis nemzetközi politikai és üzleti kapcsolatainak szervezési központja is. A hajó olyan telefonszisztémával volt felszerelve, hogy a fedélzetről pillanatok alatt el lehetett érni telefonon a világ bármely pontját. Külön, közvetlen telefonvonalat vezettek a világ legnagyobb tőzsdeközpontjaiban létesített Onassis ügynökségekhez. S ha személyes jelenlétre volt szükség, a hajó hátsó fedélzetén állandóan készenlétben állott egy vízi és szárazföldi leszállásra egyaránt alkalmas repülőgép.

Igazi, legendásan "édes élet" folyt a Christina fedélzetén. Greta Garbótól Marlene Dietrichen át Elizabeth Taylorig filmsztárok tucatjai vonultak fel a krétai mozaikpadlón, és ezen a hajón virágzott ki a nőfaló Onassis életének egyik nagy kalandja, viszonya Maria Callasszal, a 60-as esztendők operaszínpadainak egyik legtündöklőbb csillagával.

Mindez óriási nyilvánosságot kapott, akárcsak az, hogy mindennap kétszer külön repülőgép szálltotta Párizsból a frissen sült kenyeret a jachtra…

Onassis azonban ezen a hajón másképpen kereste meg a maga kalácsát. A világpolitika sorsát befolyásoló hatalmasok is állandó vendégek voltak a hajó fedélzetén. Jelenlétük olyan sajátos kapcsolatrendszert nyitott meg Onassis számára, ami megkönnyítette üzleti és tőzsdei manővereit, és lehetővé tette, hogy semmibe vegye a "közönséges emberekre", sőt a közönséges tőkésekre is, vonatkozó törvényeket…

Churchill

E hatalmasságok közül talán a legbizalmasabb, és legjelentősebb kapcsolat Winston Churchillhez fűzte Onassist. Churchill 1957-ben jelent meg először a Cltristina fedélzetén, és attól kezdve haláláig minden esztendőben több hónapot töltött Onassisszal. (A hajókirály egyik életrajzírója, Frank Brady szerint Onassis többször és hevesen, és mindig szélsőjobboldali pozícióból, támadta a szovjetellenesség valóságos apostolának számító Churchillt. Főképpen azért, amiért szerinte a második világháború utolsó szakaszában tartott jaltai értekezleten nem kényszerítene keményebb magatartásra Roosevelt elnököt a Szovjetunióval szemben.

(Aligha kell mondani, hogy az első találkozás és Churchill halála között eltelt nyolc esztendőben Onassis az angol üzleti, világ és benne az angol érdekeltségű nagy nemzetközi monopóliumok legtitkosabb politikai és személyi kapcsolatainak ismerőjévé vált.)

Churchill állandó vendég volt, szinte lakónak számított. De nem hiányzott a fedélzetről Adenauer sem, az a bonni kancellár, aki végleg lehorgonyozta Nyugat-Németországot az amerikai érdekszférában, s akinek kancellársága idején nemzetközi méretekben kibontakozott az újjászülető német trösztök tevékenysége.

Kennedy

Ennek a hajónak a fedélzetén találkozott első ízben Churchill és John Fritzgerald Kennedy, az Egyesült Államok későbbi elnöke. Jacqueline Kennedy, az elnökség felé törő ifjú szenátor felesége is ekkor lépett először a hajó fedélzetére. A kapcsolat akkor sem szakadt meg, amikor férjét már elnökké választották. Jacqueline Kennedy a titkosszolgálat embereinek kíséretében és a volt elnök, Roosevelt fiával együtt látogatta meg Onassist a hajón.

A fiatal Roosevelt akkor az amerikai kereskedelmi minisztérium államtitkára volt, és nem nagy fantáziára volt szükség annak felderítéséhez, hogy többről van szó, mint egy vakációzó elnöki feleség, meg egy lovagias kereskedelmi államtitkár udvariassági látogatásáról. Az amerikai szenátusban heves bírálatok hangzottak el a Jacqueline Kennedy, Roosevelt páros látogatása miatt. Korrupciót is emlegettek, és azt, hogy Onassis Roosevelten keresztül, a kereskedelmi minisztériumot akarja felhasznál az amerikai hatóságokkal szemben még mindig tisztázatlan ügyeinek rendezésére.

Annak jellemzésére, hogy a Christina fedélzetén szövődő kapcsolatoknak milyen politikai, és szükségszerűen üzleti, jelentőségük volt, érdemes idézni a Washington Post egyik vezető szerkesztőjének, Benjamin Bradlee-nek Beszélgetések Kennedyvel című könyvét. (Bradlee egyébként egyike volt azoknak, akik a Washington Post szerkesztőségében Nixon elnöksége idején az emlékezetes Watergate botrány leleplezését irányították.) Bradlee megemlíti: Kennedy világosan látta, hogy a közelgő, 1964-es elnökválasztásokon sok kárt okozhat esélyeinek az Onassis kapcsolat. Megkérte feleségét, mondja meg Onassisnak, hogy ne tegye be lábát az Egyesült Államok földjére az 1964-es választások előtt. Egy másik alkalommal Kennedy arról beszélt, hogy miután bízott az 1964-es választás megnyerésében, kit szeretne utódjának látni 1968-ban. Bradlee kérdésére azt válaszolta: "Eredetileg azt szerettem volna, ha Franklin Roosevelt lenne az utódom, de ő az Onassis jachton tett látogatásával lehetetlenné tetté magát."

Onassis kapcsolatrendszerének kiépítettségére jellemző, hogy amikor Kennedy elnököt meggyilkolták, Onassis a jacht fedélzetén már néhány órával később megkapta a Fehér Ház protokollfőnökének külön telefonhívását, amely a Fehér Házba invitálta temetési díszvendégként.

William Manchester az elnökgyilkosság körülményeivel foglalkozó Egy elnök halála című könyvében meglehetősen dermesztő képet fest a Fehér Ház lakóinak és vendégeinek viselkedéséről ezekben a végzet teljes napokban. Nem elhanyagolható már az sem, hogy Onassison kívül az egyetlen, a családi körhöz nem tartozó vendég McNamara volt, az amerikai hadügyminisztérium, a Pentagon későbbi ura, a Ford cég vezérigazgatója, majd utóbb a Világbank vezetője. Ez önmagában is adhat némi fogalmat a kapcsolatok mélységéről és arról, hogy mit jelenthetett mindez az Onassis vállalkozások könyvelése számára.

A Manchester beszámoló talán legjellemzőbb, és leginkább visszataszító, epizódja az volt, hogy min nevettek a ház vendégei a temetés küszöbén. "Vacsora utáni kávénál - írja Manchester - hegjelent Robert Kennedy igazságügy miniszter, a meggyilkolt elnök fivére, és előhúzott egy tréfás dokumentumot, amely szerint Onassis kötelezettséget vállalna arra, hogy vagyonának felét felajánlja Latin-Amerika éhező szegényeinek. Az ötletet nagy vidámság fogadta, és ugratták Onassist, hogy írja alá. A hajómágnás végül előhúzta töltőtollát, a viccokmány alá görög betűkkel odakanyarította a nevét, majd kijelentette, görög betűkkel írt aláírását nem lehet cégszerűnek tekinteni, egyébként pedig azt a töltőtollát használta, amelynek tintája egy idő múltán láthatatlanná válik..."

Újabb házasság

Ebben az emberi. és politikai atmoszférában bontakozott ki a meggyilkolt elnök szinte "nemzeti intézményként" tisztelt özvegyének és a homályos ügyletekbe bonyolódó milliárdos hajómágnásnak szerelmi regénye. Akárcsak a meggyilkolt elnök, az elnöki tisztségre pályázó következő Kennedy testvér, Robert is politikailag veszélyesnek tartatta az Onassis kapcsolatot, nem is beszélve a házasságröl. Az 1968-ás elnökválasztást megelőző kampány idején kereken megtiltotta sógornőjének, hogy az elnökválasztás időpontjáig kapcsolatot tartson Onassisszal. Amikor 1968-ban Robert Kennedyt is meggyilkolták, Onassis kommentárja így hangzott: "Ez tragédia Amerika szemára, de Jacqueline most végre megszabadult a Kennedyektől."

Ilyen előzmények után került sor az akkor "világrengető" eseménynek számító frigy megkötésére a szmirnai dohánykereskedő fia és a meggyilkolt Kennedy elnök özvegye között. Az egész bonyolult kapcsolatot, amelynek politikai és gazdasági üzleti kihatásai mindmáig ismeretlenek, végig átszőtte Onassis üzleti manővereinek hálója.

Érdemes ezért néhány rendelkezést idézni, a 173 cikkelyből álló házassági szerződésből. Az adatok Többet mondanak minden szenvedélyes kommentárnál. 1. Jacqueline Kennedy a házasságkötéskor hárommillió dollárt kap adómentes kötvények formájában. 2. Ha Onassis utóbb úgy dönt, hogy elhagyná feleségét, kártalanításként tízmillió dollárt fizet minden, a házasságban töltött esztendőért. 3. Ha Jacqueline Kennedy úgy dönt, hogy az ötödik házassági évforduló előtt hagyja el férjét, mindössze húszmillió dollárt kap. Ha öt esztendő után hagyja el, a húszmillión kívül tíz év alatt még kétmillió dollárt kap. 4. Ha Onássis meghal, és a házasság még nem bomlott szét, az özvegy százmillió dollárt kap. 5. Onassis havi tízezer dollárt fizet Jacqueline Kennedy, New York-i különlakásának fenntartásáért, hétezret orvosi költségekre, fodrászra és kozmetikusra. Havonta tízezer dollárért vásárolhat Jacqueline Kennedy új ruhákat, és Onassis hatezer dollárt folyósít havonta a feleségét őrző testőrökre.

Miközben az "édes élet" felszíne alatt a Christina az Onassis birodalom üzleti és politikai intrikáinak kínzó főhadiszállásává változott. A tulajdonos vagyon hivatalos beismerés szerint meghaladta az egymilliárd dollárt. "A rejtett tartalékokat" is figyelembe véve, a beavatottak nem hivatalosan kétmilliárdról beszéltek. Ebben a szakaszban Onassis hosszú évekig tartó kísérletet tett arra, hogy egy ország - ezúttal igazi ország - tényleges "tulajdonosává" váljék.

Görögország

Érthető, hogy a hadművelet célpontjaként hazáját, Görögországot választotta. Amikor 1957-ben Karamanliszt, Görögország köztársasági elnökét első ízben választották görög miniszterelnökké, a konzervatív, jobboldali politikus nyomban kapcsolatot keresett Onassisszal.

Felajánlotta, hogy vegye át a fejletlen és veszteséges görög légiforgalmi vállalatot, és építsen nagy hajógyártó üzemet görög földön. Alig hangzott el az ajánlat, jelentkezett az ellenfél rokon: Niarchos. A vetélkedés mögött egy gigászi méretű, de teljesen soha fel nem tárt korrupció húzódott meg. Karamanlisz és pártja Onassist támogatta. Az akkor már rég trónon ülő görög királyi család és mindenekelőtt a tényleges hatalmat kézben tartó Friderika anyakirálynő, (a hitleri leány szervezet volt vezető tagja) Niarchos mellett tör lándzsát. A támogatást egyik fél sem adta ingyen.

A csata végül is kompromisszummal végződött Niarchos megkapta a hajóépítő üzem létrehozásának jogát, Onassis viszont a görög légiforgalom korlátlan ura lett. Olympic névre keresztelte légitársaságát, és már az első évben 15 millió dollárt költött fejlesztésre. Közben a Karamanlisznál lényegesen haladóbb szellemű és pénzügyi szempontból is puritán Papandreu lett Görögország miniszterelnöke. Tőle kért Onassis 30 millió dollár állami hitelt, hogy azon légitársasága számára három új óriásgépet vásárolhasson.

Az erőviszonyokra, és a hajócsászár stílusára, jellemző, hogy amikor Onassis megjelent. Papandreu irodájában, még követeléseket is támasztott. Először is azt igényelte a kormánytól, hogy beruházásainak hasznát magas szinten államilag garantálják. Másodszor: a kormány vállalja el, hogy állami erővel megakadályoz a jövőben minden sztrájkot az Olympic légiforgalmi vállalatnál. Ebben az esetben, mondta Onassis a miniszterelnöknek, nemcsak hajlandó elfogadni a 30 milliós állami hitelt, hanem egymilliót Papandreu is kap belőle. Egy miniszterelnök pártjának mindig szüksége van pénzre.

Ez a kísérlet mindenesetre nem járt sikerrel. Papandreu a szó szoros értelmében kidobatta irodájából Onassist, és utasítást adott titkárainak, hogy többé a színét sem akarja látni.

Újabb fordulat

A történelem ismét fordult. És megint - mint Szuez esetében - Onassis javára. Papandreu kormányát a görög hadsereg ezredeseinek fasiszta puccsa megdöntötte, és megkezdődött a modern történelem egyik szenvedésekkel terhes, véres korszaka. Az amerikaiak a változást azzal ünnepelték, hogy a Boeing repülőgépgyártól Onassis megkapta azt a repülőgép vásárlási hitelt, amelyet Papandreu megtagadott tőle. Az Olympic első tengerentúli járatai már arról az athéni repülőtérről indultak, amelynek fehér márványcsarnokát a katonai diktátor, Papadopulosz fényképe díszítette.

Onassis az első gesztusokból felismerte, hogy az ezredeseket meg lehet fizetni, és páratlan lehetőség nyílik számára, ha szerencséje van, magához ragadhatja az egész görög gazdaság irányítását.

Néhány nappal azután, hogy Onassis feleségül , vette Jacqueline Kennedyt, repülőgépe felszállt a Christina fedélzetéről, és Athén felé vette útját. (A hajón egyébként meglehetősen nyomott volt a hangulat. A régen elhagyott első feleség, Tína Livanos gyermekei, a már felnőttkorba lépett Alexander és Christina leplezetlenül utálták az új asszonyt, akiről az ugyancsak faképnél hagyott Maria Calias a következő vitriolos kijelentést tette, "Jacqueline Kennedy férjhez ment, hogy legyen nagyapja a gyerekeinek. ")

Athénban a mindenható és számára mindennél fontosabb üzlet várta Onassist. Arról tárgyalt a junta embereivel, hogy nagyszabású beruházásokat hajt végre a görög gazdaságban. Az első menetben 400 millió dollárról volt szó. A beruházási terv alumíniumkohó, egy sor könnyűipari üzem, hajógyár és egy szállodahálózat létrehozását írta volna elő. A több évre terjedő beruházási terv a legnagyobb gazdasági vállalkozás volt Görögország történetében.

A diktatúra azonban nem számolt az idővel. Az ezredesek úgy gondolták, uralmukat megszilárdíthatják, ha minél több pénzt préselnek ki Onassisból, persze a megfelelő profit ígéretével. A hajócsászár ebben a vonatkozásban engedékenynek mutatkozott, és néhány nappal a tárgyalások megkezdése után már 600 millió dolláros beruházásról volt szó. Ekkor azonban a diktatúra emberei váratlanul gyűlölt vetélytárssal, Niarchosszal is tárgyalni kezdtek.

Ettől fogva már hárman ültek a gazdasági sakktábla előtt, és a tárgyalások üteme lelassult. Kemény és könyörtelen volt az alku. Az ezredesek tudták, akármelyik "nagyragadozó" mellett döntenének is, az lesz a görög gazdaság koronázatlan királya és az ország valóságos "második diktátora".

Tudta ezt Onassis is, és a Christina fedélzetén szövődött kapcsolatrendszer segítségével a világ tőkés piramisának csúcsain keresett támogatást. Az Egyesült Államokba utazott, és a Julie nevű elnöki jacht fedélzetén titokban találkozott Nixon elnökkel. Nyilvánvaló volt, hogy a Fehér Ház támogatását akarta megnyerni a görög gazdaság irányításának megkaparintásához. Az elnöki jachton lefolytatott tárgyalások részletei persze soha nem kerültek nyilvánosságra. Amikor azonban később Nixon csillaga lehanyatlott, a különböző kongresszusi vizsgáló bizottságok feltárták, hogy Onassis több millió dollárt "adományozott" Nixon választási alapjához, s az összegek egy része a Kaliforniában akkor épülő elnöki rezidencia szépítését szolgálta.

A junta bukása

A történelem fordulata azonban most az egyszer kedvezőtlen volt Onassis számára. A görög katonai junta megbukott, még mielőtt Onassis magához ragadhatta volna hazája egész gazdaságának irányítását. Az új kormány számára pedig egyszerűen lehetetlen volt, hogy tovább tárgyaljon azzal az emberrel, aki hajlandó lett volna dollár százmilliókkal "alápolcolni" a diktatúra rendszerét.

Valószínűleg ez a pont, a Görögország feletti teljes gazdasági hatalom megszerzésének lehetősége, volt Onassis pályafutásának csúcsa.

A vagyon persze továbbra is növekedett, s Onassis egyike maradt azoknak a "nagyragadozóknak", akik megtartják vagyonuk felett az abszolút, személyes uralmat.

Utolsó évek

A csúcsról csak lefelé vezethetett az út, s ezt az utat tragédiák is szegélyezték. Onassis fia, Alexander, az Onassis birodalom örököse, repülőgép szerencsétlenség áldozata lett. Christina lánya, a jacht névadója, akit lázas sietséggel kezdtek bevezetni az üzleti élet labirintusaiba, nehezen bírta a terhelést, és férjtől szeretőig, majd onnan az idegorvosig tántorgott. Maga Onassis 1974-ben súlyos beteg lett. A betegség neve: myasthenia gravis, legfeltűnőbb tünete pedig az izmok általános ernyedése és gyengülése. Leglátványosabban a felső szemhéjat mozgató izmoké. Onassist kortizonnal kezdték kezelni, de a kór terjedését nem lehetett megállítani. Szemét csakhamar már csak úgy tudta nyitva tartami, ha szemhéját ragtapasszal magasra húzta, és a tapaszt halántékához erősítette…

A vég látnivalóin közeledett. De az utolsó nagy üzleti "dobás" még hátravolt. S Onassis üzleti manipulációkkal eltelt élete végén méltó befejezésként, Jacqueline Kennedyt csapta be.

Az eredeti házassági szerződés egyik legfontosabb pontja úgy szólt, hogy ha Onassis a házasság alatt hal meg, az "elnök özvegye" 100 millió dollárt kap. Később ehhez, amikor Onassis végrendeletet készített, még hozzáfűzték, hogy Jacqueline Kennedy férje halála után 200 000 dollár évjáradékot kap. Gyermekei nagykorúságukig évi 25 000 dollárt. Ezek az alapon "Jackie" miközben felragasztott szemhéjú férje oldalán a világ legdrágább mulatóit járta, legalább 125 millió dollárra számíthatott.

Csak éppen arról nem tudott, hogy azokban a hónapokban, amikor a hajócsászár a görög gazdaság sorsáról tárgyalt a fasiszta ezredesekkel, a beruházás egyik titkos feltételéül azt szabta meg, hogy diktatúrát szolgaian kiszolgáló törvényhozás változtassa meg az ország örökösödési törvényeit !

Az ezredesek készséggel teljesítették ezt a feltételt. A hatalmukban lévő parlament a legnagyobb csendben hozott egy törvényt, amelynek hivatalos neve "külföldön élő görög állampolgárok örökösödési ügyeit érintő szabályzat" lett. De nevezhették volna egyszerűen "Onassis törvénynek" is, hiszen ő kérte, és az ő testére szabták.

Lényegében arról volt szó a törvényben, hogy ha egy görög és egy nem görög állampolgár görög területen házasságot köt, akkor az aláírt házassági szerződés pénzügyi rendelkezései érvénytelenek. Ugyanakkor a nem görög állampolgárságú házastárs nem kaphatja meg a férj vagyonának egynegyedét sem, mint ezt egyébként a görög törvények előírják. Csak a végrendeletben számára kikötött járadékot veheti fel.

1975. március 15-én, egy szombati napon Onassis meghalt, egy párizsi kórházban. Jacqueline Kennedy néhány nap múlva megdöbbenve értesült arról, hogy ő lett a szmirnai dohánykereskedő fiának utolsó üzleti áldozata.

Ezen a végső húzáson Onassis kerek 100 millió dollárt "keresett".

Immár nem a maga, hanem az Onassis flotta számára, amelyet a "nagyragadozó" halála óta "szürke" és szorgalmas menedzserek vezetnek Christina Onassis nevében és gazdagodására.