Pahlavi

 

Egy iráni aktacsomó olyan apróságokról beszélt, mint 17 kiló színarany megvétele állami pénzből, császári utasításra. Az aranyból különleges érmeket vértek, amelyeket azután az uralkodó elajándékozott. Egymillió dollárt költöttek egy másik akta szerint a trónörökös palotájában egy cédrusfával burkolt kosárlabdapálya építésére. Szerepelt az akták között a Rockefeller érdekeltségekhez tartozó Chase Manhattan Bank nyugtája is arról, hogy az uralkodó személyes számlájáról több részletben kétmillió dollárt utaltak át Teheránból az amerikai bankba.

Sovány kis akták voltak ezek. Ami érthető is, ha meggondoljuk, hogy amikor a forradalomtól űzött sah kénytelen volt elhagyni Iránt, három repülőgép szállította utána a személyes vagyonának keletkezéséről és gyarapodásáról szőlő okmányokat…

Valószínű, hogy a Pahlavi vagyon tényleges nagyságáról a világ sohasem fog pontos képet kapni. Ennek a vagyonnak a burjánzását ugyanis két dolog jellemezte. Az első az, hogy teljesen elmosódott a határ az iráni állam tulajdona, illetve a sah vagyona (és elképesztő költekezése) között. A második, ami a pontos mérlegkészítést lehetetlenné teszi, az, hogy államtitoknak minősült minden, ami a sah és a Pahlavi dinasztia vagyoni helyzetével volt kapcsolatban.

Az ünnepség

Amikor a történetírók példákat keresnek az állami és személyi luxusnak erre az összefonódására, rendszerint két eseménysorozatot említenek. Az egyik a császár és császárné koronázása 1967-ben (amikor sok vihar után az uralkodó helyzete már biztosnak látszott). A másik példa, a Perzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek a hajdani birodalom romokban fennmaradt fővárosában, Persepolisban.

A koronázáson a sah az apjától örökölt palástot viselte, amely igazgyöngy, arany és ezüstdíszektől roskadozott. (Két kiló igazgyöngyöt varrtak a palástra!) A nyaknál a palástot egy kapocs fogta össze. Ez a XVIII. század egyik perzsa uralkodója számára készölt, és 781 karátnyi briliáns díszítette. Az aranyöv csatjában, amely az uralkodón feszülő tábornoki egyenruhát összefogta, 175 karátos smaragd villogott, szerény díszítésként 60 briliánssal körítve. A koronaékszerekről közzétett statisztikákat a korabeli nyugati képes lapok olvasói is fásultan szemlélhették. A császári koronában 3380 gyémánt, 5 smaragd és 2 zafír. A császárné koronájában 970 briliáns, 499 gyémánt, 105 igazgyöngy, 36 rubin és 36 smaragd. A trón, a korábbi dinasztiák uralkodói által Indiából rabolt híres Pávatrón is előkerült az állami bank páncéltermeiből. "Kicsiny volt, mindössze" 2 méter magas és 96 centiméter széles. De aranylemezeit 26 733 gyémánt, rubin és smaragd díszítette. (A koronázás időpontjában e koronaékszereket 40 millió dollárra becsülték, de persze csak "elméletben". Az egész együttes értéke sokszorosa volt az egyes drágakövek számtanilag összesített értékének, a történelmi becsről nem is beszélve.)

Nézzük a luxus másik "kirobbanását". Persepolis, 1971. október 15. A birodalom hajdani nagyságát hirdető romok között, a sivatagi vidéken 60 fantasztikus - és meglehetősen ízléstelen - óriás sátrat emeltek az uralkodó és meghívott vendégei részére. A nemesfavázra feszített sátrak külső burkolaté vízhatlan műanyagból készült. Belül bíborszínű bársony és selyem, műbútorok, márványasztalok, arany és bronz gyertyatartók, várták a vendégeket. Az ünnepi bankett ételeit, italait a párizsi Maxim étterem szállította. A szakácsok, pincemesterek és pincérek is Párizsból érkeztek. A díszebéd zavartalan lebonyolítására az iráni légitársaság külön "légihidat" rendszeresített Párizs és Persepolis között. (Érthető, 25 000 palack bort rendeltek, persze nem akármilyet. A márka: Cháteau Lafitte Rothschild, ára üvegenként 100 dollár.)

Akkoriban ez az ünnepség 100 millió dollárba került. Röviddel utóbb egy amerikai újságíró nyilatkozatot kért és kapott az uralkodótól. Félénken érdeklődött, vajon nem vall-e némi túlzásra a persepolisi pompa ?

Az uralkodó ekkor (először és utoljára) megfogalmazta a maga filozófiáját a személyes császári vagyon és az állami vagyon összefonódásáról. Így beszélt : "Maguk ott, Nyugaton nem érthetik meg az én hatalmi filozófiámat. A perzsák uralkodójukat apjuknak tekintik. Ami az övék, az apjuké. És amit apjuk elkölt, azt ők költötték el. Semmi mást nem tettem, mint megünnepeltem egy családi születésnapot. A családfő pedig én vagyok…"

Ami a titoktartást illeti, a dinasztia egyik, a császári udvarral jó kapcsolatot tartó történetírója, a francia Gérard de Villiers annak idején így jellemezte a helyzetet: "Az egyes összetevők bonyolultsága és nem utolsósorban a feltétlen titoktartás miatt a császári vagyonról még hozzávetőlegesen megbízható adatokat sem lehet tudni. Minden, ami az uralkodó vagy éppen a Pahlavi család többi tagjának vagyonával van kapcsolatban, szigorúan titkos. Az uralkodó a maga pénzügyeit voltaképpen egyedül kezeli."

Érthető, hogy az összefonódás és a titoktartás zárja mögül a császári hatalom éveiben csak pletykák szivároghattak ki. S ezeket is a félelemtől reszketve, csak suttogva adták tovább Teheránban. Tudni vélték, hogy a Teheran Hilton szálloda voltaképpen a sah tulajdona, hogy a sah egyik nővére 5 millió dollárért építtetett magának palotát rózsaszínű márványból, hogy a másik nővér, Asraf hercegnő (három palota Iránban egy villa a francia Riviérán, két luxuslakás Párizsban és egy New Yorkban) egyebek között az iráni lottó főrészvényese is, és minden héten milliókat söpör be a nyereségből.

Egy bizonyos: Villiers e szórványos értesülésekés pletykák alapján is úgy nyilatkozott: "… a Pahlavi család életstílusa egy Rockefellert is csődbe juttatna…"

Mindez azonban, hogy az Egyesült Államok hajdani legfontosabb szövetségesének esetében stílszerűen egy amerikai "kiszólást" használjunk, csak "amerikai mogyoró". A briliánsokkal kirakott koronaékszerek jórészt távoli elődöktől származtak, és hiába voltak a "családfő" birtokában, a menekülés óráiban ott maradtak az állami bank páncélpincéiben. A fényűzés külső jegyei csak közvetett, bár sokatmondó információt adtak a Pahlavi vagyon méreteiről.

A kezdet

A vagyon történetét voltaképpen egy hazugság (vagy finomabban szólva, nagy illúzió) szétfoszlatásával kell kezdeni. A császárság bukását a sah és környezete meg a sorsukon könnyező nagy nyugati képes lápok úgy állították be, mintha egy ősi dinasztia hullott volna a porba.

Semmi sem állhat messzebb a valóságtól. A császár apja egy analfabéta szamárhajcsár volt, aki az előző évszázad vége felé Teherán ma is nyomornegyednek számító, legdélibb kerületeiben rótta az utakat. A csaknem ötmilliós Teherán akkor mindössze nyolcvanezres város volt, amelyet omladozó fal és mély vizesárok kerített. A városnak csak egyetlen kapuja volt, azt éjszakára bezárták, mert a környéken rablók garázdálkodtak.

Nem lehet pontosan tudni, hogy ez a bizonyos szamárhajcsár mikor került Teheránba, még azt sem, hogy mikor született, és mi volt az apja foglalkozása. A sah későbbi önéletrajzában regéket költött a családfő "ősi perzsa és tiszti származásáról". Ezeket azonban senki sem vette komolyan. Csak annyi bizonyos, hogy a szamárhajcsár Reza névre hallgatott, és az ország északi részén, a Kaspi tenger közelében egy Savad Kouh nevű falucskában született. Mindössze 40 napos volt, amikor apja meghalt. (A családtörténet máig elfelejtette feljegyezni, hogy miben.) Az elárvult családdal az anya gyalog vándorolt Teheránba munkát remélve, és fiát, akit szamárhajcsárnak adott, a környéken csak Reza Savad Kouhi néven ismerték, ami magyarul annyit tesz: a Savad Kouh faluból való Reza.

Nyomorúságos környezetéből a fiatal szamárhajcsárt csak egyetlen dolog emelte ki, páratlanul magas növése és rendkívüli testi ereje. 14 esztendős volt, amikor már csak 10 centiméter hiányzott a kétméteres magassághoz. Valószínű, ha a szamárhajcsár nem nő ekkorára, a történelemben nem jelenik meg a Pahlavi dinasztia. 14 esztendős korában ugyanis Rezát felvették a híres vagy inkább hírhedt perzsa kozák regimentbe, a sorozó tiszt az alig kamaszodó újoncot rendkívüli fizikai ereje miatt fogadta a regiment válogatott legényei közé. Márpedig Reza, a szamárhajcsár számára a perzsa kozákok jelentették a karrier utját, az ő élükön lovagolt egészen a császári trónig.

Abban az időben, a múlt század utolsó éveiben Perzsiát a Kadzsar dinasztia császárai kormányozták. Valójában azonban a gyenge kezű, akarat és hatalom nélküli Kadzsar uralkodók a nagyhatalmi politika játékszerei voltak. Az ország két befolyási övezetből állott. India felől és délről az angolok terjesztették ki hatalmukat. Az ország északi részén pedig a cárok létesítettek befolyási és ütközőövezetet a brit-birodalmi terjeszkedéssel szemben. Ennek a manővernek részeként jött létre orosz cári tisztek vezetésével a perzsa kozák regiment. Ez Teherán környékén állomásozott, s a nyomorúságos ország katonai elit csapatának számított. És nem utolsósorban, katonailag biztosította a cárok befolyását a Kadzsar császárok környezetében.

Reza Savad Kouhi, aki 17 esztendős korában (amikor megházasodott) már két méter magas volt, és sűrű, fekete bajsza volt, gyorsan haladt előre a ranglétrán. Testi ereje és bátorsága, no még kegyetlensége rendkívül alkalmassá tette arra, hogy részt vegyen a különböző lázadó törzsek elleni büntető expedíciókban. Húszesztendős korára tiszti rangra emelték, s ettől kezdve már Reza Khán lett a neve. (Khán perzsa nyelven vezetőt jelent.) Törzsi háborúk, mind nagyobb szabású politikai intrikák és a Perzsia felett marakodó cári orosz, angol, majd az első világháború kitörése után török és német hatalom hullámverése kísérte a fiatal tiszt útját.

1910 táján a perzsa kozák osztagok századosává nevezték ki, s amikor 1917-ben a perzsa kozák regiment háta mögött összeomlott a cári birodalom, Reza Khán előtt megnyíltak a karrier új útjai. A kozák regiment fehér tisztjei fokozatosan elvesztették befolyásukat, vagy az angolok zsoldjába állva csatlakoztak a fiatal szovjethatalom déli határai ellen térő fehérgárdista osztagokhoz. A perzsa kozákezredből mindössze 2540 válogatott lovas maradt. Ezek azonban egy stratégiailag kulcsfontosságú ponton, a Teherántól 150 kilométerre nyugatra lévő Gazvin városában állomásoztak. Ez a város ellenőrizte a Törökországba, a Kaspi tenger felé meg az akkor még szerény déli olajvidék irányába vezető utakat. A cári tisztek sorainak megritkulása után már csak egyetlen fehérorosz tiszt, egy tábornok állott a kozákosztagok élén. Ez a poszt egyben az akkori perzsa haderő főparancsnoki tisztségét is jelentette. 1919-től kezdve ennek a hajdani cári tisztnek az időközben ezredessé előléptetett Reza Khán lett a helyettese.

Mint utóbb kiderült néhány angol történetíró kutatásaiból, a londoni külügyminisztérium és az angol titkosszolgálat emberei már évek óta figyelemmel kísérték Reza Khán pályafutását. Az októberi forradalom után erős és természetesen szovjetellenes hitalomra volt szükségük Perzsiában. A Kadzsar császárok gyengék voltak ahhoz, hogy eljátsszák ezt a szerepet. Így esett az angolok választása a hajdani szamárhajcsárra. 1920-bon vette fel a brit titkosszolgálat a kapcsolatot Reza Khánnal. Reza elsőszülött fia, aki a Mohamed Reza nevet kapta, ekkor éppen egyesztendős volt, s a család még mindig vagyontalan. Igaz, már nem a sárkunyhók nyomornegyedében éltek, hanem Teherán déli részének egy iparos műhelyekkel zsúfolt, kiskereskedők és bazárosok lakta negyedében.

A fordulat

Egy esztendővel később bekövetkezett a fordulat. Angol nyomásra a volt cári tábornokot eltávolították a perzsa kozákosztagok éléről. Utódja és egyben az egyébként szétzüllött hadsereg főparancsnoka, Reza Khán lett.

A Gazvin városában, állomásozó 2500 válogatott, edzett és fegyelmezett lovas a hadsereg egyetlen ütőképes egysége volt, és Reza Khán gyorsan felismerte a páratlan lehetőséget.

1921. február 21-én hajnalban a regiment élére állva megrohamozta és 24 óra alatt elfoglalta Teheránt. Egyetlen lövés sem dördült el. Az angolok egyetértő mosollyal vették tudomásul az államcsínyt. Egyik kipróbált ügynöküket kinevezték miniszterelnökké, Reza Khán pedig megkapta, a hadügyminisztériumot. Az öregedő és akaratgyenge Kadzsar császár a helyén maradt, de hatalom nélkül. A hadügyminisztérium volt az a gócpont, ahonnan Reza Khán előkészítette a további rohamok útját. Mindenekelőtt: megszerezte minisztériuma számára azt a jogot, hogy külön hadiadót vethessen ki. Ennek felhasználásával felduzzasztotta serege létszámát, felemelte a katonák zsoldját, fegyvereket vásárolt Franciaországban.

1923. októberében már ő volt az országban a tényleges hatalom. Olyannyira, hogy egy napon egyszerűen besétált a miniszterelnökségi palotába, a szó legszorosabb értelmében lehajította a lépcsőn az éppen hatalomban lévő miniszterelnököt, majd gyengéden azt tanácsolta Ahmed sahnak, az utolsó Kadzsar uralkodónak, hogy menjen üdülni a dél-francia tengerpartra. A sah szót fogadott. Gyengeelméjű fivérét kinevezte kormányzóvá, és elhagyta az országot. 1925 őszéig a hajdani szamárhajcsár a hadügyminiszteri székből kormányozta Perzsiát. Ekkor azonban Ahmed sah már kiszórakozta magát a Riviérán, és bejelentette, hogy vissza akar térni Teheránba. A bejelentést követő napon Reza Khán katonái körülvették a főváros valamennyi középületét, a képviselőket beterelték a nemzetgyűlés épületébe. A katonákkal körülzárt képviselőházban "szavazták meg" a Kadzsar dinasztia trónfosztását, majd 1925. december 12-én Reza Khán, a Savad Kouhi falucskában született hajdani szamárhajcsár felemelését a "császárok császárának" Pávatrónjára.

A Kadzsar uralkodók által épített Golesztán palota nagy tükörtermében Reza Khán, nyilván hallott már ekkor Napóleonról, hiszen vagy tíz esztendővel korábban olvasni is megtanult, maga tette fejére a császári koronát. A trón lépcsőjén egy hat és fél esztendős, meglehetősen vézna kisfiú állott ezredesi uniformisban, Mohamed Reza, a trónörökös.

Az utolsó Kadzsar császár a francia Riviérán, egy Cannes melletti villában halt meg. Az elhájasodott uralkodó pusztulását egy túlságosan heves és erőszakos fogyókúra okozta.

Reza Khán, az ország új uralkodója pedig minden szempontból "hízni" kezdett. Már a neve is kibővült. Ekkor jelent meg, teljesen önkényesen és minden történelmi előzmény nélkül a család nevében a Pahlavi szó. Ez nem más, mint a legősibb és légtisztább perzsa nyelvjárás neve. Kiválasztása arra mutat, hogy a szamárhajcsárból császárrá emelkedett Reza ezzel a család "ősi perzsa eredetéről" később terjesztett legenda magvait kívánta elvetni.

"Hízott" az új dinasztia anyagilag is. Ezekben az években alapozták meg a későbbi évtizedek során szinte felmérhetetlenné és ellenőrizhetetlenné dagadt Pahlavi vagyont. Reza ugyanazzal az energiával, kegyetlenséggel és gátlástalansággal hajtott a pénz után, mint korábban a hatalom után tette. A Golesztán palotát nagylelkűen meghagyta állami tulajdonban, de valójában ő rendelkezett vele. A Kadzsar császárok második legnagyobb palotáját, a Niavaran kastélyt azonban egyszerűen "zsebre vágta" a Saadabad mellett épített nyári palotával együtt. A Kadzsar uralkodók kegyét élvező isi, feudális családok tucatjait kikergette palotáikból, és a márvánnyal, arannyal ékesített csodakastélyokat császári magánvagyonnak nyilvánítottá.

Birtokszerzés

Ezzel egy időben az uralkodó földbirtok harácsolási manőverei is elképesztő eredménnyel jártak. Először is, elkobozták és a Pahlavi család tulajdonába vették azoknak a nagybirtokosoknak a földjeit, akik nem akarták elismerni az új uralkodó felsőbbségét, vagy intrikáltak ellene. A második módszert egy varázsszó, "Arclak" jelentette. Az ország területén óriási kihasználatlan, de távlatilag értékes, megműveletlen földterületek voltak, és ezeknek megszerzésére Reza felújított egy régi szokásjogot. Ha valaki egy bizonyítottan gazdátlan földterületen kutat ásatott, és 24 órán belül vízre bukkant, tanúk jelenlétében kiejthette az "Arclak" szót. Ez annyit jelent: "Ez az én birtokom." Máris új földesúr született. Persze valóságban csak az foghatott hozzá egy ilyen "hadművelethez", akinek megfelelő kapcsolatai voltak a gazdátlan területek felkutatására, és olyan kútfúró apparátust tudott mozgósítani, ,amely egyetlen napon belül tucatnyi helyen kezdte meg a kutatást víz után. Az új uralkodónak csak az ujját kellett kinyújtania mindezért. Reza az "Arclak" varázsszóval szinte beláthatatlan földbirtokokat szerzett magának.

Így például alig néhány év leforgása alatt a Kaspi tenger egész déli partszegélye, ahol később fürdőhelyek létesültek, és négyzetméterenként száz dollárt ért a föld, az ő birtoka lett. Egy iráni származású amerikai szakértő, Marvin Zonis, a Princeton Egyetem professzora úgy számította, hogy Reza Irán legnagyobb földesura és leggazdagabb embere lett. Uralkodásának ideje alatt 2.000 falut szerzett. Ez azt jelentette, hogy háztartásonként 5 személyt számolva, legalább 200.000 jobbágya volt.

Ez a világraszóló ingatlanüzlet lett a Pahlavi vagyon alapja.

Az olaj

A gazdagság másik forrását már a vagyon születésének e kezdeti szakaszában is a fekete arany, az olaj jelentette. Iránban az első világháború előtt egy D'Arcy nevű francia származású angol kalandor szerzett olajkutatási jogot, és először 1908-ban jártak eredménnyel a kísérleti fúrások. Az olajkutatási engedélyért az angol kalandor 20 000 font sápot fizetett az akkori Kadzsar uralkodónak. Az első világháború közeledtével Churchill, aki akkor tengerészeti miniszter volt, ismerté fel, hogy az angol hadiflotta üzemanyag ellátása szempontjából az egyre bővebben ömlő iráni olajnak sorsdöntő fontossága lehet.

Az ő indítványára az angol kormány, pontosabban az Admiralitás, tehát a tengerészetügyi minisztérium, vette át a D'Arcy vállalat részvénytöbbségét. Az üzlet részleteit titokban tartották. Utólagos becslések szerint azonban az első világháború kezdetétől 1933-ig az angolok 11 millió fontot fizettek az olajért, ennek az összegnek mintegy fele Reza magánkincstárába vándorolt. A sah 1933-bon új szerződést kényszenített ki az angoloktól, miután rájött, hogy az olajtársaság tényleges nyeresége tizenötszöröse volt annak az összegnek, amit Londontól az iráni államkincstár meg a sah magánkasszája együttesen kapott. Az új szerződés az iráni állomi részesedést is felemelte, korabeli szakértők becslése szerint pedig évi egymillió fonttal gyarapította Reza magánvagyonát.

A Pahlavi vagyon alapítóját néhány évvel később elsodorta a történelem. A második világháború első éveiben ugyanis Reza nem titkolta Hitler iránti rokonszenvét, és országában csakhamar kiépültek a német titkosszolgálat támaszpontjai. Ez a helyzet fokozatosan tűrhetetlenné vált a szövetségesek számára. Az angolok joggal aggódtak a flotta olajellátósa miatt, a szovjet kormány pedig háromszor is figyelmeztette Rezát, hogy a hitlerista kémközpontok tevékenysége az Iránnal batáros Szovjetunió biztonsági érdekeit fenyegeti. A sah manőverezni próbált, de végül 1941. augusztus 25-én szovjet és angol csapatok átlépték az iráni határt, bejelentették, hogy, a második világháború tártaméra ellenőrzésük alá vonják az országot, és felszólították Rezét, hogy mondjon le a trónról.

A dinasztiaalapítónak meg kellett hajolnia. Fia javára lemondott a trónról. Így lett Irán uralkodója az ifjú Mohamed Reza, a hajdani szamárhajcsár előkelő svájci intézetekben nevelt fia, akit végül 1979 januárjában kergettek el a Pávatrónról.

Az angolok a hatalmától megfosztott dinasztiaalapítót egy hadihajó fedélzetére rakták, és előbb Mauritius szigetére, majd onnan Dél-Afrikába szállították. Ott halt meg 1944 nyarán. Az angolok a tengereken tomboló háború miatt nem vállalták a koporsó visszaszállítását Teheránba. Így Reza, földi maradványait Afrikán keresztül szárazföldi útón Kairóba vitték. Ott pihent a koporsó egészen 1950-ig. Ekkor érkezett csak az utód, Mohamed Reza sah kévésére Teheránba. A temetés előtt Teheránban még egyszer felnyitották a koporsót.

Ekkor derült ki, hogy Rezát, aki mesés vagyont rabolt össze, holtában kirabolták. A koporsóból eltűntek a halott briliánsokkal, rubinkövekkel és türkizzel kirakott rendjelei, valamint kardjának drágaköves markolata. Soha nem, derült ki, hogy angolok vagy egyiptomiak "vámolták-e meg" a bukott uralkodót.

Az ország története a második világháború után is bonyolult és viharos maradt. Az "ősi" dinasztia második uralkodója, a szamárhajcsár fia, Mohamed Reza Pahlavi több ízben is a bukás szakadékának szélére jutott. (Egy ízben 1953-bon, amikor a nemzeti mozgalom követelésére államosították az angol kézben lévő olajmezőket, rövid időre száműzetésbe kényszerült. Az amerikai hírszerző szolgálat, a CIA által szervezett katonai puccs juttatta vissza néhány héttel utóbb a trónra…)

A vagyon története mindenesetre lényegesen egy szerűbb volt az ország vagy éppen a dinasztia történeténél. A második világháborút követő évek megrázkódtatásai legfeljebb azt jelentették, hogy a Reza által összeharácsolt, mesés Pahlavi vagyon lassabban gyarapodott, és szerkezeti összetétele nem változott. Mihelyt azonban, nagyjából 1963 után, a császári hatalom végleg megszilárdult, és az iráni olaj szerepe a világgazdaságban rohamosan megnőtt, a Pahlavi klán páncélszekrényeibe újra megindult a kincsek fantasztikus és számszerűen ellenőrizhetetlen áradata.

A múlttal, Reza "perzsa kozák" módszereivel szemben persze lényeges változások következtek be. Miután 1953-ban Washington és a CIA szervezte meg a sah visszatérését a Pávatrónra, az iráni olajpolitika irányításában és a császár magánvagyonának kezelésében is egyre döntőbb szerepet játszottak az amerikai bankok. Mindenekelőtt az Egyesült Államok politikai hatalmának csúcsaival is szorosas összefonódó Rockefeller dinasztia legnagyobb bankja, a David Rockefeller által irányított Chase Manhattan. Ez természetesen azt jelentette, hogy a vagyonszerzés módszere "korszerűbb" lett, és új formákat választottak a személyes császári vagyon és az állami tulajdon közötti határvonal eltüntetésére is.

Az alapítvány

A módszer egyértelműen amerikai volt. A legnagyobb amerikai milliárdos családok dolgozták ki személyes vagyonuk egy részének bújtatására és az adózási kötelezettség alóli kivonására az úgynevezett "alapítványszisztémát". Így születtek az olyan hírneves testületek, mint a Ford vagy a Rockefeller alapítvány. Ezek látszólag valóban óriási összegeket költöttek jótékonyságra vagy egyetemék, kutatóintézetek és ösztöndíjak finanszírozására. Ez az összeg azonban lényegesen kevesebb annál az adónál, amennyit a nagy monopoltőkés dinasztiáknak alapítvány nélkül kellene az államkincstárba fizetniük…

Így az alapítványforma hatásosan rejti el és "személyteleníti" a legnagyobb amerikai szuper gazdagok magánvagyonát. Az amerikaiak gyorsan rájöttek, hogy ezt a módszert, amely még a megszilárdult amerikai parlamenti demokrácia viszonyai között is igen hasznot hajtó, valósággal az iráni önkényuralom viszonyaira szabták.

Így született meg már 1958-ban a Rockefeller bank tanácsára és javaslatára az úgynevezett "Pahlavi alapítvány". A sah formailag vagyonának nagy részét átíratta az alapítvány számláira. Az először átírt érdekeltségek közé tartozott a Perzsa-öböl Hajózási Társaság, a Fejlesztési Bank, a Császári Könyvkiadó Vállalat, a Melli Biztosító Társaság, valamint cukor- és cementgyárak meg egy egész sereg szálloda. Ettől kezdve a sah "elméletileg" vagyontalan volt, miközben milliárdok hullottak az ölébe. A Pahlavi alapítvány ugyanis a Ford- vagy Rockefeller-alapítványtól eltérően, nem egy törvények által szabályozott és bizonyos ellenőrzésre mégiscsak módot adó tőkés rendszerben működött. Az önkényuralom körülményei között a Pahlavi alapítvány maga is voltaképpen az uralkodónak és családjának személyes tulajdona és hitbizománya volt.

Ezt hivatalosan is jelezte, hogy az uralkodó volt a Pahlavi alapítvány "főellenőre", és ebben a minőségében hivatalosan és nyíltan felvette az alapítvány jövedelmének 2,5 százalékát. A legnagyobb angol gazdasági lap, a brit tőkés körökkel igen szoros kapcsolatot tartó Financial Times teheráni tudósítója, aki még a sah uralkodása idején könyvet írt az ország gazdasági helyzetéről, a legteljesebb nyíltsággal megírta, hogy a Pahlavi alapítvány voltaképpen a sah tulajdona. A tudósító, név szerint Robert Graham, így beszélt erről: "A Pahlavi alapítvány biztos és intézményes csatornarendszer volt, amelyben a különböző megvesztegetési és korrupciós pénzek áramlottak. Emellett lehetőséget biztosított a császárnak arra, hogy legszűkebb családjának tagjain és néhány bizalmasán keresztül ellenőrizze az egész gazdaságot, és ugyanakkor észrevétlenül finanszírozza az uralkodóház költséges kedvteléseit."

Nem csoda, hogy a Pahlavi alapítvány tevékenységéről sohasem készült nyilvános és ellenőrizhető üzleti beszámoló. Éppen így, sohasem hozták nyilvánosságra, hogy az iráni gazdaság különböző vállalatai közül pontosan melyek tartoztak az alapítvány (és így lényegében az uralkodó) érdekeltségeihez. Annyi mindenesetre ismertté vált, hogy a Pahlavi alapítvány "tulajdonában" volt Irán egész állami olajtankhajó flottája, az ország egyik legnagyobb kereskedelmi bankja és harmadik legnagyobb biztosítótársasága!

A sah és családja a Pahlavi alapítványt használta fel arra, hogy az óriási olajjövedelmek egy részét állami vagyonból személyes vagyonná varázsolja át. Hatalma csúcspontján a sah csak az iráni olajjövedelmek révén heti kétmillió dollárral rendelkezett. Ennek egy részét az uralkodócsalád minden jel szerint közvetlenül lopta el - mégpedig úgy, hogy az állami olajvállalatba beépített bizalmas emberek révén (akiknek nemcsak sorsa, hanem élete is Mohamed Reza Pahlavi kegyétől függött), meghamisították a társaság könyvelését.

Így például 1977-ben egy fecsegő amerikai külügyminisztériumi főtisztviselő az amerikai kongresszus vizsgáló bizottsága előtt elejtett egy különös megjegyzést: azt, hogy az állami olajvállalat jövedelemkimutatósai és az iráni nemzeti banknak az olajipar jövedelmére vonatkozó adatai között az említett esztendőben másfélmilliárd dolláros különbség van, amit "sehol nem lehet megtalálni". Talán nem kell mondanunk, hogy az ügyet senki sem bolygatta, legkevésbé az amerikai kongresszus.

Az olajjövedelmek azonban más, finomabb módszerekkel is utat találtak a családi kincstárba. Miután elméletben a Pahlavi alapítvány is állami szervezet volt, az olajjövedelmek egy részét könnyűszerrel fel lehetett használni arra, hogy az alapítvány köntösébe burkolózva a sah és családja nagyszabású külföldi beruházásokat bonyolítson le. Így vásároltak az uralkodószámára az alapítvány nevén egy felhőkarcolót New Yorkban, az Ötödik sugárúton. Ennek a segítségével vásárolták meg több szakaszban a Krupp Műveket ellenőrző alapítvány részvényeinek 25 százalékát, a Krupp-cég két brazíliai leányvállalatát, a Pan American légitársaság részvénycsomagjának 13 százalékát és az Intercontinental szállodahálózat több mint felét.

A Pahlavi alapítvány valóban szenzációs találmánynak bizonyult. 1978 októberében és novemberében, mindössze két hónap alatt (amikor a dinasztia fölött már viharfelhők tornyosultak) az alapítvány több mint hárommilliárd dollárt utalt át külföldre. Ez az összeg eltűnt Mohamed Reza Pahlavi és családjának személyes bankszámláin.

Amíg a hatalom még tartott, az uralkodó számára egészen különleges jövedelemforrást jelentett a fantasztikus méretű fegyverkezés is. Érdemes kissé bemerészkedni ennek a fegyverkezési üzletnek a labirintusába, hiszen az párját ritkítja a világon, és nem valószínű, hogy ilyen méretekben még egyszer megismétlődhet.

Fegyverüzlet

Az amerikaiak természetesen már az 50-es évek végétől kezdve fokozatosan felfegyverezték Iránt. Az igazi, nagyszabású üzlet azonban az olajválság után kezdődött. A sah ekkor megtette azt a szívességet az amerikai fegyverkezési iparnak, hogy az olajért kifizetett amerikai dollárok egy részét visszairányítottá a fegyverkezési ipar csatornáiba. 1974-ben (abban az esztendőben, amikor az olaj ára magasba szökött) az amerikai fegyvereladások is hírtelén megugrottak. 1973-ban az amerikaiak még "csak" négymilliárd dollárért adtak el fegyvert világszerte. 1974-ben már kilencmilliárdot tett ki a bevétel. Ebben az esztendőben, 1974-ben az összes amerikai fegyvereladásoknak csaknem a felét, mintegy négymilliárd dollár értékben Mohamed Reza Pahlavi országa vásárolta meg.

Az amerikai Andrews légi támaszponton; Washington közelében az egyik nagy amerikai repülőgépgyár, a Grumman Aircraft Company külön légkondicionált luxusöltözőt tartott fenn egész esztendőn keresztül a sah számára, benne tucatnyi, méretre készült pilótaruhával, amelyék a császári ház címerét viselték. Ezt az öltözőt Mohamed Reza Pahlavi sűrűn használta, mert gyakran látogatott titokban erre a légi támaszpontra, hogy maga ellenőrizze és irányítsa a repülőgép vásárlásokat.

Mindez elképesztő méretű jövedelemmel járt. A sah személyes bankszámláira átutalt összegek nagyságára csak következtetni lehet abból a néhány, többnyire amerikai forrásból és véletlenül nyilvánosságra került számadatból, amelyek lényegesen kisebb személyiségek jutalékairól szóltak. Így például a Grumman cég egyetlen vadászgéptípusának, a Kandúrnak megvásárlásáért 90 millió dollár jutalékot kapott Khatami tábornok, a sah egyik sógora, aki véletlenül éppen az iráni légierő főnöke volt.

Egy másik esetben Tufanian tábornok, iráni hadügyminiszter helyettes kapott 28 millió dollárt a Northrop repülőgépgyártól a Tigris mintájú vadászgépek néhány tucat példányának megvásárlásáért. Egy harmadik példa: az angolok egymillió angol font jutalékot fizettek egy Sapur Reporter nevű iráni üzletembernek, mert a sah megbízásából lebonyolította a Chieftain típusú angol nehéz harckocsi megvételét.

Ezekből a számokból "visszakövetkeztetve" fel lehet mérni - vagy inkább csak sejteni - azoknak a jutalékoknak a nagyságát, amelyet a minden egyes vásárlás felett végső soron döntő "koronás vevő" kaphatott.

Elmondható, hogy a perzsa kozákosztagok élén kirántott karddal lovagoló, kétméteres Reza Khán nemcsak dinasztiát alapított, hanem sajátos részvénytársaságot is. És a Pahlavi Rt. a modern történelem egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásának bizonyult.

Még akkor is, ha a végén tönkrement.

A "részvénytársaság" az eredeti színtéren a "tizenkettedik óra utolsó percéig" működött. Egy héttel kényszerű távozása előtt, 1979. január 9-én Mohamed Reza Pahlavi még sürgős üzenetet küldött családja valamennyi tagjának, hogy személyes vagyonukat adják át a Pahlavi alapítványnak. (Így ugyanis még volt némi remény arra, hogy az utolsó pillanatban az alapítvány számláin kicsempésszék az országból az otthon rekedt családi vagyon egy részét.) Senki sem tudja pontosan, hogy ez az utolsó felhívás milyen pénzügyi eredményeket hozott.

A végeredmény azonban pusztán üzleti szempontból nézve, egy alig több mint 5O évig működő "cég" számára nem volt rossz.

Amikor a Pávatrónról elkergetett uralkodó rákos betegen, két operáció és hosszú vándorlás után az egyiptomi elnök jóvoltából megpihent egy Kairó környéki palota mélyén, még mindig a világ egyik leggazdagabb emberének számított. Az Iránból kijuttatott császári magánvagyon értékét a legszerényebb becslések is hárommilliárd dollárra taksálták, a szűkebb család együttes vagyonát pedig csaknem tízmilliárdra.

Az, hogy Mohamed Reza Pahlavi, akinek rejtekhelyét megerősített katonai őrség vigyázta, már jóformán semmire sem költhette ezt az irdatlan vagyont, a lényegen mit sem változtatott.

A birodalom elúszott, a részvénytársaság megmaradt. A Pahlavi milliárdok tovább "dolgoznak", az utódok számlájára.