ITT

 

Brüsszel egyik legelőkelőbb sugárútján, az Avenue Louise palotái között emelkedik egy csupa üveg felhőkarcoló, tetején az ITT betűkkel. Ez a világ egyik legnagyobb (és hozzátehetjük: leghírhedtebb), úgynevezett "nemzetek fölötti trösztjének" európai székháza. Az üvegpalota, a belga főváros legnagyobb irodaépületei közé tartozik, de eltörpülne, ha hirtelen átröpítenék New Yorkba, és elhelyeznék a Fark Avenue-ri, az ITT igazi otthona, a New York-i felhőkarcoló mellett.

Ezt a trösztöt {teljes nevén: International Telephone and Telegraph Corporation, azaz Nemzetközi Telefon és Távíróvállalat) természetesen a New York-i üvegházból irányítják. Olyannyira, hogy amikor a brüsszeli, kisebb felhőkarcolóban minden hónapban egyszer összeül az ITT nagygyűlése, a hatalmas tanácskozóteremben elhelyezett óra csak a New York-i időt mutatja.

Az a százhúsz menedzser, vállalati főnök, aki helyet foglal a brüsszeli palota patkó formájú tanácskozóasztala mellett, egyenként tíz- és tízezernyi munkás és tisztviselő sorsa felett dönt, és sokmilliós üzletek ügyében határoz. Ebben a teremben azonban "kisfiúk" lesznek, és aggódva tekintenek az asztalfőre, ahol egy alacsony, madárképű, idős férfi ül aranykeretes szemüveggel. Ezt a férfit Harold Sidney Geneennek hívták, és az ITT elnökeként teljhatalmú ura annak az óriási trösztnek, amely az amerikai cégek sarában a General Motors autómonopólium, a Standard Oil, a Ford és a General Electric után az ötödik helyet foglalja el. Ez az ötödik hely azonban az amerikai mamutcégek sorában is különleges helyet biztosít az ITT-nek. Nemzetközi kapcsolatait tekintve ugyanis sokan ezt a nemzetek feletti vállalatot tartják a legsokoldalúbb világkapcsolatokkal rendelkező trösztnek, és ily módon a modern "soknemzetiségű", multinacionális monopólium afféle mintaképének.

Az ITT-nek ma a világ 90 országában vannak üzemei és érdekeltségei, amelyek régóta szétfeszítették már a "telefon és távíró" kereteit. Az ITT az elektronikától a házépítésig, a szállodaüzlettől a sütőüzemig a legfantasztikusabb üzletekkel foglalkozik. Üzemeiben félmillió ember dolgozik, és bevétele több, mint Chile egész termelésének értéke, azé a Chiléé, amelyet jórészt éppen az ITT mesterkedései taszítottak szerencsétlenségbe…

Anthony Sampson angol kutató és újságíró, aki elsőként írta meg ennek a vállalatnak a történetét, költői módon így fogalmazta meg a dolgot: ha Geneen repülőgépe a világ bármelyik repülőterén leszállni készül, akkor minden valószínűség szerint egy ITT irányítórendszer segíti a gépet a földre. Ha bérelt autón akar a repülőtérről egy üzleti értekezletre utazni, akkor beszállhat az ITT érdekeltségei közé tartozó Avis bérautó vállalat kocsijába. Ha szállodába megy, a Sheraton szállodatröszt egyik luxushoteljában szállhat meg. Ez is az ITT érdekeltségei közé tartozik. Ha felemeli a telefonkagylót, bekapcsolja a rádiót, a lemezjátszót vagy a televíziót, az ITT vagy valamelyik leányvállalatának gépét kapcsolja be. És ha este feltekint az égre, a földet az ITT valamelyik vállalata által gyártott mesterséges bolygók kerülgetik. S ha netán eszébe jut az Amerikai Egyesült Államok elnöke, akkor egyben az is eszébe jut, hogy a híres "forró drótnak" (amely Washingtont Moszkvával összeköti) amerikai szakaszát ugyancsak az ITT szerelte fel…

Harold Sidney Geneen személye ugyanakkor jelzi azt a különbséget is, amely az ITT féle, viszonylag fiatal óriáströsztöt a XIX. században született régi hatalmasságoktól elválasztja.

Geneen ugyanis nem valamely "rablóbáró" utódjaként került Amerika egyik mamutvállalatainak vezetői székébe, mint Rockefeller vagy Ford utódai. Őt egyszerűen megkereste és megtalálta egy bizottság, amely az ITT viharos történetének egy válságos időszakában, 1957 után megfelelő menedzsert, főnököt keresett az óriáströszt számára. Geneen 1910-ben Angliában született, apja orosz, anyja pedig olasz származású angol állampolgár volt. :Egyesztendős volt, amikor szülei kivándoroltak Amerikába. Tanult mestersége: könyvelő. Több mint két évtizedig dolgozott egyre felelősségteljesebb beosztásban amerikai nagyvállalatoknál, míg végül alelnöke lett a tekintélyes Raytheon elektronikai konszernnek. Itt, Boston városában talált rá az ITT tröszt "tehetségkutató bizottsága", és emelte át az ITT élére. Geneen ekkor negyvenkilenc esztendős volt.

A Geneen típusú menedzserkirályt ugyanazok az emberi tulajdonságok jellemzik, amelyek egy Rockefellert vagy Fordot emeltek a vagyon csúcsára. És a modern, menedzsertípusú vezető magatartását éppen úgy a tőke igényei határozzák meg, mint például a Rockefeller unokákét, akik egy monopoltőkés dinasztia, immár harmadik generációját képviselik. Az ITT tehát már Geneen megjelenése előtt is nagyvállalat volt. Geneen úgy viselkedett, mint egy király. Az ITT csúcsairól leplezetlen megvetéssel tekint miniszterelnökökre és uralkodókra. (Egy ízben megváratta a belga királyt, s amikor tárgyalása lett volna az akkor még trónján ülő iráni uralkodóval, a megbeszélést alig néhány órával előbb "más sürgősebb elfoglaltságra" való hivatkozással mondta le.)

Az első vezető

Harold Sídney Geneen azonban nem az első királya volt az ITT nek. Az elsőt Sosthenes Behnnek hívták, s ő volt az a férfiú, aki az ITT mai arculatát voltaképpen megteremtette.

A történet 1920-ban kezdődik, ami mutatja, hogy fiatal, az első világháború után született monopóliumról van szó. Behn akkoriban szerelt le az amerikai hadseregtől őrnagyi rangban, és Hernand nevű fivérével együtt kis telefontársaságot alapított Puerto Rico szigetén. Azért éppen ott, mert a Behnes család a Puerto Rico közelében levő és a Kis-Antillák csoportjához tartozó Virgin szigeteken élt.

Sosthenes Behn is ott született. Apja dán, anyja pedig francia származású volt. Mielőtt az első világháborúban bevonult katonának, nagybátyja üzletében dolgozott. Az öregúrnak cukorgyára volt Puerto Rico szigetén. Amikor Sosthenes Behn leszerelt, a nagybácsi egyik üzlettársa, aki a sziget akkoriban meglehetősen primitív telefonhálózatát tartotta kézben, csődbe ment. Behn a nagybácsi segítségével megvásárolta a csődbe ment vállalatot, és a teljesen jelentéktelen céget meglehetősen fellengzős módon International Telephona and Telegraph néven jegyezték be az amerikai cégnévsorba. (Hatásos trükk volt ez, melynek sikere azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államokban működött már egy hatalmas telefon és távírótársaság ATT - American Telephone and Telegraph néven. A furfangos Behn testvérek arra számítottak, hogy tárgyalópartnereik a két vállalatot majd összecserélik, és így nagyobb tisztelettel tekintenek rájuk az első üzleti tárgyalásokon...)

Máig is akadnak ipartörténészek, akik úgy vélik, hogy Behn első nagy üzletfele, Primo de Rivera spanyol diktátor eredetileg azt hitte, hogy nem az ITT-vel, hanem az ATT-vel tárgyal. Mások úgy gondolják: a Behn testvérek azért arathatták első üzleti sikerüket Spanyolországban, mert Puerto Ricó-iak lévén, kitűnően tudtak spanyolul.

Az első nemzetközi üzlet

Annyi bizonyos, hogy Primo de Rivera segítette az új és jelentéktelen céget az első nagy üzleti áttöréshez. A diktátor elhatározta, hogy újjászervezi és korszerűsíti a rendkívül elavult spanyol telefonhálózatot. Sosthenes Behn egyike volt azoknak, akik Madridba siettek az üzlet reményében. Rendkívül gyorsan, igen magas kapcsolatokat szerzett, elsősorban az egyik legpatinásabb spanyol főúri família, az Alba hercegek családjának soraiban. XIII. Alfonz királynak is bemutatták. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhette, hogy megkapta a szerződést, s így alakult meg a Compania Telefonica de Espana, az ITT első külföldi vállalata. Elnöke Alba herceg lett. Jellemző az ITT akkori helyzetére, hogy Sosthenes Behn csak a spanyol szerződés aláírása után kezdte "felhajtani" azokat az amerikai szakembereket, akiknek segítségével a spanyol telefonhálózat átszervezését végre tudta hajtani. Az akkori ITT a maga eredeti eszközeivel erre még nem lett volna képes.

A spanyol üzlet, amely - mint látni való - a blöff elemeit sem nélkülözte, természetesen felkeltette, a New York-i tőzsde érdeklődését, és az ITT tekintélye (valamint részvényeinek árfolyama) emelkedni kezdett.

Szerencse másodszor

Két esztendővel később Sosthenes Behn másodszor is megütötte á főnyereményt. Akkoriban vizsgálta az amerikai szenátus "trösztellenes bizottsága" a hírneves Western Electric telefon és telexkonszern ügyét. A vállalatot arra kötelezték, hogy külföldi érdekeltségeit adja el. A Behn fivérek harmincmillió dollárt kaptak kölcsön a Morgan bankháztól, és ezzel a pénzzel megvásárolták a Western Electric külföldi leányvállalatait. Ma ezek a vállalatok International Standard Electric néven az ITT birodalom egyik legértékesebb kincsét alkotják.

Ez a manőver visszatekintve is újabb bizonyítéka annak, hogy a modern kapitalizmus körülményei között az ilyen "trösztellenes eljárások" mennyire látszatlépések. Azzal, hogy az amerikai szenátus az egyik monopóliumot külföldi érdekeltségeinek eladására kötelezte, hozzájárult egy másik, sokszorta hatalmasabb monopólium létrehozásához !

E két nagy főnyeremény után Sosthenes Behn hozzálátott, hogy megszilárdítsa kis birodalmát. Jellemétől kezdettől fogva nem volt idegen a blöff alkalmazása, és ezt magasabb szinten megismételte.

A következő húzás

New Yorkban, a Broad Streeten megvásárolt egy 33 emeletes felhőkarcolót, és fényűzően berendezte, holott akkor, 1928-ban a cég anyagi ereje ezt voltaképpen nem engedte volna meg. Dolgozószobáját eredeti XIV. Lajos korabeli bútorokkal rendeztette be, s a főhadiszállás óriási ebédlőjében az ITT francia konyhafőnöke szinte hetenként rendezte a több száz személyes banketteket a törekvő Behn üzletbarátai számára. Henry Fordtól a Rockefellereken és a Morgan család tagfáin át a Rothschildokig a pénz jóformán valamennyi fejedelme megfordult a Broad Street felhőkarcolójában. Röviddel utóbb Behn (aki spanyol kapcsolatai révén érintkezést talált a Vatikánnal) megbízást kapott a pápai állam telefonhálózatának megszervezésére.

Ebből az alkalomból a dolgozószoba falára felfüggesztették XI. Pius pápa portréját, a munka végeztével pedig Behn arany telefonkészüléket ajándékozott a pápának.

Németország

Az elért sikerek magasából Sosthenes Behn végigtekintett a piacon, és úgy értékelte a helyzetet, hogy az Egyesült Államokon belül még mindig nem tudna megküzdeni a konkurenciával. Így hát továbbra is a külföldet tekintette igazi vadászterületének, és elhatározta, hogy első nagy trösztcsatáját Németország egyik - mindmáig legnagyobb - elektromos ipari trösztjével, a Siemensszel vívja meg.

A Siemens akkoriban szorosan együtt dolgozott a svéd Ericsson művekkel, amelyek élén a svéd "gyufakirály", Ivar Kreuger állott. Behn két fronton indította meg a támadást. Először is 1930-ban szövetséget ajánlott a másik nagy német villamos ipari trösztnek, a Siemens versenytársának, az AEG-nek. Közösen alapítottak egy Standard Villamossági Vállalat nevű céget. Ezzel jóformán egy időben Sosthenes Behn megvette a holland Philips művektől a Lorenz nevű, patinás német elektromos ipari cég részvényeit. A támadás második vonala az volt, hogy Behn sikerrel környékezte meg a nagyravágyó Ivar Kreugert. A svéd eladta neki az Ericsson művek részvényeinek egy részét. Cserébe Kreuger kapott 11 millió dollárt, egy csomó ITT részvényt és egy karosszéket az ITT igazgató tanácsában.

A már idézett Sampson az ITT történetéről szóló munkájában joggal veti fel gyanakodva a kérdést: mi köze volt Sosthenes Behnnek Ivar Kreuger későbbi öngyilkosságához, amely fél Európa tőzsdéit rendítette meg ? Egy angol könyvvizsgáló cég az Ericsson tröszt üzleti könyveinek átvizsgálása során óriási sikkasztások nyomaira bukkant. Ez vezetett Kreuger bukásához, majd öngyilkosságához. Sampson elképzelhetetlennek tartja, hogy az ITT vezetése ne tudott volna az Ericsson ügyvitelében elkövetett csalásokról.

Teljes világossággal máig sem lehet ezt az ügyet felderíteni. Annyi bizonyos, hogy az elképzelt Behn-Kreuger szövetséget természetesen nem lehetett megvalósítani, s így az ITT egymaga vívta meg a nemet piacon a konkurenciaharcot a Siemensszel szemben.

E harcot némileg megkönnyítette, hogy 1933-ban meghalt Hernand, Sosthenes Behn testvére, akit már az első spanyol üzletkötés alkalmából "a jó Behn"-nek kereszteltek el (Behn bueno), fivérével, a "rossz Behn"-nel (Behn malo) szemben. Nyomban fivére halála után Sosthenes Behn az elképzelhető legmagasabb politikai szinten vette fel a kapcsolatot Németországgal, amikor 1933. augusztus 2-án Hitler, az újdonsült kancellár először fogadott amerikai üzletembereket, a "delegáció" két emberből állott. Az egyik Sosthenes Behn volt, a másik az ITT érdekeltséghez tartozó Standard helytartója. Hitler azt javasolta Behnnek, hogy akkori gazdasági tanácsadójától, bizonyos Wilhelm Keplertől kérjen "megbízható" német üzletembereket, akikkel érdemes együttműködni

Az első partner, akit Kepler az ITT főnökének ajánlott, egy Kurt von Schröder néven ismert kölni bankár volt, aki később tagja lett az SS vezérkarának, és mindvégig biztosította a kapcsolatot a németországi ITT vállalatok és Himmler között. Kurt von Schröder hivatalosan is a Standard felügyelő bizottsági tagja lett. Schröder közvetítésével találkozott a náci Németországba egyre gyakrabban látogató Sosthenes Behn Göringgel. Hármasban egyeztek meg, hogy az ITT németországi érdekeltségeihez tartozó Lorenz cég 28 százalékos részesedést vállal a bombázó repülőgépeket gyártó Focke-Wulf vállalatnál.

A háború után

Schröder háborús bűnösként a nürnbergi amerikai katonai törvényszék elé került, s ottani vallomásában elmondotta: Sosthenes Behn személyesen hagyta jóvá a Focke-Wulf részvényvásárlást. Ráadásul, sohasem szólt bele abba, hogy az ITT németországi profitjának milyen hányadát utalják át a háború kitörése előtt Amerikába. Sohasem vonta kérdőre Schrödert a náci Németország mind világosabb háborús készülődéseivel kapcsolatban, és habozás nélkül beleegyezett abba, hogy a haszon egy részét újra beruházzák Németországban, s ezzel növeljék Hitlerék fegyvergyárainak teljesítőképességét.

Sosthenes Behn oly mértékben a "hitleri lóra" tett, hogy a németországi ITT vállalatokat még erőteljesebben és gyorsabban fejlesztette, mint más országban levő leányvállalatait. 1943-ban, a háború derekán, az amerikai kormány egy hivatalos vizsgáló bizottsága ezt így fogalmazta meg: "Az ITT erőteljesen pénzelte Németország ipari terjeszkedését, és német vállalatainak forgalmát folytonosan növelte, miközben más leányvállalatainál a forgalom egy helyben topogott vagy csökkent."

A másik, talán Schrödernél is érdekesebb és veszedelmesebb üzlettárs, akit Hitler környezetében az ITT-nek ajánlottak, egy dr. Gerhard Alois Westrick nevű ügyvéd volt, egy nagy berlini jogtanácsosi iroda társtulajdonosa. (Ennek a Westricknek az öccse egyébként a második világháború után Nyugat-Németországban a kereszténydemokrata Erhard kormány idején a kancellári hivatal minisztere volt !)

Gerhard Alois Westrick már régebben is képviselt amerikai cégeket Németországban, és ennek során együttműködött az amerikai főváros egyik legnevezetesebb ügyvédi irodájával, a Sullivan és Cromwell céggel. Ennek az irodának az egyik tulajdonosa John Foster Dulles volt, az Egyesült Államok hírhedt hidegháborús külügyminisztere, aki a második világháború éveiben, Svájcban az amerikai titkosszolgálat főmegbízottja lett.

Ez a Westríck hozta létre először a kapcsolatot a hitlerista és az amerikai titkosszolgálat meg az ITT között. Akárcsak Schröder, ő is tagja lett a Standard igazgató bizottságának, és a háború kitörése előtt több ízben is meglátogatta Behnt, aki fényűző lakosztályt tartott fenn a New York-i Plaza luxusszállodában. Sőt Európában már javában tombolt a háború, amikor Westrick ismét New Yorkba utazott, és két fiával együtt Sosthenes Behn vendégeként a Plaza szállodában ütötte fel tanyáját. Itt egész sor amerikai üzletember látogatta meg. Jórészt olyanok, akik rokonszenveztek a hitlerista rezsimmel és ellenezték az Egyesült Államok belépését a háborúba. Itt, a Plaza szállodában mutatta be Westricknek Behn az amerikai autókirályt, Henry Fordot is.

Akkoriban az Egyesült Államokban

jókora botrány kerekedett ebből a látogatásból, mert az angol titkosszolgálat washingtoni képviselője "riadóztatta" az újságokat. Westricknek rövidesen el kellett hagynia Amerikát, de zsebében magával vitt egy okmányt. Ebben Sosthenes Bern a háború idejére teljhatalmat adott Westrickriek, hogy Schröder és az SS segítségével tegyen meg mindent az ITT "birodalom" németországi érdekinek védelmében.

Közben az ITT érdekeltségei nemcsak a náci Németországban halmoztak fel óriási profitokat, hanem az Egyesült Államokban is.

Az ottani ITT kutatóintézetek kifejlesztettek egy különleges műszert, amelynek segítségével az angol és amerikai kereskedelmi hajók hamarabb és könnyebben derítették fel a német tengeralattjárókat, s így elmenekülhettek torpedóik elől. Miközben a levegőből az ITT érdekeltségeihez tartozó Focke-Wulf bombázók süvítéltek a kereskedelmi hajók felett, ugyanezek a hajók az ITT műszereivel kerülték el a német torpedókat...

A második világháború éveiben Sosthenes Behn és az ITT egyszerre két lovat ült meg. A háború befejeztével az egyik ló kidőlt. Ettől a pillanattól kezdve az ITT (hála azoknak a kapcsolatoknak, amelyek már ekkor az amerikai titkosszolgálathoz fűzték) egyértelműen a "győztes amerikai demokrácia" képviselőjeként jelent meg az európai földrészen.

Ismét Németországban

Mindenki meglepetésére Sosthenes Behn már 1944. augusztus 25-én, Párizs felszabadításának, napján "gondosan bepiszkított" amerikai ezredesi egyenruhában megjelent, hogy szemlét tartson a francia ITT érdekeltségek felett. Az amerikai hadsereg nyomdokaiban haladva, egyike volt az első amerikai trösztvezéreknek, akik a megvert Németország területére léphettek…

Rajta kívül egyik napról a másikra az ITT amerikai igazgató tanácsának három tagja brigádtábornoki kinevezést kapott, hogy könnyebben mozoghasson német területen. A két hitlerista üzlettárs közül Schröderrel egyelőre nem lehetett tárgyalni, ő - SS főtiszt lévén - túlságosan is eláztatta magát. A brigádtábornokká átöltöztetett ITT igazgatók azonban Westricknek igen gyorsan új igazoló okmányokat szereztek, melyek szerint Westrick az amerikai hadseregnek dolgozott. (Ebben kétségkívül volt némi igazság. 1941 és 1945 között ugyanis Westrick több ízben elutazott Svájcba, és ott tárgyalósokat folytatott John Foster Dullesszal. James S. Allen amerikai gazdaságtörténész szerint, aki A monopolkapitalizmus és a béke című könyvében már 1946-ban feltárta a hitleristák és az ITT kapcsolatait, Westrick kettős ügynök volt, aki egyszerre dolgozott a náci és az amerikai titkosszolgálatnak.)

Sosthenes Behn birodalma ilyen praktikák segítségével állta ki a második világháború viharait, s lényegében a hitleristákhoz fűződő kapcsolatoknak köszönhette, hogy az európai ITT érdekeltségek, középpontjukban a Standarddel, a második világháború után újra zavartalanul láthattak munkához. Eközben Sosthenes Behn és közvetlen környezete a maga személyes jólétéről sem feledkezett meg.

A "lázadás"

1947-ben "részvényes lázadás" robbant ki a cégnél. A részvényesek azt panaszolták, hogy Behn és az ITT ügyeit teljhatalommal irányító menedzsercsoport a háborús nehézségekre való hivatkozással kilenc éve nem fizetett osztalékot, miközben Behn és bizalmas igazgatói önmaguknak majdnem négymillió dollárt utaltak ki.

A "részvényes lázadást" csak nehezen sikerült elsimítani, oly módon, hogy az ITT csúcsán viselt három állása közül Behn egyről (az elnöki tisztségről) lemondott, és azt egy meglehetősen gyenge kezű katonatisztnek, Hamison tábornoknak engedte át. A tényleges helyzeten ez semmit sem változtatott. Továbbra is Behn maradt az ITT konszern teljhatalmú ura. Az 1948-tól 1957-ig terjedő kilenc év azonban üzletileg meglehetősen szürke az ITT történetében. A szocialista fejlődés a kelet-európai ITT érdekeltségeket (közöttük a magyarországi Standard vállalatot) sorra csavarta ki Sosthenes Behn kezéből, a németországi érdekeltségek egy részét pedig a Német Demokratikus Köztársaság megszületése és erősödése tette számára elérhetetlenné.

Így az ITT rohamos fejlődése megtört, és amikor 1956 májusában a hetvennégy éves, akkor már súlyosan beteg Behn kénytelen volt visszavonulni, az ITT csak 52. helyen szerepelt az amerikai nagyvállalatok listáján. Behn egy év múlva meghalt, s ugyanabban az esztendőben elköltözött az élők sorából a cég látszatelnöke, Hamison tábornok is. A vállalat igazgató tanácsa ekkor bocsátotta útjára azt a "tehetségkutató bizottságot", amely végül a Raytheoncég alelnöki székében megtalálta az ITT új "császárát", és a vállalat élére emelte.

Geneen

vezetése alatt a cég óriási szerkezeti változásokon és egészen rendkívüli (egy amerikai kommentátor kifejezése szerint "rákosan burjánzó") növekedésen ment keresztül.

Geneen első lépése az volt, hogy még az amerikai trösztirányításban is szokatlan fegyelmet követelt meg, és az irányító hatalom elképesztő egyszemélyi összpontosítását hajtotta végre. Minden vállalattól olyan részletes havi jelentést követeltek, hogy gyakran külön osztályokat kellett létesíteni azok elkészítésére. A vállalatok rendkívül szigorú előírásokat kaptak, amelyek meghatározták, hogy milyen termelési és terjeszkedési célokat kell elérniük, és mennyi hasznot kell hozniuk. A vállalatok vezetői állásukkal feleltek azért, hogy ezeket a célokat betartsák. Az egész hálózatnak a közepén pedig Geneen ült, de már nem a Broad Street fényűzően, ám régimódi stílusban berendezett felhőkarcolójában, hanem a Park Avenue egyik vadonatúj, ötszörte nagyobb, csupa üveg irodaházában.

A feltétlen egyszemélyi hatalom és a rendkívüli fegyelem persze nem lett volna elég, ha Geneen nem ismeri fel a hatvanas években kínálkozó üzleti lehetőségeket. Ezek kétirányúak voltak. Először megváltoztatták az ITT belső "súlyelosztását". Amikor Geneen megjelent a színen, az ITT hasznának csak 18 százaléka származott az Egyesült Államok területén működő vállalatokból, 82 százaléka külföldről. Geneen ezt megváltoztatta, mert látta, hogy a nemzetközi helyzet alakulása egy sor országban nehezíteni fogja az ITT tevékenységét, és igazán hatalmas, belső amerikai hatalmi támaszpontok nélkül nem gyakorolhat megfelelő hatást, az egymást követő amerikai kormányok politikájára. Ennek megfelelően az ITT Geneen vezetésének első esztendejében teljes fordulatot hajtott végre, és ma már profitjának 55 százaléka az Egyesült Államokban működő vállalataiból származik.

A második szervezeti változás az volt, hogy Geneen tudta leghajlékonyabban kidolgozni azokat a működési elveket, amelyek a modern nemzetek feletti monopóliumra jellemzők. Ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy a feltétlen egyszemélyi ellenőrzést párosította a részvállalatok önállóságával. Így a világ csaknem száz országában szétszórt ITT vállalatok egyrészt mindig "önálló, nemzeti köntösben" léptek fel, miközben a gyeplőt a Park Avenue szorosan tartotta a kezében. Sampson könyve ezt igen szellemesen "kaméleontaktikának" nevezi, és így foglalja össze: "Ha Geneen úgy akarja, akkor az ITT mint egyetlen óriásvállalat lép fel. Ha érdekei úgy követelik, másnap már több száz kisvállalatnak látszik."

Ez a módszer mindenekelőtt arra volt jó, hogy a különböző országok hatóságai nehezebben azonosíthatták vagy ellenőrizhették a sokszor nagyon ügyesen álcázott ITT vállalatok tevékenységét. A száz köntösben megjelenő új szupermonopóliumot jóval nehezebb volt szemmel tartani, mint a Ford vagy a General Motors nevével fémjelzett, más irányítási módszereket használó trösztöket.

Ahhoz, hogy a trösztnek ezt az új arculatát kialakíthassák, minél több vállalatra volt szükség. Hiszen annál több volt az álarc, és annál könnyebb az álcázás. Ezért (különösen a hatvanas évek második felében) Geneen utasítására az ITT valóságos "vásárlási őrületbe" kezdett. Először megvásárolta az Avis autókölcsönző céget. Vásárolt biztosítótársaságokat, lámpagyárakat, parkolóhelyeket, titkárnői iskolákat, gyorsírási rendszert és vízszivattyút gyártó üzemet. Megvásárolta az óriási Levitt házépítési trösztöt, amely évenként negyedmillió családi házat épít az Egyesült Államokban. Megvette az Egyesült Államok legnagyobb üveg és kerámiagyártó vállalatát és Amerika legnagyobb sütödéjét, amely az Egyesült Államokat cukorkával, tucatnyi kenyérfajtával és celofán, zacskókba csomagolt sült burgonyával árasztja el. Végül megvette és villámgyorsan kiterjesztette a Sheraton szállodatrösztöt, amelynek ma 38 országban vannak luxusszállodái, s a Hilton és az Intercontinental legnagyobb vetélytársa. A listán csak egyetlen dolog szerepelt, amit nem sikerült megvenni: az ABC televíziós társaság. Ennek a felvásárlását az amerikai igazságügy minisztérium megakadályozta.

Tíz év múlva

1969-re, Geneen hatalomátvétele után tíz évvel a régi ITT-re már nem lehetett ráismerni. Forgalma tíz év alatt 766 millió dollárról öt és fél milliárdra emelkedett (majd újabb három év alatt 9 milliárd közelébe). Az amerikai nagyvállalatok sorában tíz év alatt az 52. helyről a kilencedikre, majd újabb három év alatt a kilencedikről az ötödikre ugrott előre.

Ez a fejlődés élesen ellentmond az amerikai kapitalizmus ama védelmezőinek, akik igyekeznek elhitetni a világgal: a "menedzserkorszakban" valamiféle "biztonsági alapon" vezetik a nagy, nemzetek feletti trösztöket. Az ITT egyike a legfiatalabb és legmodernebb nemzetek feletti trösztöknek. Geneen nem "tulajdonos" abban az értelemben, mint a Rockefeller fivérek vagy Henry Ford. De azért a döntés egyértelműen az ő kezében van. (Egyébként az amerikai menedzserek közül ő kapta a legmagasabb fizetést: évi 812 ezer dollárt.)

Az ITT "második császára" alatt végbement robbanásszerű növekedésnek éppen úgy megvannak a maga sötét epizódjai, mint a cégalapító Sosthenes Behn időszakának. A sötét ügyekhez természetesen befolyásos és rendszerint jól fizetett kapcsolatok kellenek, éppen úgy, mint az SS Schröder nagy Westrick idejében.

Az ITT fizetési listáin tucatjával szerepelnek a külügyminisztérium és az igazságügy minisztérium szolgálatából kivált vehető tisztviselők. ITT alkalmazott Eugene Black, a Világbank volt elnöke, John McCone, az amerikai titkosszolgálat (CIA) volt igazgatója. Már elköltözött az élők sorából, de volt ITT alkalmazott Trygve Lie, az Egyesült Nemzetek Szervezetének hajdani főtitkára, és Spaak, az Atlanti Blokk volt főtitkára, többszörös belga külügyminiszter, s miniszterelnök is…

Ilyen kapcsolatok alapján aligha lehet csodálni, hogy az ITT "mindent el tud intézni", vagy majdnem mindent.

A per

Egyik leglátványosabb példája volt ennek az a trösztellenes per, amely hosszú esztendőkön át folyt az ITT ellen. Az amerikai trösztellenes perek története érthetőmódon nem sok sikert mutathat fel. Hiszen hogyan lehetne elvárni egy monopoltőkés államtól, hogy megfelelő eréllyel zúzza szét a túlságosan is hatalmassá vált monopóliumok terjeszkedési kísérleteit ? Így a legtöbb trösztellenes per egyszerű formasággá válik. Így volt ez hajdan a Standárd Oil elleni perrel. Vagy az ITT története során a Western Electric vállalattal, amelyet feldaraboltak ugyan, de ezzel éppen az ITT monopolhelyzetét erősítették…

Akárhogyan is, a rohamosan terjeszkedő ITT ellen az amerikai igazságügy minisztérium még 1968-ban trösztellenes eljárást indított. A minisztérium emberei szerint az ITT-nek él kellett volna adnia néhány jelentős vállalkozását, köztük a Levitt házépítő tröszt egy részét, az Avis autókölcsönző vállalatot és jó néhány Sheraton szállodát.

Az ügy két esztendeig vándorölt a különböző minisztériumi és kongresszusi bizottságok labirintusában, míg végre 1970-ben váratlanul sutba dobták az egészet, megszüntették az ITT ellen indított trösztellenes pert. Valószínűleg ennyiben maradt volna a dolog, ha közben 1973 folyamán az Egyesült Államokban ki nem robban az oly fantasztikus viharokat kavaró Watergate botrány.

A Watergate ügy egyik "sérültje" volt Kleindienst igazságügy miniszter is. (Vele a Hunt család manőverei során már találkoztunk.) 1972-ben még azt vallotta a gyanakvó szenátusi vizsgáló bizottság előtt, hogy "senkitől nem kapott utasítást az ITT elleni eljárás megszüntetésére". Másfél évvel később, 1973 őszén, amikor más ügyekben megszorongatták, már bevallotta, hogy először Nixon elnök egyik benső tanácsadója hívta fel telefonon, és utasította az ITT elleni per megszüntetésére. Néhány perccel később pedig maga az elnök telefonált, mondotta a hajdani igazságügy miniszter, és személyesen szólította fel, hogy temessék el az ITT elleni trösztellenes eljárás aktáit… Ez az eset ékes bizonyítéka volt annak, hogy Geneen keze milyen messzire nyúlt.

Chile

A világ közvéleménye előtt még fantasztikusabb bizonyítékokat szolgáltatott az ITT sötét ügyeire a tröszt magatartása az úgynevezett "Chile-ügyben".

Az ITT e világraszóló aljasságának kellő megértéséhez érdemes felvázolni a tröszt tevékenységének dél-amerikai hátterét. A húszas években, még Sosthenes Behn rezsimje alatt az ITT kezébe került előbb a kubai, majd jóformán a teljes dél-amerikai telefonhálózat. A telefon, majd később a távíró összeköttetések azonban oly érzékeny és veszélyes politikai ellenőrzési lehetőségeket jelentettek az ITT és a mögötte álló amerikai titkosszolgálati erők számára, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú nacionalista kormányok sorra államosították az ITT kezében levő telefonhálózatot.

Olyan esetekben, amikor megfelelő kártérítést kaptak, az ITT vezetői általában tudomásul vették az államosítást. Így történt Behn idején Argentína esetében, Geneen uralkodása alatt pedig Brazíliában és Peruban. (Ez utóbbi helyen például a katonai kormányzat által fizetett kártérítésből az ITT egy Sheraton luxusszállodát építtetett az ország fővárosában.)

Ami Kabát illeti, ott persze kártalanítás nélkül vette kézbe a forradalom a hajdani ITT telefonhálózatot, ebben az ügyben azonban Geneem tehetetlennek bizonyult. (Vigasztalásul Geneen csak annyit tehetett, hogy a száműzetésbe vonuló, véres kezű kubai diktátort, Batistát ugyanolyan arany telefonkészülékkel ajándékozta meg, amilyet valaha Behn küldött a pápának.)

A perui, viszonylag sima államosítás után az ITT már csak három helyen tartotta kezében a telefonhálózatot, a konszern "szülőhazájában", Puerto Rico szigetén, Behn szülőföldjén, a Virgin szigeteken és Chilében !

Már ebből a felsorolásból látható, hogy Chile volt az egyetlen hely, ahol az ITT és mögötte az amerikai titkosszolgálat a szó szoros értelmében "rajta tartotta a fülét" a telefonhálózaton. Ez a hálózat politikailag is életbevágóan fontossá vált az amerikaiak számára, mihelyt Chilében érlelődni kezdett egy olyan rendszerváltozás, amely szocialista célok békés, parlamenti úton történő megvalósításának a lehetőségeit ígérte.

Persze nemcsak politikától volt szó, hanem, pénzről is. A chilei telefonhálózatot még 1930-ban vásárolta meg Sosthenes Behn az angoloktól, és az óriási hasznot hozott a trösztnek. Nem utolsósorban azért, mert az ITT olyan megállapodást, kötött a chilei állam akkori vezetőivel, hogy az ország minden, ITT-vel szemben fennálló tartozását, aranyban kell fizetni. 1970-ben, a chilei politikai fordulat éveiben az ITT hálózata Chilében több mint hatezer embert foglalkoztatott, és a beruházások értékét körülbelül 200 millió dollárra becsülték.

1970 elején, még az Allende szocialista elnököt hivatalba segítő választások előtt az ITT igazgatósági ülésein elsőrendű napirendi pont volta "Chile-ügy". Mint utóbb kiderült, Geneen kezdettől fogva úgy vélte, hogy gazdasági módszereket nem lehet eredményesen alkalmazni, az amerikai titkosszolgálat segítségével kell megakadályozni a népi erők előretörését, és ezzel elhárítani a veszélyt az ITT utolsó dél-amerikai telefonhálózata felől.

Geneen természetesen McCone segítségét vette igénybe, aki a CIA igazgatói székét cserélte fel az ITT igazgató bizottsági tagságával. McCone megbeszélte a dolgokat titkosszolgálati utódjával, Richard Helmsszel. Röviddel utóbb Geneen bizalmas megbízottja, Bill Merriam a washingtoni Sheraton Carlton szálloda előcsarnokában találkozott a CIA egyik veterán ügynökével. (William Broe volt a neve.) Az ITT küldötte elmondta a titkosszolgálat összekötőjének, hogy Geneen hajlandó nagy összegekkel segíteni Allende ellenfelének választási küzdelmét, és a CIA juttathatná el ezeket az összegeket a megfelelő helyekre.

Ezúttal azonban az ITT és Geneen lassúnak bizonyult. A szállodahallban a két ügynök 1970. július végén találkozott, és szeptember 4-én Allende már megnyerte az elnökválasztásokat. Túlságosan kevés idő állt tehát rendelkezésre ahhoz, hogy a pénzt a chilei jobboldal, hatásosan felhasználhassa.

Ettől kezdve az ITT számos tervet terjesztett a titkosszolgálat elé, és ezek a tervek a Fehér Házba is eljutottak. Az egyik elgondolás szerint egymillió dollárt adományoztak volna kulcshelyzetben levő jobboldali politikusok megvesztegetésére, hogy rávegyék őket egy koalíciós kormány megalakítására a népi erőkkel szemben. Egy másik változat szerint több százezer dollárt fordítottak volna a chilei jobboldali sajtó és televízió támogatására. Ezekben a tárgyalásokban, a tervek megbeszélésében Rogers akkori külügyminiszter és Kissingen az utóbb külügyminiszterré előlépett elnöki főtanácsadó is részt vett. Voltaképpen senki sem tudja pontosan, hogy a felajánlott összegekből mennyi jutott el Chilébe, és kinek a kezéhez.

Új helyzet állt elő, amikor az Allende kormány 1971 szeptemberében kormánybiztos kezébe adta az ITT érdekeltségeinek irányítását. Geneen ekkor meghívta ebédre Petersont, Nixon elnök nemzetközi gazdasági ügyekkel foglalkozó akkori főtanácsadóját, és 18 pontból álló tervet nyújtott be Allende megbuktatására. A javaslat a következőképpen fogalmazott: "Mindent nagy csendben, de igen hatásosan kell végrehajtani, és biztosítani kell, hogy Allende rendszere ne élje túl a következő hat hónapot.

Az Allende kormány jóhiszeműségét mutatja, hogy 1972 februárjában, tehát két hónappal az ITT főnökei által megszabott féléves határidő lejárta előtt még tárgyalásokat folytának az ITT embereivel a kártalanítás megfelelő formáiról. Allende csak körülbelül három héttel később állt fél a tárgyalóasztaltól, és mutatott ajtót az ITT-nek. Az Egyesült Államokban ugyanis ekkor került napvilágra az ITT, a CIA és a Fehér Ház háromszögében Chile ellen szövődő gyalázatos összeesküvés terve.

Mindmáig nem kerültek nyilvánosságra olyan okmányszerű bizonyítékok, amelyek pontosan megmutatnák, hogy a szakítás után ebben a "háromszögben" milyen további aknamunka folyt. Kétségtelen azonban, hogy a népi kormány elleni katonai puccs annak a "forgatókönyvnek" a felhasználásával érlelődött és zajlott le, amelyet 18 pontba foglalva Geneen küldött el Petersonnak. Érdemes erről meghallgatni a Chilei Kommunista Párt egyik vezető politikusának és legtekintélyesebb külföldre menekült vezetőjének, Volodia Teitelboiin szenátornak a véleményét: "A 18 pont, a támadás gondosan kidolgozott terve, az összeesküvés terve volt, amely kiterjedt minden szintre és területre: a pénzügyi és gazdasági blokádtól újságok és újságírók megvesztegetéséig. Külön említést érdemel a hetedik pont. Ebben arról van szó, hogy fenn kell tartani az érintkezést a chilei fegyveres erők bizalmat érdemlő köreivel. A más eszközökkel előidézett tömeges nyugtalanság kialakítja majd az érőszak légkörét - írták a terv szerzői -, ami azután beavatkozásra készteti a katonákat."

A kommunista politikusnak a véres fasiszta puccs utáni nyilatkozatával érdekesen cseng össze, az egyébként kommunistaellenes Sampson, az ITT legújabb történetírójának véleménye. Ez akkor íródott, amikor a világ az 1972 márciusában nyilvánosságra hozott okmányokból már ismerte az ITT chilei terveit, de maga a puccs még, nem következett be.

Sampson nemcsak arról beszél, hogy az ITT magatartása "a trösztre oly jellemző arroganciát, kétszínűséget, a korrupció ösztönzését és a kormányszervekre való könyörtelen nyomást" mutatja. A szerző szélesebb értelemben is felveti a nemzetek feletti monopólium és a tőkés kormány, valamint a titkosszolgálatok viszonyát. Idézi a CIA egyik igazgatóhelyettesét, Richard Bisselt, aki a hatvanas években kijelentette, hogy "a kémeket sokkal hatásosabban lehet elrejteni a nagy nemzetközi cégek irodáiban, mint követségeinken". Mindebből az angol antikommunista szerző az alábbi következtetést vonja le: "John McCone egyidejűleg volt az ITT igazgatója és az amerikai titkosszolgálat tanácsadója. Vajon mit gondolt: voltaképpen kinek dolgozik, amikor utódjával, Richard Helmsszel tárgyal ? Hiszen az utasításokat az ITT-től kapta, kapcsolatai azonban a titkosszolgálathoz vezették. Így hát, mint előtte az ITT annyi vezetője, könnyen azonosnak gondolta az állam érdekét a trösztérdekekkel. "

Végigtekintve az ITT történetét, hosszú és mély kapcsolatát külföldi kormányokkal, a második világháború alatti manővereit és a távközlés politikai jelentőségét, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy az ITT mindig szoros kapcsolatot tartott fenn a kémszolgálattal. Ezt a kapcsolatot Geneen már Sosthenes Behntől örökölte.

Ehhez aligha lehet bármit is hozzátenni. Legfeljebb arra lehet emlékeztetni, hogy az amerikai gazdaságtörténészek az ITT eme korszakát, a legjellegzetesebb és a leghajlékonyabban, legkorszerűbben megszervezett nemzetek feletti monopóliumok modelljének tartják.