Hunt és Hammer

 

Az öreg Hunt, akit a hivatalos, de sohasem pontos vagyoni kimutatások Getty és Hughes mögött a világ harmadik leggazdagabb emberének tartottak, valójában saját magát az első helyre rakta…

Az volt a szokása, hogy bemutatkozáskor "Üdvözlöm, H. L. Hunt vagyok, a világ leggazdagabb embere !" felkiáltással kezdte a beszélgetést. (Feljegyezték, egy ízben a sértődött Getty üzenetet küldött Huntnak, ha annyira kívánja, lemond javára a "világ leggazdagabb embere" megtisztelő címéről…)

Armand Hammer, az Occidental Petroleum urának vagyona is a milliárdos határt ostromolta. A Hunt birodalom gazdagságával azonban nem versenyezhetett, és sokkal kevésbé volt beágyazva az amerikai politikába.

Úgy tűnhet hát a felületes szemlélő számára, hogy Haroldson Lafayette Hunt és Armand Hammer, akik a Kadhafival vívott harcban más módszerekkel, de egy fronton küzdöttek, egyívású emberek. Annyiban valóban hasonlóak volték, hogy mint Getty és Hughes, a szuper gazdagok világának "magányosai" közé tartoztak. Így váltak személyükben sokkal gazdagabbá, mint a náluk voltaképpen nagyobb hatalmú, de vagyonukat a modern nemzetek feletti monopólium gépezetén keresztül működtető Rockefeller család egyes tagjai, nem is beszélve a Standard, a Shell és a többi nagy olajtröszt ügyeit ténylegesen intéző menedzserekről.

Itt azonban a felületes hasonlóság véget is ér. A profitért folytatott harc törvényei egy rövid történelmi pillanatban egymás oldalára sodorták Huntot és Hammert, a két ember és a két vagyon története azonban éppen nem a hasonlóságot, hanem a különbséget példázza. Azt, hogy a tőke világa, és ezen belül a szuper gazdagoké, sokkal bonyolultabb, és összetettebb annál, semhogy eltűrné az uniformizálást.

A Hunt dinasztia, a szuper gazdagok szélsőségesen reakciós, szinte fasiszta áramlatának megtestesítője, sőt a család feje fölé a Kennedy gyilkosság árnyéka is vetődik. Armand Hammer Leninnel levelezett, mindig szívesen látott vendég a Kremlben, Lenin békedíja van, és egy beszélgetés után Brezsnyev neki ajándékozta az aranyóráját…

Hunt és Hammer (vagy mint az amerikai bankvilágban mondják, "H kontra H") története éppen arról beszél, hogy a kapitalizmus csúcsain, a rendszer és a haszon szigorú törvényeinek keretei között is megvan a választás lehetősége, nagyon is különböző magatartási modellek között.

"H kontra H", a két szélső pont, ideális téma a "párhuzamos életrajzhoz".

Hunt

Az öreg H. L. a Hunt vagyon alapítója és egyben a tucatnyi, jobb és balkézről való, gyerekből álló klán főnöke, 1890-ben született egy kis közép-amerikai faluban. Lundberg, aki a leggazdagabb amerikai családok történetének neves kutatója, bizonyos értelemben Fordhoz hasonlította.

H. L. Hunt is rendkívül gyors felfogóképességű, káprázatos üzleti érzékkel és "egy elefánt emlékezőtehetségével" megáldott ember volt. Lundberg szerint abban is Fordhoz hasonlított, hogy természetes képességei nem párosultak műveltséggel, összesen öt esztendeig járt iskolába, véleményét, akárcsak Fordét, a legbrutálisabb értelemben vett érdekei határozták meg.

Ezekből a tulajdonságokból vezeti le Lundberg, hogy Hunt Fordnál később és még talán nála is jóval szélsőségesebb formában, a fasizmus határait súroló, amerikai szélsőjobboldal egyik prófétája és pénzelője lett.

Még mielőtt veszélyes műkedvelőként betört volna az amerikai politikába, megjárta a dinasztiaalapító szokásos vándorútját. Volt borbély, cowboy és hamiskártyás, dolgozott fakitermelésen és vasútépítésen. Tizenhárom éves korától kezdve hét esztendőn át, járta Amerika déli és nyugati államait, míg végül Arkansasban megtelepedett, és mérsékelt sikerrel gyapottermesztésbe fogott. 1921-ben a gyapotárak hirtelen zuhanása tönkretette, és ekkor, mintegy kétségbeesésében, fordult az. olajkutatás felé.

Az olaj

Egyike volt azoknak a kalandoroknak, akiket az olajláz Arkansasba, majd Texasba csábított, s akiknek nagy része szegényházban halt meg.

Huntra azonban nem a szegényház várt. Az első próbálkozás után olajra talált, ami szinte elképzelhetetlen és meg nem ismételhető eseménynek számított. A Hunt vagyon kezdeteinek történetét teljes homály fedi. A családi legenda szerint ama bizonyos első kút fúrásához szükséges szerszámokat ötven dollárért vásárolta, s az ötvenest is kölcsönbe kapta. Egy másik változat szerint (ami Lundberg könyvében szerepel) pókeren nyerte az arkansasi kútfúrás megkezdéséhez szükséges pénzt, s a kártyában valószínűleg csalt.

A második lépésben áttette tevékenységének színhelyét Texasba. Kilgore városának környékén rábukkant az olajláz egy jellegzetes megszállottjára, egy vén fúrómesterre, akit mindmáig "Joiner papa" néven ismer az olajipar története.

Joiner papa, egy vidám özvegyasszony, bizonyos Daisy Bradford farmjának a végében, egy olyan területen, amelyet a nagy olajtársaságok értéktelennek nyilvánítottak, fantasztikus bőségű olajkútra bukkant. Daisy Bradford farmján kezdődött a második texasi olajláz.

Kilgore környékén még a házakat is lerombolták, hogy a nappali szobák helyén olajfúró kutat emeljenek, és olajtornyok meredeztek a sírkövek között a városi temetőben is. Joiner papa szerencséje csalogatta Texasba Huntot.

E ponton azonban a történetre ismét homály borul. Hunt a hivatalos családi változat szerint egymillió dollárért megvásárolta Joiner papa olajkútját és a körülötte elterülő 4.000 hektáros területet.

Ennek a változatnak azonban ellentmond, hogy Joiner papa két évvel később már egy rozzant viskóban lakott Dallas külvárosában, majd szegényházban halt meg, Hunt viszont az olajhullám taraján elindult a dollár milliárdok felé. (Máig sem döntötték el az amerikai gazdaságtörténet kutatói, voltaképpen hogyan szerezte meg Hunt azt a bizonyos 4000 hektárt, hacsak nem pókeren...)

Politika

Hunt (és általában a független olajmilliárdosok) páratlanul gyors meggazdagodását, nem lehet persze egyszerűen a cinkelt kártyákkal magyarázni. Ehhez az amerikai adópolitika történetének legnagyobb trükkjére is szükség volt. A trükk végrehajtása pedig nem lett volna lehetséges ama vesztegetési pénzek nélkül, amelyek Texas és a többi olajállam szenátorainak és kormányzóinak zsebébe éppen olyan bőségben áramlottak, mint Daisy Bradford kertjének sarkában az olaj.

A texasiak nagy húzását hivatalosan "kimerülési engedménynek" nevezik. (Angol neve: depletion allowance.) Persze, az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hasznát nemcsak a saját számlára dolgozó, egyszemélyi birodalmat építő olajbárók élvezik, hanem mindenekelőtt a nagy olajmonopóliumok.

Ennek az adótrükknek a lényegét egyszerű számtanpéldával lehet érzékeltetni. Az amerikai törvények abból indulnak ki, hogy minél több olajat adott egy kút, annál kevesebb maradt benne. Értéke tehát csökken. Az olajforrás értékcsökkenését azonban nem a befektetett költségek alapján számítják ki, mint más beruházás, például egy nagyszámítógép esetében. Az értékcsökkenést annak a jövedelemnek az alapján számolják, amelyet az adott olajforrás hozott. Ez magyarán azt jelenti, hogy minél több pénzt hozott egy olajkút, viszonylag annál kevesebb adót kell utána fizetni ???!!! A törvény szerint az évi teljes jövedelem 28 százaléka levonható…

Ez azt jelenti, hogy ha százezer dollár befektetéssel létesítenek egy olajkutat, és az tíz éven keresztül évi ötszázezer dollár értékű olajat termel, akkor tíz év alatt csaknem másfél millió dollárjövedelmet lehet levonni és így adómentessé tenni…

Egy amerikai közgazdász, Harvey O'Connar Az olajkirályok birodalma című könyvében a következőket írta: "Egy különleges spekuláns típus számára, aki kutakba és olajmezőkbe fektetett milliókkal labdázik, ez az adóengedmény olyan volt, mint egy új »szezám tárulj« a 40 rabló modern barlangjában. A Hunt család és a hozzá hasonlók személyes vagyona rövid idő alatt és fáradság nélkül olyan hihetetlen magasságokba emelkedett, amelynek elérésére Rockefellernek még egy fél élet csatáira volt szüksége. Ez századunk legnagyobb szerencsejátéka."

Mindehhez persze elkerülhetetlenül szükséges, hogy a milliárdos szuper spekuláns, megfelelő vesztegetéssel és időnként zsarolással helyi (rendszerint texasi) és országos szinten megszerezze magának néhány felelős politikus támogatását.

H. L. Hunt e kapcsolatszerzésnek valóságos mestere volt. Amikor a kongresszusban először érték támadások a nagy adótrükköt, Hunt Rayburn texasi szenátort mozgósította, aki akkoriban a kormányon lévő köztársasági párt szenátusi csoportjának vezetője, és az ország talán legbefolyásosabb politikusa volt.

A hidegháború csúcspontján, e politikus barátokon keresztül az 50-es évek elején éppen úgy robbant be Hunt az amerikai politikai élet szélsőjobboldali dzsungelébe, mint annak idején Ford tette a 20-as évek elején.

A rossz emlékű McCarthy szenátor, a boszorkányüldözések éveinek apostola, aki egy időben az Egyesült Államok legfélelmetesebb és legnagyobb politikai hatalmasságai közé tartozott, kedvenc kártyapartnere volt H. L. Huntnak, aki a szenátor veszélyes őrültségeit óriási összegekkel támogatta…

Média

Ebben az időpontban hozta létre, afféle politikai játékszerként, Hunt a szélsőségesen jobboldali fajvédő, fasiszta ideológiát terjesztő rádióállomások, alapítványok és újságok hálózatát. Mindenekelőtt, egyik legfontosabb pénzügyi tárnógatója volt a texasi közvéleményt befolyásoló legtekintélyesebb jobboldali lapnak, a Dallas Morning Newsnek, amelyet barátja, Ted Dealey irányított. (Amikor Dealey meghalt az 50-es évek végén, róla nevezték el Dallas városában azt a teret, ahol Kennedy elnök autókaravánja a halálos lövések pillanatában elvonult.) Ezenkívül Texasban és az amerikai délnyugat más államaiban Huntnak 331 rádióállomása volt. Ezeket egy Washingtonban dolgozó, 25 tagú központi szerkesztőség látta el anyaggal.

Az amerikai nagytőke legjobb hagyományának megfelelően, Hunt ezt a vad uszítást részben úgynevezett "alapítványok" leplébe burkolta. (Ezeknek rendszerint hangzatos nevük volt, "A tények fóruma", "Mentőöv"; "Sugárzó csillag".) Külön érdekesség, hogy még a washingtoni hatóságok sem voltak hajlandók felvenni ezeket a nyílt politikai uszítást szolgáló szervezeteket, az alapítványok hivatalos listájára. A célt azonban Hunt így is elérte.

Lundberg erről így ír: "Világos volt, hogy Huntnak titokzatos és hatalmas barátai vannak a központi adóügyi hivatalban. Ezek a propagandacélokat szolgáló alapítványok ugyanis teljes adómentességet kaptak. Az egyik ráadásul azzal az indoklással, hogy vallási célokat szolgáló szervezet…"

Hogy a kapcsolatok milyen messzire nyúltak, azt mutatja, hogy a republikánusok, a köztársaságpárt 1952-ben több mint 300 000 dollárt kapott Hunttól. Ezen belül az amerikai politika legszélső jobboldalán álló Mac Arthur tábornok kasszájába Hunt 150 000 dollárt fizetett. Eisenhowert ugyanis "kommunistának" tartotta, és azt szerette volna, ha Mac Arthur lesz, 1952-ben az Egyesült Államok elnöke.

A demokrata párt sem maradt ki. Lyndon B. Johnson, Kennedy alelnöke, majd későbbi elnök, százezer dollárt kapott Hunhól, aki nem felejtette el, hogy Johnson, mint Texas állam szenátora, nemcsak a Hunt családnak volt megbízható barátja, hanem az olajjövedelmeket az égig emelő nagy "adótrükk" egyik legfőbb védelmezője is…

Kennedy gyilkosság

Mindez csak előjáték volt ahhoz a szerephez, amelyet a Hunt család és személyesen a családfő, Haroldson Lafayette Hunt, a Kennedy-gyilkossá idején játszott, s amelynek igazi jelentőségét és méreteit mindmáig sűrű, és nyilván nem olcsón vásárolt, homály borítja…

(Emlékeztetőül: Kennedy elnököt Dallas városában 1963. november 22-én meggyilkolták. A gyilkosság kivizsgálására létrehozott, Warren főbíró áltat kinevezett bizottság megállapította, hogy nincs szó összeesküvésről. Az "egyedüli gyilkos" Oswald volt. Megállapították, hogy Oswald menekülés közben beszélt és találkozott egy Tippit nevű rendőrrel, akihez korábban tisztázatlan kapcsolatok fűzték.

A bizottság szerint Oswald Tippitet agyonlőtte. Röviddel utóbb elfogták. Kihallgatására azonban nem kerülhetett sor, mert néhány nappal utóbb egy Jack Ruby nevű sötét múltú, és a szélsőjobboldali kubai emigránsokkal kapcsolatot tartó mulatótulajdonos, lelőtte Oswaldot. Méghozzá úgy, hogy a gyilkosságot legalább egy tucatnyi rendőr nézte végig a fogház garázsában.

Ruby börtönbe került. Ott felajánlotta Warren főbírónak, hogy részletes vallomást tesz, ha elszállítják Dallasból. Úgy érzi ugyanis - mondta -, hogy Texasban halálra van ítélve. Kívánságát nem teljesítették, és Ruby máig is tisztázatlan körülmények között a börtönben meghalt. Egy 1980-ban tartott közvélemény kutatás szerint az amerikai közvélemény 65 százaléka, meg volt győződve arról, hogy Kennedy nem egy "magányos gyilkos", hanem politikai összeesküvés áldozata lett.)

H. L. Hunt több rendkívül érzékeny ponton veszélyes közelségbe került a Kennedy gyilkossággal.

Dealey lapja, a Dallas Morning News a Kennedy gyilkosság napjának reggelén egész oldalas hirdetést közölt. A hirdetést "A tények fóruma" alapítvány tette közzé, amelyet Hunt létesített és pénzelt. A cím ez volt: "Isten hozta Dallasban, Mr. Kennedy !" A szöveg "kommunistabarátnak" nevezte az elnököt, és 50 kérdésre követelt választ. William Manchester amerikai író, aki a Kennedy család kérésére Egy elnök halála címmel megírta a végzetes dallasi napok történetét, azt mondta erről a Hunt pénzén megjelent hirdetésről: "Olyan volt, mint egy körözőlevél. Azzal a különbséggel, hogy ez Texas legbefolyásosabb napilapjának hasábjain jelent meg, méghozzá néhány órával az elnök Dallasba érkezése előtt."

Ugyanezen a reggelen Dallasban Hunt egyik rádióállomása borús kommentárt közölt, amelyben a következő mondat hangzott el: "Ha így mennek tovább a dolgok, rövidesen elérkezik az a nap, amikor Amerika polgárai nem vásárolhatnak többé szabadon fegyvereket, hogy szembeszálljanak árulóikkal…"

A kapcsolat túlságosan forró volt ahhoz, hogy a Warren bizottság egyszerűen kihagyhatta volna az olajmilliárdos nevét a vizsgálatból. Mindenesetre kesztyűs kézzel bántak vele. Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy Kennedy utódja, akinek utasítására a Warren bizottságot kinevezték, s akinek címére a bizottsági jelentést megküldték, Johnson volt, még texasi szenátor korából Hunt személyes barátja és százezer dollár zsebre tevője.

Így is volt a bizottságnak néhány kínos pillanata. Amikor például Rubyt letartóztatták, zsebében a Hunt rádióállomás egyik Kennedy ellenes kommentárjának gépírásos szövegét találták meg. Kihallgatása során Ruby bevallotta, hogy november 21-én, egy nappal a merénylet előtt egy ifjú táncosnő társaságában meglátogatta irodájában H. L. Hunt egyik fiát és a Hunt érdekeltségek befolyásos vezetőjét, Lamar Huntot.

A Warren bizottság tehát tényként ismerte el, hogy Ruby és a Hunt család között az elnökgyilkosság előtti napon személyes kapcsolat jött létre. Ami egyébként egy milliárdos és egy sötétmúltú, mulató tulajdonos között aligha lett volna lehetséges, ha már korábban nem ismertékvolna egymást. A bizottság különös módon úgy gondolta, hogy nem érdemes bolygatni ezt a kapcsolatot, és a Hunt család egyik tagját sem hallgatták ki az ügyben…

A nyomozás egy másik pontján elhangzott egy olyan tanúvallomás, hogy a Hunt által pénzelt és azominózus újsághirdetést megjelentető "Tények fóruma" alapítvány elnöke, bizonyos Weissman hat nappal gyilkosság előtt hármasban tanácskozott Rubyval és az Oswald által később fel nem derített okból lelőtt Tippit rendőrrel. A találkozó, Ruby Körhinta nevű mulatójában zajlott le. (Ruby egyébként maga is bevallotta, ismerte Tippit rendőrt…)

A Warren bizottság ezt a szálat is elejtette. A Hunt família az amerikai közvéleményben ma is úgy él, mint a Kennedy gyilkosságot megelőző összeesküvés legfontosabb pénzelője. A kínálkozó bizonyítékokat azonban, amerikai kifejezéssel élve "úgy ejtették el, mint egy forró krumplit", és a Hunt família tovább folytathatta békés "birodalomépítő" tevékenységét.

A terjeszkedés

A Kennedy ügy után, a dinasztia addig látványos politikai tevékenysége, érthető óvatosságból némileg alábbhagyott, és erejüket a vagyon gyarapítására fordították. Ezt az igyekezetet látványos sikerek kísérték. A Hunt dinasztia vagyonának értékét legkevesebb hárommilliárd dollárra becsülték 1974 végén, amikor az öreg H. L. Hunt örök álomra hunyta szemét. Voltak azonban ötmilliárdos becslések is.

Mint a szuper gazdagok esetében csaknem mindig, a vagyon egy része rejtett, "föld alatti" csatornákon áramlott, ami a pontos becslést lehetetlenné tette. Annyi bizonyos, hogy már ekkor a Hunt dinasztia birtokában volt a világ két legnagyobb, úgynevezett "független", tehát kartellen kívül álló olajvállalata, a Hunt Oil Company és a Placid Oil Company. A család emellett a legnagyobb amerikai cukorgyárkomplexumot is kézben tartotta, és összesen 2,5 milliárd tonna széntartalékot rejtő bányákat. Ezenkívül még körülbelül 250 vállalatot igazgatott. Óriási állattenyésztőfarmjaik voltak, méghozzá nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Ausztráliában és Új-Zélandon is. Volt versenyistállójuk, több száz telivérrel, egy profi rögbi csapatuk, és a zsebükben volt Kalifornia legnagyobb ingatlanközvetítő vállalata is.

A Hunt dinasztiát az jellemezte, hogy különösképpen a hetvenes évek elejétől kezdve, a tőzsdei manőverek, és a mind sötétebb spekulációk foglalták el gazdasági tevékenységükben a döntő helyet. Persze, nem afféle kisebb cselekről van szó, hanem olyan hadműveletekről, amelyek "méltók" voltak az Egyesült Államok leggazdagabb (vagy a második, vagy a harmadik leggazdagabb, ki tudja?) családjához. Ezeket a spekulációkat az öreg H. L. Hunt halála után fiai hajtották végre. A dinasztiaalapító egyébként nemcsak a vagyon gyarapításában volt fáradhatatlan. Első feleségétől hat gyermeke született. Amikor az asszony meghalt, feleségül vette titkárnőjét, aki előzőleg már megajándékozta négy gyermekkel. Amikor H. L. Hunt meghalt, és íróasztalának egy titkos rekeszét felnyitották, az ott őrzött okmányokból és egyéb csekkekből kiderült, még további négy, balkézről való gyermeke él az Egyesült Államokban.

A Hunt birodalom pénzügyeinek vezetésével azonban meg a törvényes, illetve törvényesített utódoknak is csak egy része játszott szerepet. Lényegében három édestestvér, az első asszony három fia. Név szerint Nelson Bunker Hunt, William Herbert Hunt és a Kennedy ügyben már megemlített, Rubyval randevúzó Lamar Hunt. Ők osztották fel egymás között a Hunt érdekeltségek irányítását. Ez a felosztás persze nem bonyolódott le csata nélkül. Már az öregúr életében éles harc folyt a végül is győztes három testvér és a második asszony gyérekei között. E küzdelem érdekessége az volt, hogy a három fivér az amerikai szövetségi elhárító szolgálat, az FBI néhány ügynökét alkalmazta a riválisok megfigyelésére. A megfigyelés módja igen egyszerű volt, a család másik ágán lezajló telefonbeszélgetések lehallgatása és magnószalagra vétele. Igazán pikáns ízt az adott a dolognak; hogy az FBI embereivel Mississippi állam szélsőjobboldali szimpátiáiról ismert szenátora, Eastland kapcsolta össze a három utódot. S mint később kiderült, maga John Mitchell igazságügy miniszter segítségével jelölték ki az FBI ügynököket, a Hunt fivérek számára.

Az egész ügy zajtalan volt és eredményes. A három fivér magához ragadta a vagyon tényleges irányítását, a többieket gyakorlatilag kisemmizték. Az egész házi perpatvar valószínűleg sohasem került volna nyilvánosságra, ha az Egyesült Államokban ki nem robban az emlékezetes Watergate botrány, amelybe Nixon elnök is belebukott. Abban az ügyben is döntő szerepet játszott a vetélytársak telefonbeszélgetéseinek lehallgatása és a korrupció. A Watergate ügy korrupciós ügyeibe bukott bele Nixonnal együtt John Mitchell igazságügy miniszter és helyettese, majd utóda, Richard Kleindienst is.

Az egész Amerikát megrázó Watergate botrány utáni felbuzdulás dobta felszínre a Hunt família "házi Watergate"-jét is. A három győztes fivért kongresszusi vizsgáló bizottságok elé citálták, s ott kiderült, hogy az Egyesült Államok két egymást követő igazságügy minisztere, a törvény legfőbb őrei egyenként százezer dollárt kaptak a Hunt fiúktól szolgálataik ellenében…

Mindenki fel volt háborodva, ám a dolog csodálatosképpen megfeneklett az igazságszolgáltatás szikláin. A Hunt fivérek haja szála sem görbült, bebizonyosodott, hogy igazságügy miniszterek lebukhatnak, de milliárdosok nem…

Ezt a tanulságot az óta számos Hunt csínytevés ismételten megerősítette. Ezek legnagyobb része olyan méretű volt, hogy beleremegett az egész amerikai bankvilág és a földkerekség összes nyersanyagtőzsdéje.

A szója

A nagy húzások sorozatából elég kettőt említeni. Az egyik 1976-ban és 1977-ben zajlott, és szójabotrány néven ismeretes. A másik csaknem tíz éven keresztül húzódott, és a kapitalizmus történetének talán legnagyobb méretű tőzsdei spekulációja.

Ami a szóját illeti, az első ízben akkor kapott tág gazdasági, sőt politikai jelentőséget, amikor 1973-ban Nixon elnök letiltotta a szójaexportot. Eredetileg a világ teljes szójaexportjának 90 százalékát az Egyesült Államok adta. Ez az arány azóta más országokban is kibontakozott termelési erőfeszítések nyomán csökkent ugyan, de még mindig a USA a legnagyobb termelő és exportáló. Nixon export tilalma akkoriban valóságos katasztrófát jelen tett a japán mezőgazdaságnak és állattenyésztésnek de sok nyugat-európai ország is nehéz helyzetbe került.

A Hunt dinasztia emlékezett arra, hogy amikor az amerikai készletek leapadása és az export tilalom miatt a szójapiacon nehézségek támadtak, néhány hónap alatt megnégyszereződött a szója ára a nagy terméktőzsdéken. 1966 végén ismét viszonylag gyenge volt az aratás az Egyesült Államokban, és a készletek csökkentek. Az árfolyam ismét kezdett a magasba emelkedni, és a terméktőzsdék csak ekkor döbbentek rá, hogy a Hunt dinasztia már fél évvel korábban készült a gyenge termésre. Sorra vásárolták (akkor még viszonylag olcsón) a határidős szállítmányokat. Amikor a terménytőzsdéken bekövetkezett az újabb árrobbanás, az Egyesült Államok egész szójatermésének több mint egyharmada a Hunt família kezén volt…

Az amerikai terménytőzsdékre felügyelő bizottság megkísérelte, hogy a Hunt testvéreket készleteik magas, de még józannak nevezhető áron történő eladására kényszerítse. A kísérlet pillanatában a felügyelő bizottság által ajánlott ár esetén is százmillió dollárt keresett volna a família a spekuláción. Ők azonban, nyilván magas támogatóikban bízva, visszadobták az ajánlatot, még négy hónapig kézben tartották az amerikai szójakészlet döntő részét, és csak a "csúcson" adták el. Az eredmény: 250 millió dollár spekulációs haszon és egy kongresszusi vizsgálat.

Az eredménynek azonban csak a fele, említésre méltó. A kongresszusi vizsgálat nagy hűhóval indult, de rövidesen éppen úgy megfeneklett, mint a Kennedy gyilkosság meg a Hunt féle "családi Watergate" ügyében indított nyomozás.

Az ezüst

A família még javában működött a "szójarecept" készítésén, amikor már megkezdték a következő, még nagyobb tőzsdei manipuláció előkészítését. Az utólagos nyomozás szerint ezt a spekulációt, amely "Ezüstcsata" néven vonult be a tőkés világgazdaság történetébe, 1975 körül kezdték el szervezni a Hunt fivérek. Meg kell adni, az ügy megindításához nemcsak irdatlan mennyiségű spekulációs tőkére volt szükség, hanem éles üzleti szimatra, határozottságra és döntéskészségre is.

Már ebben az időben a tőkés világgazdaság válságának egyik jele volt az arany mértéken túli, igen gyors áremelkedése, ami persze összefüggött az olaj árának emelkedésével és a dollár gyengülésével is. A Hunt testvérek figyelemreméltó üzleti ösztönnel ismerték fel, hogy az arany árrobbanásának árnyékában óriási üzletet lehet csinálni, az ezüsttel, a második számú nemesfémmel. (Joggal feltételezték, hogy a profit még magasabb lehet, mint az arany esetében, mert az ezüst nincs annyira "szem előtt", és forgalmát nem kötik meg olyan nemzetközi szabályok, mint az aranyét.)

Így történt, hogy voltaképpen már 1973-tól kezdve, tőzsdei megbízottjaikon keresztül a Hunt fivérek óriási mennyiségű ezüstöt vásároltak fel. Méghozzá az akkor még igen olcsó, unciánkénti háromdolláros áron. A vásárlások évekig tartottak, és a különböző Hunt érdekeltségek föld alatti páncéltermeiben elképesztő ezüstmennyiségek halmozódtak fel. 1975-től kezdve a Hunt família ügynökei kapcsolatot találtak az utóbb elkergetett iráni sah környezetével.

Ez újabb pénzforrást jelentett. Ettől kezdve már az iráni uralkodó számlájára is vásároltak ezüstöt Hunték emberei. Újabb három év telt el, és a család még mindig rajta ült az ezüstön, miközben annak ára fokozatosan kúszott fölfelé. 1978 táján már 11 dollárt ért egy uncia ezüst, csaknem négyszer annyit, mint az első Hunt vásárlások árszintje. Ekkor újabb csendestársak kapcsolódtak be az ügybe.

A közvetítő nem kisebb ember volt, mint Connally, volt texasi kormányzó, utóbb az Egyesült Államok pénzügyminisztere. (Connally, aki egyébként Kennedy kocsijában ült a gyilkosság időpontjában, és maga is könnyebben megsebesült, 1980-ban megkísérelte megszerezni a köztársasági párt elnökjelöltségét, de eredménytelenül.) Connally a Hunt fivérek dallasi főhadiszállásán bemutatott a famíliának egy szaúdi herceget, akit az uralkodó azért küldött az Egyesült Államokba, hogy megvizsgálja a bőségesen áradó olajdollárok gyümölcsöző befektetésének lehetőségeit. A közvetítés eredményes volt. 1978-tól kezdve már nemcsak Reza Pahlavi, hanem a Szaúd család pénze is az ezüstpiacra áramlott, persze a Hunt fivéreken keresztül. Feltehetően az elnökségre áhítozó közvetítő, Connally sem lett szegényebb…

Így történt, hogy miközben egymást kergette az olaj és az arany ára, az ezüst szép csendesen elképesztő magasságokba emelkedett. Nagyobb volt az árrobbanása, mint az aranyé. 1980 első napjaiban, egy ideig majdnem 50 dollár volt egy uncia ezüst ára az amerikai tőzsdén. (És ami ezzel egyet jelent, a világpiacon.) Összehasonlításul, ez több mint tizenhatszorosa volt annak, amiért Hunték eredetileg vásárolták az ezüstöt. Ez az árszint körülbelül 50 százalékkal magasabb volt, mint az arany hivatalos ára tíz évvel korábban !

Ebben az időpontban, mint utólag kiderült, a világ egész ezüstkészletének közel fele (!!!) a szó legszorosabb, fizikai értelmében a Hunt família kezén volt, több mint hétmilliárd dollár értékben…

A falánk testvérek ekkor elkövettek egy kis taktikai hibát. Rosszul mérték fel a piac tűrőképességét, és azt hitték, hogy még magasabbra lehet tornászni újabb vásárlásokkal az ezüst árát. Tőzsdeügynökségeiknek további vásárlási utasításokat adtak, és miután Reza Pahlavi már kihullott a sorból, vásárlásra buzdították szaúdi csendestársaikat is.

Ezt az újabb spekulációs hullámot azonban a piac már nem bírta el, "kiesett az árfolyam feneke", az ár esni kezdett, és az Egyesült Államok három legnagyobb tőzsdeügynöksége közül kettő tönkrement. A nyersanyagpiacokat elöntötte a pánik. Hunték azonban még így is sértetlenül kerültek ki a viharból. A csúcsnál lényegesen alacsonyabb áron kellett ugyan megszabadulniuk az ezüst nagy részétől, az évek óta tartó spekuláció haszna azonban így is több százmillió dollár volt. A pontos összeget senki sem ismeri…

A "vizsgálat"

Még az amerikai szenátus sem, amelynek pénzügyi albizottsága vizsgálatot rendelt el az ügyben, és megidézte a Hunt testvéreket. Azok dallasi főhadiszállásukról csak egy üzenetet küldtek az Egyesült Államok kongresszusának. Ez lényegében úgy hangzott, hogy nem érdekli őket semmiféle vizsgálat, és nem hajlandók megjelenni a bizottság szín előtt…

A nagy ezüstláz csillapodása után az egyik legolvasottabb amerikai politikai hírmagazin, a Newsweek tudósítója meglátogatta a Hunt testvéreket dallasi főhadiszállásukon. Nem nagyon álltak vele szóba, kérdéseire kurta és semmitmondó válaszokat adtak. A találkozásról szóló beszámolót, az újságíró így fejezte be: "A beszélgetésnek aligha nevezhető vizit végén Hunt, az ezüstkirály egyszerűen hátat fordított nekem, és az ablakhoz ment. Kibámult a térre. Ugyan ennél a hetedik emeleti ablaknál állva nézett le apja, az öreg Hunt Kennedy elnök kocsikaravánjára, pontosan nyolc perccel a lövések eldördülésének pillanata előtt. Az Egyesült Államok törvényeit nem ezeknek az embereknek a számára írták… "

Hammer

Milliárdok szegélyezik a "H kontra H" ellentétpár másik tagjának, Armand Hammernak az életútját is, aki kezében az Occidental Petroleum kincset érő olajkútjaival, Hunték oldalán közösen alkudozott a líbiai katonai rendszer embereivel.

A Hammer vagyon születésének története mégis egészen másfajta olvasmány, mintegy jelzéséül annak, hogy azonos vagy hasonló érdekeket lehet látványosan eltérő módszerekkel is képviselni. Armand Hammer ükapja, akit Vladimirnak hívtak, már a cári birodalomban gazdag embernek számított, hajókat épített I. Miklós cár hadiflottájának. A nagyapa 1875-ben elvesztette a vagyonát, mert a család hadihajó építésen szerzett pénzét, nagyszabású só vásárlásba fektette.

A sót a Kaspi tenger partjai mellett épített raktáraiban tartalékolta, és egy különlegesen nagymértékű dagály elmosta az egész só készletet. (A "mi lett volna, ha" nevű játék szabályai szerint, érdemes elgondolkodni azon, hogyan alakult volna Armand Hammer sorsa, ha akkor éppen nincs ilyen különlegesen erős dagály, a só épségben marad, és a család Ukrajnában él a forradalom időpontjában.)

A sót azonban elmosta a víz. Így Armand Hammer nagyapja feleségével és egyéves fiával, Juliussal kivándorolt Amerikába, és "igazi amerikai" lett, lelkes híve a republikánus pártnak. Julius később orvos lett, de az ő amerikai mivoltához már nem tartozott hozzá a republikánus párt. Az akkori amerikai politikai színkép baloldalán álló kicsiny szocialista munkáspártban tevékenykedett.

A kezdet

Fia, Armand is orvos lett, de valójában 1921-es avatása után sohasem nyúlt beteghez. Kivételes üzleti érzéke már diákkorában legendás volt. Ő hozta rendbe, gyógyszergyártással is foglalkozó apja, csőd szélén tántorgó kisüzemét, és a nagy cégekkel ellentétben úgy látta, hogy a világháború befejezése, a katonai megrendelések szükségszerű elmaradása nem feltétlenül jelenti a gyógyszergyártás összezsugorodását.

A nagy gyógyszeripari vállalatokkal ellentétben, nem csökkentette a termelést és a nyersanyagkészletet. Sőt kibővítette az üzemet. A számítás bevált. Akárcsak a második világháború után, az első világégést követően is, új gyógyszerek jelentek meg, és a kereslet egyre fokozódott.

Néhány évvel korábban, amikor apja a csőd szélén állott, a kisüzemnek 12 munkása volt. 1920-ban a még egyetemre járó Armand Hammer már 1500 emberrel dolgozott, és a következő esztendőben ő volt az egyetlen "maga csinálta milliomos" az amerikai egyetemek végzős növendékei között…

Oroszország

Voltaképpen a gyógyszergyártás irányította az ifjú Hammer figyelmét ősei hazája, Oroszország felé. A polgárháború utáni fiatal szovjethatalom jóformán teljes nemzetközi blokád és fegyveres beavatkozás ellen küzdött. Emiatt meg a polgárháború belső feszültségei és a katasztrofális időjárás együttes hatása következtében az ország egyes vidékein éhínség és járvány pusztított. A legyengült embereknek gyógyszerre volt szükségük, és Armand Hammer elhatározta, gyógyszert visz Oroszországba.

Üzemét kétmillió dollárért eladta az alkalmazottaknak. Vásárolt egy kiszolgált tábori kórházat meg 60.000 dollárért gyógyszert és felszerelést. Valósággal verekednie kellett, hogy eljusson Szovjet Oroszországba. Angliában, az intervenció egyik fővárosában a Scotland Yard néhány napig le is tartóztatta, mert misszióját gyanúsnak ítélte.

Szovjet vízuma is késett, ám a 23 éves fiatalember gyors "tiltakozó táviratot" küldött Moszkvába. Tíz nap múlva Litvinov, akkori külügyi népbíztos helyettes, a szovjet diplomáciatörténet legendás alakja, táviratilag küldte meg az éppen Berlinben várakozó Hammernek a vízumot.

Az út

Keserves volt az utazás a lassú vonaton, Hammer a magával vitt gyertyákkal világított. Az utasok kerülték egymást, kolerától és tífusztól féltek. Az akkori Moszkva a küzdelem és a szenvedések nyomát viselte. Az utcákon gödrök, a kirakatablakok betörve tátongtak, a házakon friss golyónyomok.

Kevés embernek volt cipője, a gyerekek mind mezítláb jártak. A jegyre adott élelem kevés volt, a jó étvágyú ifjú milliomos is sokszor üres gyomorral került ágyba. A tábori kórházat és a gyógyszereket átadta az egészségügyi népbiztosnak, aki néhány nap múlva felajánlotta, hogy Hammer a kormány vendégeként vegyen részt egy szemleúton.

A cél, megvizsgálni az uráli iparvidék újjáépítésének és üzembe állításának lehetőségét. Az expedíciót Martensz, a szovjet népgazdasági tanács egyik irányítója vezette.

Három nap és három éjjel utaztak, amíg Jekatyerinburgba értek. (Ezt a várost 1924 óta Szverdlovszknak hívják.) A vonat háború és szenvedélyek dúlta országon húzott keresztül, és Hammer ezeket a sorokat írta naplójába: "…Kolera, tífusz és különféle gyermekbetegségek pusztítottak… Azt hittem, hogy az orvosképzés közben megedződtem az emberi szenvedésekkel szemben, de az első menekültvonat víziója hideg borzalommal töltött el. Azt mondták, hogy amikor elhagyták Szamarát, még ezer utas volt a vonaton. Amikor néhány napos utazás után Jekatyerinburgba értek, már csak kétszázan éltek, a legerősebbek. Sokan éhen haltak, még többet betegség pusztított el."

A búza üzlet

Valóságos sokk érte Hammert, amikor e sok nyomorúság után végigjárták a félig lerombolt, mozdulatlan uráli gyárakat, bányákat és üzemeket, s a látogató elé tárult az Urál egész kincsesháza, a platina, a smaragd, a féldrágakövek és a rengeteg prém. Martensz elmondotta, hogy ezekért a cikkekért meg lehetne vásárolni azt az egymillió véka búzát, amivel az Urál vidék lakossága kihúzhatná a következő aratásig.

Hammer tudta, hogy az amerikai mezőgazdaság gondja, a rekordtermést hozó 1921-es esztendőben éppen a túltermelés. Egy véka (nagyjából 36 liternyi) búza ára egy dollárra esett, és a farmerek elégették a búzát, nehogy az ár tovább zuhanjon. A látogató nyomban a helyszínen felajánlotta, hogy a politikai és bürokratikus nehézségekkel nem törődve, megszervezi ezt a csereüzletet.

Ajánlatát Martensz és a városi tanács elfogadta. Hammer táviratozott bátyjának, Harry Hammernak, vásároljon egymillió véka búzát, és sürgősen szállíttassa hajóval Petrográd kikötőjébe. Megírta, hogy a visszatérő hajókat egymillió dollár értékű prémmel, nyersbőrrel és egyéb áruval töltik meg, s az üzleti jutalék öt százalék.

Ez a távirat a maga tömörségében voltaképpen olyan volt, mint Hammer utóbb legendássá vált, sok évtizedes üzleti tevékenységének krédója, gyors helyzetfelismerés, tisztességes ajánlat, nem megfeledkezve az illő haszonról.

Lenin

Az akkori világban ez az üzlet fantasztikusnak számított, röviddel utóbb egy Ural menti vasútállomáson, a Kremlből Lenin kereste Martenszt, hogy hiteles értesülést szerezzen a Moszkvában szállongó hírek megerősítéséről. A szalagon a távírógép mellett topogó küldöttek a következő szöveget olvashatták: "Mi ez a dolog, amit Jekatyerinburgból hallunk? A távirati ügynökség egy fiatal amerikairól beszél, aki, gabonaszállító hajókat bérel az uráli éhínség enyhítésére. Lenin"

A választ Martensz diktálta a táviratkezelőnek: "A hír igaz. Dr. Armand Hammer utasította New York-i cégtársait, hogy nyomban küldjenek gabonát Petrográdba. A megállapodás szerint, amelyet a jekatyerinburgi szovjet jóváhagyott, a hajók prémeket szállítanak vissza, a költségek fedezésére."

Rövid szünet után egy kérdés: "Ön egyetért ez zel ?" Martensz válasza: "Igen. A legnagyobb mértékben." Végül: a döntés. "Nagyon jól van. Utasítani fogom a külkereskedelmi népbiztosságot, hogy az üzletet hagyja jóvá. Kérem, azonnal térjenek vissza Moszkvába. Lenin"

Néhány nappal később a Moszkvába visszaérkezett Hammert már várta Lenin másnap reggelre szóló meghívása. (A városban egyébként ekkor már érezni lehetett az új gazdaságpolitika, a NEP hatásának első jeleit, az üzletek lassan megteltek, a város gyógyult, az emberek derűsebbek voltak, a hangulat javult.)

Hammer emlékirataiban leírja, hogy Lenin dolgozószobáját valósággal elborították a könyvek és folyóiratok. Ebből a halmazból Lenin előhúzta a ma is megjelenő amerikai tudományos folyóirat, a Scientific American egyik számát, és arról kezdett beszélni, hogy Oroszországnak technikára van szüksége. Azt is elmondta, szeretnék meggyorsítani a fejlődést azzal, hogy ipari és kereskedelmi koncessziókat adnak a külföldi tőkének.

Hammer ezúttal is gyorsan kapcsolt. Emlékezett rá, hogy urali szemleútján látott egy elhagyott bányaüzemet, amely korábban a környék óriási azbesztlelőhelyeit aknázta ki. Ezt megemlítette Leninnek, aki nyomban felajánlotta Hammernak a koncessziót. A látogató aggodalmaskodott kissé, úgy vélte, hogy egy ilyen ügy lebonyolítása hónapokat vehetne igénybe.

Lenin nyomban reagált, a Hammer emlékiratok szerint ezt válaszolta: "A bürokrácia az egyik legnagyobb átkunk. Mindig mondom az embereknek. Azt csináljuk majd, hogy kijelölök egy, két emberből álló különbizottságot, akiknek az lesz a dolguk, hogy előrevigyék ezt az ügyet, és megadjanak önnek minden segítséget. Biztos lehet abban, hogy azonnal cselekedni fognak."

Így a Népbiztosok Tanácsának későbbi jóváhagyása urán Hammer lett az első külföldi vállalkozó, aki koncessziót kapott. Nyomban átköltöztették, a szovjet kormány vendégházába, és azonnal megkezdte az azbesztkoncesszió szervezését. A szerződés ünnepélyes aláírásán Litvinov is ott volt.

Közben némi késéssel megérkezett Petrográdba a Hammer búza. A hajókat megrakták prémekkel, és Hammer felvette a kikötött ötszázalékos jutalékot. Ezután még egyszer látta Lenint, 1922 őszén, amikor beszámolt az azbesztüzlet helyzetéről. Ezen a látogatáson átadott Leninnek egy kis bronzfigurát. A szobor voltaképpen az emberiségre leselkedő veszélyeket szimbolizálta. Bronzból formált könyvrakás tetején, (Darwin A fajok eredete című művén) egy kis majom kuporog, s a vele farkasszemet néző emberi koponyát bámulja. Lenin átvette a szobrot, és a Hammer emlékiratok szerint mondott néhány filozofikus mondatot arról, hogy ha az emberek nem tanulnak meg békében élni, a technológia fejlődése elpusztíthatja az emberi civilizációt. Lenin íróasztalán mindvégig ott maradt ez a kis szobor, ma is megmutatják a dolgozószobába látogató turistáknak.

Így kezdődött a kapitalizmus történetében páratlan kapcsolat. Hammer, erre nem hogy a szuper gazdagok, de az átlag üzletemberek között sem akadt példa, tíz esztendeig élt és dolgozott a Szovjetunióban. És gazdagodott is.

Az azbesztkoncesszió mellett ő volt az, aki megszervezte az első nagy szovjet-amerikai kereskedelmi üzletkötéseket. Merészségét és tisztánlátását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyenesen az elvakult "vörösfalónak" ismert Henry Fordot kereste fel, abban bízva, hogy a zseniális szervező és, menedzser az autókirályban legyőzi majd a botcsinálta politikust.

Nem számított rosszul, bár Ford első mondata az elutasítás volt. Azt mondta Hammernak: "igaz, hogy az orosz piac hasznos lenne számára, de semmit sem hajlandó szállítani addig, amíg nem következik be rezsimváltozás." Hammer, aki még mindig csak 25 éves volt, ezt válaszolta Fordnak: "Nos, Mr. Ford, ha ki akarja várni a rendszerváltozást Oroszországban, akkor ön nagyon sokáig nem fog üzletet csinálni."

A később szuper gazdagok sorába emelkedett tőkések közül egyetlenegy sem akadt Armand Hammeren kívül, aki ezt a mondatot 1922-ben kiejtette volna.

Így kezdődött a vita, s úgy végződött, hogy Hammer megállapodott előbb Ford traktorok szállításában, majd a mai Gorkij városában az amerikai Ford vállalattól érkezett szakértők segítségével felépítették az első nagy traktorgyárat. Ezen kívül Hammer közvetítette a szovjet külkereskedelmi monopólium és Ford közötti első nagy alkatrész vásárlási üzletet is, 30 millió dollár értékben. A Ford kapcsolat után, ő szervezte meg egész sor amerikai nagyvállalat szovjet kapcsolatait, a Parker töltőtollgyártól az olajfúró felszerelést gyártó National Supply társaságon keresztül, a Gumiipari Trösztig. Mindez az azbesztkoncesszió mellett az immár hagyományos ötszázalékos közvetítési díjjal a gazdagodás biztos forrását jelentette Hammer számára. Fantáziája a legváltozatosabb üzletek felé sodorta. Prémeket vásárolt és nyersbőrt, kaviárt és épületfát ő volt az első, akinek csekk könyve volt a szovjet állami bankban. Csak két kikötést alkalmaztak vele szemben, nem vásárolhatott ingatlant, és nyereségét csak egyszer egy évben válthatta át dollárra. Akkor kivihette a profitot az országból.

Műkincsek

Mint hogy évekre letelepedett a Szovjetunióban, kibérelt egy 24 szobás házat a Szadovaján, amely a cári időkben egy dúsgazdag nagykereskedő palotája volt. Egyik fivérét, Viktort magához hívta Moszkvába. Viktor a porcelánok, régi bútorok és műkincsek szakembere volt, s az "új gazdasági politika" éveinek üzleti forgatagában Hammer a régi cári műkincsek egyik legnagyobb vásárlója lett. Nagy Katalin porcelánjai, ősi ikonok és a Téli Palota pincéiben porosodó, arannyal hímzett papi ornátusok vándoroltak a Szadovajára. Ott talált ideiglenes otthonra II. Miklós cár kincseket érő étkészlete s Fabergének, a hírneves ékszerésznek főúri rendelésre készített, egyedi tervezésű ékszerei. Egy esztendő múlva a moszkvai Hammer ház 24 szobáját szinte roskadásig megtöltötték a Romanovok világának kincsei, a ház úgy festett, akár egy múzeum.

Ez az epizód is arra figyelmeztet, hogy Hammer nem volt szentimentális, egyszerűen világos fejű volt és realista, tisztességes üzleti partner, aki ugyanakkor nem habozott, hogy a helyzet adta üzleti lehetőségeket - a másik fél beleegyezésével - a végletekig kihasználja. (Egyébként a Romanov kincs később óriási üzletnek bizonyult. Ez lett Hammer képtárának az alapja. Sőt 1929, a tőkés világ nagy gazdasági katasztrófája után a válság sovány éveiben részben Romanov kincsek eladása szolgáltatta az induló tőkét Hammer újabb, ezúttal már Amerikában lebonyolított üzleteihez.)

A 20-as évek második felétől kezdve, a belső politikai fejlődés egyre több gátat emelt Hammer szovjetunióbeli tevékenysége elé. A szovjet külkereskedelem kifejlesztette a maga szervezeteit, és közvetlenül tárgyalt a külföldi nagyvállalatokkal, nem volt szükség közvetítőre. Az utolsó években a leleményes Hammer még talált egy működési lehetőséget az iparban, a szovjet kormánnyal kötött megállapodás alapján létrehozta és megszervezte a helyi grafitkészletekre alapozott ceruzagyártást a Szovjetunióban. (Maga utazott Németországba technikusokat toborozni, és valósággal "ellopta" a hírneves Faber gyár néhány legjobb szakemberét.)

A búcsúzás

1930-ban mégis bekövetkezett, és a szovjet kormány nagyvonalú gesztussal bocsátotta útjára Armand Hammert. Részben készpénzért, részben 36 hónap alatt beváltható kötvényekért megvásárolta a ceruzagyárat. S ami ennél fontosabb volt Hammer számára, az évek során vásárolt és immár több raktárt is megtöltő műkincsek egy részét 15 százalékos kiviteli adó fizetése után elszállíthatta a Szovjetunióból. Egy másik részt "a háztartás részének" nyilvánítottak, és minden adóteher nélkül kiengedtek.

Hammer ekkor már Amerika leggazdagabb emberei közé tartozott. Vagyonát, érdekeltségeinek és műkincseinek értékét körülbelül százmillió dollárra becsülték. Igazi szuper gazdagnak azonban még nem tekintették. Életének következő szakasza nemzetkőzi méretekben nem jelentős, de kalandos és hasznot hozó vállalkozásokkal telt el.

Roosevelt

Így például óriási üzleteket csinált azzal, hogy előre számolt Roosevelt győzelmével az elnökválasztásokon, ami egyben a szesztilalom eltörlését is jelentette. Amikor Roosevelt belépett a Fehér Házba, már Hammer kezében voltak az Egyesült Államok legnagyobb hordógyárai és a szeszfőzők részvényeinek tekintélyes része. Ezekben az üzletileg nem különösebben látványos években Hammer belpolitikai magatartása is más volt, mint a nagyiparosok és vállalkozók többségéé.

Az amerikai kapitalizmus legbefolyásosabb figurái vadul gyűlölték Rooseveltet, mert nem ismerték fel, hogy amikor az elnök korlátozza tevékenységüket, és nagyobb befolyást enged az állami beavatkozásnak, magát a kapitalizmust kívánja működőképesebbé tenni.

Hammer Roosevelt támogatója és barátja volt. 1940-ben ő dolgozta ki azt a tervet, amelynek értelmében a Hitlerrel már korábban háborúban álló Angliát bizonyos angol támaszpontok használati joga ellenében gazdasági segélyben részesítették. Később Roosevelt bizalmasa és "utazó nagykövete", Harry Hopkins oldalán dolgozott, és egyike volt azoknak, akik még Amerika hadba lépése előtt kidolgozták az akkor nagy jelentőségű katonai segélyprogramokat, hogy "víz felett tartsák" Angliát.

Ennek a barátságnak volt az egyik jele, hogy jóval az elnök halála után Hammer megvásárolta a Roosevelt família hajdani családi birtokát, a lassan pusztuló Campobello uradalmat. Több millió dollárért kijavíttatta a házat, rendbe hozatta a parkot, emberei felkutatták a Roosevelt család régi bútorait, az után az egész birtokot az amerikai kormánynak adományozta azzal a feltétellel, hogy Campobello, Roosevelt Emlékmúzeum lesz.

Persze, amikor ez a gesztus megszületett, akkor már 1963-at írtak, Kennedy volt az elnök, és Hammer milliárdos volt. Egy különleges, a többitől figyelemreméltóan különböző szuper gazdag, aki megengedheti magának, hogy úgy is viselkedjék.

Szerencse sorozat

Jellemző Hammer magatartásának sajátos könnyedségére, hogy voltaképpen akkor hullottak ölébe az újabb százmilliók, amikor már vissza akart vonulni az üzlettől. Az 50-es évek derekán már fáradtnak érezte magát, és úgy vélte, itt az ideje, hogy visszavonuljon műkincsekkel zsúfolt kaliforniai otthonába. Ajándékozott és végrendelkezett. Régi mesterek műveiből álló gyűjteményét a dél-kaliforniai egyetemnek ajándékozta, egy műremekekből álló kollekciót, 25 millió dollár értékben a Los Angeles-i Megyei Múzeumra hagyományozott, egy rajzgyűjteményt pedig a Washingtoni Nemzeti Galériának. Több millió dollárt juttatott a Jonas Salk Intézetnek, hogy szervezzék meg az Armand Hammer Rákkutató Központot.

Mielőtt, visszavonulása végső lépését megtette volna, Hammer természetesen tanácskozott tőzsdeügynökeivel és jogtanácsosaival. Az iránt érdeklődött, véleményük szerint melyik az a befektetés, amely a nyugalom éveiben is zavartalanul növelheti tovább a Hammer vagyont. A tanácsadók ekkor beszéltek először Hammernak a "kimerülési engedményről", amely óriási adóleírási lehetőségeket biztosított az olajipar kutatóinak. Példaként éppen az amerikai politikai színkép másik szélén tanyázó, ekkor már milliárdos Hunt családot említették.

Még azt is hozzáfűzték, az olajipari befektetés akkor is hasznos, ha esetleg nem találnak olajat, hiszen az úgynevezett "száraz lyukak" fúrási költségei is ügyesen levonhatók az adókból. Egy ismerős ekkor ajánlotta Hammernak, hogy vegye meg a tönk szélén álló kaliforniai Occidental olajtársaságot. Az egészet százezer dollárért megkaphatta volna. Hammer megvizsgálta a cég helyzetét, és úgy vélte, hogy az Occidental még ennyit sem ér. Mindenesetre kölcsönadott a cégnek 50 ezer dollárt, hogy legalább a két következő fúrás költségeit fedezni tudják. A kockázat nem volt nagy, sikertelenség esetén az összeget le lehetett volna vonni az adóból.

Véletlenül mind a két fúrás sikeres volt, és az Occidental részvények árfolyama 18 centről 1 dollárra ugrott a tőzsdén. Hammer nyomban megkezdte a részvények felvásárlását, és néhány hónappal később kezében volt az Occidental ellenőrzése. Ettől kezdve mintha megbabonázták volna a kutakat. Jóformán minden fúrás olajat hozott a felszínre. San Francisco közelében, a Sacramento folyó völgyében, ahol korábban tucatnyi sikertelen fúrást végeztek, Kalifornia második legnagyobb földgázleletére bukkantak. Ennek az értékét egymagában 200 millió dollárra becsülték. Néhány hónappal később a közeli Brentwood városa mellett egy másik, hasonló nagyságú földgázmezőt nyitottak meg.

Voltaképpen így kezdődött "Armand Hammer második élete", akkor emelkedett az Egyesült Államok leggazdagabb embereinek sorába, amikor már voltaképpen vissza akart vonulni. (Jellemző, hogy még a szakmában nagy hírű fúrómester, Gene Reid is harmincszoros milliomos lett, persze nem a fizetéséből, hanem Occidental részvényeiből.)

A terjeszkedés

viharos volt. A Hammer birodalom szinte hónapról hónapra nőtt. A legfontosabb állomás a nagy műtrágyagyártó vállalat, a Best Fertilizers Company megszervezése volt, amelynek ammóniatelepei az Occidental földgázmezőinek közelében feküdtek. Hammer rövid idő alatt az Egyesült Államok egyik legnagyobb műtrágyagyártó vállalatává fejlesztette a céget.

Nyomban ezután emberei óriási foszfátmezőkre bukkantak Florida északi részén, noha a "szakma" véleménye szerint a fél évszázaddal korábban feltárt floridai foszfátmezők már régóta kimerültek. A következő lépés az Egyesült Államok harmadik legnagyobb kénelőállító üzemének, a texasi Jefferson Lake Sulphur Companynak a megszerzése volt.

A véletlennek és a szerencsének kétségtelenül szerepe volt a Hammer érdekeltségek szinte robbanásszerű növekedésében, bár Hammer egy ilyen megjegyzésre egy ízben jellegzetes logikájával azt válaszolta, hogy "a szerencse azok mellé szegődik, akik napi 14 órát dolgoznak".

Mindenesetre Hammer a napi 14 órát dolgozók ama törpe kisebbségéhez tartozott, akinek oldalára valóban odaszegődött a szerencse. Az Occidental (amelyet a hálás részvényesek ekkor már "Oxy"-nak becéztek) a legerősebb független olajvállalatok közé emelkedett, a műtrágyagyártásban, pedig a többi Hammer érdekeltséggel együtt vezető szerephez jutott.

A forgalom zavartalan lebonyolításának biztosítására Hammer megvásárolta a Nemzetközi Érc és Műtrágya Egyesülést (INTERORE). Ez a világ legnagyobb műtrágyaeladó és közvetítő cége volt. Az új szerzemény lehetővé tette, hogy Hammer 60 országban helyezze el áruit. Az Occidental ekkor már 30 ezer emberrel dolgozott.

Líbia

A legnagyobb, bár csak viszonylag rövid ideig tartó, dollárzuhatag ezután következett. Hammer 1966 tavaszán megjelent Líbiában, amely akkor még Idrisz király hűbérbirtoka volt. "Allah küldte önt Líbiába !" kiáltott az ősz király, amikor Hammert fogadta. Az Occidental főnöke persze más küldetésben járt.

A Kadhafi tiszti forradalma előtti Líbia valóságos Kánaán volt az olajtársaságok számára, és igen nehéz volt a nagy tolongásban koncesszióhoz jutni. Hammer azonban, aki egy Douglas bombázóból átalakított különrepülőgépen érkezett Líbiába, másképpen közelítette meg az üzletet, mint versenytársai. A szokásos pénzügyi feltételek mellett arra is ígéretet tett, hogy az Occidental által besöpört haszon öt százalékát átadja Líbiának mezőgazdasági fejlesztés céljaira. Felajánlotta azt is, hogy emberei nemcsak olaj után kutatnak, hanem költségmegtérítés ellenében artézi kutakat is fúrnak Kufra és a többi oázis környékén.

Hammer megkapta a koncessziót, és két sikertelen kísérlet után, harmadik nekifutásra az Occidental rábukkant Líbia leggazdagabb olajmezőjére. Hammer nyomban megkezdte egy 150 millió dolláros csővezeték építését, amely akkor a legnagyobb volt Líbiában. A kővetkező lépés egy nyugat-európai olajfinomítókkal, benzinkutakkal és szervizállomásokkal rendelkező vállalat, a Signal Oil megvétele volt. Ezekkel a támaszpontokkal a háta mögött Hammer csatára kényszerült.

A Rockefeller birodalom olajóriása, a Standard Oil kétszer is rohamra indult, hogy lenyelje az "Oxy"-t, a támadásokat azonban Hammer ügyes manőverekkel kivédte. Megőrizte a vállalat függetlenségét, sőt a líbiai haszonból megvette az Egyesült Államok harmadik legnagyobb szénbányatársaságát meg az egyetlen olyan céget, amelynek birtokában volt a szén hatékony gázosításának amerikai szabadalma.

A Hammer féle stílus, amely eredetileg túlságosan nagyvonalúnak és költségesnek látszott Líbiában, végül is óriási külön hasznot jelentett az Occidental számára.

Kadhafi megjelenése után

az amerikai monopoltőke szélsőjobb szárnyát képviselő Hunt família és a bizonyos értelemben "baloldali", vagy legalábbis realista Hammer érdekeltség emberei egy ideig közösen alkudtak Kadhafi megbízottaival, és közösen kértek pénzügyi segítséget a mamut olajtrösztöktől.

A fiatal tisztek, akik Líbia új urát körülvették, a jelek szerint pontosan ismerték a két azonos érdekű vállalat főnökei közötti különbséget. A Hunt érdekeltségeket jóformán azonnal államosították, és Kadhafi még hozzáfűzte, azért teszi ezt, mert "arcul akarja csapni az Egyesült Államokat".

Az Occidental még évekig dolgozhatott, az olaj mellett emberei továbbfúrták az artézi kutakat, és végül Hammer megfelelő kártalanítást kapva, "rendezett visszavonulást" hajthatott végre, több százmillió dollárral gazdagabban vált el Líbiától, mint amikor "Allah küldötteként" Idrisz király üdvözölte.

A Hammer birodalom gyors és látványos, de késői kibontakozásának éveiben a hivatalba lépő Kennedy egyik első intézkedése volt, hogy az Occidental urát utazó gazdasági küldöttévé nevezte ki. Miközben a Hunt família Dallas táján megkezdte a tragédiába torkolló szélsőjobboldali uszítás pénzelését, Hammer Kennedy megbízásából, Indiába, Japánba és a Szovjetunióba utazott. Moszkvában hosszú baráti beszélgetésen fogadta Mikojan, akit Hammer 1922-ben látott utoljára. A politikai bizottság veterán tagja és a minisztertanács elnökhelyettese akkor Rosztovban dolgozott, és ő vette át a Hammer közvetítésével szállított első Ford-traktorokat.

Ismét Oroszország

Alig néhány hónappal azelőtt, hogy a Dallas Morning News hasábjain megjelent a Hunt által pénzelt hírhedt Kennedy ellenes hirdetés, Hammer a Fehér Ház jóváhagyásával arról kezdett tárgyalni, hogy Moszkvában nagyszabású csereüzletet hozzon létre. Az elgondolás az volt, hogy hárommilliárd dollár értékben, szovjet földgázért amerikai dúsított műtrágyát szállítanának.

A Kennedy elnökség 1961-től 1963-ig terjedő időszakában a Hammer által Moszkvában kiépített kapcsolatok ellenére, az együttműködés a dallasi tragédia után rövid időre megtorpant. Pontosabban más, politikailag kevésbé érzékeny területre tolódott. A Kennedy gyilkosság utáni évben Hammer újra Moszkvában járt, és a kulturális miniszterrel tárgyalt. Megbeszéléseinek eredményeképpen a naiv festészet világhírű amerikai alakjának, Grandura Mosesnek műveiből gyűjteményes kiállítást rendeztek a Puskin Múzeumban. (Grandura egyébként "nagymamát" jelent. Így nevezték az amerikai művészvilágban az akkor, 101 esztendős korában elhunyt festőnőt, aki maga is ezzel az aláírással jegyezte képeit.)

Viszonzásképpen Hammer megszervezhette Pavel Korin ikonfestő kiállítását New Yorkban. Ebből az alkalomból bemutatták a Korin ikongyűjtemény legértékesebb darabjait is. Néhány évvel később Furceva, a Szovjetunió akkori kulturális minisztere Amerikában meglátogatta Hammert, és megnézte felbecsülhetetlen értékű képgyűjteményét, amely elsősorban a francia impresszionisták és a XIX-XX. század legjobb amerikai festőinek műveiből állott.

A Hammer gyűjtemény kettejük megállapodása után majd egy évre a Szovjetunióba utazott, és megjárta Leningrád, Moszkva, Kijev kiállítótermeit.

Lenin levelek

Egy másik jellegzetes epizód ugyanezekből az évekből. Egy amerikai műkereskedő elmondta Hammernak, hogy két Lenin levél van a birtokában. Ezek közül az egyiket Lenin Klara Zetkinnek, a német munkásmozgalom egyik legendás hírű vezetőjének írta.

Hammer megszerezte a leveleket, és amikor 1972 őszén üzleti tárgyalásokra Moszkvába utazott, egy levél kíséretében elküldte Brezsnyevnek. Az Occidental urának levele ezekkel a szavakkal végződött: "Vlagyimir Iljics Lenin személyes írásainak a felajánlásával, főtitkár úr, szeretném jóakaratomat kifejezni a Szovjetunió népei és vezetői iránt, s azt, hogy mennyire becsültem egy nagy ember barátságát, akinek emléke mindig szent marad nekem."

Ezek az értékes emberi és baráti gesztusok persze nem feledtethetik el, hogy Hammer nem formálódott "az érzelmek emberévé". Távol állt attól, hogy mint a konkurensei által tüzelt és pénzelt lapok cikkei állították, "kiszolgálja az oroszokat". Egyszerűen arról voltszó, hogy világosan látta a helyzetet, tudta, kivel áll szemben, és milyen módszereket kell alkalmaznia, hogy kölcsönösen hasznot jelentő üzleteket kössön.

Ezt a józan üzleti filozófiát fejtette ki egyik előadásában, amelyet az amerikai gazdasági és pénzügyi lapok szerkesztői előtt tartotta. Az előadásra azért kérték fel, mert éppen akkoriban írt alá az Occidental által vezetett konzorcium egy nagyszabású, szerződést. (Azt, amelyről a Kennedy gyilkosság előtt kezdett tárgyalásokat Hammer Moszkvában, a hárommilliárd dolláros műtrágya földgáz csereüzlet korszerűsített változatát. Évekig tartó szívós, tárgyalások után a végül aláírt keretmegállapodós értéke nyolcmilliárd dollárra emelkedett, s ez volt a legnagyobb szabású egyezmény a szovjet-amerikai üzleti kapcsolatok történetében.)

A szerkesztők előtt tartott előadásban Hammer azt mondta: "Tőkés vagyok, és mindenki, aki ismer, tudja, milyen elszánt támogatója vagyok a kapitalizmusnak. De egyszerűen azt hiszem, hogy lehet üzletet kötni a kommunistákkal. A rendszerüket sohasem fogjuk megváltoztatni, s mindig az lesz a véleményük, hogy a mi rendszerünk nem olyan jó, mint az övék. A Washingtont Moszkvával összekötő közvetlen telefonvonal, a forró drót azonban tulajdonképpen nem a Fehér Ház pincéjét köti, össze a Kreml központjával. A legforróbb vonal az amerikai üzletemberek és az orosz kereskedelmi megbízottak állandó tárgyalása és véleménycseréje. A nemzetközi üzleti élet túl sok fordulatát éltem át ahhoz, hogy ne lássam, ez a két nagyhatalom még mindig eltávolodhat egymástól. Ideológiailag sohasem leszünk partnerek. Gazdaságilag azonban igen. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom azokat a tanácsokat, amelyeket egy Moszkvában tárgyaló amerikai üzletembernek adhatnék, azt mondanám :. »Nagyon óvatosan és gondosan dolgozd ki a szerződés minden egyes részletét, mert ha egyszer aláírtad, a szovjetek gondoskodni fognak róla, hogy minden pontot teljesíts.« Egyszerűen azért, mert ők a maguk részéről a legpontosabban betartják a szerződést."

Hunt és Hammer az amerikai nagykapitalizmus két pólusa

A szuper gazdagok klubjának ellentét párja. A személyeken túlmenően azonban egyben figyelmeztetés is. Intelem az egysíkú szemlélet, a leegyszerűsített sémák használata ellen. Hunt és Hammer, az egyik az elvakultság pólusa, a másik a valóságérzéké. Voltaképpen e két pólus között helyezkedik el a szuper gazdagok ellentmondásos, egyszerre elutasítást kihívó és kapcsolatokat kereső világa…