Krupp

 

A nagy Krupp-válság évében, 1966-ban a konszern vezéregyénisége, Berthold Beitz keserűen azt mondta egy nyugatnémet újságírónak: "Most elapadt a folyó, és végre látjuk, mi van a meder fenekén: egy kis arany és ócska palackok."

Az a "kis arany" persze nem is volt olyan kicsi. A válság pillanatában a dinasztia uralkodó tagja, Alfried Krupp von Bohlen und Halbach még mindig Európa leggazdagabb embere volt, és a Krupp birodalom a maga több száz üzemével a világ egyik legnagyobb, egy kézben levő ipari vállalkozása.

Azóta szervezetileg sok minden megváltozott. Mindenekelőtt: lemondott igazi örökségéről az "utolsó Krupp", aki Arndt névre hallgatott. Ebben a fiatalemberben már nem volt semmi "acélos". Idejét legszívesebben hálószobájának sminkasztala mellett töltötte, amelynek felszerelését egy hollywoodi filmsztár is megirigyelhette volna. Órákig parókákat próbált a tükör előtt, és időnként szép, karcsú fiatalemberek előtt felvonultatta legújabb, Marokkóból hozatott kaftánjait.

Apja akkor már halálos beteg volt. Ezért bízták Beitzre a kínos vagyoni operációt. A nyugatnémet nagybankok ugyanis csak akkor voltak hajlandók megnyitni páncélszekrényeiket a gazdasági nehézségekbe keveredett konszern megsegítésére, ha az korszerű részvénytársasággá válik. Ehhez volt szükség az ifjú Arndt aláírására. A lemondás persze nem jelentett éppen nyomorúságot. Az utolsó Krupp (az adók levonása után) évente körülbelül kétmillió nyugatnémet márka apanázst kapott. Ehhez járult még az apjától örökölt magánvagyon, amelynek értékét csaknem egymilliárd márkára becsülik. Mindazonáltal már az első, 1967-es esztendőben kétszer annyit költött, mint az apanázs, nevezetesen négymillió márkát…

Az utolsó Krupp nem az első, aki enyhén szólva kissé különös szokásokkal lepi meg környezetét.

A kezdet

Érdekes, hogy az első Krupp, aki 1587-ben érkezett Essen városába, ugyancsak az Arndt névre hallgatott. A családtörténészek máig is vitatkoznak a família eredetén. Az egyik változat szerint a Kruppok holland eredetűek, és egy évszázaddal korábban családi nevük még Kroppen vagy Krop volt. Annyi bizonyos, hogy, a szóban forgó Arndt 1587-ben saját kezével írta be nevét a városi nyilvántartásba. Kézírása azonban olyan kezdetleges volt, hogy a német történészek még emberöltőkön keresztül vitatkoztak azon: Krupp, Krupe, Kríp vagy Kripe volt-e a család akkor használatos neve.

Ha ez a bizonyos ős Arndt nem is tudott tisztességesen írni, mindenesetre ravasz üzletembernek bizonyult. Akkoriban Essen városát, mint Európa más városait is szinte szabályos időközökben öntötték el, a pusztító járványok. Tizenkét esztendővel az után, hogy Arndt Krupp beköltözött az esseni Sópiacon levő kereskedőházba, a városon pestisjárvány söpört végig. Essent elöntötte a pánik, a betegek nyöszörgésébe a tivornyázók üvöltése vegyült, akik házukat, földjüket odadobták az első vevőnek, hogy a biztosnak vélt pusztulásküszöbén még egyszer kimulassák magukat.

Arndt Krupp viszont nem nyöszörgött, és nem mulatott, hanem vásárolt. Kerteket és legelőket vásárolt bagóért a szűk Essen városka falain kívül. Olyan földeket, amelyek utóbb kincset értek, s amelyek az esseni pestis után négy évszázaddal is a Krupp dinasztia birtokában voltak. Arndt Krupp késői éveiben belépett ugyan a kovácscéh tagjai közé, de műhelyt nem épített; elsősorban kereskedő volt, és mint a pestispélda is mutatta, leginkább a föld és a telek érdekelte.

A fia

Arndt fia, Anton Krupp 1612-ben, az egész német földet lángba és vérbe borító harmincéves háború kezdete előtt nyolc esztendővel, feleségül vett egy Gertrud Krösen nevű leányzót, akinek apja az Essen városában működő 24 fegyverkovácsműhely egyikének tulajdonosa volt. Ez az Anton volt az első Krupp; aki fegyvereket gyártott. Évenként ezer ágyúcsövet adott el, és 1641-ben az esseni városi tanács jegyzőkönyve már "mélységesen tisztelt hazafi, a nemes születésű Krupp Anton úr" néven emlékezik meg róla. Ebből bízvást le lehet vonni azt a következtetést, hogy az ágyúüzlet nem mehetett rosszul. Ettől kezdve a Kruppok Essen leggazdagabb polgárai közé tartoztak.

Az amerikai William Manchester, a Kruppok legmodernebb és talán legterjedelmesebb családtörténetének írója így emlékezik meg erről: "Így hát volt egy Krupp, aki a Ruhr-vidéken csaknem három évszázaddal Verdun s több mint három évszázaddal Sztálingrád előtt már ágyúkat adott el."

Ezután hosszú szünet következett. Anton Krupp ágyúüzlete azonban vészjósló jel volt: mint ágyúk torkolattüze a távoli látóhatár mögött. A gazdagodó Kruppok sok mindennel foglalkoztak: volt fűszerkereskedésük, mészárszékük, festéküzletük és ruhásboltjuk. Egy Krupp asszony, bizonyos Helene

A fegyverüzlet kezdete

Amalie Krupp volt az, aki 1800-ban újra a szén, az acél, a kovácsműhelyek felé fordult. Essentől északra megvásárolt egy vasöntő műhelyt 12 ezer tallérért. A műhelyt "Gutehoffnungshütté"-nek hívták, és utóbb a Kruppok birodalmának egyik legbüszkébb bástyája lett. A műhely először lábasokat és fazekakat gyártott, ám egy ízben - poroszországi rendelésre - ágyúgolyókat is. Hét esztendővel a műhely megvásárlása után Helene Amalie asszony tizenkilenc esztendős unokáját, Friedrich Kruppot bízta meg a műhely vezetésével. A Kruppok eddig ismert tizenegy generációjában ő a hetedik generációhoz tartozott, és máig az ő neve (Fried Krupp, Essen) díszeleg a Krupp-gyárak homlokzatán, szerte a világon.

A Kruppok családi legendája ezt a Friedrich Kruppot eredetileg olyan káprázatos tulajdonságokkal rendelkező férfiúnak tüntette fel, akiben "a tehetség energiával párosult". Az igazság az, hogy Friedrich Krupp energiában nem szűkölködött, és szenvedélyesen kutatott a vas és acélöntés új módszerei után, de nem volt sikeres üzletember. Európa fölött akkoriban Napóleon árnyéka lebegett, és Friedrich Krupp nagyanyja halála óta azon tűnődött: együttműködjék-e üzletileg a franciákkal vagy sem? Végül is az együttműködés mellett döntött, éppen akkor, amikor a napóleoni nagy ármádia elindult keletre, hogy felmorzsolódjék a mérhetetlen orosz síkságokon. A jövendő távcsövén visszafelé nézve komikusnak tűnik: ám tény, hogy Friedrich Krupp a Rajna vidéket megszállva tartó Napóleon szolgálatában lövészárkokat ásott Essen falai alatt. Lövészárkokat a poroszok ellen, akik a megvert Napóleon szétrongyolódott seregeit üldözve, közelíti tettek a város határaihoz.

Friedrich Krupp Napóleon veresége után is a városban maradhatott ugyan, az üzlet azonban továbbra sem ment: elsősorban azért, mert a császár nagy veresége után az angol acél újra megjelent a kontinensen. Friedrich Krupp műhelye, amelyet "öntöttacélgyárnak" (Gusstahlfabrik) hívtak, valójában nemigen volt, több falusi kovácsműhelynél. 1824-ben Friedrich Krupp még azt a városi házat is kénytelen volt eladni, amelyben a família már több mint kétszáz esztendeje lakott. A műhely közelében épített magának jóval egyszerűbb és kisebb házat. Ez a ház ott állt az óriássá nőtt üzemi épületek tövében egészen 1944-ig, amíg a második világháború gyújtóbombái lángba nem borították. (Az újra feltámadó Krupp-birodalom ugyanazon a helyen ismét felépíttette a házikó mását, hogy a legendát is újraélessze)

A valóság mégiscsak az, hogy amikor szalmával tömött ágyán Friedrich Krupp harminckilenc esztendős korában meghalt, egy kudarcot vallott, becsvágyó vidéki kovácsmester költözött a sírba.

A fellendülés kezdete

1826. október 8-án apja temetéséről érkezve, az új családfő, a legidősebb fiú, Alfred Krupp "mérleget csinált". A mérleg elég siralmas volt. A tizennégy esztendős új családfő öröksége egy mindössze hét munkást foglalkoztató műhelyből és az alig 700 tallért érő családi házból, egy tehénből és néhány disznóból állott.

Alfred Krupp az acélöntés megszállottjának bizo nyúlt, de az első években úgy látszott, hogy éppen úgy kudarcot vall, mint az apja. Húszesztendős korára a műhely már csak öt munkással dolgozott, és csak a legnagyobb nehézségek árán tudott annyi megrendelést szerezni, hogy valahogyan felszínen tarthassa magát.

A fordulatot tagadhatatlanul az hozta meg, hogy Alfred Krupp a parányi üzemben az addigiaknál könnyebben hegeszthető, ugyanakkor keményebb és rugalmasabb acélötvözetet állított elő. 1834-ben Alfred Krupp ezzel az acélmintával beutazta a nagy német városokat, és megrendelések tucatjaival érkezett haza. Egy év múlva már harminc, két esztendő múlva hatvan munkása volt a Krupp-üzemnek.

A teljes igazság persze az, hogy a döntő üzleti áttörés távolról sem egyszerűen Alfred "zsenialitásának" volt köszönhető, mint ezt a dinasztia udvari történetírói emberöltőkön keresztül hirdették. A kis műhelyben gyártott Krupp-acél kiváló minőségű volt ugyan, de a kor legjobb angol acéljának minőségét nem múlta felül. Ami a megrendelések áradatát hozta, az a német vámunió politikája is volt, amelyet Poroszország minden energiájával támogatott, s amely a későbbi egységes német birodalom gazdasági előfutára volt. A német vámunió teremtette meg azokat az üzleti feltételeket, amelyek közepette az új Krupp acél az angol behozatal versenytársa lehetett.

Ezzel a politikával a háta mögött Alfred Krupp egész Európát bejárta: üzleteket kötött Varsótól Prágáig, Párizstól Brüsszelig, s a francia fővárosban még James Rothschildot is felkereste: azt szerette volna elérni Rothschild támogatásával, hogy a francia pénzverde Krupp-féle acélszerszámokat használjon.

Az első ágyúcső

Máig sem világos, hogy Alfréd Krupp miért fordult újra a fegyvergyártás felé. Annyi tény, hogy a Krupp-műhelyben 1836-ban kezdett először kísérletezni ágyúcsövek készítésével, s 1843-ig tartott, amíg \az első acél ágyúcső elkészült.

A családi történészek nem sokat beszéltek róla, de tény, hogy Alfred először az angoloknak próbálta eladni az acél ágyúcsövet. A brit kormánynak küldött levelében arra hivatkozott, hogy a korabeli bronz és öntöttvas ágyúcsövekhez képest az ő készítményei összehasonlíthatatlanul jobbak. Az angolok azonban csak udvarias visszautasító levelet küldtek, és a porosz hadügyminisztérium sem tanúsított több megértést.

Miután Alfred Krupp évekig bombázta leveleivel a berlini hadügyminisztérium embereit, 1844-ben megkapta az első megrendelést, az ágyúcsövet azonban csak három évvel később, 1847-ben tudta szállítani. Amikor ez az ágyúcső megérkezett a spandaui fegyverraktárba, még senki sem gondolta volna, hogy történelmet fog írni. Ez volt az első Krupp ágyú Poroszországnak.

Az arzenálban két teljes évig porosodott Alfred Krupp ágyúja, és csak 1849-ben próbálták ki. Utána levelet írtak Essenbe. Afféle "hümmögő levelet" az ágyú nem rossz - írták -, de annyival drágább az eddig gyártott bronz- és vaságyúknál, hogy azokkal nem versenyezhet. Alfred Krupp később azt írta egy barátjának küldött levelében, hogy a berlini arzenál parancsnoka nyíltan megmondta neki: "Tudni sem akarok az acélágyúkról, hiszen Wellington is bronzágyúval verte meg Napóleont Waterloonál..."

Alfred Krupp erre ismét az angolokhoz fordult, és a londoni "Kristálypalotában" tartott kiállításon 1851-ben bemutatott egy acélágyút. Az ágyú nagy feltűnést keltett - de eladni nem tudta. Kínálta többször is az angol kormánynak, kínálta a franciáknak, kínálta a cári udvarnak - az ágyú senkinek sem kellett. Egyetlen ember volt, akit az ágyú érdekelt: Wilhelm, a Hohenzollern-ház hercege, a későbbi I. Vilmos. Ő meg is látogatta az esseni műhelyt, és kitűzte Alfred mellére a Vörös Sas-rend negyedik fokozatát.

Vilmos azonban még nem jelentett hatalmat Európában, az igazi hatalmasságok pedig továbbra is visszalökték Krupp ajánlatait. II. Sándor cár szakértői a nekik küldött acélágyút kipróbálták, és csodálkozva állapították meg, hogy négyezerszer is el lehet sütni anélkül, hogy szétrepedne… Elismerésük jeleként az ágyút elhelyezték a Péter - Pál erőd tüzérségi múzeumában, és tovább használták a régi ágyúkat…

A történelem tréfája, hogy III. Napóleon - akinek hatalmát később a Krupp fegyverek bombázták szét már majdnem megvásárolt 300 Krupp ágyút. Az üzlettől a francia "fegyverkovácsok", a Schneider család követelésére állt el. Úgy vélte, hazafias kötelessége, hogy a Le Creusot városkában épült új Schneider-gyár termékeit támogassa.

A Krupp-üzem lassan növekedett; 1857-ben már ezer emberrel dolgozott, és a Krupp-acélt elismerték egész Európában. A nagy üzlet azonban, az igazi áttörés a vagyon és hatalom felé még váratott magára. Ebben az időszakban a leghasznothajtóbb árucikk, a gyár növekedésének motorja még nem a fegyver volt, hanem a vonatkerék. A vasút a XIX. század ipari forradalmának egyik jelképe, és Alfred Krupp az elsők között volt, aki hegesztés nélküli acélkerekeket tudott gyártani. Akkor választotta a Krupp művek jelvényének az egymásba fonódó három kereket. Ma is ez a három kör a gyári védjegy.

Az üzlet beindul

A kerekekre az ágyúk csak akkor kezdtek igazán felkerülni, amikor ama bizonyos Hohenzollern Vilmos, az acélágyúk rajongója 1859 őszén Poroszország uralkodója lett. Krupp egy csapásra, 312 acélágyúra kapott megrendelést, és a porosz hadügyminisztérium nyomban átutalta a vásárlási összeg felét, százezer tallért. Ettől kezdve a Kruppok a porosz zászlóval takaróztak, s az új uralkodó Alfred Kruppnak írt levelében a dinasztia hazafiasságát dicsérte, mondván, hogy "következetesen visszautasították a külföldi ágyúmegrendeléseket". (És mindezt az után, hogy Alfred Krupp évtizedek óta házalt hiába az acélágyúkkal a cártól III. Napóleonig.)

A hazafias póz annál is különösebb volt, mert a porosz megrendelések következtében kibontakozó Krupp-konjunktúra egyben azt jelentette, hogy a gyár hatalmas külföldi megrendelésekhez is jutott. Ebben az időben még a cári birodalom volt Kruppék legnagyobb vevője; 1863-ban II. Sándor generálisai egymillió talléros ágyúmegrendelést küldtek Essenbe - ötször nagyobbat, mint Vilmosék ! A dinasztia az "ágyúkirályok" elnevezést is a cári megrendeléseknek köszönheti. Akkoriban egy berlini újság részleteket közölt Krupp egymillió talléros oroszországi üzletéről, s ebben a cikkben neveztek először egy Kruppot "ágyúkirály"-nak.

Az első mániás

A siker nem változtathatott azon, hogy Alfred, az ágyúkirály, időnként meglehetősen különösen viselkedett. Már apjára, Friedrichre is jellemzőek voltak a depressziós rohamok; olyankor napokig feküdt ágyán, arccal a fal felé fordulva, és nem szólt senkihez egy szót sem. Alfred - miközben fegyverkezési birodalmat épített- álmatlanságban és üldözési mániában szenvedett. Élete folyamán - többnyire apró cédulákra - több mint ötvenezer feljegyzést írt. Ezeknek jó része a család krónikásai szerint személyes biztonságának ügyével foglalkozott. (Egy példa: "Azt hiszem, szerződtetni kell még égy őrt, aki a mostani testőrt ellenőrzi, meg egy harmadikat is, hogy felügyeljen a másodikra.")

A Krupp család ma is álló essem kastélya, a Villa Hügel (Villa a dombtetőn) is viseli ennek a különös terheltségnek a jegyeit. A Villa Hügelt, amely oly sötét szerepet játszott Németország történetében, több mint öt évig tervezték, és egy évtizedig építették.

Miután Alfred Krupp nemcsak "üldözőitől" félt, hanem a tűztől is, a villa építői igen nehéz feladatokat kaptak. Az építményt (amelyet műértők már akkor "egy főpályaudvar és egy járásbíróság keverékének" neveztek) úgy kellett létrehozniuk, hogy szerkezeti elemként fát nem használhattak, ami az akkori időben nem kis feladat volt. Természetesen arról sem lehetett szó, hogy gázvezetéket helyezzenek el a falakban: a gáz robbanékony. Az akkor még szokásos gázlámpákra Alfred Kruppnak úgysem volt különösebb szüksége, mért éjszakai feljegyzéseit sötétben írta…

A trágyaszag

Éppen olyan jól tudott sötétben írni, mint nappali fénynél. A tűzbiztonság fokozását szolgálta az is, hogy Alfred Krupp dolgoz szobáját hármas vasajtó zárta el a külvilágtól. Az ágyúkirály nemcsak a tűztől reszketett, hanem a huzattól is, ezért utasítást adott, hogy a Villa Hügel egyetlen ablaka se lehessen nyitható. A szellőzést különleges szellőzőcsatornákkal oldották meg, ami egyben segítségére volt Alfred Kruppnak abban, hogy biztosítsa a maga számára annyira fontos trágyaszagot.

Ez némi magyarázatra szorul. Az ágyúkirály egyik jellemző sajátossága volt, hogy ifjúkora óta varázsos jelentőséget tulajdonított a különböző szagoknak. Azokat "jótékony" és "ártalmas" szagokra osztotta, s a jótékonyak közül legtöbbre a friss lótrágyaszagát becsülte…

Egyik feljegyzésében azt írta, hogy ha ezt a szagot érzi, "megnyugszik, és alkotó gondolatai támadnak"…

A Villa Hügelben a trágyakérdést úgy oldották meg, hogy Alfred Krupp dolgozószobáját két emelettel a lóistálló felett helyezték el, s így a hármas ajtóval lezárt hálószobába külön, viszonylag- rövid szellőzőcsatorna szállította az "illatot".

Látnivaló, hogy az ágyúkirály fejével nem volt minden rendben. Az ágyúk azonban rendben voltak, és 1870-ben valósággal szétlőtték III. Napóleon tüzérségét a német-francia háborúban. Krupp acélágyúi kétszer olyan messzire vittek, mint a francia brozágyúk, és ráadásul sokkal gyorsabban és pontosabban tüzeltek. A kor katonai szakértői kénytelenek voltak megállapítani, hogy a Krupp ágyúk a porosz-francia háború "legnagyobb katonai meglepetése".

A katonai győzelem természetesen óriási üzleti fellendülést hozón Krupp számára. Egész Európa Krupp-ágyúkat vásárolt. Törökország Alfred ágyúival őriztette a Boszporuszt, és a távoli Kínában az akkori időszak legbefolyásosabb feudális hadura, Li Hung-csang is 270 Krúpp tábori ágyút rendelt hadserege számára. Még a parányi Andorra is vásárolt Krupp ágyúkat, noha nem tudta használni őket, mert a hercegség annyira kicsi volt, hogy ha elsütöttek volna egy ágyút, a lövedék vagy spanyol, vagy francia területre hullott volna…

1870-től kezdve másfél évtizedig a Krupp-munkások száma minden három esztendőben megkétszereződött !

Szinte természetes, hogy az ágyúkirály a német munkások legveszettebb ellenségei közé tartozott. A Krupp-művekben vezették be a német nagyipar első feketelistáját, s ha egy munkásról megtudták, hogy tagja a szociáldemokrata pártnak, nyomban kidobták az üzemből. 1877-ben Alfred Krupp beszédet tartott munkásai élőn. "Örüljetek annak, amitek van - mondotta. - Ha vége a munkának, maradjatok a családi körben feleségetekkel, gyermekeitekkel és öreg szüleitekkel. A háztartás dolgaival foglalkozzatok. Az legyen a ti politikátok. Akkor boldogok lesztek. Ám kíméljétek magatokat a nemzeti politika nagy kérdéseinek megtárgyalásával járó izgalmaktól. Azok több időt és tudást igényelnek, mint amennyivel egy munkás valaha is rendelkezhet..."

A német munkások persze ügyet sem vetettek erre a Krupp-féle katekizmusra, és 1877-ben - első ízben - tizenkét szociáldemokrata képviselőt küldtek a német nemzetgyűlésbe. Bismarck kancellár válaszként meghozta híres szocialistaellenes törvényét, amely törvényen kívül helyezte a szociáldemokrata pártot. Mint a Krupp-levéltár feljegyzései tanúsítják, Alfred "ujjongva ünnepelte a kancellár döntését".

Üzemi szinten Krupp úgy hozta meg a maga szocialistaellenes törvényét, hogy vasfegyelmet kényszeríttet munkásaira. Az üzemnek szánt feljegyzéseit rendszerint "Kedves Üzem!" megszólítással kezdte, mintha egyetlen személyhez írná a levelet. Az egyik ilyen feljegyzésben előírta, hogy a Krupp-üzemek minden munkása "rangjelzést" viseljen a ruháján, aszerint hogy mennyi ideje dolgozik a gyárban. Egy másik feljegyzésében azt fejtegette, hogy "különösen az alsóbb néposztályokban egyre fokozódik a fényűzés", ezért elrendelte, hogy miután "minden rendes szülő facipőben járatja a gyerekét", a Krupp iskolák tantermeiben nincs szükség padlóra. Büntetések tucatjait eszelte ki, és a gyárban jóformán több üzemi rendőr volt, mint munkás…

Mindenki., aki akár csak egypár percre is elhagyta a munkapadot, írásbeli engedélyt kellett kérjen a művezetőtől, még akkor is, ha szükségét akarta elvégezni. Noha a gyárból rég, kiűzték a szociáldemokrata párt tagjait, Alfred Krupp hírhedt feljegyzéseinek egyikében elrendelte: az üzemi rendőrség minden este vizsgálja át az összes szemetesládát, sőt a munkáslakások elé kitett házi szemetet is… Hátha tiltott irodalom nyomaira bukkan…

Külön felügyelő ügyelt arra, hogy a gyári illemhelyek falára szögezett papírcafatok se "készülhessenek" tiltott irodalomból. Ez volt hát az ágyúkirály, aki már Németország leggazdagabb embere volt, amikor 1887 júliusában trágyaszagú hálószobájában meghalt a hármas vasajtó mögött.

Újabb "furcsa" fiú

Fia, akit Friedrich Alfred Kruppnak hívtak, már apja életében az üzem "külügyminiszterének" számított, Pekingtől Santiagóig bejárta a világ fővárosait, és már ifjúkorában egyike volt az ágyú gyáros "szakma" legtapasztaltabb emberéinek.

Friedrich Alfred méltó társra talált az új német császárban. Amikor I. Vilmos meghalt, III. Frigyes névén trónra kerülő utóda puha, liberális férfiú hírében állott. Éppen 99 napig uralkodott, elvitte a rák. Villás bajszú fia, a háborús kedvű II. Vilmos követte a trónon, aki a Krupp dinasztia fegyvergyárainak - Hitlertől eltekintve - legnagyobb vevője s egyben a család patrónusa lett.

Ebben az időben a Villa Hügel folyosóin már sorban álltak a kor legtehetségesebb feltalálói, a róla elnevezett motort megszerkesztő Rudolf Dieseltől a füst nélküli puskaporral jelentkező Nobelig. E puskapor és a többtucatnyi más új találmány nyomán gyorsan korszerűsítették a Krupp-üzemeket. Friedrich Alfred kohói ekkor már évenként 320 ezer tonna acélt gyártottak, és ágyúbirodalmának 43 ezer alattvalója volt. Essenben jóformán az egész város Krupp kezében volt. Kilencvenkét fűszerüzlete, tucatnyi sütödéje, malma, gyertyaöntője, cipő- és ruhagyárai voltak a városban. Még a templomokban használt papi ornátusokon, bibliákon és feszületeken is ez a felirat díszelgett: "Bewegliche Habe Fried. Krupp." (Friedrich Krupp személyes ingósága…)

Az apja halála óta eltelt hét esztendőben Friedrich Alfred Krupp személyes jövedelme megháromszorozódott. A német birodalomban ő fizette a legnagyobb jövedelmi adót: A német militarizmus fejlődésével most már Berlin volt Krupp legnagyobb vevője. 1887-ben a gyár üzleti forgalmának 33 százalékát bonyolította le a császári kormánnyal, hét esztendővel később már 67 százalékát. Ugyanakkor Krupp nemcsak a kalandra készülő német császári udvar legfőbb fegyverszállítója volt, hanem egyben tagja egy nemzetközi fegyverkezési kartellnek is. A világ legnagyobb fegyvergyártói (Krupp oldalán olyanok, mint az angol Vickers-Armstroilg, a francia Schneider, az amerikai Carnegie) szerződést kötöttek szabadalmi eljárások cseréjére. Miközben Friedrich Alfred a német munkások, hazafiatlanságáról szavalt, és felfegyverezte a császár hadseregét, tonnánként 45 dollár jutalékot kapott azokért a páncéllemezekért, amelyeket Krupp szabadalom alapján az eljövendő háborús ellenfél fegyverszállítói - Vickers-Armstrong, Schneider és Carnegie - gyártottak. Még világosabban: Krupp azokon a császári ágyúkon is keresett, amelyek utóbb francia, angol és amerikai katonákat öltek meg, s azokon a francia, angol és amerikai ágyúkon is, amelyek II. Vilmos katonáit lőtték halomra !

Az üzlettel megint minden rendben volt. És a soron következő Kruppal megint semmi sem volt rendben. Friedriéh Alfred engedelmesen megnősült, és két leánya is született: Barbara és Berta. Igazi lelkesedéssel azonban csak szép fiatalemberekre tudott tekinteni. Az első berlini lakos, aki tudta, hogy a császár ágyúkirályé a fiúkat szereti, Conrad Uhl volt a berlini Bristol Szálloda tulajdonosa. Uhl úgy jött rá a dologra, hogy feltűnt neki: amikor Friedrich Alfred Essenből Berlinbe látogat, feleségét mindig egy másik szállodába küldi. Krupp utóbb arról is tájékoztatta Uhlt, hogy ne lepődjék meg, ha időnként az ő ajánlólevelével olasz kisfiúk jelentkeznek majd a Bristol Szállodában. Ezeket Uhlnak hivatalosan alkalmaznia kellett, de csak akkor "dolgoztak", ha Friedrich Alfred a szállodában lakott, és persze havi bérüket is Krupp fizette.

Krupp hatalma óriási volt, ám Uhl mégis reszketett, mert a vilmosi birodalomban a homoszexuális férfiakat a "175. törvénycikk" értelmében súlyos börtönbüntetés fenyegette. Így hát Uhl félelmében a berlini rendőrparancsnokhoz fordult, s ezzel kezdődött a hírhedt "Krupp-ügy", amely magának II. Vilmosnak a trónját is megingatta.

Persze Krupp ízlésével nem állt egyedül. Köztudott volt, hogy a hadsereg vezérkarában rendkívül elterjedt a homoszexualitás. II. Vilmos minden hadsegéde pederaszta volt. A császár legközelebbi személyes barátja, Eulenburg-Hertefeld herceg Berlin katonai parancsnokának, Moltke tábornoknak volt a "szeretője", És feljegyezték: amikor Fürstenberg herceg egyik birtokán mulatságot tartottak, a császár katonai kabinetfőnöke, rózsaszínű balettszoknyában, fején rózsakoszorúval jelent meg II. Vilmos színe előtt…

A botrány

Persze szó sem lehetett arról, hogy a rendőrség - bármit mondott is a 175. paragrafus - kezet emeljen ilyen hatalmasságokra. Friedrich Alfred Krupp esetében azonban a játszótársak nem hercegek és tábornokok voltak, hanem névtelen olasz fiúcskák, s ez növelte a veszélyt. Ezért a berlini rendőrfőkapitány azt parancsolta a Bristol Szálloda tulajdonosának: közölje az ágyúkirállyal, hogy több olasz fiú nem dolgozhat a Bristolban.

Így is történt, de az igazi botrány csak ekkor kezdődött. A csalódott Friedrich Alfréd ugyanis immár egyre gyakrabban utazott Olaszországba, Capri-szigeti palotájába, és tucatjával rontotta meg az ottani halászok gyermekeit. Végül is akkora botrány lett az ügyből, hogy az olasz kormány felszólította az ágyúkirályt: távozzék Olaszország földjéről, és soha ne térjen vissza ! Ezt a botrányt már nem lehetett suba alatt tartani, s az angol és olasz lapok óriási cikkekben tárgyalták a Krupp botrányt.

A Villa Hügelben az ügy akkor robbant; amikor az olasz és angol lapok cikkeit "ismeretlen jótevők" megküldték Krupp feleségének. Az asszony II. Vilmoshoz fordult, aki azonban úgy vélte: mindenékelőn a Kruppok családi méltóságát kell megvédelmeznie egy hisztérikus asszonnyal szemben. Friedrich Alfred feleségét bolondokházába zárták, azzal az indokolással; hogy "téveszméi vannak, és hosszabb kezelésre szorul"…

A lavinát azonban mindez már nem állíthatta meg. Németországban a Vorwarts című szociáldemokrata lap "Krupp Capri szigetén" címmel közölte az egész történetet, és felhívta az államügyész figyelmét arra, hogy a 175. törvénycikk ágyúkirályokra is vonatkozik.

Egy héttel a cikk megjelenése után Friedrich Alf red a Villa Hügel ebédlőjében együtt vacsorázott két lányával, Bertával és Barbarával. Vacsora után visszavonult a szobájába, s élve senki sem látta többé. A hivatalos jelentés agyvérzésről beszélt, a fáma pedig öngyilkosságot emlegetett. Friedrich Alfred Krupp halálának rejtélye máig sem oldódott meg: a halál bekövetkezése után néhány órával a holttestet koporsóba helyezték, amelynek tetejét lehegesztették, s a tetemet a legközelebbi családtagok sem nézhették meg.

Kruppné asszonyt Friedrich Alfred Krupp halála után kiengedték a bolondokházából, a császár azonban most már teljes erővel vetette bele magát a Krupp dinasztia oldalán a politikai csatába. Elment a "birodalom fegyverkovácsának" temetésére, és beszédet mondott, amelyben a szociáldemokratákat "rágalom útján elkövetett gyilkossággal" vádolta, majd így szólt: "Ama különös körülmény, amelyek között a szomorú esemény bekövetkezett, engem, a német birodalom urát arra indított, hogy eljöjjek ide, és a német császár pajzsát tartsam e ház fölé."

Azután II. Vilmos végigkísérte a koporsót a sírig. Körülötte hat szárnysegéd lépegetett, mind a hat homoszexuális volt.

Amikor a Reichstagban egy szociáldemokrata képviselő szót kért, hogy elítélje a Krupp temetés szégyentelen kihasználását a császári politika céljaira, megvonták tőle a szót.

Gusztáv a "pedáns"

A gyárak, acélművek és bányák tucatjainak egy tizenhat éves lány lett az örököse: Berta Krupp. Miután Friedrich Alfrednak nem volt fiúörököse, a céget jogilag "részvénytársasággá" szervezték át. A cég új alaptörvénye Berta Kruppot "a családi üzlet tulajdonosának és vezetőjének" nevezte, és annyiban megerősítette a korábbi dinasztikus törvényt, hogy mindig "a legidősebb örökös" kezébe kerül az egész vagyon. Miután a német törvények szerint akkoriban egy részvénytársaságnak legalább öt részvényese kellett hogy legyen, a Krupp-cég 160 ezer részvényt nyomatott. Ebből egyet kapott Berta nagybátyja; egyet Barbara és hármat a cég igazgatóságának három tagja. A többi 159 995 részvény Berta Krupp kezében maradt…

1906-ban, amikor Berta kisasszony húszesztendős. volt, a császár úgy vélte, hogy szüzességét a birodalom oltárára kell helyeznie. II. Vilmos egy alacsony, vértelen ajkú diplomatát jelölt ki Berta Krupp férjének, aki attasé volt a vatikáni porosz követségén.

A vőlegényt Gustav von Bohlen und Halbachnak hívták. Tizenhat évvel volt idősebb, mint a menyasszony. Az esküvőt természetesen a Villa Hügelben tartották. Maga a császár vezette oltárhoz a menyasszonyt, és a terem sarkában ott állt az egész kormány. A császár külön rendelettel úgy intézkedett, hogy a vőlegény felvehesse a Krupp nevet. Az esküvő napjától kezdve így hát a kiválasztottat Gustav Krupp von Bohlen und Halbachnak nevezték. Ez lett a további generációk neve is.

Az új jövevénynek is volt néhány, az addigi, "igazi" Kruppokhoz méltó tulajdonsága. II. Vilmos ösztöne, úgy látszik, csalhatatlan volt. Gustav, alighanem a földkerekség legpedánsabb emberének bizonyult. A Villa Hügel vendégeivel közölték, hogy a reggelit 7 óra 15 perckor szolgálják fel, és késni nem lehet. Ha egy vendég netán 7 óra 16 perckor jelent meg, az ebédlő ajtaját zárva találta, és nem volt az a földi hatalom, amely megnyithatta volna előtte. Gustav utasítást adott, hogy reggelije pontosan 15 percig tarthat. A családi vacsora előre megszabott időtartama 50 perc volt. Tíz óra 15 perckor az előírások szerint Gustav és Berta már a hitvesi ágyban feküdtek. A pontosságnak megvolt a gyümölcse: kilenc hónappal és 28 nappal az esküvő után világra jött az elsőszülött, Alfried Krupp von Bohlen und Halbach, a későbbi háborús bűnös.

Ettől kezdve rendkívüli szabályossággal jelentek meg a gyermekek: hat fiú és két lány.

A famíliába beházasodott Gustav kedvenc olvasmánya a vasúti menetrend volt, s ha netán valamelyik menetrendben hibát fedezett fel, haragos levelet írt a vasúti igazgatóságnak. A Villa Hügel harmadik emeleti galériáját egy hatalmas játék vasút foglalta el. A Krupp gyerekek minden héten egy órán át "pontosságot tanultak" a harmadik emeleti galérián...

Apjuk stopperórával a kezében állt a játék vasút mellett, és ellenőrizte az apró mozdonyok meg kocsik futását.

A stopperórák másutt is működtek: így például a ház új ura utasítást adott; hogy valahányszor az ebédnél vagy a vacsoránál ő maga elkészül egy fogással, mindenki elől el kell venni a tányért. Gustav Krupp von Bohlen, und Halbachnál nem lehetett lassan enni…

Berta asszony méltó partner volt. Ő az erénycsősz nemes mesterségét gyakorolta. Úgy rendelkezett, hogy éjszakánként a Villa Hügel immár nyithatóvá alakított ablakait tárva-nyitva kell tartani, akármilyen hideg is legyen az idő. Ez majd - úgy vélte - megakadályozza a rakoncátlan inasokat és szobalányokat, hogy egymás szobáiba mászkáljanak. A személyzet férfi és női tagjai természetesen külön szolgaszárnyban kaptak helyet. A két szárnyat egy vasból készült átjáró kötötte össze egymással. Éjszakánként Berta asszony vastag kendőkbe bugyolálva meg-megjelent a homályos folyosókon, és figyelte az átjárót. Ha felfedezett rajta egy szobalányt, inast, lovászfiút vagy konyhalányt, nyombán kiadta az útját.

Berta asszony férjét, aki "Kruppabb volt a Kruppoknál", rövidesen "Acél-Gusztávnak" (Der eiserne Gustav) nevezték. Amikor 1912-ben megtartották a cég százesztendős jubileumát, Essenben lovagi tornát rendeztek. Ezen a cég kiválóságai középkori jelmezekben vettek részt. Berta asszony egy várúrnő jelmezét öltötte magára. Alfried, a "trónörökös", hermelin szegélyes bársonyruhában ült póni lován, "Acél-Gusztáv" pedig a középkori lovagok páncélöltözetét viselte. A centenáriumi ünnepségeken megjelent az egész vezérkar, és természetesen maga. Vilmos császár is, aki ünnepi. szónoklatában arról beszélt, hogy "a Krupp-ágyú adja a német hadsereg és tengerészet erejét".

E hazafias lovagi torna azonban nem változtatott azon, hogy a tőke "hazája" a haszon. Gustavot a jubileumi ünnepség után kitüntették ugyan a Vaskereszttel, de azért zavartalanul szállított ágyúkat azoknak az országoknak, amelyekről mindenki tudta (legjobban Krupp), hogy egy közelgő összecsapásban Németország ellenfelei lesznek. Így például Anglia, Franciaország és a cári Oroszország rendszeresen megkapták a legmodernebb Krupp-ágyúkat, s a német-angol tengeri fegyverkezési verseny kellős közepén Krupp hajógyárai évente nyolc hadihajót szállítottak az angol flottának !

Éppen a centenárium évében, alig néhány hónappal a "lovagi torna" után derült ki, hogy Krupp ügynökei több mint ezer titkos iratot loptak el a német hadügyminisztérium okmánytárából. Ezeket átjátszották a franciáknak, azzal a céllal, hogy a dokumentumok felhasználásával a francia sajtó fokozhassa németellenes támadásait. Párizs Berlin ellenes sajtórohama ugyanis pénzt jelentett a Krupp-műveknek: minél jobban kiáltoztak a francia újságok, annál nagyobbak voltak a császár hadügyminisztériumának a megrendelései…

Máig sem világos, hogy az ügy miképpen jutott a rendőrség tudomására. Tény azonban, hogy két Krupp-igazgatót letartóztattak, és néhányhétig úgy látszott, hogy "a Krupp per" a császári Németország legnagyobb botrányává nő. Az ügyet maga a császár csitította el: az udvar utasítására hónapokig egyetlen szó sem jelent meg a sajtóban a Krupp-botrányról, és a korábban letartóztatott igazgatókat is szabadon engedték. Liebknecht ekkor tartotta meg híres Krupp-elleni beszédét a német birodalmi gyűlésben: "Ez az ünnepelt cég rendszeresen felhasználja vagyonát arra, hogy a vezérkar tisztjeit katonai titkok elárulására csábítsa. Ám úgy látszik, nem lehet nálunk kiejteni Krupp nevét anélkül, hogy el ne énekelnénk a sörcsarnokokban és tiszti egyesületekben divatos hazafias himnuszokat."

A német jobboldal persze habzó szájjal rontott Liebknechtre. Egyik vezetőjük, Hugenberg azt mondta, hogy "valójában nincs is Krupp-ügy, csak Liebknecht ügy van".

A német szocialista mozgalom nagy hírű vezetőjének beszéde után azonban a bírósági tárgyalást legalább formailag meg kellett tartani, s ezért a Krupp-vezérigazgatókat néhány katonatiszttel együtt ismét letartóztatták. A tárgyalás - nyilvánvalóan császári utasításra - nevetséges ítéletekkel ért véget. A vezérkari tisztek négy-hat hónapos börtönbüntetést kaptak, a Krupp-igazgatók 1200 márkás pénzbírságot - "Acél-Gusztáv" pedig a per kellős közepén megkapta a császártól a porosz Vörös Sasrend II. osztályát a tölgyfalevelekkel …

Az első világháború

Alig két esztendővel e tanulságos esemény után kirobbant az első világháború. A hadüzenet előtti napokban a Krupp-gyárak 80 ezer embert foglalkoztattak. A munkáslétszám néhány hónap alatt 150 ezerre ugrott, és a háború első évében 36 új Krupp-üzem épült csupán Essenben és környékén. Krupp ágyúi, tengeralattjárói és hajói voltak a német háborús gépezet motorjai.

A sovány Berta asszonyról elnevezett "Kövér Berta", a gyár legvaskosabb ágyúja döntő szerepet játszott a nyugati fronton aratott első német katonai sikerekben, és Krupp gyártotta a híres "párizsi ágyút" (Pariskanone), amellyel a francia fővárost lőtték a németek.

A háború a Krupp-műveknek és a dinasztiának nagyobb sikereket hozott, mint Németországnak és a vezérkarnak. Amikor a szövetségesek túlereje már egyre jobban érvényesült, Ludendorff tábornok magához kérette "Acél-Gusztáv"-ot, és tájékoztatta a front tényleges helyzetéről. Arra is megkérte, beszéljen a császárral, és bírja rá., hogy kezdeményezzen béketárgyalásokat. Krupp azonban harciasabb volt még Ludendorffnál is, valószínűleg azért, mert a Krupp-művek üzleti könyveiben a háború egyértelműen "győzelmes" volt. 1914 augusztusa óta a Krupp-művek haszna 432 millió márka volt - fantasztikus összeg az akkori Németországban.

Közvetlenül a német összeomlás után úgy látszott, hogy sötét napok köszöntenek a Krupp-művekre. A versailles-i béketárgyalásokon "Acél-Gusztáv" a szövetségesek háborúsbűnöslistáján szerepelt. Sorrendben csak a császár, a trónörökös és Tirpitz admirális előzte meg - még Hindenburg és Ludendorff is csak utána következett…

Ezt a listát "Acél-Gusztáv" nem vette különösebben komolyan: sokkal jobban idegesítette, hogy a Németországot elöntő forradalmi hullám betört az esseni műhelyekbe, sőt már-már a Villa Hügelbe is. (Egy ízben a Ruhr-vidéki munkásmilícia egyik páncélautója egyenesen a villa küszöbéig hatolt.)

A nehéz hónapokat a Krupp dinasztia a család egyik birtokán vészelte át: az osztrák Alpok ölében megbúvó Blühnbach kastélyban, amelynek tornyait és ereszcsatornáit rendkívül ízlésesen elhelyezett apró ágyúk díszítették. Ebből a kastélyból pénzelte más nagyiparosokkal együtt "Acél-Gusztáv" azokat a reakciós "szabadcsapatokat", amelyek utóbb a német munkásosztály két nagy vezetőjét, Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet meggyilkolták.

Újrafegyverkezés

Néhány év múlva Krupp már javában dolgozott a weimari köztársaság: titkos újrafelfegyverzésén, és közben felújította kapcsolatait a nagy angol, amerikai és francia fegyvergyárakkal. 1926-ban az angol Vickers-tröszt már 40 ezer font "használati díjat és kártérítést" fizetett Kruppnak azokért az ágyúgyártási szabadalmakért, amelyeket a háború folyamán igénybe vett.

Ami a felfegyverzést illeti, az amerikai titkosszolgálat emberei már 1921-ben megállapították, hogy a legújabb Krupp-szabadalmak közül 26 újfajta tüzérségi célzó szerkezetekre, 17 tábori ágyúkra és 14 nehézlövegekre vonatkozik. Hivatalosan ezek a szerkezetek a Krupp-okmányokban lényegesen ártatlanabb neveket kaptak. A német vezérkar páncélszekrényeiben 1921 és 1930 között szabályos "Krupp-szótár" rejtőzött. Ebből az illetékesek megtudhatták, hogy a "mezőgazdasági traktorvontató" kifejezés tankot, az "önjáró traktor" pedig vasúti kocsin szállítható nehézágyút jelent.

Ezt a titkos újrafelfegyverzést szolgálták Kruppék külföldi üzletei is. Így például már a húszas évek elején megszerezte Krupp a svédországi Bofors-művek részvénytöbbségét, s ettől kezdve a svéd ütem nyíltan és tömegével gyártotta az Essenben kidolgozott új fegyvertípusokat. Hasonló érdekeltségei voltak Kruppnak Hollandiában is.

A német politika látóhatárán ekkor már megjelentek a nácik. Az 1930-as választásokon Hitler pártja 107 mandátumot szerzett a birodalmi gyűlésben, és a Krupp család "trónörököse", Alfried már a következő esztendőben belépett a hitlerista pártba. Maga "Acél-Gusztáv" 1933 februárjában, hét nappal a Reichstag felgyújtása előtt, élére állt annak a nagytőkés küldöttségnek, amely a birodalmi gyűlés épületében, Göring dolgozószobájában találkozott Hitlerrel. (Göring akkor a birodalmi gyűlés elnöke volt.) Hitler a találkozón elmondta programbeszédét, és az összegyűlt nagyiparosok, nevében "Acél-Gusztáv" mondott neki köszönetet, biztosítva a nácikat a német nagytőke támogatásáról.

A nácik

Krupp beszéde után Schacht, a nácik legfőbb pénzügyi és gazdasági szakembere így kiáltott fel: "És most, uraim, fáradjunk át a pénztárhoz!" Ismét Krupp volt az első. Egymillió márkát ajánlott fel Hitlernek politikai céljaira, pontosabban az 1933-as terrorválasztás pénzelésére, míg a találkozón részt vevő többi nagytőkés - szám szerint huszonnégy - összesen kétmillió márkát adott. Hitler igazán nem panaszkodhatott "Acél-Gusztáv" bőkezűségére.

A náci hatalomátvétel után Krupp teljes erővel belevetette magát az új fegyverkezési üzletbe. (A régi "császári szokásokat" azonban nem tudta teljesen levetkőzni, és egy ideig berlini sofőrjének a következő utasítást adta: ha ő, Gustav Krupp kijön egy megbeszélésről tárgyalópartnereivel, a sofőr mindig figyelje a kezét. Ha Krupp a kesztyűjét a jobb kezében tartja, a sofőr csapja össze a bokáját, és szalutáljon a régi császári hadsereg hagyományai szerint. Ha azonban Krupp bal kezében tartja kesztyűjét, akkor a sofőrnek előrelendített karral, náci módra kell köszönnie...)

Mindez persze nem volt egyéb rövid játéknál. 1933 áprilisában Gustav Krupp már utasította az igazgatóság összes tagját, hogy lépyenek be - a náci pártba; augusztusban kötelezővé tette a gyárban a náci köszöntést, s aki nem volt hajlandó magasba lendíteni a karját, azt nyomban el kellett bocsátani.

Berta asszony még inkább kitárton a császári szokások mellett, mint férje, akit pedig a császár emelt ki a vatikáni követségről, és pottyantott a Krupp dinasztia élére. Feljegyezték, hogy amikor Gustav utasítást adott: a Villa Hügel zászlórúdjáról vonják le a birodalmi lobogót, és helyébe a horogkeresztes zászlót tegyék, Berta asszony haragosan mondta férjének : "Hát ilyen mélyre süllyedtünk?" Gustav így válaszolt : "A Führernek mindig igaza van."

A hatalomátvételt követő két esztendőben Hitler és a náci párt nem kevesebb mint 12 millió márkát kapott a Krupp dinasztiától. Ez üzletnek sem volt rossz, hiszen a nácik hatalomra jutása fokozta a fegyverkezés ütemét s ezzel a Krupp-cég hasznát. Nem csoda, hogy amikor Hitler 1936-ban először látogatta meg az esseni gyárat, a feljegyzések szerint Gustáv Krupp nem is egy, hanem két horogkeresztes karszalagot viselt…

Fia, Alfried már á második világháború után egy ízben elmondotta, hogy Hitler uralomra jutása és a második világháború csúcspontja (tehát 1933 és 1943) között, egy évtized alatt a Krupp-vagyon megháromszorozódott…

Közben "Acél-Gusztáv"-ot az agyér elmeszesedés egyre jobban hatalmába kerítette, és rövid ideig az a veszély fenyegetett, hogy Alfried és testvérei között belháború robban ki a család vagyonának felosztásáról. Hitler maga avatkozott az ügybe, írásban szögezte le, hogy rendszere számára a Krupp konszernnek elsöprő fontossága van, és Alfried e beavatkozás nyomán lett 1943-ban a Krupp-birodalom egyeduralkodó vezetője.

A valóságban természetesen Alfried Krupp már jóval előbb átvette gyengélkedő apjától az ügyek tényleges vezetését. Az A. K. monogram egyre gyakrabban szerepelt a cég legfontosabb, belső titkos utasításain. Mielőtt Hitler 1939 őszén megtámadta volna Lengyelországot, különmegbízottja már egy héttél a támadás előtt Essenbe utazott, s az agyér elmeszesedéssel küzdő Gustavval mit sem törődve; Alfried Kruppot tájékoztatta a készülő támadásról. A háború után megtalálták a Krupp-okmányok között azt a bizalmas utasítást, amelyet A. K. jelzéssel adtak ki: "Minden Lengyelországba irányuló szállítást azonnal meg kell szüntetni. A szerződéseket fel kell mondani. A szállítást sürgető lengyel vásárlóknak kitérő; halogató válaszokat adni."

A háború első éveiben aratott náci katonai sikerek közepette Hitler nem felejtette el, hogy kik a birodalom "fegyverkovácsai". 1940-ben személyesen jelent meg Essenben, hogy átadja Kruppéknak a "Náci Aranyzászlót" és a "Nemzetiszocialista Munkaüzem" kitüntetést. Hitler az ünnepségen átölelte a járni is alig tudó "Acél-Gusztávot", miközben Alfried szerényen a háttérbe húzódott. Az öreg Krupp a Német Birodalom Sas-rendjét kapta kitüntetésként, mégpedig a "Német gazdasági vezető" felirattal ellátva. .

Miközben a nácik elözönlötték Európát, a hadsereg nyomában szüntelenül ott járt Alfried Krupp. Különleges jelzéssel ellátott vadászrepülőgépen utazott, és sorra kapcsolta a Krupp-konszernhez a megszállt területek legértékesebb gyárait. Különleges felhatalmazása volt a rablásra: semmilyen hivatalos polgári vagy katonai hatóság jóváhagyására nem volt szüksége egy üzem vagy bánya átvételénél…

Mire "Acél-Gusztáv" megkapta a második agyvérzést, és ezzel elkerülhetetlenné vált Alfried kinevezése, Hitler már csak egy évek óta ténylegesen fennálló helyzetet erősített meg. 1943 novemberében a Villa Hügel nagytermében Hitler küldöttei már csak egy meglehetősen kínos ceremónián vehettek részt, amely különös módon nemcsak a Krupp művek valóságos helyzetét jelképezte a még harácsoló, de már vereség felé haladó Németországban - hanem magának a náci rendszernek közelgő sorsát is.

Az SS tábornokok és a Gestapo küldöttei meg a vezérkar emberei a Villa Hügel nagytermében három karosszék előtt gyülekeztek: az egyikben Berta asszony, a másikban Alfried, a harmadikban az öreg Gustav ült. Ezt a harmadik karosszéket azonban egy spanyolfal mögé helyezett hordozható árnyékszék közelében kellett elhelyezni, mert az öregúr már nemcsak a Krupp-műveket, hanem saját bélműködését sem tudta ellenőrizni. E karosszék mellett négy inas állott, készen arra, hogy "Acél-Gusztávot" kezének egyetlen rezzenésére a spanyolfal mögé vigye. A náci megbízottak, átadták Hitler személyes utasítását, majd Berta asszony ünnepélyesen kijelentette, hogy lemond a családi vagyon birtoklásáról fia, Alfried javára.

Ezek után az új örökös emelkedett szólásra. "Egyetértek anyám nyilatkozatával - mondottá halkan -, és átveszem a családi vagyont és annak irányítását." Mielőtt még folytathatta volna a beszédét, az öreg Gustav kénytelen volt elrontani a jelenetet. Ideges kézrezzenésére a szolgák a spanyolfal mögé rohantak vele. S a náci párt, a Gestapo, az SS és a vezérkar díszruhás küldöttei meg a Krupp-birodalom frissen kinevezett tulajdonosa némán és zavartan tekintettek egymásra, miközben a bársonyfüggönyök mögül kihallatszott a víz félreérthetetlen zubogása.

Akkor már a keleti fronton a Szovjet Hadsereg páncélos osztagai a történelmi jelentőségű kurszki csatában technikai fölényüket is bebizonyították a Krupp-tankok felett. S miközben a Villa Hügel termeiben az ünnepség résztvevői zavartan bámultak egymásra, a keleti front mögött az Alfried által elrabolt és Krupp-birtokba vett üzemek igazgatói vasúti kocsikért ostromolták a náci hadvezetést; hogy a gyárak gépeit leszerelhessék, és nyugatra szállíthassák... '

Alfried Krupp, mint 1931-es illetőségű SS taghoz illett, hűségesen szolgált tovább a közeledő katasztrófa árnyékában is. Persze őt a mindennapos nehézségek nem érintették. Kedvenc itala a skót whisky sohasem fogyott ki a pincéből, s aranytárcájából sem a Camel cigaretta.

A bombázások egyre nagyobb részeket "haraptak ki" az esseni Krupp-birodalom testéből. Mint a dinasztia egyik életrajzírója megjegyezte: ehhez még csak célozni sem kellett tudni. Kruppéknak az essem városhatáron belül ötmillió négyzetméternyi üzemterület volt a birtokukban, hétszerese az essem belváros nagyságának… 1944 végére ennek a területnek körülbelül negyven százaléka elpusztult.

Mindez azonban Alfried Krupp és a Villa Hügel életmenetén nem változtatott. Családtörténeti művében Manchester leírja, hogy 1944 decemberében, amikor a tömör arany étkészlettel terített asztalon Krupp elé tették a vacsorát, az inas rajnai fehérbort töltött a bélszínhez. Ez megbocsáthatatlan volt annál is inkább, mert Alfried Krupp jól tudta, hogy a Villa Hügel pincéje tele van nemes francia vörös borral. Kérdésére az inas dadogva előadta, hogy néhány nappal előbb a kastély közelében becsapódó bomba egyik repeszdarabja megsértette a vízvezeték hálózatot. Emiatt két napig a személyzeti szárnyban nem volt víz, s amikor valami gondatlanság következtében tűz tört ki az egyik inas szobájában, a tüzet vörös borral oltották el. Manchester forrásai szerint Alfried Krupp a háború utolsó telének ezen a napján csak annyit mondott: "Ez mégiscsak sok !" - és fanyalogva megitta a rajnai fehérbort a bélszínhez.

Miközben a Villa Hügel személyzeti szárnyában francia vörös borral oltották a szobatüzet, Alfried Krupp újabb és újabb rabszolgamunkásokat követelt az SS-től, és számtalan levele, utasítása maradt fenn, amely a háború utolsó szakaszában is a megszállt Lengyelországban létesített új Krupp-üzemek és az auschwitzi haláltábor szoros kapcsolatairól tanúskodik. Alfried Krupp volt az, aki Hitlerhez intézett egyik levelében a "kiirtás munka által" kifejezést használta, s lényegében arra hivatkozott, hogy egyszerűbb a koncentrációs táborok még munkaképes foglyait halálra dolgoztatni, mint egyszerűen meggyilkolni…

A rabszolgamunka a szó gazdasági értelmében persze nem lehetett teljes értékű, de még így is óriási hasznot jelentett a Krupp-üzemek számára. A Krupp-művek naponta 4 márkát fizettek az SS-nek minden átengedett rabszolgamunkásért, amelyből 70 pfenniget le is vontak, élelmezés" címén. 1943-ból még a számlák is megmaradtak, amelyek ezt a pokoli üzletet bizonyították…

Persze ami az élelmezést illeti, azt elsősorban bikacsökkel és gumibottal "tálalták" a Krupp-üzemek rabszolgamunkásainak. Alfried Krupp egyik benső munkatársa, Von Bülow 1944 őszi leveleiben (amelyeket később a bíróság elé tártak), a Krupp cég levélpapírján arról panaszkodik, hogy túlságosan kevés a gumibot és a bikacsök, s az SS-raktárakat a cég nevében újabb szállítmányokra ösztönzi...

A "büntetés"

Amikor a náci birodalom összeomlott, és megkezdődött a felelősségre vonás időszaka, Kruppot egy amerikai járőr a Villa Hügel előcsarnokában letartóztatta. Vizsgálati fogságba került, de a háborús főbűnösöket felelősségre vonó nagy nürnbergi perben mégsem tudták a vádlottak padjára ültetni.

Mégpedig azért nem, mert az amerikai és angol hadsereg ügyészei eredetileg, Acél-Gusztáv", Alfried apja számára készítettek helyet a vádlottak padján. Alfried az ő szemükben a Kruppok közül másodrendű bűnösnek számított, mert formálisan csak1943-ban vette át az irányítást. Lawrence angol főbíró azonban kénytelen volt megállapítani, hogy "Gustav Krupp von Bohlen öregkori agylágyulásban szenved, és nem képes arra, hogy megjelenjék a nemzetközi törvényszék előtt".

A szovjet főügyész, sőt eleinte az amerikai és a francia ügyész is azon a véleményen voltak, hogy Alfried a maga jogán is elsőrendű háborús bűnös, tehát a nagy nürnbergi perben a vádlottak padján van a helye. A vitában előbb az amerikai, majd a francia ügyész is megváltoztatta véleményét, és úgy döntött, hogy miután a háborús főbűnösök listáján Gustav szerepel, nem lehet egy másik vádlottal "behelyettesíteni", bármennyire bűnös legyen az is…

Így hát Alfried Krupp csak 1947-ben került egy amerikai katonai bíróság színe elé. E két esztendőben azonban nagyon sok minden történt, az amerikai kormány megkezdte az átmenetet a hidegháborúra. Byrnes amerikai külügyminiszter Hitler hajdani különvonatán már 1946 szeptemberében Stuttgartba utazott, ahol találkozott a német nagytőke képviselőivel, és a városi színházban mondott beszédében a német nagyipar újjászervezésének fontosságáról szólt. Mire Alfried Krupp pere 1947-ben elkezdődött, az amerikai politika tényleges irányítói már eljövendő szövetségesüknek tekintették. Maga az ítélet, amelyet 1948 júliusában hirdettek ki, még látszólag szigorú volt. Indokolása leszögezte, hagy "Krupp és a német birodalmi kormány, különösen pedig a vezérkar között tényleges szövetség állt fenn, s a Krupp-cég fejlődése nagymértékben Hitler személyes támogatásának volt köszönhető".

Kruppra tizenkét évi börtönt szabtak ki, és "személyi tulajdonának elkobzására" is ítélték, noha kezdettől fogva ködös és meghatározatlan volt, hogy vajon a Krupp-konszernt Alfried "személyes tulajdonának" tekintik-e.

A tizenkét évből Alfried Krupp alig két és fél esztendőt töltött le...

McCloy, akkori amerikai főmegbízón (eredetileg a Rockefeller-bank, a Chase Manhattan jogi tanácsadója) 1951. január 31-én egyetlen tollvonással megsemmisítette Krupp ítéletét, és még a vagyonelkobzás értelmezése körüli vitáknak is véget vetett. Kijelentette, hogy Krupp visszakapja minden vagyonát, mert - úgymond - "a vagyonelkobzás ellenkezik az amerikai igazságszolgáltatás elveivel"…

Ez a két és fél esztendő sem volt valami nagy megpróbáltatás. Bülow, az, aki az SS-nél a gumibotszállítmányokat sürgette, s aki együtt ült Krupp-pal, feljegyzéseiben azt írta, hogy ez a két és fél esztendő "egyetlen, napsütötte vakáció" volt. Alfried Krupp engedélyt kapott, hogy a börtönben tanácskozhasson igazgatóival. E rács mögött tartott igazgatói üléseken holland szivarokat szívtak, hámozták a narancsot és a banánt, miközben józanul vitatkoztak az újra termelő Krupp-művek pénzügyi kimutatásairól.

Amikor Alfried Krupp kilépett a börtön kapuján, a szemközti járdán sorban álltak a cég igazgató tanácsának tagjai. Az utcasarkon egy bérelt, fehér Volkswagen mikrobusz állott, amelynek oldalán egy mosoda cégjelzése díszelgett. A kis teherautó belsejében azonban a legújabb típusú Porsche sportkocsi lapult; ez volt az igazgató tanács tagjainak szabadulási ajándéka. Csak azért rejtették el a bérelt teherautóban, hogy ne keltsenek túlságos feltűnést. Néhány háztömbbel arrébb azután kigördült a Porsche á Volkswagenből, s így vonult a menet a cég esseni cégházához, ahol a szabadulót francia pezsgővel köszöntötték.

A válság

A hidegháború időszakában voltaképpen minden lehetőség megvolt arra, hogy Krupp ismét elsőrendű nagyhatalommá váljék Németországban. S hogy nem így történt, az nem a szándékon, hanem a tőkés gazdaság fejlődési törvényein múlott. Kiderült ugyanis, hogy az ipari és technológiai fejlődés nem tűri már meg ezt a dinasztikus uralmi formát, amely a Krupp-birodalomban több mint másfél évszázadon át konzerválódott. A konszern csúcsain emiatt nem lehetett ésszerű döntéseket hozni. Így például Alfried hibás számításai miatt nem szabadultak meg időben azoktól a bánya- és kohóművektől, amelyek később a vállalat legnagyobb tehertételeivé váltak, s végül pénzügyi válságát okozták. (Flick például - akinek konszernje hasonló összetételű volt a világháború végén - időben megszabadult az üzleti koloncoktól, és korszerűen átszervezte a maga birodalmát.)

A nehézségek egyre halmozódtak, és Krupp több mint száz nagyüzeme és leányvállalata közül egyre több (főképpen bányák, kohóművek, építőipari és hajógépgyárak) vált veszteségessé.

Amikor 1966-ban a Krupp-válság kirobbant, a "birodalom" évi forgalma még mindig ötmilliárd márka volt, nagyságrendben azonban már csak a kilencedik volt a nyugatnémet konszernek sorában, és összes adósságai meghaladták a hárommilliárd márkát.

Ekkor léptek akcióba a nyugatnémet nagybankok a Krupp-konszern megmentésére. Ennek azonban nagy ára volt. A nyugatnémet kormány kezességet vállalt a cég banktartozásaiért és az újonnan kapott exporthitelekért. Ezzel szemben azt követelte, hogy a Krupp-konszern szűnjék meg "családi üzlet" lenni, és alakítsák át részvénytársasággá vagy korlátolt felelősségű társasággá. Alfried kénytelen volt elfogadni ezt az ultimátumot - s természetesen , a végrehajtás egyik feltétéle volt az is, hogy Arndt, azon a bizonyos, Beitzcel folytatott négyszemközti éjszakai beszélgetésen, fejedelmi végkielégítés ellenében lemondjon az örökségről.

Amikor mindez lezajlott, nemcsak a Krupp családi konszern, hanem maga Alfried is halálos beteg volt már. 1967. július 30-án rákban meghalt. (Arndt nyilatkozata: "Ez valószínűleg szörnyűségesen hangzik, de csak most tudok igazán szabadon mozogni. ")

Alfried temetésén az üzemi zenekar a "Bányász, szerencse fel !" című dalt játszotta, ami nem nagyon illett egy ágyúkirályhoz és furfangosan, idő előtt szabadon bocsátott háborús bűnöshöz. Ezzel az álszent akkorddal zárult Krupp családi birodalmának története, amely egyben a szó legteljesebb értelmében az Európára generációkon át nehezedő német birodalmi terjeszkedés története is volt. És nemcsak Alfried személyére, hanem az új európai erőviszonyokra is vonatkozott a hamburgi Spiegel temetési riportjának címe: "A király már halott volt, még mielőtt meghalt volna."

Ettől kezdve új síneken haladt tovább a Krupp cég története. Ennek az új szakasznak az értékelése még korai lenne. A Krupp-érdekeltségek részvénytársasággá formálódtak, és a részvénytöbbség az úgynevezett "Krupp-alapítvány" kezében van, amelynek Beitz lett az első elnöke. A konszern közvetlen irányítását egy igazgató tanács végzi. Ez már az első két év alatt három vezérigazgatót "fogyasztott el". Részben arra lehetett következtetni ebből, hogy hatalmi harc dúl az alapítvány és az igazgató tanács csúcsai között. Részben azonban arra is, hogy a nyugatnémet nagybankok nem hajtották végre elég következetesen az átszervezést. Krupp ugyan megszabadult deficites tehergépkocsi-gyárától és néhány bányájától, a hat ágazatra oszló konszernben azonban továbbra is az acél- és a fémipar játssza a sorsdöntő szerepet, de a legmodernebb technológiai ágazatokban Krupp nincs megfelelő erővel képviselve.

A három egymásba fonódó gyűrű azért persze továbbra is a nyugatnémet ipar egyik óriásának jelképe.