Szaúd
Amikor
hosszú sztrájkszünet után újra megjelent a londoni újságárusoknál
a patinás Times, az újságírók külön oldalakon közölték
olvasóikkal a sztrájkidőszak legérdekesebb eseményeit.
Az egyik ilyen oldal az apróbb érdekességeket gyűjtötte
össze. Ezen az oldalon lehetett olvasni a következő
sorokat. Az elmúlt két hónapban Szaúd-Arábia uralkodócsaládjának
egyik hercege vakációzott Londonban. Itt-tartózkodásának
idejére vásárolt egy több tízezer fontot érő, különleges
kivitelű Rolls-Royce Corniche típusú autót, és sofőrt
bérelt. Amikor tartózkodása véget ért; a sofőr a herceget
kivitte a londoni repülőtérre, elkísérte a "különlegesen
fontos személyiségek" számára fenntartott váróterem
ajtajáig, majd megkérdezte: mit csináljon a kocsival.
A herceg válasza így hangzott: "Tartsa meg."
New
Yorkból is érkeztek hírek: Az Ötödik Sugárúton, annak
is a legdrágább részén a 70-es évek közepén Onassis
görög hajómágnás felhőkarcolót építtetett. Olympic -
torony lett a luxusépítmény neve. Az Olympic - torony
méregdrága lakásaiba csak jól megválogatott lakók költözhettek.
Az egyik első lakástulajdonos egy szaúdi állampolgár
volt, akinek neve a közvélemény számára jóformán semmit
sem mondott. Úgy hívták : Adnan Khashoggi. Az új lakó
apja a Szaúd-Arábiában uralkodó dinasztia alapítójának,
Ibn Szaúdnak a háziorvosa volt.
A
Szaúd család asztaláról lehullott zsíros "morzsákból"
Mr: Khashoggi egy egész emeletet vásárolt az Olympic-toronyban,
s a több mint egy tucat szobát felbecsülhetetlen értékű
műkincsekkel, rendezte be. A lakosztályhoz külön fedett
úszómedence is tartozott. Néhány nappal a beköltözés
után általános meglepetésre Kashoggi közölte a felhőkarcoló
kezelését irányító vállalattal, hogy meg akarja vásárolni
a lakása alatt fekvő egész emeletet is, de az a szándéka,
hogy azt üresen hagyja. Amikor megkérdezték, mi indítja
e különös cselekedetre, így válaszolt: "Attól tartok,
kiderülhet, hogy az uszoda szigetelése nem tökéletes,
és esetleg a szivárgó víz átáztatja az alattam lévő
lakás mennyezetét. Nem akarok senkinek kellemetlenséget
okozni."
Szaúd-Arábiában
hivatalosan bejelentették, hogy 1980 folyamán az ország
tiszta jövedelme meghaladta a 80 milliárd dollárt; és
ebből 12 milliárdot nem "tudnak mire költeni". Így hát
elhatározták, hogy újabb, ultramodern városokat létesítenek
az üres homoksivatag közepén, s ezeknek vízzel való
ellátására 10 milliárd dollárért építenek tengervíz
sótalanító berendezéseket.
Amikor
egy amerikai újságíró az ország pénzügyminiszterét -
természetesen az uralkodócsalád egyik tagját - megkérdezte:
nem pazarlás-e egy ilyen vállalkozás, a következő választ
kapta: "Nálunk ez nem játszik szerepet. Emlékezzék rá:
mi arra is hajlandók lettünk volna, hogy az Antarktisz
szegélyéről jéghegyeket robbantsunk le, és azokat óriási
vontatógőzösökkel partjainkig húzzuk. Erre a vállalkozásra
is hajlandók lettünk volna kiadni 10 milliárdot. De
nem akadt olyan hajóstársaság, amely elvontatta volna
a jéghegyeket. Az amerikaiak azt mondták nekünk, hogy
jó részük elolvadna a forró arab partokig vezető úton."
Az
1980-as esztendőben épült Rijádban, Szaúd Arábia fővárosában
az uralkodócsalád látható fejének, Khaled királynak
az új palotája. Tíz világhírű angol, amerikai és francia
építészeti iroda dolgozott verejtékezve a terveken.
A verejtékezést az okozta, hogy a modernízlésű építészek
számára Khaled előre meghatározta a palota stílusát
és a belső berendezést.
Az
utasítás egyszerű volt. A homoktenger közepén lévő,
mesterségesen öntözött, oázissá varázsolt Rijád városában
fel kell építeni a francia Napkirály versailles-i palotájának
másolatát - de az eredetinél valamivel nagyobb méretben…
A
tervezők arra is, utasítást kaptak, hogy a palota belsejét
XIV. és XV. Lajos korabeli bútorokkal kell berendezni.
Az ebédlő pedig, ahol 2000 vendég eheti majd - az ősi
hagyományok szerint kézzel - a feltálalt ínyencségeket,
a versailles-i világhírű Tükörterem felnagyított másolata
legyen. Ezen kívül a királyi utasítások szerint egy
ultramodern felszereléssel ellátott teljes kórházat,
egy kaszárnyát, egy föld alatti, atom biztos óvóhelyet
és tíz mozi termet is el kellett helyezni a sivatagi
"szuper-Versailles-ban".
Ezek
után aligha tűnik meglepetésnek, hogy Khaled király
(természetesen "méretre készült") Boeing típusú, személyes
repülőgépének központi termében egy óriási imaszőnyeg
található. Az imaszőnyeget a repülőgép padlójába beépített,
forgatható gépezetre helyezték. Ez a szőnyeget Mekka
felé fordítja - tekintet nélkül arra, hogy a gép milyen
irányba repül.
Ezek
az epizódok nyújtanák valami halvány fogalmat arról,
hogy a világ szuper gazdagjainak sorában milyen hely
illeti meg a szaúdi királyi családot. Egy Rockefeller,
egy Ford vagy egy Onassis magánvagyona, ha a különböző
alapítványi és bankcselek miatt nem is teljes pontossággal,
de mégiscsak felmérhető…
Ibn
Szaúd utódainak világában a számok semmit nem jelentenek
többé. Az ország itt jogilag a király személyes tulajdona.
A gyakorlat ettől legfeljebb annyiban tér el, hogy nem
egy ember, hanem a Szaúd család tulajdonáról lehet beszélni.
Ráadásul ehhez a meglévő, de számokkal ki nem fejezhető
gazdagsághoz egy ennél valószínűleg jóval nagyobb stratégiai
érték is járul, amely bármikor csengő aranyra váltható.
Az
évtizedek során ugyanis az Egyesült Államok és a legfejlettebb
tőkés országok olyan helyzetbe manőverezték magukat,
hogy olajellátásuk, és így voltaképpen egész gazdasági
életük, a Közel- és Közép-Kelet olajától függ.
Ezen,
a területen pedig Szaúd-Arábia homokja önti a legtöbb
olajat. Az iráni forradalom megmutatta, hogy Amerika
és Nyugat-Európa élni tud az iráni olaj nélkül is. Ugyanez
lenne a helyzet, ha valamilyen fordulat következtében
bármelyik más közel-keleti ország szállításai apadnának
el. Szaúd Arábia azonban kivétel. Ez a legnagyobb termelő
és a legnagyobb exportőr. Ha Ibn Szaúd fiait és unokáit
elfújná valamilyen sivatagi homokvihar, a nyugati világra
váró gazdasági és politikai következményéket e pillanatban
még elképzelni sem lehet…
A
kezdet
1901
őszén a Perzsa-öböl partján fekvő Kuvait városát 40
teveháton ülő harcos hagyta el, s a tevék az Arab-félsziget
belsejének végeláthatatlan homoktengere felé tartottak.
A
kis karaván élén nappal zöld színű zászlót lobogtatott
a szél. Hideg sivatagi éjszakában a zászlórúd tetejére
még egy olajlámpát is tűztek. A karavánt egy magas,
szikár, mindössze 21 esztendős fiatalember vezette,
aki már ekkor a sivatagi rajtaütések veteránja volt.
Teljes neve: Abdul-Aziz ibn Abdul-Rahman al Faisal al
Szaúd. Hívei csak Ibn Szaúdnak hívták
Ibn
Szaúd, a negyven teveháton ügető harcos élén sivatagi
lázálomnak tűnő tervet forgatott a fejében. Elhatározta,
hogy embereivel beveszi magát az Arab-sivatag legkietlenebb
részébe, amelyet a beduinok "Üres Vidéknek" neveztek,
s amelyet elkerült minden karaván. Ibn Szaúd arról álmodott,
hogy embereivel elrejtőzik egy ideig a kietlen pusztaságban,
majd egy alkalmas éjszakán megrohamozza Rijád városát.
Ez volt ugyanis korábban a család sivatagi országának
fővárosa; innen kergette el Ibn Szaúd családját egy
szomszédos sivatagi törzsfőnök; Ibn Rashid.
A
század elején Rijád városa úgy festett, mint bármelyik
fallal körülvett sivatagi város a bibliai időkben. Itt
évezredek óta semmi sem változott, csak a vallás. A
vályogból vert házakat alig több mint ötezer ember lakta.
A királyi palotát is vályogból építették, a környező
házaktól csak nagysága különböztette meg. Vert agyagból
készültek a várost körülvevő falak is, akárcsak az erőd,
ahol a Rashid hatalmát őrző kormányzó, Adslan élt embereivel.
Amikor
a 40 harcos elhagyta az "Üres Vidéket", és egy forró
éjszaka elején a város falai alá érkezett, Ibn Szaúd
emberei átmásztak az agyagfalon, és behatoltak a helytartó
lakóházába, túszul ejtve a hárem lakóit és az őröket.
Maga a kormányzó az éjszakát nem lakóházában, hanem
az erődben, a citadellában töltötte. Így a támadóknak
meg kellett várniuk a reggelt. Amikor Adslan és emberei
kiléptek az erődből, megindult a roham. Csak egy-két
lövés dördült. A küzdelem csendben folyt, tőrökkel és
görbe kardokkal. A harc mindössze félóráig tartott.
Adslant és az alig száztagú helyőrséget lemészárolták.
Rijád ismét a szaúdiak birtokába került.
Ibn
Szaúd a város meghódításával értékes lélegzetvételnyi
szünethez jutott. Meg tudta szervezni a várost körülvevő
végtelen sivatagban kóborló és az oázisok környékén
nyájaikat legeltető beduin törzseket. Így ideje maradt
felkészülni egy bibliai harci eszközökkel vívott sivatagi
hadjáratra, amely csaknem az első világháború idejéig
elhúzódott.
Rashid
és emberei szinte minden évben rohamot intéztek a szaúdiak
ellen, hogy megtörjék a család hatalmát, és visszaszerezzék
Rijádot, birtokuk "stratégiai központját". A támadások
azonban egyre gyengültek, és Ibn Szaúd beduin lovasai
mind nagyobb területeket hódítottak meg. Előrenyomulásuknak
két iránya volt. Az egyik a Perzsa-öböl felé vezetett,
a másik azokra a területekre, amelyeket az egyre gyengülő
török birodalom tartott megszállva.
Az
1910-es évek elejére az óriási Arabfélsziget belső,
sivatagi területein Ibn Szaúd már vitathatatlan úr volt.
Csak a külvilággal kapcsolatot tartó és a kor gyarmatosító
hatalmait leginkább érdeklő tengerparti hercegségekre,
sejkségekre nem tehette rá a kezét.
A
homoksivatag meghódítása egyben azt is jelentette, hogy
az iszlám legmerevebb és legpuritánabb szektája, a vahabiták
ragadták magukhoz az uralmat a homok felett. A vahabita
szektát egy Mohamed Ibn Abdul Vahab nevű vallási reformer
alapította a XVIII. században. Tanításának lényege az
volt, hogy el kell vetni mindazokat a babonákat, szokásokat
és sallangokat, amelyek az évszázadok során befonták
Mohamed próféta eredeti hittételeit. Vissza kell térni
a Koránhoz, amelyet a hit szerint maga Allah diktált
Mohamednek, és a Korán szavai szerint, annak engedelmeskedve
a legszigorúbb, minden fényűzést elvető, a kifinomult
ruházatot, a dohányt és a szeszes italt elutasító, minden
külső befolyást elvető, szigorú életet kell élni.
1750
táján Abdul Vahab megszerezte Ibn Szaúd ősének, az akkori
szaúdi törzsfőnöknek a támogatását, és a vahabita reformáció
valósággal kirobbant a sivatag mélyéről. Olyannyira,
hogy a török szultán utasította az akkor birodalmához
tartozó Egyiptom uralkodóját: zúzza szét a vahabiták
és a szaúdiak szövetségét. Az egyiptomi seregek hosszú
és keserves sivatagi háború után visszaszorították a
próféta zöld zászlaja alatt rohamozó szaúdi harcosokat,
és a vahabita szekta befolyását kis területre szorították.
Ezt követte Ibn Rashid rohama és a szaúdi család száműzetésé.
A
sivatagi szél azonban most, Ibn Szaúd és a 40 harcos
Rijád elleni sikeres éjszakai támadása után megfordult.
Az első világháború küszöbén már ismét, a vahabiták
zöld zászlaja lobogott az Arab-félsziget belsejének
homoktengere felett.
Az
angolok
Ők
ebben az időbeni kezdték egyáltalában tudomásul venni
a Szaúd család létezését. Elsősorban azért, mert az
első világháború kitörése után, miután a török birodalom
Németország és a Monarchia szövetségese lett. Az angol
külügyminisztérium és titkosszolgálat úgy döntött: a
törökök elleni függetlenségi harc jelszavával, fel kell
lázítani a törökök ellen, az arab törzseket. Az angol
titkosszolgálat két ügynököt küldött az arab területekre.
Ibn Szaúd táborába egy Shakespear nevű százados érkezett
(semmi köze nem volt a drámaíróhoz, és nevének végéről
hiányzott az e betű).
A
tengerparti területekre és mindenekelőtt Mekka szent
városába az utóbb legendás hírűvé vált Lawrence ezredes
érkezett. Ezeken a területeken Husszein volt az úr,
aki "a mekkai seriff" címet viselte. (Az ő leszármazottai
lettek egyébként Jordánia uralkodói.)
Husszein
gyökeresen más típusú arab volt, mint Ibn Szaúd. A kifinomult,
fényűzésben élő és a szultán udvarával mindvégig kapcsolatot
tartó arab nemességhez tartozott - szemben a nyers,
a sivatagi beduinok rideg életét élő és a vahabiták
szigorú tanításait követő szaúdiakkal. Londonban egyértelműen
Husszeint tartották "a jövő emberének" és az igazi szövetségesnek.
Ezt egyebek között az is mutatja, hogy Shakespear havi
5000 fontért vásárolta meg az Arab-félsziget egész belső
területét hatalma alatt tartó Ibn Szaúd támogatását.
Ugyanakkor
Lawrence ezredes négyszer ennyi, havi 20 000 fontot
fizethetett be Husszein, a mekkai seriff pénztárába.
Egészen 1917 októberéig, tehát csaknem az első világháború
végéig úgy tűnt, hogy Husszein lesz Arábia ura. Lawrence
ezredes lovagolt arab ruhában az angol titkosszolgálat
tisztjeként a mekkai seriff seregeinek élén, és Palesztina
felé haladva nagy területeket hódított el a törököktől.
Amikor Lawrence elérte Akaba városát a Palesztina felé
vezető úton, a seriff "Arábia királyának" nyilvánította
magát.
Támadás
Mekka ellen
A
helyzet az első világháborút követő néhány évben sem
változott. Ibn Szaúd sokáig habozott, megkockáztathatja-e
a Mekka elleni támadást ?
Végül
a vahabita lovasok 1925-ben megindultak Mekka felé.
Először a szent várostól 60 kilométerre lévő gazdag
hegyi üdülőhelyet, Taiff városát rohanták meg. Minden
mozdíthatót elraboltak, és lemészároltak 400 embert.
Husszein még Mekkában ült a palotában, de már tudta,
hogy uralma Arábia felett elveszett. Titokban egy karaván
élén Akaba kikötőjébe szökött, és az angolok Ciprus
szigetére szállították. Fia, Abdullah lett a jordániai
királyság első uralkodója.
A
vahabiták zöld zászlaja megjelent Mekka utcáin: Szaúd
harcosai nekiláttak a szent város "megtisztításának".
Elpusztították a különösen díszes sírokat, a mecsetekről
leverték a díszítéseket, összetörtek minden zeneszerszámot
és minden embert ábrázoló képet. Két héttel később Ibn
Szaúd testőrsége élén maga is belovagolt Mekkába, és
röviddel utóbb felvette a "Szaúd Arábia királya" címet.
A
kincstár
Az
ország, amelyre később az olaj aranyesővé változott
zápora hullott, megszületett. De még mindig vert agyagból
épült, a sivatag ősi törvényei uralták, és voltaképpen
koldusszegény volt.
A
kincstárnok (akit csak 20 évvel utóbb neveztek pénzügyminiszternek)
Ibn Szaúd egyik hűséges bizalmasa, Abdullah al Szulejmán
sejk volt. A kincstár egy vaspántokkal kivert faládából
állott, amelyben Mária Terézia tallérok rejtőztek, s
amelyeket Szulejmán éjszakánként az ágya alá lökött.
Az
ország jövedelmi forrása voltaképpen a szent város,
Mekka volt, ahová az iszlám világ négy sarkából áramlottak
a zarándokok. A zarándokút rengeteg pénzbe került (nem
számítva a legszegényebbeket, akik gyalogszerrel és
koldulva tették meg a hosszú utat). "Jó pénzügyi esztendőnek"
az számított, amikor sok zarándok érkezett. Így a Mekka
meghódítósa utáni néhány évben 100-150 ezer zarándok
költötte a pénzt a szent városban. Az 1929-es gazdasági
válság Ibn Szaúd királysága számára egyszerűen azt jelentette,
hogy a zarándokok elmaradtak, és Szulejmán faládái üresen
tátongtak.
Az
olaj
A
nyomorúság néhány éve után, a 30-as évek elején kezdett
felbukkanni a láthatáron az olaj lehetősége - bár akkor
még senki sem sejtette, hogy Szaúd-Arábia homok pusztái
az egész nemzetközi olajüzlet pénzügyi és stratégiai
középpontjává válhatnak…
A
történet azzal kezdődött, hogy egy angol kalandor, név
szerint Frank Holmes már 1923-ban néhány ezer fontért
olajkutatási engedélyt szerzett Ibn Szaúdtól. Kutatásai
azonban kudarccal végződtek. Holmes otthagyta Szaúd-Arábiát,
és a fúrást Bahrain szigetén folytatta. A kutatások
vagy öt esztendeig itt sem hoztak eredményt. A nagy
olajmonopóliumok, a Rockefeller család kezében lévő
Standard Oil és a Deterding által irányított angol-holland
érdekeltségű Royal Dutch Shell ezekben az években harcoltak
a "világ", pontosabban az olajüzlet felosztásáért, és
Bahrain meg a szaúdi homoksivatag nem nagyon érdekelte
őket.
A
helyzet csak akkor változott némileg, amikor Rockefeller
és egyik leányvállalata, a Standard Oil of California
mindössze 50 OOO dollárért megszerezte Bahrain szigetén
az olajkutatási jogot, és öt év kudarci után a szigeten
feltört a föld alól a fekete arany. Ez a geológusok
szemében megnövelte annak a valószínűségét, hogy a szaúdiak
homokja alatt is olaj rejtőzik. Az angolok "felébredtek":
a jórészt állami kézben lévő British Petroleum elküldte
szakértőit, hogy tárgyaljanak Ibn Szaúddal (aki nemcsak
király volt, hanem az ország minden kincsének tulajdonosa
is egy személyben) egy olajkoncesszió megvásárlásáról.
Különös
módon az angolok beleütköztek egy saját régi ügynökükbe,
akit még 1917-ben küldtek Szaúd-Arábiába. Az ügynököt
Phílbynek hívták, és annak idején az volt a feladata,
hogy lebeszélje Ibn Szaúdot a mekkai seriff elleni támadásról.
Philby különös ember volt, aki megmagyarázhatatlan vonzódást
érzett a beduin életforma iránt. Feladatát nem teljesítette,
az angol kémszolgálattal összeveszett. Ibn Szaúd barátja
lett, és áttért a mohamedán hitre.
Most,
amikor a British Petroleum megbízottai megjelentek Ibn
Szaúd udvarában, szembe találták magukat az arab ruhába
burkolt Phílbyvel. A tapasztalt titkosszolgálati ügynök
persze tudta, hogy korábbi gazdáival szemben új pártfogókat
kell keresnie, és habozás nélkül az amerikaiak szolgálatába
állt. Az amerikaiakat ebben az esetben a Bahraini olajlelet
birtokosa, a Standard Oil of Kalifornia (rövidítve SOCAL)
jelentette.
Az
első koncesszió
Phílby
pontosan ismerte Ibn Szaúd gondolkodásmódját. Tisztában
volt az öreg kincstárnok, Szulejmán sejk pénzügyi módszereivel,
és eszerint befolyásolta a tárgyaló feleket. Amikor
megtudta, hogy a British Petroleum indiai rúpiában akarja
kifizetni az olajkutatási engedélyre szánt összegeket
Ibn Szaúdnak, nyomban felvette a kapcsolatot a SOCAL
embereivel. Azt tanácsolta nekik: ígérjék meg Szulejmán
sejknek, hogy brit birodalmi aranyérmékkel - sovereignnel
- fizetnek. Ez el is döntötte a kérdést. Az üzletet
megkötötték. Egy májusi napon Ibn Szaúd agyagpalotájában,
a trónon ülő király jelenlétében Szulejmán sejk elkezdte
olvasni az egyezmény szövegét. 60 esztendőre szóló kutatási
egyezmény. Évenként 5000 arany a bér. 30 000 arany azonnali
kölcsön a királynak. Ha olaj bukkan fel a föld alól,
egy arany minden öt tonna olaj után.
Philby
emlékirataiból tudjuk, hogy különösen forró délután
volt, és akkor még a király palotája sem ismerte a légkondicionálást.
Ibn Szaúd elaludt a trónszéken, miközben Szulejmán sejk
monoton hangon olvasta az egyezmény szövegét. Csak arra
riadt fel, hogy az olvasásnak vége, és csend ül a teremre.
Akkor felemelte a kezét, és Szulejmánhoz fordult. "Rendben
van - mondta -, bízzál Allahban, és írd alá." Három
héttel később Rijád városától ezer kilométernyire, a
Vörös-tenger partján fekvő Dzsidda városában, Szulejmán
házában egy óriási asztal egyik oldalán a SOCAL megbízottai
ültek, a másik oldalon Szulejmán. Mögötte néhány rabszolga
és az immár jól ismert, vassal kivert faládák. Az amerikaiaknak
egyenként, kínos lassúsággal kellett kiszámolniuk a
35 000 aranyérmét, s a másik oldalon Szulejmán emberei
az aranyat berakták a ládákba…
Ez
volt az első pénz, amit Ibn Szaúd (nem is az olajért,
csak az olajkutatás jogáért) kapott. Az amerikaiak megalapították
a maguk részvénytársaságát, amelyben a SOCAL - és rajta
keresztül a Rockefeller birodalom, döntő szerepet játszott.
Többszöri névváltoztatás után végül is kikötöttek az
Arab Amerikai Olajtársaság elnevezés mellett. (Az angol
név rövidítése: ARAMCO.) Ez a hat betű azóta bevonult
a világgazdaság és a nemzetközi olajharc történetébe.
A
kutatás kezdete
Egyelőre
azonban az első években nem történt semmi. Az amerikaiak
egy Dzsebel Dhahran nevű domb tövében létesítették az
első olajvárost, mert geológusaik úgy vélték, hogy itt
számíthatnak leginkább olajra. 1937 végéig azonban nem
történt semmi, és a kutatók már azzal foglalkoztak,
hogy abbahagyják a munkát.
Ekkor
avatkozott be az események menetébe a véletlen - vagy
inkább az a fajta szükségszerűség, amely időnként a
véletlen álarcában jelenik meg. Az amerikai olajkutatók
mellékes szolgáltatásképpen azt is elvállalták, hogy
artézi kutakat fúrnak a vízben szegény ország egyes
területein. 1938 decemberében Ibn Szaúd megkérte őket,
hogy Rijád környékén is fúrjanak néhány kutat. Az amerikai
mérnökök megjelentek, és ketten közülük puszta kíváncsiságból
meglátogattak egy természetes kutat, amelyet a beduinok
Ain Hit néven ismertek. Ez volt az a kút; amelynek vizénél
Ibn Szaúd és negyven harcosa utoljára itatta meg a tevéket
37 esztendővel korábban, mielőtt felkúsztak volna a
Rijádot övező városfalra.
Az
Ain Hit természeti képződmény volt: keletkezésének ideje
ismeretlen, s úgy került napvilágra, hogy egy vízzel
telt föld alatti barlang teteje az erózió és a természetes
földmozgás következtében beomlott. A kút voltaképpen
egy 30 méter mély, természetes kráter volt, annak a
mélyén csillogott a víztükör. A kráter oldalába lépcsőket
vájtak, hogy a tevéket egy fokozatosan mélyülő szerpentinen
a vízhez lehessen vezetni.
A
két mérnök puszta kíváncsiságból leszállt a kráter oldalán,
hogy megkóstolja a vizet, amelyet már évszázadok óta
használtak a sivatagi zarándokok. A kráter mélyén tágra
nyílt szemekkel néztek körül, és nyomban megfeledkeztek
a vízről. A víztükör peremét pontosan az a fajta kőzet
szegélyezte, amely alatt Bahrain szigetén a SOCAL mérnökei
esztendőkkel korábban olajat találtak.
A
geológusok nyomban levonták a következtetést: ha Rijád
környéken ugyanaz a típusú kőzet rejtőzik mindössze
30 méterre a föld alatt, mint Bahrain szigetén, az olaj
sem lehet messze.
Ettől
kezdve a kutatás új lendülettel índúlt meg, és a Dzsebel
Dhahran környékén is megszaporodtak a fúrótornyok.
A
háború hatása
1938
márciusában itt tört fel a föld alól Szaúd Arábia első
olaja; és 1939 májusában megjelent az ország partjainál
az első olajtankhajó.
Négy
hónappal később azonban megkezdődött a második világháború.
A nemzetközi olajpiac helyzete megváltozott, és egyetlen
amerikai tankhajó sem vállalhatta a hosszú és veszélyes
utat a Perzsaöbölig. Az aranyesőre még mindig várni
kellett.
Szulejmán
faládáiban ismét fogyni kezdett az arany. Az olaj nem
adott pénzt; és a háborúban a zarándokok elmaradtak.
Az amerikai hatalom csúcsain azonban ekkor már sejtették,
hogy a háború utáni esztendőkben a homoksivatag merő
arannyá változhat, és a háború elején Roosevelt elnök
hivatalos levélben közölte akkori külügyminiszterével:
"Ezennel kijelentem, hogy Szaúd-Arábia védelme életfontosságú
az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából."
(Ez a mondat pontosan úgy hangzik, mintha 40 évvel későbben
írták volna…)
Az
amerikaiak érdeklődését jelezte a háború vége felé,
hogy Roosevelt elnök elhatározta: találkozóra hívja
Ibn Szaúdot, aki addig sohasem hagyta el az Arab-félsziget
területét. Hallván a hírt, Churchill is úgy vélte, hogy
nem maradhat el az amerikai vetélytársak mögött, és
sürgősen jelezte: ő is látni akarja Ibn Szaúdot.
(Jellemző
egyébként, hogy a találkozó előtt megtartott jaltai
értekezlet utolsó napjáig Roosevelt titokban, tartotta
Churchill előtt az Ibn Szaúddal tervezett megbeszélést.)
A
találkozó
A
királyt a Murphy nevű amerikai romboló szállította
a Szuezi-csatorna közepén lévő Nagy Keserű-tóhoz, ahol
Roosevelt várakozott egy cirkálón. A Murphy fedélzetén
sátrat vertek az uralkodónak; 48 élő birkát szállítottak
a hajóra a kapitány legnagyobb megdöbbenésére, és külön
víztartályt építettek, mert Ibn Szaúd csak a mekkai
forrás vizét itta. A találkozó - legalábbis az amerikai
olajpolitika szempontjából - sikeresnek volt mondható.
Búcsúajándékul a béna Roosevelt egyik tartalék tolókocsiját
ajándékozta a gyorsan öregedő és immár nehezen mozgó
szaúdi uralkodónak. (A tolókocsi Szaúd hatalmas termetéhez
kicsinynek bizonyult, és ezért sohasem használta, de
Ibn Szaúd haláláig egy külön szobában, kisebb emelvényen
díszelgett a rijadi királyi palotában.)
Röviddel
utóbb Churchill is találkozott az uralkodóval, de kölcsönösen
utálták egymást. A súrlódás közvetlen oka az volt, hogy
az állandóan szivarozó Churchill a király jelenlétében
is füstölt, és nagy mennyiségű konyakot fogyasztott,
nem törődve azzal, hogy a vahabita előírások ezt szigorúan
tiltják. (Roosevelt, aki nagyon erős dohányos volt,
a megbeszélések alatt egyetlen cigarettát sem szívott…)
A
Churchillnél tett látogatás idején baj volt az ajándékokkal
is. A brit miniszterelnök egy illatszeres kazettát ajándékozott
Ibn Szaúdnak, ami alig száz fontot ért. Ibn Szaúd viszont
ékszerekkel kivert kardokkal, nyersgyémántokkal és igazgyönggyel
válaszolt. A kínos helyzetben Churchill kijelentette:
az ő ajándéka csak "előleg", és egy angol hajó fedélzetén
rövidesen pompás Rolls-Royce kocsit küldenek ajándékba
Ibn Szaúdnak.
Az
inkább színes, mint tényleges politikai értékű találkozók
után Ibn Szaúd még mindig koldusszegény országba tért
haza. Egy esztendővel később viszont, amikor az olajszállítás
megindult, már érkezett 10 millió dollár - továbbra
is aranyban - Szulejmán ládáiba. Öt évvel a háború befejezése
után, 1950-ben Ibn Szaúd már évi 250 millió dollárt
kapott, és 1953-ban bekövetkezett halálának esztendejében
közel 300 milliót. Ez a pénz még mindig Szulejmán ládáiba
vándorolt, mert az ország Ibn Szaúd tulajdona volt;
és az ARAMCO által fizetett jutalék az ő személyes vagyonának
része. Szaúd-Arábiának továbbra sem volt bankrendszere;
az aranyözön semmiféle gazdasági célt nem szolgálhatott.
Szulejmán egyetlen dolgot tehetett, és azt meg is tette
utasította az udvar mesterembereit, hogy készítsenek
még több, jól megvasalt ládát az aranypénz elhelyezésére…
A
család
Látszólag
ezzel véget is érhetne a történet. Így emelkedett a
Szaúd család a szuper gazdagok sorába, s a dolog legmélyebb
lényegét tekintve ma sem történik egyéb, mint hogy Szaúd-Arábia
pénzt kap az olajért, és ennek a pénznek óriási (bár
pontosan meg nem állapítható mértékű) többsége a szaúdi
uralkodó és a hercegek kincstáraiba ömlik.
A
Szaúd család története azonban az Ibn Szaúd halála óta
eltelt több mint negyedszázadban annyira összefonódott
az olajpolitikával és a világhatalmi manőverekkel, hogy
a történetet nem lehet Szulejmán arannyal, tömött ládáival
befejezni.
Mindenekelőtt
tisztázni kell a családi viszonyokat.
Ibn
Szaúdnak 300 asszonya volt, akik közül 17 számított
feleségnek. A 17-ből az évek során öten viselték az
"első feleség" rangját, s ez az öt asszony 12 fiút szült.
(A többiek még 23-at.) Jelenleg - minden dinasztikus
elágazást számba véve - a szaúdi királyi csaláninak
több mint 4000 férfitagja van. A nőket senki sem számolja…
Ez
a 4000 herceg gyakorlatilag az ország egész gazdasági
és politikai életét a kezében tartja. Egy francia diplomata
írta : "A szaúdi királyi család olyan, mint egy óriási
tröszt igazgató tanácsa." Amikor Ibn Szaúd meghalt,
az első feleség fia, akit ugyancsak Szaúdnak hívtak,
látszólag minden belső harc és nehézség nélkül követte
a trónón. A hivatalos trónörökös a második asszony első
fia, Fejszút lett. A két férfi tehetségben és viselkedésben
egyaránt különbözött egymástól. Szaúdnak sokáig kellett
várnia a trónra, apja árnyékában. Több mint 50 esztendős
volt már, amikor végre király lett. Gyakorlatilag nem
csinált egyebet, mint szinte eszméletlenül szórta a
pénzt. Óriási háremet tartott, 5000 szolgája volt, fantasztikus
és harsogóan ízléstelen palotákat építtetett. Tíz év
alatt másfélmilliárd dollárt szórt ki az ablakon.
Ez
a féktelen költekezés az óriási olajjövedelmek ellenére
is a gazdasági csőd szélére sodorta az országot. Fejszál,
aki már fel tudta fogni a szaúdi olajkincs jelentőségét,
fiait angol és amerikai egyetemekre küldte, és ismerte
valamennyire a nemzetközi bankrendszer működését. Megszervezte
a hercegek egy vezető csoportjának lázadását. Szaúdot
felszólították, hogy mondjon le, majd megelégedtek azzal,
hogy névlegesén megtartva királyi címét, Fejszálnak
engedje át az államügyek (és ami ugyanazt jelentette
: a családi ügyek) tényleges irányítását.
Utóbb
Szaúd a királyi székből puccsot szervezett a hatalom
visszaszerzésére, de a család többsége ellene fordult.
Fejszál utasítására az ország legmagasabb egyházi szerve,
az "ulémák tanácsa" koronájától is megfosztotta Szaúdot.
Fejszál lett az uralkodó. Szaúd Egyiptomba ment, ahol
száműzetésben halt meg 1969-ben.
Fejszál
1975-ig uralkodott; akkor a család oldalágának egyik
hercege néhány revolverlövéssel meggyilkolta. A herceget
röviddel utóbb Rijád főterén nyilvánosan lefejezték,
és néhány órával később összeült az öt legfontosabb
herceg (Szaúd-Arábiában Belső Ötnek nevezik őket), hogy
az utódlásról döntsenek. A Belső Öt tagja volt Ibn Szaúd
harmadik feleségének két fia, Mohamed és Khaled. Idetartozott
a negyedik feleség fiai közül a két legidősebb; Fahd
és Szultán, valamint az ötödik feleség fia, Abdallah.
A tanácskozáson Mohamed közölte, hogy mint addig, továbbra
is üzleti ügyekkel óhajt foglalkozni, és nem kér közvetlen
részt a hatalomból. Így a harmadik feleség sorrendben
következő fia, a gyenge egészségű Khaled Lépett a trónra
1975-bén, trónörökössé pedig a negyedik feleség legidősebb
fia, Fahd emelkedett. A hatalomváltás tehát a családi
részvénytársaság csúcsain viszonylag simán zajlott le,
és a Belső Öt az óta is döntő szerepet játszik az ország
életében. A családon belül azonban a nyugalom csak látszat
volt.
Támadás
a mecset ellen
1979
végén már kezdtek mutatkozni a hatalmi harc első jelei,
amikor egy Szaúd-Arábia életében páratlan esemény, a
mekkai Nagymecset megszállása az egész dinasztiát életveszélybe
sodorta, és a viaskodó klánok arra kényszerültek, hogy
egy időre háttérbe szorítsák ellentéteiket.
Valószínű,
hogy a mekkai Nagymecset különös megszállásának és még
különösebb ostromának teljes történetét sohasem fogja
megismerni a világ. A hercegek érthető okból némák maradnak,
az elfogott ostromlók fejét pedig (persze nyilvános
tárgyalás nélkül) azóta már lecsapta a hóhér bárdja…
Az
esemény helyszíne önmagában is legendás. A mekkai Nagymecset
évszázadok óta a világ mohamedánjainak egyik legszentebb
vallási központja. A mecset udvarán áll egy lapos tetejű,
négyszögletes épület, amely az ezüsttölcsérbe foglalt,
szent Kábakövet őrzi. A Kába-szentélyt nehéz, fekete
selyemlepel borítja, amely díszes Korán-idézetekkel
van kihímezve. A zarándokok tömege mindenekelőtt a Hidzsra,
a mohamedán újév kezdetétől árasztja el a mecsetet.
(Ez a szó kivonulást, átköltözést jelent; az időszámítás
utáni 622. esztendőben ezen a napon indult el Mohamed
próféta híveivel Mekkából Medina városába.)
Az
udvart, amelynek közepén a Kába áll, óriási templomlabirintus
öleli körül. oszlopsorait és galériáit 1968-ban teljesen
felújították. Ebbe a szent mecsetbe tört be 1979. Hidzsra
napján a támadók mindmáig nem azonosított csoportja.
Könnyen
elbántak az őrökkel, akik a Nagymecsetre érvényes szigorú
fegyverviselési tilolom miatt csak hosszú husángokkal
harcolhattak a géppisztolyos támadók ellen. Túszokat
is ejtettek, köztük Jamani sejknek, az olajipari miniszternek
családtagjait. A Szaúd család, ami egyet jelent az állam
vezetésével - nyomban eretnekeknek nyilvánította a támadókat.
Erre
azért volt szükség, hogy Szultán herceg csapatai és
az Abdallah herceg vezetése alatt álló nemzeti gárda
emberei fegyvereiket használhassák a szent falak között.
Az első jelentések, amelyek, persze keresztülmentek
a szaúdi cenzúra szűrőjén, arról beszéltek, hogy a Nagymecsetet
elfoglaló eretnekek Mahdiként, azaz messiásként akarták
elismertetni vezetőjüket.
A
szigorú hírzárlat ellenére azonban gyorsan napvilágra
kerültek olyan jelentések, amelyek azt sugallták, hogy
a Nagymecset megrohamozása nem eretnekek és vallási
fanatikusok műve, hanem nagyon is politikai jellegű
cselekmény. Mindenekelőtt, két hétig tartott, míg Szultán
és Abdallah legényei vissza tudták foglalni a Nagymecsetet.
Ez már jelezte, hogy a megszállók túlságosan jól kezelték
a fegyvert ahhoz, hogy egyszerűen vallási fanatikusnak
lehessen nyilvánítani őket.
Jelentkezett
egy szemtanú, egy marokkói zarándok is, aki elmondta,
hogy a fegyveres behatolók a szaúdi lakosságot sújtó
elnyomás ellen szónokoltak a szent oszlopok alatt, és
a Szaúd család harácsolását és önkényuralmát ostorozták.
Közvetve
erre vallott az is, hogy a mecset visszafoglalása után
Naif herceg belügyminiszter, a hét Szudeiri egyike közölte:
Szaúd-Arábia legnagyobb méretű tömeges kivégzését hajtották
végre. Nyolc városban 63 embert fejeztek le. Több személycserét
hajtottak végre a hadsereg és a biztonsági erők vezetésében,
és leváltották Mekka városának kormányzóját is.
Ez
is arra utalt, hogy a család katonai-politikai uralma
elleni felkelésről volt szó, és nem messianizmusról…
Az
eretnekekről és Mahdi várókról beszélő hivatalos változat
hitelének azután teljesen véget vetett az a francia
értesülés, hogy a párizsi csendőrség különleges, terroristaellenes
osztagai érkeztek Mekkába egy katonai külön repülőgépen,
hogy segítsenek a szaúdi elhárításnak a jól szervezett
lázadók kifüstölésében…
Ezek
után a Szaúd család hiába ismételgette már a vallási
megszállottak esztelen rohamáról szóló változatot. A
világ, és benne mindazok a hatalmak; amelyek olajellátása
Szaúd-Arábiától és a földkerekség szuper gazdagainak
élén álló Száúd családtól függ, ettől kezdve kénytelen
volt számolni a család hatalmának esetleges összeomlásával.
Mivel
ez egy meglehetősen szövevényes ügy, és lényegében a
további részei nem tartoznak szorosan a fő témához,
ennek a belső harcnak a további részleteit már nem ismertetem...
Az
utolsó évek
Már
Ibn Szaúd uralmának utolsó éveiben - megelőzendő a más
olaj országokban erősödő államosítási követeléseket,
beleegyezett az ARAMCO a királyt illető részesedés felemelésébe.
Ezen túl Ibn Szaúd 50 százalékot kapott az olajjövedelmekből.
(Üzleti nyelven szólva: ettől kezdve a fele-fele - fifty
fifty - elvet Szaúd-Arábiára is kiterjesztették.) Röviddel
utóbb kitalálták azt az adóügyi "bukfencet", amelyet
az olajipar története "aranytrükk" néven ismer. A királynak
átutalt összegek egy részét úgy könyvelték el, mint
a szaúdi államnak fizetett adót. Miután pedig az amerikai
adótörvények szerint egy jövedelmet csak egyszer lehet
megadóztatni - ezt az összeget az ARAMCO levonta az
Egyesült Államoknak fizetendő adója összegéből. Ezzel
évi 50 millió dollárt vettek ki az amerikai pénzügyminisztérium
zsebéből, és dugták a Szaúd család zsebébe, anélkül
hogy az egész manőver az olajtársaságnak egyetlen fillérjébe
került volna…
Mindez
azonban csak apró csínytevésnek, az érintett összeg
pedig aprópénznek számított ahhoz képest, ami a 70-es
években és különösképpen a közel-keleti háborút követő
1973-as nagy olajválság után következett. Az amerikai
külügyminisztérium "legzseniálisabbnak" kikiáltott olajszakértője,
Jim Akins, aki utóbb országának nagykövete lett Szaúd-Arábiában,
egy híressé vált cikkében 1973 tavaszán ijesztő képet
festett az olajellátás jövőjéről. Azt mondotta, a vezető
ipari tőkés országoknak egyre több olajra lesz szükségük,
az olaj időnként hiánycikknek fog számítani, és "ha
nem vigyáznak"; 1980 derekára az olajár hordókként akár
5 dollár is lehet. A valóság mellett Akins jóslata meglehetősen
sápadtnak bizonyult. 1980 derekán a hordónkénti szaúdi
olajár a 30 dollárt ostromolta.
Amikor
Jim Akins még az 5 dolláros olajár felett merengett,
híressé vált cikkében így fogalmazott "A legendássá
vált Krőzus király kora óta nem látott a világ még olyan
aranyáradatot, mint amilyen a szaúdi kincstár felé áramlik
majd."
1980
derekán az olaj kereken hatszor annyiba került, mint
amire Akins borús álmaiban számított. A szaúdiak hatszoros
Krőzussá váltak. Vagyonuk számszerű és pontos határait
valószínűleg sem ők, sem a vagyon jó részét kezelő nagy
amerikai, angol és svájci bankok számítógépei nem tudják
többé felmérni.
A
mekkai Nagymecset ostroma óta azonban tudta a világ,
hogy ez az irdatlan vagyon, a szó fizikai, és jelképes
értelmében egyaránt - homokra épült.
Nyolcvan
esztendővel Ibn Szaúd és negyven harcosának legendás
sivatagi rohama után az utódoknak már számolniuk kellett
azzal, hogy mire kirobban a klánok, a hét Szudeiri,
az Al Seik unokák és a Belső Öt nagy hatalmi harca -
a marakodás már nem a családi hatalommá fajult államhatalom,
hanem a külföldi bankok páncéltermeiben rejtőző számlálatlan
milliárdok felosztásáért folyik majd…