Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau

Vissza a nyitó menüre...




McKinley és Roosevelt

 

Az amerikaiakban kezdettől fogva túltengett a hazafiság, és mindig is szerettek eldicsekedni munkájuk eredményeivel. Az 1901-ben megrendezett Pan American Exposition az Újvilág sikereinek mintavására volt, a politikusok a huszadik század kirakatának nyilvánították, hogy helyes úton járnak. A buffalói kiállítás a sikerdús amerikaiak találkozója lett.

William McKinley elnök szintén készült a mintavásár meglátogatására, és kijelentette, hogy az amerikaiakat olyan meglepetésben részesíti, amelyet halálukig emlegetni fognak. A Muzsika Templomának nevezett nagy zeneteremben elnöki kézfogást rendez. Feláll a terem közepén elhelyezett kis pódiumra, s aki odajön hozzá, azzal kezet ráz.

Ma már bolondos ötletnek tűnik ez, de a század elején egy cseppet sem volt túlzó. Végül is a "shake hands" szertartása mind a mai napig az elnök egyik kötelessége a választóival szemben.

A titkosszolgálat elítélte az akciót, a sors kihívását látta benne, az elnök testőrei ugyanis csak nemrégiben óvták meg védencüket egy szervezett anarchista támadástól. De hát az elnök kívánsága őrzői számára parancs volt. Csak egyetlenegyet tehettek, hathatósabb biztonsági intézkedésekről kellett gondoskodniuk. Ezt az elnök határozott tilalma ellenére is megtették. McKinley ugyanis azt állította, hogy egész Amerikában egyetlen olyan elégedetlen sem akad, akinek oka volna rá, hogy őt a másvilágra küldje. A Secret Service a Temple of Musics hangversenyterembe irányított vagy ötven titkos ügynököt. Ezeknek kellett gondoskodniuk az elnök biztonságáról.

Szeptember hatodikán délután négy órakor minden készen állt a szertartásra. Az elnök felállt az emelvényre, a szolgák kitárták az ajtókat, s a helyi sajtó által megdolgozott mohó látogatók betódultak. A rendőrök sorba állították őket, s a sor lassan, tisztelettudóan megindult az elnök felé.

Meghajlás, kézrázás, elvonulás. A kézfogási szertartás rendben, szívélyes és nyugodt légkörben folyt.

Aztán sorra került egy férfi, akinek gipszben volt a jobbja, s bal kezét nyújtotta oda az elnöknek. A nyomában lépkedő, jóképű fiatalember szintén gipszkötést viselt a jobb kezén. A titkosszolgálat Ireland nevű ügynöke gyanúsnak találta az efféle véletlent, gondolta, szemügyre veszi közelebbről a fiatalembert, sőt már a kezét is rátette a vállára. A fiatalember azonban már soron volt, még egy lépés, és ott állt az elnök előtt. A Secret Service ügynöke, Ireland félrehúzódott.

A bekötött kezű férfi Léon F. Czolgosz volt, a zsebkendőből rögtönzött kötés alatt Iver-Johnson védjegyű pisztolyt tartott készenlétben, az elnöknek a bal kezét nyújtotta, s a jobbal meghúzta a ravaszt. Két lövés dörrent, és McKinley elnök összeesett. A Secret Service titkosrendőrei a támadóra vetették magukat, és ugyancsak nem takarékoskodtak az ütésekkel. A jelenlevők a helyszínen meg akarták lincselni, a súlyosan sebesült elnök intette le őket, ez mentette meg a merénylő életét. Czolgoszt megbilincselték, és a helyi fogházba szállították.

Az orvosok elkövettek minden tőlük telhetőt, megoperálták a sebesültet, de csak az egyik golyót sikerült eltávolítaniuk. Több mint egy hétig küzdöttek az elnök életéért. Hasztalan. William McKinley szeptember tizennegyedikén meghalt.

Léon F. Czolgosz nem látszott sem anarchistának, sem bolondnak. Nyugodt, szabályos arca lehetett volna akár egy jólelkű lelkipásztoré, bankpénztárosé vagy középiskolai tanáré. 1873-ban született Detroitban, zsidó családból. Szülei lengyel területről vándoroltak ki az Újvilágba. Apja, Paul Czotgosz szabó évekig kuporgatott, míg sikerült megvennie egy kis farmot, ezen gazdálkodott a tizenkét gyermekével. Nem is ment rosszul a dolguk.

Léon nem viselkedett rendellenesen, amint azt később néhány újságíró állítani igyekezett, talán csak a vele egyívásúaknál korábban kezdett érdeklődni a könyvek iránt, kevésbé volt csintalan és inkább tűnődő, mint a többiek. Kezdetben a vallásos irodalom kötötte le, később, ekkor már huszonhárom éves volt, megrögzött ateistává vált. Elhatározása, hogy leszámol a katolikus egyházzal, politikai nézeteiből következett. Már húszévesen radikális politikai gondolatok foglalkoztatták, apja farmjáról városba költözött, s gyakran hallgatta az anarchista Emma Goldmann beszédeit. Nagy hatással voltak rá a felsőbbségellenes kirohanások, gyűlölni kezdte a tekintélyt, kételkedett az alkotmány és a törvények hasznos voltában, szembefordult mindazokkal, akik hatalmon vannak.

Ugyanakkor gyűlölte az erőszakot, gyermekkorában nem kínzott állatokat, a légynek sem vétett. Mindezek ellenére végül mégis bűntett elkövetésére szánta el magát. Vajon elmeháborodott volt-e ?

Az elmegyógyászok, akik a per előtt megvizsgálták, kijelentették, hogy szellemileg ép és tetteiért minden következményükben felelős. Ám úgy tetszik, hogy ez a kórelőzményeket és a szociális körülmények vizsgálatát mellőző felületes vélemény volt, amelyet igazi szakember nem fogadna el. A bíróság elnöke, aki négy nappal az elnök halála után megkezdte a per tárgyalását, elfogadta az öt orvos szakvéleményét, s elítélte Czolgoszt mint tetteiért teljes mértékben felelős gonosztevőt.

Csak egy évre rá, amikor már nyilvánvalóan késő volt, látott napvilágot az amerikai sajtóban egy eltérő vélemény. Doktor Channing újból foglalkozni kezdett a Czolgosz üggyel, és merőben más következtetésekre jutott. Behatóan tanulmányozta a merénylő családi körülményeit, megvizsgálta Czolgosz rokonságát, és kijelentette, hogy a gyermek Léon örökletesen terhelt volt.

Kicsiny kora óta rendkívül szégyenlősnek, félénknek ismerték, sokat betegeskedett, s zárkózottsága mind súlyosabbá vált. Nyilván az a kényszerképzet kezdte foglalkoztatni, hogy valami nagy tett elkövetésével kell felhívnia magára a világ figyelmét, gyengének, védtelennek érezte magát, gyűlölt mindenkit, aki "fölötte állt" megszületett agyában a terv, miképp szabadítsa meg az emberiséget az ellenségtől, William McKinley elnöktől. Mert hiszen, mint maga kijelentette, az elnök minden jó ember ellensége volt.

Egy nappal a merénylet előtt meghallgatta Buffalóban McKinley politikai beszédét, látta, hogy a hallgatóság milyen lelkesen ünnepli, s arra a meggyőződésre jutott, nem jó, ha valaki ennyire népszerű.

1901. szeptember huszonharmadikán ítélték el. A védők nem erőltették meg magukat túlságosan ügyfelük érdekeinek képviseletében, nem akartak rossz színben feltűnni, hiszen a közvélemény a törvény oldalán állt, s az emberek meg voltak győződve róla, hogy a támadó a villamosszékben végzi. Lehet, hogy a légkör tette, amely annyira emlékeztetett a Booth cinkosainak pere körül kialakult hangulatra az Abraham Lincoln ellen elkövetett merénylet után, az ideggyógyászok mindenesetre nem nagyon igyekeztek, hogy a bűnös elmebeli állapotáról kimerítő szakvéleményt adjanak, hiszen nyilvánvaló volt az esküdtszék egyedül várható ítélete, a közvélemény nem fogadott volna el mást.

Néhány óra alatt kihallgatták a tanúkat, összeült az esküdtszék, s még aznap meghozták az ítéletet. 1901. október huszonkilencedikén reggel az auburni fogház fegyőrei megjelentek Czolgosz cellájában, s az elítéltet a kivégzőhelyiségbe kísérték. Holttestét a börtönfal melletti sekély sírgödörbe temették, azután leöntötték kénsavval. Így takarították el a világból maradék nélkül az állítótagos anarchistát.

Az Egyesült Államok huszonnegyedik elnöke, McKinley szeptember tizennegyedikén halt meg, a huszonötödik az addigi helyettes elnök, a nem túlságosan kedvelt és nem is túlzottan agilis politikus, Theodore Roosevelt lett. Amikor néhány héttel beiktatása után felháborodott szónoklatban ítélte el az anarchistákat, akiket nemcsak Amerika, hanem az egész emberiség ellenségeinek nevezett, még nem tudhatta, hogy tulajdonképpen önmagát védi.

Theodore Roosevelt teljes tizenegy évig élt háborítatlan nyugalomban, a Fehér Házban, s bár alapjában véve véletlenül jutott az elnöki tisztséghez, később sikerült megerősíteni helyzetét, újból megválasztották, s egészen 1909. március 4-ig, az Egyesült Államok élén maradt. Sőt, ha ellenjelöltjét, Wilsont nem éri véletlen vagy talán szándékolt gépkocsibaleset, talán győztesen került volna ki a következő választásokból is.

Roosevelt után az elnöki hivatalt az addigi hadügyminiszter, William H. Taft vette át. Amikor elnöksége időszakának letelte után másodszor is jelöltetni akarta magát, Roosevelt elhatározta, hogy összeméri vele erejét, s harmadszor is megpályázza a választók kegyét. Ez ugyan ellenkezett az amerikai alkotmány elveivel, mégis felvette a választási harcot, gyűléseket szervezett, szónokolt. Napról napra erősödött a helyzete, s mind több szavazatot szerzett. Pedig nem akármilyen ellenfelekkel kellett megküzdenie. A köztársasági párt jelöltjeként az addigi elnök, Taft, a demokraták táborából egy jövendőbeli elnök, Wilson, a szocialisták közül pedig Debs állt vele szemben.

Theodore Rooseveltnek szerencséje volt. Akárcsak később Johnson Kennedytől, tulajdonképpen ő is örökölte az elnöki tisztséget. S mikor évek múltán megpróbálta feltámasztani a népszerűségét, a szerencse ismét a kezére játszott. Választási hadjárata az amerikai államokon át valóságos diadalmenet. Amikor 1912 októberében Milwaukee-ba érkezett, nem egy szakértő számára világos volt, hogy eléri a megválasztásához szükséges szavazatszámot. Senki sem sejtette azonban, hogy a sikeres politikusnak már október első hete óta gyanús árnyék jár a nyomában. Theodore Rooseveltet teljes huszonnégy napon át követte John Nepomuk Schrank.

Milwaukee legfényűzőbb szállodájában, a Gilpatrickben 1912. október nyolcadikán összegyűlt a város előkelősége s mindenki, akinek sikerült meghívót szereznie. Elvégre nem esik meg mindennap, hogy a helyi politikusok, de a bankárok és nagyiparosok is együtt vacsorázhassanak az egykori s minden valószínűség szerint egyszersmind a leendő elnökkel.

Ünnepi lakoma, derűlátó pohárköszöntők, lelkes jelszavak és férfias kézszorítások, aztán Roosevelt siet a választási gyűlésre, ahol már nagy tömeg várja. Kilép a szállodából, még sebtében elbúcsúzik, beszáll a nyitott gépkocsiba, körülötte nagy csődület, a sofőr indítani készül, Martin titkár Roosevelt kabátujját rángatja, hogy üljön le, hiszen késő van már.

Ebben a pillanatban a tömegből lövés dördül el.

Roosevelt állva maradt. Személyének gyakorlott oltalmazója, Albert Martin felugrott, rávetette magát egy testes, bajszos, csíptetőt viselő férfira, lefegyverezte, s Roosevelt elé vonszolta. A tömegből kezek tucatjai nyúltak a támadó után. Alighanem a helyszínen meglincselik, ha maga Roosevelt közbe nem lép. Így azonban a rendőrségnek sikerült a merénylőt, John Nepomuk Schrankot a Gilpatrick Szálloda halljába szállítani.

Az emberek az autó köré sereglettek. Roosevelt kijelentette, hogy semmi baja sem történt, és parancsot adott a sofőrnek, hogy induljon, a választók már bizonyára türelmetlenek.

A szónoki emelvény előtt mintegy kilencezer főnyi hallgatóság gyűlt össze. Egyenlőre senki sem sejtette, mi történt. Roosevelt kocsija megállt a bejárat előtt, a politikus és kísérője kiszálltak, és felmentek az emelvényre. Egyedül a titkár, John McGrath tudta, hogy az egykori elnök megsebesült. Már menet közben igyekezett őt rábeszélni, hogy menjenek kórházba, mert mindenekelőtt orvosi segítségre van szüksége, a választók várhatnak.

Roosevelt azonban hajthatatlan maradt, fellépett a szónoki emelvényre, s elkezdte beszédét. Időnként elhagyta az ereje, de újra meg újra összeszedte magát, s csak mikor majd egyórai szónoklás után kis híján elájult, s kísérője, John McGrath hozzáugrott, hogy támogassa, csak akkor árulta el a közönségnek, hogy mi történt. Kigombolta a kabátját, megmutatta az ingén pirosló vérfoltot, majd szivarzsebéből elővette beszéde ötvenoldalnyi fogalmazványát, amelyet átütött a gyilkos golyója. A vastag réteg papiros lefékezte a lövedéket, s így már nem volt elég ereje, hogy mélyen a mellkasba hatoljon.

A hallgatóság tombolt lelkesedésében, az elnökjelölt vérbeli amerikai, olyan, amilyennek egy igazi hősnek lennie kell, a végső veszély órájában sem hagyta el választóit. Az ilyen politikus megérdemli a bizalmat.

Rooseveltet kórházba szállították, s ott személyi orvosa, Lambert megállapította, a 38-as kaliberű golyó átütötte a választási beszéd fogalmazványát és a szemüvegtokot, s megakadt a mellizomban. De pontosan a szívnek tartott.

A merénylő úgy festett, mint egy rendezett életű középiskolai tanár. Magas homloka volt, enyhén ritkuló haja és eleven tekintete. Aligha gyanúsíthatta volna bárki is anarchizmussal vagy bűnözéssel. Pedig régóta készülődött a gyilkosságra. Csaknem egy hónapja a sarkában volt Rooseveltnek, követte egyik államból a másikba, olykor közvetlenül mellette állt a lelkes párthívek tárregében, lőni akart, de nem volt bátorsága hozzá.

John Nepomuk Schrank kicsiny kora óta különc volt. 1876. május 5-én született valahol München környékén, ott is nőtt fel magányosan, szülők nélkül, Dominik Flammang és Anna nevű felesége házában. Nem jól ment a soruk, Dominik Flammang elégedetlen volt a bajor politikai viszonyokkal, megegyezett tehát akkor mar tizenhárom éves gyámfiával, Johann-nal, és 1889-ben a család kivándorolt az Egyesült Államokba.

Flammangék jól választottak, szerencséjük volt. Rövidesen vendéglőt nyitottak New York egyik elővárosában, s a fölcseperedett Johnra bízták a pincéri teendőket. A fiú értett a sürgés-forgáshoz, törekvő volt, vállalkozó szellemű, csakhamar csinos összeget takarított meg, s néhány év múltán átvette a vállalkozást a nevelőszüleitől. Kitűnően ment az üzlet, az óhazabeli küzdelmes életre nem is gondolt többé, amerikai hazafi lett belőle. Mikor a folyószámláján már vagy huszonöt ezres volt, abbahagyta a munkát, és csak a kedvteléseinek élt. Mert Schrank nem volt sem vérbeli kocsmáros, sem szenvedélyes vállalkozó, akinek a haszon a mindene.

Meggyőződött róla, hogy megengedhet magának némi fényűzést, 1906-ban eladta az üzletet, visszavonult, és magányosan, különc módjára élt. Könyveket olvasott, verseket írt, napokon át álmodozott. Aztán egy idő múlva már csak az álomvilága érdekelte. Részletes naplót vezetett, feljegyezte a megálmodott történetek tartalmát, mintha csak lelki egyensúlyának fokozatos megbomlásáról akart volna bizonyítékot hátrahagyni. John Nepomuk Schrank csendes őrült volt, és ezt senki sem tudta róla.

Már 1901-ben feljegyzett naplójában egy borzalmas álmot. Hullaházat és koporsót látott, majd a halott hirtelen megmozdult, felült, s az alvó Schrank a meggyilkolt MeKinley elnököt ismerte fel benne. A koporsó mellett egy fekete kámzsás barát állt. McKinley lassan felemelte a karját, kinyújtott mutatóujját a barátra szegezte, és ezt mondta: "Ez az én gyilkosom !" azzal ismét visszafeküdt a koporsóba, immár végérvényesen holtan. John Nepomuk Schrank álmában belenézett a barát arcába, és összeborzadt. Az álarcos Theodore Rooseveltet ismerte föl benne.

Vajon miért látott a zaklatott lelkivilágú Schrank 1901-ben ilyen morbid álmot ? Abban az időben az újságok tele voltak MeKinley gyilkosának perével, de ugyanakkor olyan cikkekkel is, amelyekben a szerzők vagy az új elnököt ünnepelték, vagy kételkedtek a képességeiben, többnyire azonban egyetértettek abban, hogy Rooseveltet a véletlen állította az amerikai nemzet élére. Theodore Roosevelt azért lett elnök, mert McKinley erőszakos halált halt. Kölcsönös összefüggés, beteges képzelet meg az ismert bűnügyi tétel: "Cui bono ?", és megvan oldva az egyenlet, McKinley gyilkosa Roosevelt, ő látja ugyanis a legtöbb hasznát MeKiniey halálának.

Schrank, a rendezett életű amerikai polgár több mint tíz évig feltűnés nélkül viselkedett, feljegyezte álmait, verseket írt, élte a haladó szellemű polgár életét. Hanem 1912-ben, abban az időszakban, amikor Roosevelt pályázni kezdett a választók kegyeire, és harmadszor is jelöltetni akarta magát, az egykori elnök visszatért Schrank álmaiba is. 1912. szeptember tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel, miközben Schrank az íróasztalánál ült, és valami verset körmölt, hirtelen látomást látott. Felzaklatott képzeletében ismét megjelent a halott McKinley elnök, megszólította őt, s teljesen érthetően arra kérte, ne engedje, hogy az amerikai népen ekkora sérelem essen, akadályozza meg, hogy gyilkosa, Roosevelt visszatérhessen a Fehér Házba.

Schrank a halott kívánságát parancsnak tekintette. Attól a pillanattól fogva bizonyítgatni kezdte önmaga előtt, hogy a Gondviselés őt szemelte ki az elnök halálának megbosszulására, hogy megszabadítsa Amerika népét az átok alól, s megsemmisítse a gyilkost, aki nemcsak büntetlen maradt, hanem ráadásul még harmadszor is elnök szeretne lenni.

Vett egy 38-as öbű Smith and Wesson revolvert, becsomagolt egy bőröndbe, és útrakelt Roosevelt nyomában. Többször is közvetlen közelébe került áldozatának, de a labilis idegzetű ember lelki bizonytalansága, a félelem és felindultság nem engedte, hogy lőjön. A milwaukee-i Gilpatrick szálloda előtt azután végre megjött a bátorsága, és meghúzta a ravaszt.

Nem ítélték el, és ezt sokan sejtették már a per előtt. Az orvosi vizsgálat egyértelműen megállapította, John Nepomuk Schrank nem épelméjű, nem lehet tehát felelős a tetteiért. Gyógyintézetbe utalták, s ebbe beletörődött. Harminc évig élt az elmegyógyintézet falai között, senki meg nem látogatta, senki nem írt neki. Hatvanhét éves korában, 1943. szeptember tizenötödikén halt meg, éppen a negyvenkettedik évfordulóján annak a végzetes napnak, amelyen a halott McKinley elnöktől parancsot kapott a gyilkosságra.

Az elmeháborodott Schrank merénylete, aki sem anarchista, sem politikai megszállott nem volt, s csak a saját hibbant akaratából cselekedett, váratlanul messze ható politikai következményekkel járt, kis híján harmadszor is az Egyesült Államok elnöki székébe segítette Theodore Rooseveltet. A merénylet után tanúsított férfias viselkedése, amit az amerikaiak oly nagyra becsülnek, rövidesen a népszerűség csúcsára emelte. A választási hadjárat hátralevő része teljes mértékben Roosevelt javára billentette a mérleget. A közvélemény, amely kezdetben cseppet sem lelkesedett újabb jelöltségi kísérletéért, fenntartás nélkül mellé állt. A titkárai és politikai hívei által irányított sajtó kórházi kezelésének egész ideje alatt ébren tartotta a választók rokonszenvét. Mikor aztán Roosevelt, alig két hétkel a merénylet után megjelent a meghirdetett választási nagygyűlésen a New York-i Madison Square Gardenban, százezernyi lelkes választó sereglett össze tiszteletére. Olyan ünneplésben részesítették, hogy győzelmében egyetlen politikai szakértő sem kételkedett. S végül mégis minden másképpen alakult.

A Vadnyugatról szóló legendákon nevelkedett amerikai tiszteli a kemény öklű s a coltjukkal villámgyorsan bánó férfiak nyers hősiességét, de lényegében szentimentális teremtmény. Meghatódik a filmek boldogtalan szerelmesein, lelkesen tapsol a törvény nevében ökölcsapásokat osztogató fenegyerekeknek. Roosevelt egyik napról a másikra a hősök hőse lesz, az elnöki szék első számú esélyese.

Hanem azután a szerencsésen átvészelt bajjal szemben egy másik tragédia támad, és elhomályosítja az elsőt, Woodrow Wilsont, az elnöki hivatal demokrata jelöltjét autóbaleset éri. Minden távíró a megdöbbentő hírt továbbítja, az újságok különkiadásai vastag betűs címmel közlik tudósításaikat az új szenzációról. Amerika népe nem mindennapi részvéttel várja az újabb híreket, s amikor később megtudja, hogy Wilson túlélte a szerencsétlenséget és várhatóan meggyógyul, a demokrata jelölt egyszeriben az érdeklődés középpontjába kerül. Az autóbaleset 1912-ben egészen új valami. Amerika elfelejti Rooseveltet, s a helyére Wilson, a műszaki haladás áldozata kerül. Amikor később, nyilván a reklámszakemberek sugallatára egyes újságokban találgatások merülnek fel, vajon nem csupán a demokrata jelölt ellen elkövetett egyfajta szokatlan, modern módszerekkel végrehajtott merényletről van-e szó, Wilson már birtokon belül van.

Őt választották meg az Államok huszonhetedik elnökévé. 435 szavazatot kapott, míg Rooseveltnek szégyenszemre mindössze 88 szavazattal kellett megelégednie. A merénylő Schrank, aki pisztolygolyójával a népszerűség csúcsára emelte, már nem segíthetett rajta. Áldozata vereségéről csupán hét évvel később, az elmegyógyintézet rácsai mögött értesült, 1919. január 6-án, Roosevelt halálakor.

Magányos és főként elmeháborodott gyilkosok ellen nincs védelem. A titkosrendőrség leleplezheti olyan politikai ellenállók szerteágazó összeesküvését is, akik merényletüket egy hadvezér alaposságával készítik elő, de aligha sikerül ártalmatlanná tennie a tömegből való szürke kisembert, aki szándékát senkivel nem közölte. Theodore Roosevelt figyelmeztetett a Czolgoszok fenyegető veszélyére, s közben ő maga is csak kivételesen nagy szerencsével úszta meg élve Schrank revolverlövését.

Ezután a merénylők mégiscsak békén maradtak egy ideig. Teljes húsz évig háborítatlanul élhettek és dolgozhattak az Egyesült Államok elnökei, míg aztán 1933-ban sor nem került a legnépszerűbb és a legeredményesebb politikát folytató amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt ellen elkövetett merényletre. Furcsa történet ez, s az indokolása szinte hihetetlen. A merénylet okát ugyanis minden valószínűség szerint a merénylő gyomorbántalmaiban kell keresnünk.

Florida, 1933. november tizenötödike. A nagyvilági Miami az Államok új elnökét várja. F.D. Roosevelt népszerű politikus volt, így hát, amikor 1932-ben győzött a választáson, mindenki azt remélte, hogy eredményes elnök is lesz. A város lelkesen készül az elnöki látogatásra.

Roosevelt megnyerte a választást, de hivatalba iktatására még várnia kellett. Volt néhány hét szabad ideje, elindult hát gyakori útjai egyikére. Florida volt a végállomás. Miami kikötőjébe a milliomos Vincent Astor Nourmahal nevű jachtján érkezett, amelyen tíz nyugalmas napot töltött a tengeren. Halászott, olvasott, pihent, vitatkozott politikai terveiről.

Kellemes, langyos este volt. Miami kicsípte magát, mintha karneválra készült volna. Virágfüzérek, lampionok, zászlók mindenütt, s néhány transzparens Roosevelt nevével. A Biscayne-parti Bayfront parkban katonazenekar játszik, nyüzsög a várakozók tömege, az elnöknek már régen itt kellene lennie. Aztán megérkezik a jacht, s az emberek felujjonganak. Roosevelt köszönti őket, kitűnő színben van, napbarnított, kipihent, elégedett és öntudatos. Beszáll a készenlétben álló Buickba, kalapját lengeti üdvözlésül. A kocsi a Bayfront Auditoriurrí felé tart, ahol Roosevelt beszélni fog.

Mintegy harminc perccel kilenc után végre megjelenik az autósor, az emberek elállják az útját, viharosan köszöntik elnöküket. Roosevelt egy kissé felemelkedik a nyitott kocsi hátsó ülésén, és üdvözli választóit. Csak röviden szól hozzájuk, megköszöni, hogy a választásokon támogatták. Az összezsúfolódott tömegen egy jelentéktelen külsejű ember furakodik át. Szemlátomást későn érkezett, mégis minél közelebb akar kerülni, de gorombán lökdösődik, még szóváltásba is keveredik valakivel, aztán a hullámzó sokaság elnyeli, s vagy tíz-tizenöt lépésnyire az elnök kocsijától veti fel ismét.

Roosevelt éppen befejezi beszédét, a Buick lépcsőjére felugrik Anthony J. Cermák, Chicago polgármestere. Ő is üdvözölni akarja az új elnököt, de jóformán még el sem kezd beszélni, amikor az iménti rendbontó, aki közben egészen az elnök közelébe ért, villámgyorsan revolvert ránt, s ötször rálő Rooseveltre.

Az emberek kezdetben tudomásul sem vették, hogy egyáltalában történt valami. A zenekar tovább játszott, a nézők kiáltoztak, s amikor a sok millió rádióhallgató a közvetítésben a lövéseket hallotta, senkinek eszébe sem jutott, hogy merénylet történhetett. Mindenki azt hitte, a tűzijáték sortüze ropog.

Csakhogy hermák polgármester a földre rogyott. Roosevelt testőre, Gennerich, aki tüstént odaugrott az elnök védelmére, látta, hogy a Rooseveltnek szánt lövések Cermákot érték, s még néhány embert a tömegben.

- Lelövök minden elnököt ! - rikoltotta még a merénylő, de akkorra már fogta is az elnök biztonságára kirendelt kétszáz főnyi rendőrkülönítmény néhány tagja.

Roosevelt fölegyenesedett, közölte, hogy semmi baja, félretolta az őt testével takaró Gennerichet, s kijelentette, nem akarja, hogy mások haljanak meg helyette.

Az eset további megítélése szempontjából meg kell ismételnünk: a merénylő öt revolverlövést adott le. Egy golyó a chicagói polgármestert, A. J. Cermákot érte. Két további golyó két férfit talált el, de mindketten csupán könnyebb fejsérülést szenvedtek. A negyedik áldozat, egy nő, rosszabbul járt, átlőtt mellkassal szállították kórházba. S végül az utolsó, ötödik sebesült megúszta egy karcolással. A tettest Joe Zangarának hívták, és ötlövetű 32-es Smith and Wesson pisztollyal tüzelt.

Giuseppe Zangarát kicsiny kora óta "il nono"-nak, vagyis törpének csúfolták magasnak éppen nem mondható termete miatt. Calabriai volt, 1900. szeptember 7-én született a dél-itáliai Ferruzzanban, szegény, iparosítatlan vidéken, a hírhedt dél olasz slumok, a nyomor és szociális bizonytalanság, a lépten-nyomon kést rántó, önérzetes férfiak hazájában. Kőművesnek tanult ki, mint egyébként ennek az országrésznek csaknem valamennyi férfia. S akárcsak az apja meg a többi, már a bölcsőben éhséggel és nyomorúsággal viaskodó, ádázul gyűlölte mindazokat, akiknek több jutott, akik a hatalom birtokában a kormányrúdnál, egyszóval a barikád túlsó oldalán álltak.

Alig kétéves, mikor meghal az anyja. A mostohája gyűlöli, mert egy éhes szájjal többet lát benne. Iskola helyett munkára kényszerül, hatéves korában már eltartja magát, egy parasztnál dolgozik. Kemény munka, de Calabriában senki sem ad ingyen senkinek egyetlen centesimót sem, ott mindenki szegény. Giuseppe kezdi tudomásul venni a szociális különbségeket, napról napra jobban gyűlöli a gazdagokat. A parasztnál nyomorúságos bért és silány kosztot kap, ezért elhatározza, hogy gazdát cserél. Tíz vagy tizenkét éves, s már egy téglaégetőben dolgozik, téglát cipel és fuvaroz, többet keres ugyan, de embertelenül nehéz körülmények között. És itt lepi meg először gyomorgörcs.

Később sokat vitatták Zangara betegségét, amely egyike volt a rögeszméjét kiváltó lelki indítékoknak. Gyomorbántalmainak valódi okát sohasem sikerült megállapítani. Sokan úgy vélekedtek, hogy csupán színleli a fájdalmakat, szükségét érzi az önsajnálatnak, jólesik neki, ha jobban szenved, mint a valóságban. Lehet, hogy Zangara csakugyan képzelt beteg volt, de egészen bizonyos, hogy lelki egyensúlya megbomlott.

Gyötrelméért kezdettől fogva "azokat ott fent" tette felelőssé. De hiszen egyszer majd bosszút áll rajtuk, megöli a királyt, az elnököket, a vezérigazgató urakat, akkor az után nyugalom lesz.

Tizenhét éves korában be kellett vonulnia katonának. A gyomorgörcseitől ugyan nem szabadult, de több ideje maradt arra, hogy elgondolkozzon a világ folyásán. Elhatározta, hogy megöli az olasz királyt, Viktor Emánuelt, erre azonban nem került sor. Rövidesen az Alpokba vezényelték, és az első világháború frontjain nem volt alkalma királyokkal találkozni. 1923-ban azután kivándorlóhajóra szállt. Mint sok más szicíliai, ő is azzal a reménységgel lépett ki a manhattani kikötőgátra, hogy az új hazában boldogabb élet várja.

Sejtelme sincs, hogy mit akar, zűrzavaros gondolatök kavarognak a fejében. Amint megtudja, hogy Amerikában nem király uralkodik, hanem elnök, elhatározza, hogy megöli. Coolidge elnök végül is biztosan tehet róla, hogy ő a nyomorgó, nincstelen olasz idült fájdalmakban szenved. Zangara csakhamar bekerül egy kőművespartiba. Az olaszok messze földön híres kőművesek voltak, sok felhőkarcoló nőtt az égig az ő kezük munkája nyomán. Giuseppe dolgozott látástól vakulásig, nem volt ideje gondolkozni. Magányos életet élt, nem ivott, nem dohányzott, nem járt lányok után. Jól keresett, rövidesen megtakarított néhány száz dollárt, és vett magának egy autót.

A szegény Nonóból igazi amerikai lett, akit nem lehetett megkülönböztetni a többi, tisztes folyószámlával és jó kocsival rendelkező, reményteljes jövőjű bevándorolttól. Csakhogy Nono Zangara nem tudott szabadulni a rögeszméjétől. Elhatározta, hogy szép sorjában megöli Coolidget, majd Honvert s végül Rooseveltet. Mikor erre alkalma adódott, szentül hitte, hogy maga a Gondviselés vezérli.

Joe Zangara már régen átkerült az élet napos oldalára, jövedelme lehetővé tette, hogy Floridába költözhessen, ahol egy született olasz számára kedvezőbb volt az éghajlat. Azután megtudta, hogy az elnök Miamiba készül. Fogta magát, s a helyi zálogházban az ott felejtett zálogtárgyak árverésén vett nyolc dollárért egy Smith & Wesson ismétlőpisztolyt meg tíz töltényt. Többre nem volt szüksége. Ötöt a dobba dugott, a többit pedig minden eshetőségre zsebre vágta.

Nono Zangara február 13-án szánta el magát a merényletre, tizenötödikén leadta az öt lövést, huszadikán bíróság elé állították, és egy hónappal később beültették a villamosszékbe. Az orvosi szakvélemény a minden elnök meggyilkolásával fenyegetőző tettest, "pszichopatának" nevezi, "akinek kényszerképzetei szemben állnak a fennálló társadalmi renddel".

Collins bíró olyan ítéletet olvasott fel, amely pontosan megfelelt a közvélemény elvárásának. Nono Zangarát gyilkosság kísérletéért és súlyos testi sértésért összesen nyolcvanévi szabadságvesztésre ítélte. A verdikt felolvasásakor Zangara hahotázni kezdett, s odakiáltott a bírának, miért nem adott neki mindjárt százat. De nemsokára elment a kedve a nevetéstől, Cermák polgármester belehalt sérüléseibe. Zangara most már valóságos gyilkos volt. Ismét bíróság elé kellett állnia, s Thompson bíró ezúttal halálra ítélte.

De hát nem inkább az elmegyógyintézet rácsai mögé való volt-e ez a meghibbant calabriai ?

Az utolsó pillanatig úgy viselkedett, mint valami reklámfilm hőse. Görcsösen játszotta a jobb jövőért életét áldozó vértanút. Valahol a tudata mélyén legalábbis megváltónak tartotta magát, de mindamellett olyan volt, mint egy megátalkodott kölyök. Elutasította a papot, hiszen csak a tulajdon személyiségében hitt. Mikor kora reggel kivezették a siralomházból, ellökte a fegyőrt, és kijelentette, hogy maga megy, mert egyáltalában nem fél a villamosszéktől. Főlényes nyugalommal bevonult a kivégzőhelyiségbe, és nevetve leült, életében utoljára.

Aztán körülnézett a helyiségben, és mélységes felháborodás fogta el. Az emberiség megváltója, a királyok és elnökök réme sérelmesnek találta, hogy nem hívtak tudósítókat, s az ő dicső halálát senki sem örökíti meg sem fényképen, sem filmszalagon. Amikor megnyugodott, a hóhér ráhúzta az érintkezős álarcot. Nono Zangara felháborodott kiáltással búcsúzott el a világtól:

- Na gyerünk ! Nyomd le már azt a gombot !

A hóhér szót fogadott.

Zangarát kivégezték, eltemették, s neve csakhamar feledésbe merült. De a Bayfront parkbeli eset mégis felbukkant egyszer még a történelem színpadán, és nagy port vert fel. Kétségek támadtak ugyanis afelől, vajon csakugyan Zangara volt-e Cermák gyilkosa.

1959-ben elbocsátották a fegyházból Roger Touhyt, az egyik amerikai gang vezérét, a legendás Al Capone egykori versenytársát, s a volt fegyenc az egykori események figyelemre méltó magyarázatát tárta a nyilvánosság elé.

A cseh származású Anthony J. Cermák 1931-ben lett Chicago polgármestere, tehát abban az időben, amikor a várost gengszterbandák tartották rettegésben. Mint később Robert Kennedy, ő is nyomban nagyszabású akcióba kezdett a szervezett gangek ellen, hadat üzent nekik s mindjárt kezdettől fogva győzött. Két év alatt Chicago utcáin mintegy kétszáz veszedelmes gonosztevő esett el. Legtöbbjük Al Capone bandájába tartozott.

Cermák gyors sikerére senki sem talált magyarázatot. Találgatások láttak napvilágot, mi lehet a polgármester és rendőrei sikerének titka. Az egyik változat szerint Cermák titokban szövetkezett a konkurens ganggel, amelyben Touhy volt a mindenható boss, és Touhy a chicagói rendőrséggel karöltve nekilátott az ellenséges banda megtizedelésének. Touhy később állítólag kijelentette, Cermák a szövetség fejében megígérte neki, hogy kinevezi Chicago rendőrfőnökévé.

Eddig azt tartották, hogy Cermák szerencsétlen véletlen következtében halt meg Roosevelt helyett, minthogy az elnöknek szánt golyó őt találta. Senki sem kételkedett ebben, még maga Cermák sem. Ezt bizonyítják Roosevelthez intézett utolsó szavai is, amelyek a miami Bayfront parkban álló síremléken olvashatók:

"Örülök, hogy én s nem Ön !"

Roger Touhy azonban kijelentette, hogy valamennyien tévedtek. A chicagói polgármestert nem Zangara lőtte le. Az új elnök üdvözlésére összegyűlt tömegben nem messze Zangarától ott állt a Capone gangjéből való felfegyverzett orgyilkos, s csak az alkalomra várt.

Amikor Zangara lövései nyomán pánik tört ki, a gengszter rálőtt Cermákra, és talált. Így álltak bosszút Al Capone legényei azon az emberen, aki nem félt háborút indítani ellenük.

Nincs más bizonyíték, mint Touhy nyilatkozata, de az egykori gengszterfőnök állítása logikus. Nono Zangarának ötlövetű forgópisztolya volt, tehát mindössze ötször lőhetett, s csakugyan öt golyót lőtt is ki. Csakhogy, mint később kiderült, a merényletnek nem öt, hanem hat sebesültje volt, Cermák polgármester, két férfi, egy nő, egy távolabb álló járókelő, és még egy nő. Egyikük testében tehát egy másik pisztolyból származó golyónak kellett lennie.

A boncolási jegyzőkönyv ennek az elméletnek helyességét bizonyítja, a Cermák tüdejében talált golyó 45-ös kaliberű volt, Zangara viszont bizonyíthatóan 32-es öbű revolverből lőtt. Ezt a revolvert meg is találta nála a rendőrség.

Gyilkos volt-e hát egyáltalában a Nonónak nevezett, boldogtalan Giuseppe Zangara ?

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...