Szarajevó 1919

 

Sötét udvaron haladnak keresztül. Az egyik oldalon felhalmozott ládák, a másikon egy nyomda kivilágított ablakai. Hátul egy alacsony barakképület, talán elhagyott raktár. Vaspántos ajtó. Átlépnek a küszöbön, s megállnak a homályos szentélyben.

Sötét falak, a sarokban két-három szék. A helyiség közepén fekete posztóval letakart asztal, rajta égő gyertya, feszület, tár, gránát. Az asztal mögött fekete csuhás alak áll, a fején kámzsa két kivágott szemnyílással. A három fiatalember, Trifon Grabez, Gavrilo Princip és Nedjelko Cabrinovic szorosan egymás mellé áll.

- Készüljetek fel az eskütételre !

A jövevények felemelik a fejüket. A sötét alak halálfejes zászlót tereget ki az asztalon. Egy férfihang halkan előmondja:

- Ismételjétek utánam ! Most, amikor az Egyesülés vagy Halál szervezete tagjává fogad, esküszöm a napra, amely melegít, a földre, amely éltet, a mindenható Istenre, őseim vérére, esküszöm a becsületemre és a tulajdon életemre, hogy ettől a pillanattól kezdve mindhalálig hűséggel szolgálom ezt a szervezetet, és mindenkor kész vagyok rá, hogy meghozzak érte bármilyen áldozatot. Becsületemre és életemre esküszöm, hogy minden parancsát feltétel nélkül teljesítem. Ítéljen fölöttem az Isten és társaim, ha ezt az eskümet tudatosan vagy akaratlanul megszegem…

Az eskütevők elismétlik az ismeretlen férfi szavait, aztán sorra aláírják az eskü szövegét. Még mielőtt közlik velük a számokat, amelyek a jövőben, a konspirációs kapcsolatban helyettesíteni fogják a nevüket, ugyancsak fekete kámzsában, belép a helyiségbe, a "vezér".

Szó nélkül kezet nyújt nekik, testvériesen megöleli őket, majd ugyanúgy, ahogy jött, eltűnik a függöny mögött.

- Készek vagytok teljesíteni a rátok bízott megtisztelő feladatot ? - kérdi a szertartás vezetője.

- Készek vagyunk ! - válaszolják szinte egyszerre.

Az álarcos ember felnyit egy "méreg" feliratú kis edényt, és mindegyiküknek átnyújt egy kapszulát.

- Ez ciánkáli - mondja magyarázatul. - Azonnal hat, fájdalom nélkül. Lenyeled, és többé nem tudsz semmiről. Csak a halottak tudnak hallgatni. Egyesülés vagy halál !

Szentségként veszik át kezéből a mérget, és viszonozzák a köszöntést. - Egyesülés vagy halál !

Aztán kilépnek az éjszakába, és egyszerre magukra maradnak. Gavrilo Princip, Trifko Grabez és Nedjelko Cabrinovic, éppen az imént tettek ünnepélyes esküt, hogy meggyilkolják az osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget.

Az Ápisznak nevezett Dragutin Dimitrijevic már évekkel korábban központi alakja volt annak az akciónak, melyet a Haza Megmentése elnevezésű titkos egyesület szervezett Sándor király és felesége, Draga Masina ellen. Vezére volt a belgrádi Konakot megrohamozó összeesküvők rohamosztagának, megsebesült, de felgyógyult, és nem egészen tíz évvel később ismét ott állt a szarajevói merénylet hátterében.

Ő és társai segítették trónra Sándor utódát, Karadjordjevic Pétert, s érthetőleg hálára kötelezték, sikeres pályafutásuknak tehát semmi sem állt útjában, tiszttársaikon kívül. Ezek nem akartak gyilkosokkal együtt szolgálni, ezért az egykori összeesküvők titokban továbbra is összejártak, eleinte csak védekeztek a támadások ellen, később azonban kezdtek tevékenyen érdeklődni a politikai események iránt, megalapították az Ujedinjenje ili smrt - Egyesülés vagy Halál - nevű szervezetet, és újból beleszóltak a történelembe.

Dragutin Dimitrijevic ízig-vérig összeesküvő volt. Péter király uralkodása idején a szerb titkosszolgálat főnöke lett, majd vezérkari ezredessé léptették elő, s ezzel ellenőrizhetetlen pozícióba került. Balkán-szerte. ügynökök százaival rendelkezett, és jelentős hatalom összpontosult a kezében.

Elhatározta, hogy ezt a hatalmat politikai program megvalósítására használja fel, egyesíti a délszlávokat a Habsburg-monarchia ellen. Eleinte fantasztának tartották, de azután 1912-ben az első balkáni háborúban a szerbek, a bolgárok, a montenegróiak és a görögök együttes harcban győztek a törökök ellen, és az Ápisz gondolata már nem is tűnt annyira megvalósíthatatlannak. Mikor pedig egy évvel később, a második balkáni háborúban a szerb ezredek még Macedóniát is megszerezték, úgy látszott, semmi sem áll többé a terv kivitelének útjában. Ápisz ezredes megkezdte a rejtett fronton vívandó harcot.

Az 1903-as véres belgrádi puccsban Vojislav Tankosic hadnagy tüntette ki magát, ő gondoskodott a gyűlölt "princek", a királynő fivéreinek megsemmisítéséről, még aznap éjjel egy kivégzőosztag puskacsövei elé állította Nikola és Nikodém Lunjevicet. A Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet után a neve a világlapok első oldalára került, a szerb kormánynak küldött osztrák-magyar ultimátum szerint ugyanis ő volt a merénylet szervezője. A rosszul tájékozott újságolvasó szemében tehát az első világháború tulajdonképpeni elindítója Tankorié. Pedig nem az őrnagy játszotta a vezető szerepet az Egyesülés vagy Halál titkos szervezetben, amelyet általában Fekete Kéznek neveztek. A szervezet fő stratégája és vezére Ápisz ezredes. Az ő vezetése alatt vált a Fekete Kéz jelentős politikai tényezővé.

És nem ez volt az egyetlen. Testvérszervezetei, a Mladá Bosna és a dalmát Val szintén a harc radikális módszerei mellett döntöttek. Mialatt az osztrák-magyar kormány igyekezett konkolyt hinteni a szerbek és horvátok közé, a titkos szervezetek tovább fegyverkeztek. Csakhamar megmutatkozott az eredmény.

Bosznia és Hercegovina bekebelezése után Ferenc József császár szemleútra indult. s ez az út csaknem az életébe került. 1910. július 3-án, Mostarban Bogdan Zerajic kibiztosított pisztollyal várta, hogy agyonlője. Sikerült is feltűnés nélkül a császár közelébe férkőznie, de az utolsó pillanatban elhagyta a bátorsága, és nem húzta meg a ravaszt.

Ám alig két héttel azután, 1910. július 15-én már újra lövésre készen várakozott Szarajevóban a Miljacka folyó hídján, ezúttal Marijan Varesanin tábornok tartományi kormányzó hintójára. A tábornok az új nemzetgyűlés (sabor) első, megnyitó üléséről érkezett szárnysegédével, Wolfgang Heller őrnaggyal. Zerajic, ismét közvetlen közelről, öt golyót lőtt ki a kormányzóra, de mind az öt célt tévesztett. A hatodik golyót megtartotta magának. A hídon halt meg anélkül, hogy a feladatot teljesítette volna, mégis hőssé s a többiek példaképévé vált, feltámasztotta a rigómezei mítoszt.

A törökök Murad szultán vezetése alatt 1389. június 28-án a rigómezei csatában legyőzték a szerb sereget. A szerbek vezére, Lazar elesett, de a győzelmet a török szultán sem élte túl. Az ütközet előtt vagy talán a csata közben Milos Obilic szerb dalia behatolt a török táborba, belopózott a szultán sátrába, és kardjával keresztüldöfte az ellenséget. Hőssé lett, zsarnokölővé. A kegyetlen elnyomás évszázadaiban (a török hódoltság kerek ötszáz évig tartott) az esemény mítosszá, (Szent Vitus napja, Vidov dan pedig a szerb hazafiak kettős emléknapjává vált), ezen a napon emlékeztek meg szabadságuk elvesztésének évfordulójáról, felszítva a bosszúállás kötelességének érzését, és ekkor ünnepelték a hős merénylőt. Ötszázhuszonöt évvel később, június 28-án, Szent Vitus napján követték el a szarajevói merényletet.

A forradalmi ifjúság szervezkedett. Vladimír Gacinovicnak a fiatalok egyik vezérének el kellett hagynia a hazáját, mert különben börtön várt volna rá. Svájcba menekült, ott folytatta tanulmányait, s ott került kapcsolatba orosz forradalmárokkal, hogy aztán egy idő múlva álnéven és hamis okmányokkal ismét Szarajevóban tűnjön fel. Danilo Ilic tanító és órás, tökéletes technikusa a forradalomnak, a bombák és a harci módszerek kitűnő szakértője. Oskar Tartatja egyike azoknak, akik 1912-ben részt vettek a zágrábi egyetem diákjainak gyűlésén, amelyen a nemzeti egyesülésért tüntettek.

A diákok harcba szálltak a rendőrséggel, az iskolákban sztrájkoltak, a kormány, tehát megtorló intézkedésekre szánta el magát, eltörölte a horvát alkotmányt, és Slavko Cuvaj személyében széles körű teljhatalommal felruházott kormánybiztost nevezett ki. A forradalmárok nyomban fontolóra vették a lehetőségeket, miként szabadulhatnának meg tőle.

Luka Jukic eltökélte magát, jelentkezett Ápisznál, s az Tankosic őrnagy terroristaiskolájába utasította. Megtanították pisztollyal lőni, és bombákkal bánni, kapott fegyvert és áldást az útra. A szervezet azután átcsempészte a határon, s ő, egyenesen Szarajevóba sietett. Az úrnapi körmenet alkalmával akarta lelőni Cuvaj bánt, de amikor már csaknem célba vette, visszahőkölt. Később azt mondta, attól félt, hogy esetleg a menetet néző gyerekek valamelyikét találja el.

Tervét azonban nem adta fel. Két évvel később újra megleste Cuvajt, amikor az épp egy ünnepségről volt hazatérőben. A bán nem egyedül ült a kocsiban, vele volt a felesége és az adjutánsa, Ivo Hervoic. Luka Jukic a gyalogjárón állt, és amikor az automobil az utcasarkon befordult, megnyomta a ravaszt. A golyó azonban nem Cuvaj bánt találta el, hanem az adjutánsát. Hervoic tizennégy nap múlva meghalt, Jukivnak nem maradt több alkalma, hogy a hibát jóvátegye, a rendőrség üldözőbe vette, ő védekezett, agyonlőtt még egy Borscak nevű rendőrt, és többet megsebesített üldözői közül, de végül mégis utolérték, és letartóztatták. A bíróság halálra ítélte, de kegyelmet kapott, s a büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták. A forradalmárok többször is tervbe vették a kiszabadítását, de egyik tervüket sem sikerült megvalósítaniuk.

Stjepan Dojcic, Ludbregban született, szobafestőnek tanult ki, majd kivándorolt Amerikába, ahol több emigráns egyesület munkájába is bekapcsolódott. Három év múlva visszatért Horvátországba, hogy meggyilkolja a zsarnok Cuvajt. 1912 őszén érkezett Zágrábba, és azonnal Cuvaj nyomába szegődött, de sehogy sem tudott a közelébe férkőzni, a rendőrség éberen őrködött a kormánybiztos felett. Dojcic szakadatlanul a sarkában volt kiszemelt áldozatának, még Budapestre, Triesztbe, Ruméba is követte, egy teljes fél éven át igyekezett pisztolyvégre kapni, de eredménytelenül. Így aztán az új horvát bánra, Ivan Skerlecz báróra lőtt rá, és megsebesítette a kezén.

A bíróság előtt kijelentette:

- Amerikában teljes a politikai szabadság. Bennünket, horvátokat és szlovéneket megfosztottak tőle. Megraboltak mindenünktől, az élethez való jogunktól is. Kínában is nagyobb ma a szabadság, mint nálunk. Elvették még a már amúgy is megnyirbált önkormányzatunkat is. Minden fontos állást a magyarok foglaltak el. Nem marad számunkra más, mint kivándorolni Amerikába. Nincs sem gyülekezési szabadságunk, sem szabad sajtónk. Ha erről az amerikaiak tudnának, és ha látnák, milyen megadóan viseljük ezt az elnyomást, megvetnének, mint az oktalan barmot.

Egyre több fiatalember lépett be az ellenzéki egyesületekbe. 1914 májusában Jakov Sefer, a kereskedelmi akadémia hallgatója merényletet kísérelt meg Salvator főherceg és Skerlecz bán ellen. Megleste a két potentátot a zágrábi nemzeti színház előtt, pisztolyt rántott, de még mielőtt elsüthette volna, egy a közelben álló titkos ügynök lefegyverezte.

Az Omladina forradalmi csoport Gacinovic vezetése alatt (aki Svájcból irányította társait) Potioreknek, Bosznia és Hercegovina tartományi főnökének meggyilkolását vette tervbe. Erre az akcióra azonban nem került sor, mert csakhamar egy ennél sokkal érdekesebb lehetőség merült fel, magának a trónörökösnek, Ferenc Ferdinánd főhercegnek kellett Boszniába látogatnia.

1914 márciusának vége táján a zágrábi Istina napilapban apró betűs hír jelent meg arról, hogy a szarajevói körzetben a nyári hónapokban az osztrák-magyar hadsereg hadgyakorlatra készül Ferenc Ferdinánd főherceg személyes vezetése alatt. Jovan Varagic, költő fedezte fel a hírt, s mert tudta, hogy a belgrádi Mladá Bosna a trónörökös elleni merénylet lehetőségeit fontolgatja, kivágta a jegyzetet. Pusara magisztrátusi hivatalnok azután felragasztotta egy papírlapra, kalligrafikus írással ráírta, hogy "Zdravo", borítékba tette, és elküldte Nedjelko Cabrinovicnak a következő címre: Arany Pulyka vendéglő, Zöld tér, Belgrád. Cabrinovic még aznap, amikor kézhez kapta, továbbíttatta a levelet a szervezet főnökének, Ápisznak.

Nem tételezhetjük fel, hogy ez a hír meglepte Dimitrijevicet, hiszen a szerb hírszolgálat főnöke minden bizonnyal hamarabb értesült a készülő hadgyakorlatról, mint egy zágrábi újság szerkesztője, de Ápisz nem akart semmit elhamarkodni. A többiek nem voltak ilyen türelmesek. Ilic hamis útlevéllel azonnal Svájcba utazott, hogy ott Gacinovictyal előkészítse a tervet.

Belgrádban azonban megelőzték. Cabrinovic nyomdász. Gavrilo Princip, Milan Ciganovic és Trifko Grabez diákok szövetkeztek Tankosic őrnaggyal. Ápisz, az előrelátó stratéga, mint mondják, még előzőleg biztosította magát az esetleges következmények ellen. Feltételezte, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg erőszakos halála messzemenő következményekkel járhat. Világháborúra azonban természetesen ő sem gondolt.

A szarajevói merénylet problematikájával foglalkozó szerzők többsége állítólag (kb. háromezer ilyen közlemény jelent meg) megemlít egy epizódot, amely a diplomácia kulisszái mögött zajlott le, és igaz voltában vagy legalábbis valószínűségében sokáig senki sem kételkedett. Ápisz ezredes állítólag még mielőtt az akció megindításához beleegyezését adta volna, kapcsolatba lépett a belgrádi orosz katonai attaséval, Viktor Alekszejevics Artamonovval, és egy hosszabb baráti beszélgetés során megkérdezte tőle, mi lenne az orosz kormány álláspontja abban az esetben, ha Szerbia háborús konfliktusba keveredne Ausztria-Magyarországgal.

Ápisz ugyan hangsúlyozta, hogy kérdése csupán akadémikus jellegű, pusztán az ő személyes kíváncsiságát tükrözi, és semmiféle kapcsolatban sem áll a jelen politikai eseményeivel, de beszélgetés közben, amely mindvégig a diplomácia síkján maradt, és nem lépte túl az óvatos puhatolózás kereteit, mégis, mintegy mellékesen, megemlítette Ferenc Ferdinándot. Artamonov attasé állítólag azonnal értett a szóból, s mielőtt elbúcsúztak, még megkérdezte:

- Vannak megbízható emberei ?

- Három férfi - mondta Ápisz. - Osztrák állampolgárok. Boszniaiak.

- Rendben van, várjon néhány napig a válaszra.

A beszélgetés után nyomban a hivatalába sietett, rejtjelezte a hírt, és továbbíttatta Pétervárra. Mikor három nap múlva megjött a válasz, ismét megjelent Ápisz dolgozószobájában.

A társalgás jó ideig az időjárás körül forgott, sorra vették a belgrádi diplomáciai körök pletykáit, a cári katonai attasé azonban váratlanul nyíltan felteszi a kérdést, mi Péter király álláspontja.

Ápisz azonnal kész a felelettel

- Az nemsokára lemond !

Artamonov szemrebbenés nélkül fogadja a választ, majd megkérdi, akkor hát, mint vélekedik az akcióról a trónörökös őfensége, Sándor főherceg ?

- Engedelmeskedni fog ! - feleli nyersen a szerb titkosszolgálat főnöke.

Úgy látszik, Artamonov számára ettől a pillanattól kezdve minden világos. A hallottak után állítólag egy táviratot vett elő a zsebéből, szétterítette, de nem adta oda Ápisznak, maga olvasta fel a történelmi nevezetességű mondatot:

- Marchez ! Si I'on vous attaque, vous ne serez pas seuls ! Vágjanak neki. Ha megtámadják önöket, nem maradnak magukra !

Az orosz kormány döntését a cár nagybátyjának, Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegnek, a pánszláv gondolat ismert szószólójának politikai beállítottságával magyarázták, aki abban az időben még a cári hadsereg főparancsnoka volt.

Dimitrijevic ezredes meg volt elégedve az eredménnyel, és jelt adott az akció megindítására. Princip, Grabez és Cabrinovic mindjárt másnap betéptek abba a bizonyos, fekete posztóval ékesített helyiségbe, hűséget esküdtek az Egyesülés vagy Halál szervezetnek, és megfogadták, hogy megölik Ferenc Ferdinánd főherceget.

Néhány szerző megpróbálta még plasztikusabban megrajzolni a terv orosz jóváhagyásának jelenetét, belevonták Artamonov helyettesét, Alekszandr Ivanovics Verhovszkijt és a belgrádi orosz követet, Nyikolaj Hartwigot, sőt egyesek még az orosz külügyminisztert, Szazonovot is.

Történelmi dokumentumokkal nem lehet igazolni ezeknek az állításoknak az igaz voltát, bár ismeretes, hogy Ápisz rendszeres kapcsolatot tartott fenn Artamonovval és helyettesével, Verhovszkijjal, s az is valószínű, hogy mint a vezérkar hírszerző osztályának főnöke, bizalmas információkkal látta el a cári hatalom diplomáciai képviselőit, amiért Artainonovtól bizonyos anyagi támogatásban részesült. Az az állítás, hogy a Ferenc Ferdinánd főherceg ellen elkövetett szarajevói merényletet a cári vezérkar kezdeményezte, éppen olyan semmivel meg nem alapozott feltételezés, mint a "történelmi jelentőségű" francia szövegű távirattal fűszerezett jelenet.

Ugyanilyen légből kapott állítás az is, hogy a merénylet szabadkőművesek nemzetközi összeesküvésének a műve, s hogy Gavrilo Princip a merénylet előtt Párizsba ment szakmai kiképzésre, ahol a Le Grand Oriont szabadkőműves-páholytól pontos utasításokat és talán anyagi eszközöket is kapott a támadás végrehajtására. Az indíték állítólag kézenfekvő, Ferenc Ferdinánd főherceg a szabadkőművesek megrögzött ellensége volt, s ezért kellett eltávolítani.

Van azonban más példa is a merénylet ódiumának elvtelen másra hárítására. Hitler és a náci propaganda mestere, Goebbels, szintén megpróbálták a maguk szükségletei szerint megvilágítani a szarajevói merénylet hátterét. A hivatalos náci napilap, a Völkischer Beobachter, 1936. január 8-án megjelent cikke szerint Gavrilo Princip nemcsak szabadkőműves volt, hanem zsidó is. Később, nyilván a propaganda igényeinek megfelelően, egy titokzatos Susley nevű őrnagyra hárították a felelősséget. Amikor pedig Hitler Wehrmachtja Jugoszláviát vette célba, Hitler történelemmagyarázói azt állították, hogy a szarajevói merényletért a brit Secret Service felelős.

De ahogy nincs kézzelfogható bizonyítéka annak az állításnak, hogy, Gavrilo Princip csupán akkor hajtotta végre a merényletet, miután az orosz cári vezérkar jóváhagyta a tervet, ugyanúgy hiányoznak a többi ehhez hasonló feltevést igazoló okmányok is.

A merénylők első állomása azon a hosszú úton, amely a tervtől a megvalósításig vezetett, a topcideri katonai kiképző tábor volt. Ápisz parancsot adott Tankosic őrnagynak, az pedig elrendelte, hogy Princip, Grabei és Cabrinovic tanulják meg a pisztolylövést, a bombák kezelését és a pontos gránátdobást.

Május huszonhetedikén a három merénylő már ismét Belgrádban van, ahol utazásuk előestéjén Ciganovic a Zöld Koszorúhoz címzett vendéglő előtt hat gránátot és négy revolvert ad át nekik, valamint minden revolverhez hét-hét töltényt. Grabez, és Princip azután Princip szobájába ment, s a fegyvereket az ágyba, a párna alá rejtették. Másnap reggel mindhárman hajóra szálltak, s elindultak Szabácsba.

Ápisz szervezetének feladata volt, hogy a merénylőket átcsempéssze a határon, de az országon át való feltűnésmentes utazásukat is lehetővé kellett tenni. A határ menti Szabácsban a 137-es számú embernek, Rade Popovic határőr kapitánynak, Ápisz ezredes hírszerző tisztjének kellett róluk gondoskodnia.

Délután négy tájban érkeztek meg, de a kapitányt (némelyek szerint őrnagyot) csak este találták meg az Amerika nevű fogadóban, a kártyázók között. Átadták neki a megbeszélt jelzésű lapokat, megháltak az Amerika-fogadóban, fegyvereiket éjjelre a kályhába rejtve, amelyben természetesen nem fűtöttek, s reggel átvitték őket Loznicába, ahonnan át kellett lépniük a határt.

Loznicában már várta őket Prvanovic határőrtiszt, azt tanácsolta, hogy váljanak külön, és segítségükre volt a határ átlépésében. Mint valami stafétabotot, úgy adták át őket éjjel egymásnak az összekötők, így aztán reggelre már boszniai területen voltak, messze maguk mögött hagyva a veszedelmes határt, felültek a paraszt Stepanovic szekerére, fegyvereiket a bakülés alá rejtették, s rendben megérkeztek Tuzlába.

A szervezet itt is biztos rejtekhelyről gondoskodott számukra. Misko Jovanovic negyvenéves, huszárbajuszos férfiú egyike a helybeli "arisztokráciának", a városi bank igazgatósági tagja, több egyesület elnöke, legkevesebb négyszázezer van a bankkontóján, s az övé Tuzla első mozija.

Kora reggel megállt a háza előtt a szekér, a paraszt kirángatta Jovanovicot az ágyból, kirakta a fegyvereket a konyhaasztalra, s közölte vele, hogy a fegyverek tulajdonosai reggel kilenckor várni fogják a Szerb Olvasóteremben.

Miután az így megbeszélt találkozás megtörtént, a merénylők Jovanovic házába mentek, és megvitatták, hogyan juttassák el a fegyvereket Szarajevóba. A mozi tulajdonosnak nem volt nagy kedve a fegyverrejtegetéshez, de nem maradt más választása, meg kellett őriznie a veszedelmes rakományt, amíg sikérül biztonságos módon a rendeltetési helyére juttatni. Több mint valószínű volt ugyanis, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg látogatása előtt a város határán a csendőrség általános személymotozást tart.

Jovanovic félt bármit is kezdeni, így aztán megegyeztek, hogy a fegyvereket pár nap múlva az összekötő veszi át. Egy nyitott skatulya Stefanija cigarettával fogja magát igazolni. Jovanovic egy dobozba rejtette a muníciót, átkötötte madzaggal, s az ebédlőszekrény egyik fiókjába dugta.

Közben a merénylők már Szarajevóban voltak, Princip értesítette Ilic tanítót a fegyverek hollétéről, megszállt nála az Oprkanj utca 3. alatt, sőt még rendőrileg is bejelentkezett, azután elküldte őt Tuzlába. Ilic csak június 14-én állított be Jovanovichoz, de a fegyvereket nem vitte el. Rábeszélte a tiszteletre méltó mozi tulajdonost, hogy a biztonság kedvéért egészen Dobojig szállítsa el őket ő maga. Elvégre nincs az a csendőr, aki egy köztiszteletben álló és vagyonos vállalkozót meg merne motozni.

Jovanovic beleegyezett. Felült a reggeli vonatra, megérkezett Dobojba, ahol Ilicnek várnia kellett volna rá, de mivel a tanító sokáig nem jött, maga vitte el a pisztolyokat és bombákat rejtő dobozt Vuk Jaksic szabóhoz. Utána még egy ideig a városban őgyelgett, s mert a fiatalembert sehol sem találta, kiballagott az állomásra, hogy hazautazzon. Ott végre találkozott Ilictyel, s odasúgta neki, hol találja a fegyvereket.

Ilic átvette a dobozt, s visszautazott Szarajevóba, de már az Ali pasa hídnál kiszállt, megvárta az ilidzai helyiérdekűt, és szerencsésen hazaért. A muníciót az alá az ágy alá rejtette, amelyben Princip aludt. Ilic az akció helybeli vezetője volt, neki mint fő szervezőnek a háttérben kellett volna maradnia, megbocsáthatatlan hiba volt tehát, hogy a merénylőt a saját házában szállásolta el.

A merénylőknek még csaknem két hetet kellett várniuk, míg a napjuk elérkezett. Közben megtudják, hogy Péter király lemondott fia, Sándor főherceg javára, kétségek közt gyötrődnek, vajon az ilyen nagy horderejű esemény nem lesz-e befolyással a tervükre, egyre idegesebbek, nem bírnak aludni izgalmukban, várják, nem jön-e Belgrádból új utasítás.

Minden marad a régiben.

Szarajevóban rajtuk kívül még hárman állnak készen az akcióra, azok, akiket eredetileg a Potiorek elleni támadással bíztak meg, Mehmedbasic, Cubrilovic és Popovic. Ilictyel együtt egy hatszáz méter hosszú útszakaszon hét felfegyverzett merénylőnek kell állnia. Ferenc Ferdinánd főherceg mindenre elszánt lövészek sorfalán fog áthaladni. Nincs tehát semmi esélye.

Huszonnyolcadikán reggel, Szent Vitus napján a merénylők még egyszer találkoztak a Vlajnic-cukrászdában. IIic ismét hangsúlyozta az akció jelentőségét, utalt a körülmények végzetes találkozására, éppen Vitusnapkor ölik meg Ferdinándot, annak az ünnepségnek napján, amelyet évszázadok óta először tarthatnak meg ismét az immár felszabadított Rigómezőn. Ezután az asztal alatt átnyújtotta Grabeznak a bombát, a többieknek pedig a fegyvereket, és kiosztotta a feladatokat. Egymás után elfoglalták Apel rakparti őrhelyüket. A trónörökösnek és kíséretének ugyanis kétszer egymás után végig kellett haladnia a rakparton, szükség esetén tehát megismételhették a támadást.

Ferenc Ferdinánd von Habsburg-Este, jelentős európai személyiségnek számított, s habár még csak trónörökös volt, rövidesen nemcsak osztrák császárrá és Magyarország apostoli királyává, hanem Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlovénia, Halics, Bosznia és Hercegovina… stb. uralkodójává is kellett lennie.

A Habsburgok már a tizenharmadik század óta kivételes pozíciót töltöttek be Európában, több mint hétévszázad óta uralkodtak és háborúskodtak, politikával, diplomáciával, erőszakkal, de körültekintően kötött dinasztikus házasságokkal is egyre gyarapították befolyásukat és az uralmuk alá tartozó területeket. A hatalmas dinasztia feje egyelőre Ferenc József volt, ám hamarosan Ferenc Ferdinánd von Habsburg-Estének, kellett volna őt felváltania a trónon. Ferenc József császár öreg volt, nem vehetett részt az 1914-ben Bosznia és Hercegovina területén tervezett nagy hadgyakorlatokon. A trónörökösnek kellett őt helyettesítenie éppen úgy, mint egy évvel korábban a Csehországi manővereken.

Ferenc Ferdinánd két okból szánta el magát a boszniai útra. Mindenekelőtt a politikai helyzet kívánta meg ezt, a boszniai szerbek ugyanis a győztes Balkán-háborúk után kezdtek mind határozottabban szembefordulni Béccsel, s a trónörökös úgy vélte, hogy látogatásával megszilárdítja a Habsburg-ház tekintélyét.

Volt aztán még egy más, merőben személyes oka is. Feleségének, Hohenberg Zsófia hercegnőnek, született Chotek grófnőnek ezúttal kellett volna első ízben részesülnie, a császárnét megillető hódolatban. Ferenc Ferdinánd így akart legalább részben elégtételt adni a feleségének, azért a sok megaláztatásért, amelyet a származására nézve nem egyenrangú, mindössze a Chotek grófok ősi családjából való Zsófiának naponta el kellett szenvednie.

Ferdinánd és Hohenberg Zsófia fia, Max Hohenberg azonban később kijelentette, hogy anyját egészen más ok késztette a szarajevói útra. Aggódott szeretett férjéért, mert tudta, hogy a boszniai utazás milyen kockázattal jár.

Ferenc Ferdinánd száztizenkét, legelőkelőbb származású nemesi őssel büszkélkedhet, akik közül hetvenegy német, húsz lengyel, nyolc francia és hat más nemzetiségű, a trónörökös tehát Habsburg a javából, s mégis a dinasztia enfant terrible-jének tartják. Egyes hírek szerint a fejében nincs valami rendben, sőt neves publicisták (mint pl. Seton-Watson) abbeli véleményüknek adnak kifejezést, hogy a trónörökös paralízisben szenved. A dinasztia szeniorjának, Ferenc József császárnak ezek után minden bizonnyal joggal támadnak kételyei unokaöccse beszámíthatóságát illetően, amikor a harminchat éves agglegény, végre házasságra szánja el magát.

Ferdinánd nagybátyjának, Ferenc József császárnak a fejében hosszú éveken át még véletlenül sem fordul meg a gondolat, hogy unokaöccse egyszer majd az osztrák-magyar trón örököse lehetne. Hiszen itt van Rudolf főherceg, a Habsburg-család reménysége. Ferdinánd, a császár fivérének, Károly Lajos főhercegnek a fia, járja a világot, és még csak nem is sejti, mi vár rá.

Aztán bekövetkezik a tragédia. Rudolf trónörököst és kedvesét, a tizenkilenc éves Vetsera bárónőt holtan találják a mayerlingi vadászkastélyban, és Károly Lajos főherceg lesz a trónörökös. Ferenc Ferdinánd, a főúri szeladon gondtalanul szórakozik tovább nagyvilági köreiben. Amikor mintegy huszonhat évesen hazatér hosszú világ körüli útjáról, az orvosok megállapítják, hogy súlyos tüdőbajban szenved, ugyanabban a halált hozó kórban, amely már anyját, Mária Annunciatát is elvitte.

A bécsi udvar egykettőre lemond a betegről, de az orvosok nem adják fel a harcot. Ferenc Ferdinánd az egyiptomi Heliopoliszban gyógyíttatja magát, s a száraz, forró levegő, amely már annyi reménytelenül beteg embert meggyógyított, át is visszaadja az életnek. 1896-ban, éppen a Níluson hajózik, amikor értesül apja haláláról, elutazik Bécsbe, s mit az osztrák-magyar trón újdonsült várományosa fogadja leendő alattvalói hódolatát, azután megy vissza Egyiptomba, mert még utókezelésre van szüksége. Nemsokára teljesen gyógyultan visszatér, és a bécsi udvar már újra kénytelen számolni vele. A császár és az udvarmester eldöntik, legfőbb ideje, hogy a Habsburg-trón örököse megnősüljön, elvégre a dinasztia fennmaradásáról és hatalmának megőrzéséről van szó.

Egy időben szó volt róla, hogy Ferenc Ferdinánd érdeklődik Edward angol király lánya, Mary hercegnő iránt, az után kiderült, hogy ez az érdeklődés nem komoly. Összeállították hát az európai arisztokrata családok, számba vehető menyasszonyjelöltjeinek listáját, s várták, hogy a trónörökös válasszon. Ferdinánd csakugyan mind gyakrabban kezdett feltűnni Frigyes főherceg pozsonyi palotájában, ahol Izabella anyafőhercegnő prezentálta a maga nyolc eladósorban levő, atyai részről a Habsburg-Lotharingiai-ház toscanai ágából való, tehát megfelelő családfával rendelkező leányát. lzabella főhercegné lány korában porosz hercegnő volt. Lányai remélhették, hogy valamelyikükön megakad a trónörökös szeme, a kedves mama örökös izgalomban élt, hogy vajon melyik lesz az, míg aztán egy napon olyan leleplezésre került sor, amely Izabellát ágynak döntötte, a bécsi udvarban meg valóságos pánikot keltett.

Ferenc Ferdinánd teniszezett, s a pályán vagy az öltözőben felejtette az óráját. Egy lakáj megtalálta, s átadta a ház úrnőjének, Izabella főhercegné pedig felnyitotta, lévén rettentő kíváncsi, vajon megtalálja-e benne legidősebb lánya, Mária Krisztina fényképét. Kis híján elájult, mikor az óra hátsó fedelét felkattintva a tulajdon udvarhölgyének, Chotek Zsófia grófnőnek képére bukkant.

Később kitudódott, hogy Ferdinánd és Zsófia 1895-ben találkoztak először egy prágai bálon, és az óta leveleztek. Amikor a trónörökös Egyiptomból visszatért, éppen a pozsonyi palota vált találkozásaik színhelyévé. Izabella főhercegné még aznap elbocsátotta szolgálatából Chotek grófnőt, Ferenc Ferdinánd azonban nem szándékozott lemondani róla. Kijelentette, hogy végre megtalálta azt a nőt, akit szeret, és ha törik, ha szakad, feleségül veszi. Az udvari etikett szempontjából az efféle rangon aluli házasság elképzelhetetlen volt. Az osztrák-magyar trón örököse házasságot köthetett egy hercegnővel, de nem holmi jelentéktelen udvarhölggyel.

Ferenc József császár s főként főudvarmestere, Montenuovo herceg mindent elkövettek, hogy a trónörököst jobb belátásra bírják, de Ferdinánd hajthatatlan volt. Kénytelenek voltak kompromisszumot kötni, az osztrák-magyar trón örököse, Ferenc Ferdinánd még az esküvő előtt áll morganatikusnak jelenti ki leendő házasságát. Ferenc Ferdinánd igent mondott, nem volt más választása. 1900. április 8-án a Hofburg kistermében a császár és a főhercegek jelenlétében ünnepélyes esküt tett, hogy Chotek grófnővel tervezett házasságát rangon alulinak ismeri el, az ebből a frigyből származó utódok elvesztik az osztrák-magyar trón öröklésének jogát, s nem tarthatnak igényt a címmel járó kiváltságokra sem, Ferdinánd felesége nem kaphatja meg a főhercegnéket megillető tiszteletet, s leendő gyermekei az ő s nem az apjuk nevét kötelesek viselni.

Három nappal e megalázó formalitások után a harminchat éves Ferenc Ferdinánd házasságot kötött a harminckét éves Chotek Zsófiával. Az esküvőre egyetlen Habsburg sem ment el, még a trónörökös fivérei is távol maradtak. A császár csupán üdvözlő táviratot küldött azzal a szűkszavú értesítéssel, hogy Chotek Zsófiának kegyesen a Hohenberg hercegnői címet adományozta.

A fiatal házasok mézesheteiket Konopiste várában töltötték, a boldog napok elmúltával azonban vissza kellett térniük a bécsi udvar ellenséges légkörébe, ahol a trónörökös feleségének lépten-nyomon éreznie kellett, hogy nem való a Habsburgok közé. Ferdinánd a felesége mellé állt, s csakhamar kínosan feszült viszonyba került a többi főherceggel, ezért örömmel kapott az alkalmon, hogy mint a császár helyettese részt vehet a boszniai hadgyakorlatokon, a szerepével járó szokásos fényes külsőségek között.

Csakhogy már a kezdet kezdetén nehézségek merültek fel. A boszniai hegyekben a mintegy hetvenezer főnyi cs. és kir. hadseregnek színlelt ütközetet kellett bemutatnia, amelynek során az osztrák-magyar haderő legfőbb felügyelője s egyben a trónörökös előtt tanúságot kellett tennie arról, hogy egységei készek életüket áldozni urukért és császárukért s annak családjáért. De még jóval az első támadást bevezető kürtszó előtt megszólaltak a diplomaták.

Mikor a szerb kormány tudomást szerzett nagy és kellemetlen szomszédja szándékáról, kijelentette, ha a Monarchia ilyen nagyszabású hadgyakorlatokra készül éppen a szerb határ közelében, Szerbia is kénytelen lesz a boszniai határon összevonni a maga fegyveres alakulatait. S még egy kellemetlen körülményről tettek említést a szerb diplomaták, a nagyszabású hadgyakorlatok fénypontjaként június 28-ára tűzték ki az osztrák-magyar haderő legfőbb felügyelőjének, Ferenc Ferdinánd trónörökösnek és feleségének ünnepélyes szarajevói fogadtatását, éppen arra a napra, amikor a szerbek a maguk Vidov danját ünneplik. Előfordulhat, hogy Boszniában politikai kihívásnak tekintik majd a trónörökös szarajevói látogatását.

Mint később megmutatkozott, jó szándékú tanácsról volt szó. De hát az olyan nagyúr, mint Ausztria-Magyarország császára, nem köteles eltűrni ekkora arcátlanságot, mi jogon mernek a szerbek belebeszélni az ő dolgaiba ! A szerb követet keményen kioktatták, Bosznia osztrák terület, ez oknál fogva az Osztrák-Magyar Monarchia kikér magának bárminemű beavatkozást.

A hatalmas válasza volt ez a gyengének, a történelmi valóság azonban másképp festett. Boszniában szerbek éltek, s harminchat esztendeje, vagyis már a berlini kongresszus óta önállóságra törekedett. Akkor még Bosznia Törökországhoz tartozott, de Ausztria-Magyarország a berlini kongresszuson kiharcolta, hogy a résztvevők beleegyezzenek a megszállásába. Bosznia későbbi bekebelezését az ott élő szerbek nemzetük megalázásának tartották, és sohasem nyugodtak bele.

Közvetlenül a provokatív hadgyakorlatok megkezdése előtt a szerb követ felkereste Bécsben Bilinsky cs. és kir. pénzügyminisztert, aki egyszersmind Bosznia és Hercegovina ügyeinek is meghatalmazott minisztere volt, és figyelmeztette, a belgrádi titkosrendőrségnek tudomására jutott, hogy Ferenc Ferdinánd ellen merénylet készül, amelyet éppen a nagy hadgyakorlatok alkalmával szándékoznak végrehajtani. A támadást titkos hazafias szervezetek készítik elő, a színhely, Szarajevó utcái.

Ferenc Ferdinánd főherceg nem volt sem hős, sem kalandor. Amikor hírét vette, a készülő merényletnek, bejelentette magát a császárnál, és megkérdezte tőle, mi a véleménye, menjen, vagy maradjon ? Ferenc József válasza nem volt egyértelmű, szabad kezet adott a cs. és kir, osztrák-magyar haderő legfőbb felügyelőjének, ha helyesnek tartja, ám menjen, ha nem, maradjon Bécsben.

Ferenc Ferdinánd számára azonban a boszniai út presztízskérdés volt, nem akarta, hogy a háta mögött gyávának tartsák, vagy azt higgyék, hogy fél a szerbektől. Elhatározta tehát, hogy elmegy. Június 23-án a dél-csehországi Chlumecban, kastélyának udvarán feleségével együtt hintóba szállt, és az állomásra hajtatott.

Utazásuk már a beszálláskor rosszul kezdődött. Kiderült, hogy a rendelkezésre álló különleges császári szalonkocsi nem alkalmas a további útra. Az állomásfőnök kénytelen volt a felbőszült trónörökös elé járulni, és felajánlani neki egy közönséges, első osztályú fülkét, amilyenben akármelyik nagyiparos utazhat. Ferdinándnak nem maradt más választása. Még csak nem is mérgelődött túlságosan. Máskor ennél sokkal kisebb okok miatt is kitört az égiháború.

A házaspár rendben megérkezett Bécsbe, a főherceg elkísérte feleségét a Belvedere palotába, majd visszatért az állomásra, vonatra ült, és Triesztbe utazott. Onnan Polába ment, s a hivatalos programhoz képest jelentős késéssel felszállt a Viribus unitis nevű hadihajóra, amely azután nyomban útnak indult.

Hohenberg hercegnő az udvari szertartáskönyv szerint, nem utazhatott együtt társadalmilag magasan fölötte álló férjével az osztrák-magyar tengerészet hadihajóján, ezért valamivel később vonattal ment Budapesten át egyenesen Szarajevóba, s a város közelében fekvő kis Ilidza nevű fürdőhelyen szállt meg. Nem sokkal megérkezése után ott találkozott azután férjével, a Bosna Szálloda legszebb lakosztályában.

A hadgyakorlatok pontosan a terv szerint zajlottak le, az osztrák-magyar haderő legfőbb felügyelője mind a hadműveletekkel, mind a lakosság viselkedésével meg volt elégedve. A szerbek nem tanúsítottak iránta ellenséges magatartást, a katonák császárjukként ünnepelték. Mikor pedig a nagy ünnepség előestéjén, június 27-én rangrejtve a városba indult, s a festői szarajevói bazár szűk kis utcáin sétált a feleségével, a lakosok felismerték, és szívélyesen köszöntötték. A hercegnő boldog volt. Rettegve jött Boszniába, s íme, most meggyőződhetett róla, hogy az emberek kedves vendégként fogadják.

A Szarajevó utcáin tett séta után Ferdinánd és felesége este hat órakor különvonaton visszatért Ilidza fürdőbe, ahol azután az összes helybeli és szarajevói előkelőségek részvételével ünnepi vacsora következett a Bosna Szállodában. Még mielőtt asztalhoz ültek volna, Ferenc Ferdinánd táviratot küldött Ferenc József császárnak, amelyben megelégedéssel tudatta, hogy minden rendben van, a hadműveletek magas színvonalon, zökkenésmentesen folytak le.

Halleves pisztráng aszpikban, utána gazdagon körített csirke, bárány és marhasült, spárga, saláták, végül kompótok, ananászkrém és hatalmas lángoló fagylaltbomba. Az italok Európa legjobb italai, tokaji aszú és Pommery Gréno sec francia pezsgő. A vendégek jókedvűek voltak, a trónörökös farkasétvággyal evett, jól kiéhezett a hadgyakorlaton, meg volt tehát elégedve. A vacsora végeztével a szálló nagy halljában tartott audiencia során a hercegnő így szólt doktor Sunaric szenátorhoz, aki a magas látogatás előtt a vendégek biztonságát illető aggodalmának adott kifejezést:

- Kedves Sunaric doktor, kiderült, hogy nem volt igaza. Minden másképp van, mint ahogy jósolta. Mindenütt, ahol csak megjelentünk, szívélyesen köszöntöttek bennünket. Barátian ! Mindenki, az utolsó szerbig. Nagyon meg vagyunk elégedve látogatásunk eredményével.

- Fenség - felelte doktor Sunaric, adja Isten, hogy ugyanezt mondhassa holnap is, ha majd abban a szerencsében részesülök, hogy újra láthatom. Nagy kő esik le szívemről.

Ferenc Ferdinánd főherceget felingerelték Sunaric szavai. Nem ez volt ugyanis az első óvó figyelmeztetés. Már az ünnepi vacsora közben arra intette őt főudvarmestere, Karl von Rumerskirch báró, kíséretének legidősebb tagja, hogy jobb lenne, ha lemondaná a másnapi szarajevói programot, és még aznap este visszautazna Bécsbe.

- Császári fenség - mondta a báró -. holnap ünneplik meg a szerbek Vidov dant több mint ötszáz év óta először újra a Rigómezőn. Fanatizálta őket a törökökön és bolgárokon aratott kettős győzelem, s esetleg provokációnak tarthatnák, hogy fenséged éppen ezen a napon látogat Szarajevóba. A különvonat készen áll. Császári fenséged és a hercegnő egy órán belül eltávozhatnak.

Erich von Merizzi alezredes, a főherceg szárnysegédje ellenezte a báró javaslatát. Azt állította, hogy a fenséges pár elutazását bizalmatlanságként fognák fel Bosznia és Hercegovina kormányzója, Potiorek tábornok iránt, s az iránta való fenséges kegy csökkenésével magyaráznák, egy ilyen lépés, politikai kapitulációnak bizonyulna. Annyit azonban elismert, hogy fennáll bizonyos veszély.

- A múlt évben még az elveszett szabadság gyászünnepe volt a Vidov dan - mondotta - de tavaly jeladás lett a szerbek és bolgárok közötti harcra…

A főherceg döntött, összehívta kíséretét, és megbeszélte a tisztekkel a másnapi programot. A különvonat 9 óra 25 perckor indul Szarajevóba. A pályaudvarról gépkocsin a közeli kaszárnyába hajtatnak. Tíz perc az ováció fogadására, 10 órakor látogatás a városházán, 10 óra 30 perckor a boszniai múzeum megnyitása a boszniai kormány jelenlétében. Ebéd Oskar Potiorek kormányzó rezidenciáján. 14 órakor séta Szarajevóban a mecsettől a katonai helyőrség épületéig a szőnyeggyár mellett, utána különvonaton visszatérnek Ilidza fürdőbe. Este hét óra tájban a fenséges pár és kísérete végigsétál a fürdő parkján, utána búcsúestet adnak, majd 21 órakor különvonaton elhagyják Boszniát.

Ezt a programot azonban Ferenc Ferdinánd már nem tarthatta be. Június huszonnyolcadikán Szarajevó verőfényes nyári napra virradt, az előző napi zápor után kristálytiszta volt a levegő, habár a reggeli órákban a völgyekben még ködfoszlányok úsztak. A főherceg pompásan kialudta magát, a fenséges pár misére indul a szálloda szomszédos szobájába, ahol külön erre az egy napra, negyvenezer forint költséggel kápolnát rendeztek be. Mise után felülnek a különvonatra, és elindulnak Szarajevóba.

Ferenc Ferdinánd kitűnő hangulatban van, mosolyog, színes egyenruhájában olyan, akár egy operett-tábornok. Kék atillát visel, magas állógallérján három aranycsillaggal, fövegét dús világoszöld kakastoll bokréta díszíti.

A hercegnő magas, fekete szemű, hegyes állú, hízásra hajlamos. Fején széles karimájú, tolldíszes fehér, fátyolos kalap, virágokkal kivarrt fehér selyemruháját széles piros öv fogja össze, a vállán hermelin kepp, a kezében napernyő.

Kiszállt, rámosolygott az üdvözlésükre megjelent Potiorek tábornokra, a díszszázad fegyverrel tiszteleg, azután beül férje mellé a felsorakozott gépkocsik közül a harmadikba. Az első autóban különlegesen kiképzett titkos ügynököknek kellett volna ülniük, akiket a főherceg biztonsága érdekében vezényeltek ide, a kocsi üléseit azonban a helybeli rendőrprefektus és három rendőrtiszt foglalta el. A második autóba, fezzel a fején, a szarajevói polgármester, Fehim Curcic efendi és a rendőrfőnök, dr. Edmund Gerde ült be.

A fenséges pár az A-II-118 jelzésű nyitott Gráf und Stift kabriolet hátsó ülésén foglalt helyet. A vezető mellett, Franz Harrach alezredes, a pótülésen, a főherceggel szemben Potiorek tábornok helyezkedett el. A negyedik és ötödik kocsiban a főherceg kísérete ült, az utolsó, hatodik kocsi üresen maradt, tartaléknak. Az ünnepélyes menet megindult a város felé.

Szarajevó a Miljacka völgyben fekszik, a folyó partján húzódik az Apel rakpart, amelyen az autósornak végig kellett haladnia. Az egyik oldaton házak és kíváncsi emberek tömege, a másikon a csaknem kiszáradt folyót szegélyező fal.

A város peremén ágyúk díszlövései üdvözlik a trónörököst és hitvesét. Némelyik házon osztrák zászló leng. A nézők leveszik kalapjukat. Itt-ott még egy-egy "zsívió!" kiáltás is felhangzik a tömegből. A főherceg odaszól Leopold Sojka nevű cseh sofőrjének, hogy hajtson lassabban, ki akarja élvezni az ünnepélyes pillanatot.

A gépkocsisor elhalad az új kaszárnya és a leányiskola épülete előtt. a főherceg köszönti az ablakokban állókat, s nem sejti, hogy a szemközti gyalogjárón dobásra kész gránáttal várja Mehmedbasic és Cubrilovic. Később egyikük sem tudta magyarázatát adni annak, miért nem mertek támadni. Ilic szemben velük, valamivel távolabb állt. Mikor megállapította, hogy mind a két összeesküvő csődöt mondott, kibiztosította a pisztolyát, és az elhaladó kocsi után eredt. De elkésett a lövésével. Közben, tíz óra tíz perckor egy fekete kalapos fiatalember megkérdezte a szolgálatot teljesítő rendőrtől, melyik autóban ül Ferenc Ferdinánd, meghallgatta a választ, jól megnézte a kocsisort, és elhajította a kézigránátját.

Cabrinovic pontosan célzott, úgy, ahogy a topcideri katonai kiképző táborban megtanították. A gránát azonban a kabriolet lehajtott fedelére esett, ott maradt, nem robbant fel. A főherceg meglátta a repülő tárgyat, s a kibiztosított bombát nagy lélekjelenléttel a földre hajította. Sojka sofőr ugyancsak észrevette a támadót, s gázt adott. A főherceg kocsija kijutott a gránát hatósugarából, a robbanás néhány másodperccel később következett be. Az utánuk következő autót érte. A merénylő a folyót szegélyező falon át a hat méter mélységű, kiszáradt folyómederbe vetette magát, és igyekezett elmenekülni üldözői elől.

A főherceg hamar magához tér ijedségéből. Megállapítja, hogy a hercegnő mindössze kisebb karcolást szenvedett a nyakán, egyébként senkinek sem esett baja, hátrafordult, s mivel látja, hogy a többi kocsi nem követi, utasítja sofőrjét, hogy álljon meg. Aztán megkéri Harrach alezredest, hogy legyen szíves, nézze meg, mi történt.

Harrach kisvártatva visszatér, és jelenti, Erich von Merizzi szárnysegéd megsérült a fején, Alexander Boos-Waldeck gróf alezredes szintén vérzik, rajtuk kívül még vagy húsz, járdán állót sebesített meg a robbanás.

Közben odarohan az utca közepén álló kocsihoz von Rumerskirch főkamarás, és parancsot ad a sofőrnek, hogy a lehető leggyorsabban folytassa az utat. Hiszen az álló autó könnyű célpont, s ki tudja, nem leselkedik-e további merénylő a közelben.

Azok láthatólag nem igyekeznek jóvátenni a hibát. Cabrinovic közben eljutott a folyómeder közepéig, rendőrök és tisztek rohannak utána. Elérik, még mielőtt sikerült volna átgázolnia a túlsó partra.

Princip talán mindössze száz-százötven méternyire állt a robbanás színhelyétől. Mindenekelőtt sajnálkozva állapította meg, hogy Ferenc Ferdinándnak semmi baja sem történt, de nem jutott eszébe, hogy tüzeljen a veszteglő kocsira. Ehelyett a folyóhoz szaladt, s nézte, hogyan üldözik a rendőrök Cabrinovicot. Mikor látta, hogy elfogták, s megértette, hogy esküje ellenére nem harapta el a méreggel tett ampullát, felbőszült. Elhatározta, hogy lelövi társát, nehogy vallhasson. Nekiiramodott a folyó irányában, kibiztosította a zsebében a pisztolyt, de nem sikerült a szőkevényt pisztolyvégre kapnia. Így aztán újra visszafutott, elrejtőzött egy borkereskedés hirdetőtáblája mögé, s várta, mi történik. A rendőrök közben letartóztattak mindenkit, aki csak a legkevésbé is gyanús volt, s a kezük ügyébe került.

Az első két automobil ez alatt a városháza elé ért, a bennük ülők mit sem sejtettek a történtekről. A rendőrtisztek hallották ugyan a robbanást, de azt hitték, hogy csak egy elkésett díszlövés volt. Aztán egy idő múlva megérkezett Ferenc Ferdinánd autója. A helybeli előkelőségek, egyik oldalon a török nemzetiségűek, népviseletben, fejükön fezzel, a másikon a szerbek, frakkban, levett cilinderrel, ünnepélyes sorfalat alkottak, a polgármester pedig szavalni kezdte a betanult üdvözlő beszédet.

A főherceg félbeszakította.

- Herr Bürgermeister - vágta ketté az ünnepélyes tirádát -, mire valók ezek a szavak, jó barátként látogattam el Szarajevóba, s itt kézigránátokat hajigálnak rám. Ez hallatlan !

A főherceg lecsillapodott, a polgármester elmondta a betanult közhelyeket, - szerették volna minél gyorsabban letudni a kötelező üdvözlést, Ferenc Ferdinánd felolvasott egy rövid beszédet, amelynek végén szerbül köszöntötte a polgárokat. Aztán mindnyájan bementek a városháza épületébe, és megbeszélték a további programot. A kíséret néhány tagja igyekezett meggyőzni a főherceget, hogy legjobb volna nyomban félbeszakítani a látogatást, azonnal az állomásra hajtatni, és felülni a különvonatra. Hátha szervezett összeesküvésről van szó ?

Sorra vették a lehetőségeket. Menjenek ünnepi ebédre a szarajevói konakba, vagy folytassák a kitűzött programot ? Voltak, akik szavatolva látták a főherceg biztonságát, mások kételkedtek benne. Végül maga Ferenc Ferdinánd döntött. Először a katonai kórházba mennek, ahová a sebesült szárnysegédet, Merizzi alezredest vitték, s meggyőződnek egészségi állapotáról, utána a főherceg részt vesz, a múzeum megnyitásán, végül a konakban díszebédhez ülnek, amelyet Potiorek, a főkormányzó ad a becses vendégek tiszteletére. Zsófia hercegnő napirendje eredetileg más lett volna, most azonban úgy határozott, hogy férje mellett marad, vele megy a katonai kórházba.

A házaspárnak minden bizonnyal sejtenie kellett a veszélyt, hiszen mindketten tudták, hogy a biztonsági intézkedések elégtelenek. Minden más hasonló látogatás alkalmával fegyveres katonák sorfala állna a járda mentén. Szarajevóban nem. Az udvari etikett áporodott szabályai szerint ugyanis a trónörökössel morganatikus házasságban élő feleség nem részesülhetett a császárt és királyt megillető katonai tiszteletadásban. Így aztán a Szarajevó utcáin lesben álló hét, kellőképpen felfegyverzett és mindenre elszánt férfinak jelentős esélye volt. A rendőrség minden adut a kezükben hagyott.

Pontosan 10 óra 45 perckor a főherceg és felesége elhagyták a szarajevói városházát, és beüllek a készen álló gépkocsiba. Most is harmadik volt a kocsisorban, mint előzőleg. Harrach alezredes ezúttal a biztonság kedvéért a felhágóra állt. Úgy gondolta, ha kell, saját testével fedezi a trónörököst az esetléges újabb támadás elől.

Az autók újra végighaladtak az Apel rakpart fala mentén, amelyen Cabrinovic átvetette magát. A sofőrök teljes gázzal mentek. A Ferenc József utcából az útkereszteződéshez érve, az első autó az eredeti terv szerint jobbra fordult be, tehát nem a kórház felé, a sofőrrel ugyanis senki sem közölte a programváltozást. A polgármester és a rendőrfőnök kocsija természetesen utána. Sojka sofőr már szintén készült befordulni, de Potiorek kormányzó rákiáltott:

- Hová megy ? Tovább, egyenesen a rakparton !

Sojka lefékezett, s megállt a járda mellett, éppen a borkereskedés előtt. Fordult. Ekkor a nézők közül egy alacsony, hosszú hajú fiatalember ugrott elő, a kezében revolver villant. A közelében álló rendőr meglátta, ki akarta ütni a fegyvert a kezéből, de a tolongó tömeg megakadályozta ebben.

Lövések csattantak. Gavrilo Princip mindössze egy-két lépésnyíre állt az osztrák-magyar trónörököstől. Nem hibázhatott.

Principet a véletlen segítette. Amikor látta, hogy a csendőrök elvezették Cabrinovicot, s hogy a többi merénylő szétszaladt, behúzódott a plakátokkal teleragasztott reklámtábla mögé, s nem tudta, mitévő legyen. Élete legnagyobb csalódását élte át. A nagy terv nem sikerült. Aztán a gyalogjáró felől hangok hallatszottak, hogy a menet újra közeledik. Gavrilo Princip kikémlelt, megpillantotta az első két kocsit, kifutott, éppen akkor haladt el mellette a harmadik, s benne egy parádés egyenruhát viselő, férfi fején tollbokrétás tábornoki föveggel. A merénylő tudatára ébredt az egyedülálló alkalomnak. A trónörökös kocsija megállt, s kezdett megfordulni éppen azon a helyen, ahol Princip a járda széléig furakodott. Kihúzta hát a revolverét, és tüzelt.

Franz von Harrach gróf a kocsi túlsó oldalának felhágóján állt. Beavatkozni nem tudott, de becses szemtanúvá vált. Később ezeket vallotta, "Miközben elővettem a zsebkendőmet, hogy letörüljem a főherceg szájából kibuggyanó vért, a hercegnő felkiáltott, az Istenért, mi bajod történt ? Aztán lehanyatlott az ülésről, fejjel a főherceg térde közé. Eszembe se jutott, hogy eltalálták, azt hittem, az ijedségtől ájult el. Zsófikám. Zsófikám, ne halj meg, neked élned kell a gyerekeimért ! - mondta a királyi fenség. Ekkor megfogtam a gallérját, hogy a feje előre ne bukjon, és megkérdeztem, Nagy fájdalmat érez fenséged ? érthető hangon ezt felelte, Nem, semmi az egész. Az arca nagyon kimerült volt, hat-hétszer ismételte meg egyre halkabban, ahogy az eszmélete gyorsan tünedezett, Nem, semmi az egész… Egy kis szünet támadt, aztán hallottam, amint szájából szaggatottan bugyog a vér. Akkor szűnt meg, amikor a kormányzói palota elé értünk. Mire bevitték őket, már mind a ketten eszméletlenek voltak. Csakhamar megállapították a halált."

A sebtében odahívott orvos már nem tudott segíteni, a német jezsuita Anton Puntigam atya beszentelte a holttesteket. A hercegnő hamarabb halt meg a férjénél, a Potioreknek szánt golyó irányt változtatott a kocsi ajtaján, s a hercegnőt jobboldalt lágyékon találta. Ferenc Ferdinándot a gerincén érte a golyó, miután előbb átszakította a főütőeret. A kormányzói palotáig gyorsan megtett út az egyenetlen kövezeten nagyon ártalmára volt a sebesülteknek.

Tizenegy óra harminc perckor Chotek-Hohenberg Zsófia már holtan feküdt Potiorek hálószobájában, a mellette levő helyiségben pedig Ferenc Ferdinánd, csupasz nyakán vékony aranylánccal, amelyet szerencsét hozó és hét veszélytől óvó hét fityegő díszített. Az osztrák-magyar trón örökösének bal karjára színes kínai sárkány volt tetoválva. A hercegnő is nyakláncot viselt s rajta szerencsétlenséget elhárító szent ereklyéket.

A rendőrügynököt, aki elsőnek vetette magát a támadóra, Smail Spahovicnak hívták. A bírósági tárgyaláson ezt mondta jegyzőkönyvbe, "Vagy tízlépésnyire álltam a merénylőtől. A kapott parancs szerint a nézőket kellett figyelnem, nem az automobilt. Egyszerre csak revolverlövést hallottam. Balra nézek, nem látok semmit, nézek jobbra, akkor dörrent a második lövés. Először lekuporodtam, majd felugorva elkaptam a támadó kezét. Ekkor azonban valaki ököllel gyomron vágott, Princip pedig a pisztoly agyával hatalmas ütést mért a fejemre. Megláttam Pusarát. A támadót a karjánál fogva tartottam. Néhány tiszt karddal Principre támadt, nem tudtam őt kihozni közülük. Aztán odaugrott a segítségemre a szakaszvezető."

A tisztek ököllel, karddal, rúgásokkal rontottak a merénylőre. Princip igyekezett a halántékához emelni a pisztolyát, de sikertelenül. El volt szánva rá, hogy esküjéhez híven nem kerül élve rendőrkézre, szájába vette hát, a mérget rejtő kapszulát, és elharapta. Csakhogy a ciánkáli már elbomlott, Princip nem halt meg, csupán erős gyomorgörcs fogta el. Így vitték a rendőrparancsnokságra, szörnyű állapotban, agyba-főbe verve, összekaszabolva, teljesen kimerülten a folytonos hányástól, de élve. Azonnal megbilincselték. Cabrinovic már a szomszédos cellában ült.

A nyomozást a szarajevói körzeti bíróság bírája, Leo Pfeffer vette kézbe. Cabrinovic merényletének időpontjában az Apel rakparton sétált kislányával. Gyorsan hazavitte a gyereket, és sietett az irodájába, egyszerre ért oda a vérző Cabrinovicot kísérő rendőrökkel. Aztán behozták Principet is. Bekötözték a sebeit, majd tizenegy óra harminckor Pfeffer megkezdte a kihallgatást.

A két fiatalember nem sok dolgot adott a tapasztalt vizsgálóbírónak. A merénylők Cabrinovic sikertelen támadása után ugyan szétszaladtak, és igyekeztek minél előbb kijutni a városból, s ez Mehmedbasicnak, Cubrilovicnak és Popovicnak sikerült is, mégsem látták ennek sok hasznát. Grabezt már két nap múlva elfogták. Egy nyilvános illemhelyen elvesztette az okmányait, a rendőrség a nyomába szegődött, és letartóztatta, amikor át akarta lépni a határt.

A merénylők helyzete nem alakult kedvezően. A közvélemény váratlanul csaknem teljes egészében ellenük fordult, olyannyira, hogy a merénylet szinte jeladássá vált a Boszniában és Hercegovinában megtelepedett szerbek elleni pogromra, vagyis rokonszenvtüntetésre Ausztria-Magyarország mellett. A lakosság megrohanta a szerbek boltjait, az emberek feldúlták Cabrinovic apjának cukrászdáját, behatoltak a szerb polgárok lakásába, törték-zúzták, ami a kezükbe került, s az értékes holmit elvitték.

Mindenki átkozta a merénylőket.

A rendőrség azonnal szigorú razziát rendelt el, az első két napon mintegy kétszáz szerb polgár került Szarajevó börtönébe. Vidéken is széles körű letartóztatások kezdődtek, s a fogházak megteltek szerb parasztokkal.

Aztán egymás után elfogták valamennyi összeesküvőt, az egy Mehmedbasic kivételével, neki sikerült átlépnie a montenegrói határt.

Az eredmény megtörte Gavrilo Principet. Ráébredt, hogy tettéért mások bűnhődnek, hogy az akció nem vezetett semmire. Keservesen csalódott.

A merénylet hátterében álló szürke eminenciás, Ápisz alezredes nem kevésbé. Még aznap táviratot kapott az irodájába ezzel a szöveggel, "Mindkét ló eladva." Megbeszélt szöveg volt, azt jelentette, a merénylet sikerült. Ápisz feltételezte, hogy a másik ló Potiorek tábornok, de csakhamar megtudta, hogy a tábornok él és egészséges, a két merénylőt viszont letartóztatták. Nyilvánvalóan nem használták fel a méregkapszulát, tehát lehetséges, hogy beszélni fognak. Az osztrák rendőrség majd érti a módját, hogy a tapasztalatlan fiatalembereket vallomásra bírja.

Az alezredes aggodalma nem volt indokolatlan. Ha az elfogott merénylők elárulnák a szervezetet, nemzetközi bonyodalom támadhatna, az osztrák hatóságok követelhetnék a háttérben meghúzódó értelmi szerzők kiadatását. Szerbiának pedig nem maradna más választása, kénytelen volna kiadni őket, főképpen azért, mert maguk a szerbek is a kárvallottak mellett, az erőszak ellen foglaltak állást, s a vezető európai lapok szerint a világ közvéleménye ugyancsak az osztrákok mellé állt, békebontóknak és provokatőröknek bélyegezve a szerb hazafiakat.

Boszniában, és Hercegovinában az események annyira végletessé váltak, hogy arra az összeesküvők közül senki sem számított. A szarajevói rendőrfőnök kénytelen volt katonai segítséget kérni, de nem a Monarchia tekintélyének védelmében, hanem hogy megakadályozza a szerb lakosság elleni vérfürdőt. Az osztrák hadsereg főparancsnokának rendeletére az utcákon fegyveres járőrök cirkáltak, a hidakat és középületeket katonaság őrizte.

Amikor egy nappal a merénylet után estefelé megszólaltak a szarajevói harangok, a török világ idején épült régi konak előtt, a meghatott helybeli polgárok ezerszám járultak a meggyilkoltak katafalkjaihoz, hogy búcsút vegyenek a fenséges pártól.

A császári és királyi felség ez idő tájt Ischlben gyógykezeltette magát. Mikor a szárnysegédje átnyújtotta neki a Szarajevóból érkezett táviratot, Ferenc József a rá jellemző módon fogadta a tragikus hírt:

- A Gondviselés helyreállította a rendet, amelyet én képtelen voltam biztosítani - jelentette ki.

Így lett a két elfogott merénylő közvetve Ferenc József császár szövetségesévé, hozzájárultak ahhoz, hogy megszabaduljon a Habsburg-dinasztia fekete bárányától, Ferenc Ferdinándtól és annak rangon aluli feleségétől. Haláluk nagy megkönnyebbülés volt az agg, s minden bizonnyal könyörtelen uralkodó számára. Ferenc József aligha vette nagyon a szívére a tragédiát. Egy-két nap eltelte után egyszer csak váratlanul megkérdezte, hogyan halt meg a trónörökös.

- Katonához méltón, felséges uram - felelte a szárnysegéd.

- Ő császári fenségétől nem is volt várható más - mondta a császár, majd rögtön utána feltette a kérdést, - No és a hadgyakorlatok, milyenek voltak a hadgyakorlatok ?

Minden némileg másként történt. A szakszerűen kitervelt merényletet a lelkes hazafiak műkedvelőknél rosszabbul hajtották végre, s megvalósítása csak a véletlen folytán sikerült. A tett politikai hatása pedig, amelytől oly sokat reméltek, a vártnál merőben más irányt vett.

Bécsnek a halott házaspár nem sok fejfájást okozott, a Habsburg-család főudvarmesterének, Montenuovo grófnak viszont annál többet. Sejtelme sem volt, mitévő legyen. Eddig még soha sehol nem temettek trónörököst együtt rangon aluli feleségével, akinek nem jár, magas uraságokat megillető végtisztesség.

Szarajevóban ez alatt kivonult egy század ulánus meg egy boszniai ezred. Felsorakoztak a dobosok meg a fezes és cilinderes előkelőségek, a két koporsót négyes fogaton kivitték az állomásra, s ott a különvonatnál elbúcsúztatták a meggyilkoltakat. További útjuk Metkovic kikötőjébe, egy motoros jachtra vezetett, amely azután a legkorszerűbb osztrák-magyar hadihajó, a Viribus unitis mellett kötött ki. A spanyol udvari etikett élveivel és szigorú szabályaival ellentétben feljutott a hajóra ezúttal Chotek-Hohenberg Zsófia is. Bécs azonban még nem volt teljesen felkészülve, ezért a főparancsnok táviratot küldött a kapitánynak, hogy hajója ne haladjon teljes gőzzel, és csak harminchat óra múlva kössön ki Triesztben. Montenuovo a temetés megrendezésében kénytelen-kelletlen kompromisszumra kényszerült, pedig az etikett szabályainak ernyedetlen megtartását illetően talán még Ferenc Józsefen is túltett.

A Viribus unitis július másodikán este kötött ki a trieszti móló mellett, de a halott házaspárnak még jó ideig a hajón kellett várakoznia. Bécsben ugyanis még mindig nem tudták, miként viselkedjenek a két különböző rangú halottal szemben. A koporsókat végül különvonaton szállították Bécsbe. A pályaudvar előtt két ravatal állt, a teljesen egyszerű, és jó egy méterrel alacsonyabb Chotek grófnőt illette. Montenuovo gróf a Hofburg kápolnájában lefolyt szertartás megrendezésében is keresztülvitte a maga felfogását. A főherceg lábához helyezték világi rangjának valamennyi jelvényét, tollbokrétás tábornoki fövegét, kardját, a főhercegi koronát s bársonypárnán kirakva a rendjelek és kitüntetések egész gyűjteményét, Chotek-Hohenberg Zsófia lábánál csupán a fehér kesztyű és a legyező feküdt a bársonypárnán, az udvarhölgy jelvényei. Így adták értésére a Habsburgok még a halála után is, hogy sohasem fogadták be maguk közé, csak megtűrt, nem szívesen látott vendég volt.

A merénylők pere már október tizenkettedikén elkezdődött a hadosztálybíróság nagytermében, a katonai fogházban. Huszonöt vádlott felett ítélkezett Bogdara Naumovic és Mayer-Hoffmann, az esküdtszék elnöke Luigi von Curinaldi volt. A vádlottak egyike sem töltötte még be huszadik életévét, sőt Grabez és Popovic csupán tizennyolc, Cubrilovic pedig mindössze tizenhét éves volt.

Mindnyájan elkerülhetetlenül szükségesnek vallották a merényletet, forradalmárnak mondták magukat, s nem tagadták Ausztria iránti gyűlöletüket. Hangoztatták, hogy céljuk az osztrák-magyar elnyomás alatt sínylődő valamennyi szláv nemzet felszabadítása volt. Ferenc Ferdinándnak az életével kellett fizetnie mindazért a gazságért, amit Ausztria Boszniában és Hercegovinában elkövetett.

Október huszonnyolcadikán a bíróság kimondta az ítéletet. Tekintettel arra, hogy húsz éven aluli vádlottakat nem ítélhettek halálra, Princip, Grabez és Cabrinovic húsz-húsz év fegyházat kapott, Danilo Ilicet, Veljko Cubrilovicot, Nedjo Kerovicot, a mozi tulajdonos Misko Jovanovicot és Jakov Milovicot azonban kötél általi halálra ítélték. Kerovic és Milovic a császártól később kegyelmet kapott, a többieket felakasztották.

Gavrilo Princip és társainak a pere nem az egyetlen volt. Tuzlában harminc további összeesküvőt ítéltek el, Travnikban pedig hatvanötöt. Potiorek tartománykormányzó önkéntes karhatalmi rohamosztagokat szervezett, amelyekbe javarészt a legalsóbb szociális rétegekből származó, szerbellenes beállítottságú fiatalembereket toborzott, és szabad kezetadott nekik. Ezek a rohamosztagok 1914. Július végéig, mintegy ötezer szerbet fogdostak össze, közülük százötvenet a háború első hónapjaiban felakasztottak.

Principnek, Cabrinovicnak és Grabeznek hosszú és gyötrelmes utat kellett megtennie a halálig. Elítélésük után a terezíni katonai fegyházba eszkortállták őket. A teljességgel elégtelen táplálék, a tízkilós bilincs, amelyet éjjel-nappal viselniük kellett, a fűtetlen zárkák, amelyekben reggelre megfagyott a korsó vize, a piszok és a nyomott lelkiállapot, mindez gyakorlatilag egyenértékű volt a halálos ítélettel. Djukic 1917-ben megőrült az éhségtől, Cabrinovic teljes kimerültség következtében már egy évvel azelőtt elpusztult. Az elítéltek közül Princip bizonyult a legszívósabbnak, 1916-ban azonban őt is veszedelmes csonttuberkulózis támadta meg.

A fogház jegyzőkönyvének feljegyzése szerint Princip 1918. április 28-án, tizennyolc óra harminc perckor halt meg. Még aznap éjjel, titokban temették el a helybeli temetőben. A négy jelenlevő katona egyike, a cseh Frantisek Löbl azonban felvázolta a temető tervrajzát, megjelölte rajta Princip sírjának a helyét, és a vázlatot elküldte haza. Mikor 1918-ban viszszatézt a háborúból, elment Terezínbe, és csehszlovák zászlót tűzött a sírra.

1920-óan kihantolták Princip földi maradványait, átszállították Szarajevóba, és bajtársainak hamvaival együtt közős sírboltba temették. De van Szarajevóban, az 1914 júliusában történt eseménynek egy másik egyszerű emlékműve is. Nem messze a mai Mladá Bosna múzeumtól a gyalogjáró betonjában megörökítették Princip cipőjének nyomait. Itt állt, amikor rálőtt a trónörökösre.

Dragutin Dimitrijevic-Ápisz, vezérkari ezredes, a merénylet hátterében meghúzódó szürke eminenciás egyelőre szilárdan ült a nyeregben. A merénylők pere során a neve nem került szóba, a szerb kormánynak 1914 júliusában küldött osztrák-magyar ultimátum a merénylet szervezőjeként Tankosic őrnagyot jelölte meg. Ápisz alezredes tehát további sikeres akciót könyvelhetett el. A háttérben azonban lassanként tornyosulni kezdtek a karrierje alkonyát jelző viharfelhők.

Mint a vezérkar hírszerző osztályának főnöke túlságosan sokat tudott, kompromittáló okmányok voltak a kezében, ismerte a politikai cselekmények hátterét, s ez nem mindenki számára volt kellemes. Főképpen Karadjordjevic Sándornak nem, aki a szerb trónon Péter királyt felváltotta. Aggodalommal, sőt rettegéssel szemlélte a hírszerző központ főnökének mindinkább erősödő befolyását.

Egy hitelt érdemlő tanú, Slobodan Jovanovic szavai szerint képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy Ápisz az életére tör. Mikor az után valaki tudni vélté, hogy a titkosszolgálat főnöke csak azért gyilkoltatta meg Ferdinánd főherceget, hogy világméretű konfliktust idézzen elő, sőt híre ment, hogy Ápisz a német császár ellen is merényletet készített elő, hogy Ápisz közönséges gyilkos, aki lebírhatatlan kényszert érez, hogy öljön, Sándor úgy vélte, elővigyázatlanság és megbocsáthatatlan könnyelműség volna, ha továbbra is hagynák őt szabadon garázdálkodni, s ürügyet keresett, hogy vélt ellenfelétől mielőbb megszabadulhasson.

Vádat aránylag gyorsan találtak, noha az mindmáig csupán be nem bizonyított vád maradt. Sándor azt állította, hogy Ápisz titkos tárgyalásokat folytatott a németekkel különbéke ügyében. Ez azonban nem volt minden. 1915 utolsó heteiben a rendőrség letartóztatta Ápiszt és az Egyesülés vagy Halál szervezet, több más vezető tagját. Az volt a vád ellenük, hogy összeesküvést szítottak, felkelést szerveztek a hadseregben, s meg akarták gyilkolni Sándort és Pasic miniszterelnököt. Dragutin Dimitrijevic ezredes íróasztalának átkutatása során a titkosrendőrség megtalálta a Fekete Kéz elnevezésű szervezet alapszabályait, más letartóztatottaknál pedig a tagok jegyzékét. Ápisz ezredes és társai kihallgatása három és fél hónapig tartott.

Időközben az első világháború harcterein fordult a kocka, és Károly császár, az újdonsült Habsburg-uralkodó megpróbált a németek háta mögött különbékét kötni a franciákkal. A feltételek egyike a szarajevói merénylet szervezőinek szigorú megbüntetése és valamennyi osztrákellenes titkos szervezet feltétel nélküli feloszlatása volt.

Mivel a szerb kormány valószínűleg értesült a kulisszák mögött folyó titkos tárgyalások tartalmáról, könnyen lehetséges, hogy Sándor a Fekete Kéz tagjainak megtizedelésével már jó előre érdemeket akart szerezni, egyszersmind megmutatni Károly császárnak, hogy semmi köze a szarajevói merénylethez, és ugyanakkor egyszer s mindenkorra megszabadulni a veszedelmes Ápisz ezredestől.

Ápiszt 1917. április 2-án állították bíróság elé, de már alig egy hétre rá megszakították a tárgyalást. Az ügyész ugyanis kiterjesztette a vádat Rade Malobabicra és Muhamed Mehmedbasicra is, akik állítólag merényletet kíséreltek meg Sándor ellen. A vádirat szerint egy ismeretlen tettes két lövést adott le rá, amikor 1916. szeptember 11-én délután öt órakor, Ostrovtól nem messze visszatérőben volt a frontról.

Minden bizonyítékot nélkülöző kiagyalt vád volt ez, a rendőrségnek azonban mégis sikerült kivernie Malobabicból a terhelő vallomást, miszerint az állítólagos merénylet szervezője Ápisz ezredes. A per további szakaszában a gyakorlott diplomata és politikai intrikus Ápisz, nyilván elveszítette józan ítélőképességét, megszűnt figyelmesen mérlegelni, és beleesett a neki állított csapdába. Egy fogházőr, látszólag lopva, közölte vele, hogy Sándor régens herceg legfőbb politikai tanácsadója üzeni, nem kell aggódnia, minden jól végződik majd, ebben a perben ugyanis egyáltalában nem róla, Ápiszról van szó, hanem arról a két semmirekellőről, Malobabícról meg Vulovicról, mégpedig elsősorban a szarajevói merényletben való részvételükről. Jó lenne, ha Ápisz tisztázná, miképpen is történt akkor a dolog.

A minden hájjal megkent Ápisz nem értette meg, hogy taktikai fogásról van szó csupán, leült az asztalhoz, és 1917. április 10-én a következőket írta Petr Misicnek, a hadbíróság elnökének:

"Mint a vezérkar hírszerző osztályának főnöke megbíztam Rade Malobabicot, hogy szervezzen hírszerző hálózatot Ausztria-Magyarország területén, s ő vállalta a feladatot. Az után tettem ezt, hogy megegyeztem az orosz katonai attaséval, Artamonov úrral, aki Radéval az én jelenlétemben találkozott. Mikor aztán Rade dolgozni kezdett, és én rádöbbentem, hogy Ausztria háborúra készül ellenünk, úgy véltem, az osztrák trónörökös halála gyengíteni fogja az ellenfelet, s ily módon elhárul, vagy legalább elodázódik a háborús összeütközés veszélye. Ezért megbíztam Malobabicot, hogy Ferdinánd készülő szarajevói útja alkalmával szervezzen ellene merényletet. Döntésem csak akkor vált végérvényessé, amikor Artamonov biztosított róla, hogy Ausztria támadása esetén Oroszország nem hagy bennünket cserben. Artamonovval azonban nem beszéltem nyíltan a merénylet megszervezését illető szándékaimról, érdeklődésemet az iránt, hogy mi a véleménye Oroszország feltehető reakciójáról, azzal magyaráztam, hogy Ausztria esetleg tudomást szerezhetne a tevékenységünkről, s ez ürügyül szolgálhatna a támadásra. Malobabic teljesítette az utasításomat, megszervezte és megvalósította a merényletet. A támadás, fő végrehajtói az én szolgálatomban álltak, ezért Malobabic közvetítésével kisebb pénzösszeget juttattam nekik. Az átvételt igazoló nyugták egy része orosz kézben van, a pénzt ugyanis Artamonov úrtól kaptam, minthogy a vezérkar nem rendelkezett kellő anyagi eszközökkel ennek a fokozott tevékenységnek a fedezésére."

Ápisz nyilatkozatának állításai nem mindenben felelnek meg a tényeknek, de az ezredes abban a hiszemben cselekedett, hogy a kormány a nyilatkozat átvétele után utasítást ad a szaloniki per beszüntetésére. A börtön megtörte Ápisz ítélőképességét, nem gondolkodott, s ezzel aláírta halálos ítéletét.

A hadbíróság már július ötödikén golyó általi halálra ítélte Ápiszt és a nyolc további vádlottat. Mehmedbasic tizenöt évi, Popovic tábornok tízévi fegyházat kapott. Néhány elitéltnek Sándor megkegyelmezett, Ápisznak, Vulovicnak és Malobabicnak azonban a kivégzőosztag fegyverei elé kellett állnia.

Kora hajnalban, 1917. július 26-án, Szalonikitól nem messze ott álltak a tizenöt csetnik puskacsöveivel szemben. Teljes két óra hosszat hallgatták a tulajdon sírjuk előtt az ítélet felolvasását. Négy óra negyvenhét perckor elhangzotta sortüzet vezénylő parancs. Ápisz ezredes, az első világháború előtti szerb politika hátterének egyik legfontosabb embere ezekkel a szavakkal esett el, - Éljen Szerbia, éljen Jugoszlávia !

Csak halála után találták meg Ápisz végakaratát, vagy inkább politikai hitvallását és üzenetét, amelyet kivégzése előtt írt a cellájában. "Mindkét bíráság halálra ítélt, s a korona megtagadta tőlem a kegyelmet. Mégis ártatlanul halok meg, azzal a meggyőződéssel, hogy Szerbiának egy magasabb szempontból szüksége van a halálomra. Ezért békességben és nyugodt lélekkel várom utolsó órámat."

A szarajevói merénylet nem volt közvetlen oka az első világháborúnak, csupán egyik lehetséges ürügyévé vált, amikor a politikai helyzet megérett a kirobbanásra. 1914. július 28-án Ausztria-Magyarország hadat üzent Szerbiának. Ugyanezen a napon, II. Vilmos német császár határozott nyilatkozatban felszólította az orosz cárt, hogy ne folytassa katonai előkészületeit, II. Miklós ennek ellenére aláírta az általános mozgósítást elrendelő parancsot, amelyet azután július 30-án hirdettek ki. Még aznap, pontosan éjfélkor, Pourtalés német követ kihallgatást kért az orosz külügyminisztertől, és bejelentette kormánya ultimátumát, ha Oroszország a mozgósítási parancsot 24 órán belül nem vonja vissza, Németország szintén mozgósít.

Oroszország elutasította az ultimátumot, és Németország augusztus 1-én, megüzente a háborút. A francia haderő már július 30-án készültségbe vonult az ország határai közelében. A német kormány semlegességi kötelezettség vállalását kívánta Franciaországtól. Arra az esetre, ha feltételeit a franciák elfogadták volna, a németek további, elfogadhatatlan kívánalmakat, Toul és Verdun erődjének átadását tartották készenlétben. A francia kormány azonban elutasította a javaslatot, és Németország ennek a kitervelt ürügynek alapján, augusztus 3-án, este hadat üzent Franciaországnak. Anglia ultimátumot küldött Németországnak, amelyben azt kívánta, hogy Németország kötelezze magát Belgium semlegességének tiszteletben tartására. Az ultimátum határideje 1914. augusztus 4-én 23 órakor lejárt. Nagy-Britannia Lichnowsky német követnek átadott jegyzékével lépett be a háborúba, "Őfelsége kormánya úgy tekinti, hogy a két ország között 1914. augusztus 4-én, este tizenegy óra óta háborús állapot állt be."

Az első világháborúnak el kellett kezdődnie...