Rosa
Luxemburg és Karl Libebknecht
Négy
év óta pusztítják egymást az európai államok hadseregei,
a frontokon halottak milliói hevernek, Amerika elhatározza,
hogy friss erőket küld Európába. Oroszországban győz
a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. A blokád kiéheztette
Németország, térdre rogy. A háborúnak vége, a nép ujjong,
de lázadozik is.
Kielben
tengerészlázadás tör ki, a vilmosi haditengerészet hajóin
vörös zászlók jelennek meg. A császár megérti, hogy
az ő számára csak ezután következik a feketeleves. 1918.
november 9-én lemond, és a semleges Hollandiába menekül.
Az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor már két vállon fekszik.
A
háború befejeződött, fellángolt a forradalom. Már két
nappal a császár lemondása előtt Kurt Eisner, radikális
szocialista újságíró megszervezte Münchenben a forradalmi
átalakulást. A forradalmi hullám végigsöpör az egész
országon. A spartakisták, Liebknecht, Rosa Luxemburg,
Pieck és, mások összegyűlnek Szilveszter napján, s újévkor
megalapítják Németország Kommunista Pártját. Az lesz
azután a forradalom vezető ereje.
De
már tíz nap elteltével katonai egységek vonulnak a főváros
felé, s az utcákon önkéntesek alakulatai menetelnek.
A szociáldemokrata Noske, birodalmi gyűlési képviselő
fordított egyet a köpenyegén s a meggyőződésén, s mint
a köztársaság honvédelmi megbízottja fegyveres csapatok
élén bevonult Berlinbe. Emberei megszállták a szerkesztőségeket,
nyomdákat, a forradalmárok egyszeriben háromezer felfegyverzett
katonával találják magukat szemben, ez pedig lebírhatatlan
túlerő.
Egyesek
megfutamodnak, mások maradnak. Karl Liebknechtnek és
Rosa Luxemburgnak is illegalitásba keli vonulnia. A
szervezet megbízható rejtekhelyet talált számukra, de
a császári tisztek mégis kiszimatolják, s két nappal
később sor kerül az első háború utáni keltós politikai
gyilkosságra, amely ismét megyemegtetté a végre már
békére vágyó világot.
Január
tizenhatodikán jelent meg Liebknecht elfogatásának híre
a berlini reggeli lapokban. A szerkesztő Liebknechtnek
a kommunista párt napilapjában. a Rote Fahnéban közölt
cikkére hivatkozott, amelyben Liebknecht hangoztatta,
hogy a Spartakus Szövetség vezetősége nem adja meg magát,
a kommunista vezetők nem futamodnak meg, tovább fognak
dolgozni a végső győzelemig. Elkezdték tehát keresni
őket.
Karl
Liebknecht már azelőtt is gyakran elővigyázatlan volt,
a harc hevében megfeledkezett a szükséges éberségről,
s Rosa Luxenburg ezt a a szemére is vetette. Ebben az
esetben azonban mindketten alábecsülték a veszélyt.
Lehet, hogy a balsorsnak a szerencsétlen véletlen is
kezére játszott. De már aznap este rebesgetni kezdték
a wilmersdorfi polgárok, hogy Karl Liebknecht ismerőseinél,
a Markussohn házaspárnál rejtőzik a Mannerheim strasse
43. számú házában.
A
besúgók is tudomást szereztek erről. Liebknechtet elfogták,
autóba tuszkolták, és a berlini állátkenttől nem messze
fekvő Eden Szállodába vitték, amelyei a lovas testőrség
lövészhadosztálya foglalt le törzskara számára. Liebknecht
állítólag eleinte tagadta kilétét, motozáskor azonban
több nevével, és címével ellátott levelet találtak nála,
fehérneműjén monogramot viselt, nyilvános szereplései
révén nagyon is ismert volt, szembesítéskor a tanúk
sorra felismerték.
A
berlini lapok esti kiadásai még aznap közölték a bestiális
gyilkosság hírét. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg
halott. Az esetnek a Vossische Zeitungban megjelent
többé-kevésbé hivatalos ismertetése szerint Karl Liebknechtet
menekülési kísérlet közben lőtték agyon, Rosa Luxemburgot
pedig útközben, amikor a vizsgálati fogságba vitték.
A hírt a szerkesztőség közvetlenül a lovasgárda-hadosztály
tisztjeitől kapta, tehát hivatalos hír volt ugyan, de
a legkevésbé sem tárgyilagos. Mint később kitűnik, maguk
a gyilkosok mondták tollba gaztettük igazolására.
A
Freiheit című lap egy szemtanú vallomását közli, aki
a gyilkosság időpontjában a wilmersdorfi Eden Szálloda
előtt tartózkodott:
"A
Liebknecht doktor és Rosa Luxemburg meggyilkolásáról
szóló hír nem felel meg a valóságnak. A szálloda előtt
ölték meg mindkettőt katonák, akiket a gyilkosságra
tisztjeik biztattak fel. Liebknechtet előbb puskatussal
fejbe vágták, a második ütés akkor érte, mikor be kellett
szállnia az autóba. Eszméletlenül terült el a földön.
Szó sincs róla, hogy a szálloda előtt tömeg volt, a
környező utcákat lezárták."
Egy
másik szemtanú is elbeszélte a történteket, s vallomását
a Freiheit egy nappal később ugyancsak közzétette:
"A
gyilkosságot, tisztek vezette katonák követték el, nem
a tömeg. Mindenki, aki a szállodában tartózkodott, s
maga a személyzet is igazolhatja, hogy a kérdéses időben
a szálloda előtt semmiféle tömeg nem volt."
Ez
a tanú azonban még egy, nem kevésbé fontos körülményre
is felhívta a figyelmet. Mikor már mindennek vége volt,
s az újságok félhivatalos jelentést közöltek az események
lefolyásáról, a szálloda igazgatója összehívta valamennyi
alkalmazottját, felolvasta nekik a hivatalos cikket,
és kijelentette, senkinek sem tanácsolja, hogy másként
valljon. Nem sikerült megfélemlítenie mindenkit, a szállodai
személyzet néhány tagja állította, hogy a katonák ütötték-verték
Liebknechtet és Rosa Luxemburgot, s Liebknechtet aztán
a kocsiban agyonlőtték. Rosa Luxemburgot szintén eszméletlenül
szállították el a hotelból, sőt talán már holtan. Mikor
a sofőr éjszaka visszatért, elmondta, hogy holttestét
a csatornába dobták.
A
gyílkosok ellen bűnvádi eljárást kellett indítani, a
közvélemény elhallgattatása ugyanis nem ment olyan könnyen,
így aztán Jorns hadbírósági főtanácsos utasítást kapott,
hogy indítson vizsgálatot a két gyilkosság ügyében.
Nem sietett a perrel, s kitűzése a gyanúsítottaknak
sem volt sürgős. A fogházban aranyéletük volt, barátaik
bejárhattak hozzájuk, s a vizsgálat állásáról folyamatosan
tájékoztatta őket Canaris hadnagy, Hitler náci titkosszolgálatának
későbbi főnöke. Hanem az újságírók időközben már előbbre
jutottak a kérdéses éjszaka tényeinek rekonstruálásában,
s felismerték, hogy a tisztek alávaló játékot űznek.
Egyrészt
teljesen biztos volt már, hogy nem lehetett szó sem
véletlenről, sem felbőszült tömegről, hanem tervszerű,
gondosan előkészített akcióról. Világos volt, miért
tért rá a kocsi a kivilágítatlan állatkert mentén vezető
elhagyatott mellékútra, miért mondta fel a motor a szolgálatot
éppen a legsötétebb helyen, s miért sikerült a tett
után azonnal megjavítani, hogy a sofőr már teljes gázzal
vihette Liebknecht holttestét a mentőállomásra, ahol
a meggyilkolt politikust ismeretlen férfi hullájaként
adták le.
Az
új körülményeket fontolóra véve, képtelenségnek hangzott
az az állítás is, hogy a súlyosan sebesült Liebknecht
szökést kísérelt meg. Hiszen a puskatussal kapott ütés
után járni is alig bírt. A gyilkosok megálltak egy elhagyott
helyen, kirángatták Liebknechtet a kocsiból, és hidegvérrel
agyonlőtték.
A
halálos lövést Pflugk-Harttung kapitány adta le, bűntársa,
Runge közlegény segítségével. Az utóbbinak azonban tüstént
vissza kellett térnie a szállodába, Trager nevű társával
együtt ugyanis már ismét ott állt a bejárat előtt, amikor
Vogel hadnagy és fegyveres kísérete kivezette Rosa Luxemburgot
a hotel hallján át. Kiléptek a forgóajtón az utcára,
s az izgatott Runge a foglyot puskatussal leütötte.
Rosa Luxemburg elesett, és fekve maradt. A földön aztán
még erős ütés érte.
Nem
mozdult többé. Bevonszolták az autóba, a sofőr gázt
adott, és menet közben Vogel hadnagy golyót röpített
a talán már halott Rosa Luxemburg fejébe. A holttestet
aztán a csatornába dobták, és azt állították, hogy a
feldühödött tömeg ragadta el tőlük a kocsiból. Átlátszó
hazugság volt ez. Sehol semmiféle tömeg nem volt, még
csak nem is sejthette senki, hogy kit és hová visz a
kocsi.
Az
eset felderítésében, amit a tisztek mindenáron meg akartak
akadályozni, jelentős szerepe volt a kommunista Rote
Fahne szerkesztőinek. Felkutatták a tanúkat, közölték
vallomásaikat, rábizonyították Vogel hadnagyra, hogy
Rosa Luxemburg holttestét a csatornába dobta, elérték,
hogy a bizonyítékok terhe alatt beismerő vallomást tett,
s a vizsgálóbíró kénytelen volt elfogatási parancsot
kiadni ellene. Csupán egyet állított Vogel mindvégig,
hogy nem gyilkos. Február végén aztán letartóztatták
a többi tisztet is.
1919.
május 8-án öt vádlott áll a hadbíróság előtt, Otto Runge
közlegény, Horst von Pflugk-Harttung kapitány, valamint
Ulrich Rittgen és Rudolf Liebmann tengerész főhadnagyok,
doktor Karl Liebknecht szándékos meggyilkolásának vádjával,
Karl Vogel főhadnagy pedig mint Rosa Luxemburg gyilkosa.
A
hadi törvényszék Ehrhardt hadbírósági tanácsos, az ülnökök
Mayer hadbírósági tanácsos, Wilhelm Canaris hadnagy
és a lovasgárda-hadosztály két további képviselője,
Ernst és Chimilewski. A vádat Jorns hadbírósági
tanácsos képviseli.
A
tárgyalás délelőtt kilenc tájban kezdődött, de az a
néhány újságíró, aki engedélyt kapott rá, hogy a tárgyalóterembe
lépjen, már harminc perc elteltével tudta, hogy jól
előkészített színjátéknak vált szemtanújává.
1945-ben,
a náci Németország veresége után, Otto Runge közlegény
a két kommunista vezető meggyilkolásáért újból bíróság
elé került. Vallomása ismét Hitler titkosszolgálatának
akkor már halott főnökét, Canarist terhelte. Mindössze
öt nappal a tárgyalás megkezdése előtt Canaris Kurt
Welsen névre szóló, tökéletesen hamisított, 2575-ös
sorszámú útlevelet adott át Vogelnek, és Rungét is ellátta
hamis papírokkal, valamint ezer márka útiköltséggel.
Vogelt azonban olyan feltűnő módon akarta a fogházból
megszöktetni, hogy efölött, még a beavatott fegyőrök
sem hunyhattak szemet. A dolognak híre ment, s Canarist
kénytelenek voltak letartóztatni, de még ugyanaznap
szabadlábra is került. Ilyen pártatlan volt tehát a
gyilkossági perben ítélkező elnökök egyike.
De
Ehrhardt elnök is kézzel-lábbal "súgott" a vádlottóknak,
vagy legalábbis igyekezett a szájukba adni a javukat
szolgáló feleletet.
A
bíróság elnöke: - De hiszen útközben jobban lett,
és maga azt akarta, hogy Liebknecht minél előbb vizsgálati
fogságba kerüljön, igaz ?
Runge:
- Természetesen.
A
bíróság elnöke: - Akkor meg miért választott kerülő
utat ?
Runge:
- Ezt már megmagyaráztam. Az elfogatás már több órával
korábban megtörtént. Ellenintézkedésekkel kellett számolnom.
Ha az ellenfél nem is tudott meg részleteket, sejthette,
hogy a Moabitba megyünk…
Runge
után Vogel tesz vallomást, majd Pabst kapitány és további
nyolc tanú. Valamennyien ugyanazt hajtogatják, igyekeznek
elködösíteni, a gaztett valódi képét, ám utánuk doktor
Walter Grützner áll a tanúk korlátjához, és néhány mondattal
halomra dönti a keservesen összefércelt tákolmányt.
Három nappal a gyilkosság után őrparancsnokként teljesített
szolgálatot az Eden Szállodában. Mikor Sander hadnagytól
átvette a szolgálatot, meglepetés érte:
-
Sander hadnagy úr félrehívott, és halkan közölte velem,
hogy, ha jól emlékszem, Pabst kapitány utasítására,
meg kell kérnie valamire, beszéljek a legénységgel,
hogy valljon okosan…
Walter
Grützner hivatalos jogász volt, megtagadta a parancs
teljesítését, és figyelmeztette a hadnagyot, hogy Pabst
kapitány részéről ez hamis tanúzásra való felbujtás.
Sander hadnagy, akit a bíróság szintén kénytelen volt
kihallgatni megerősítette Grützner vallomását, mindössze
annyiban helyesbítette, hogy a parancsot Pflugk-Harttung
kapitánytól kapta, nem pedig Pabsttól.
A
következő tanúk már a rendező terve szerint játsszák
szerepüket. Rosa Luxemburg meggyilkolásának vádját egyhangúlag
Kurt Vogel hadnagyra hárítják, megerősítve még azt is,
hogy a katonák az ő parancsára dobták a holttestet a
Landwehr csatornába. Vogel vallomásának azonban volt
egy gyenge pontja. Beismerte ugyan, hogy a sofőr mellett
még egy ember ült, de nem akarta elárulni, ki volt az.
A tanúkihallgatási jegyzőkönyvből említésre méltó még
Alker vallomása, amely főleg a gyilkosság fél évszázaddal
későbbi utójátéka szempontjából fontos. Alker 1919-ben
így vall:
"A
kocsi elindult. Ebben a pillanatban egy katona hátulról
a felhágóra ugrott, s alig voltak tízlépésnyire, újból
fejbe sújtotta Luxemburgné asszonyt. Körülbelül száz
métert tehetett meg az autó, amikor lövés hallatszott.
Ismét bementem az őrszobába. Vagy egy óra múlva visszatért
Runge, és lefekvéshez készülődött. Vele egy időben megjött
az a szakasz is, amely valószínűleg Liebknecht doktort
kísérte. A katonák hangosan beszélgettek, két üveg boruk
meg több száz cigarettájuk volt, azon osztozkodtak.
Odamentem közéjük az asztalhoz, és megkérdeztem, csakugyan
halott-e Liebknecht doktor ? A katonák egyike azt felelte,
hogy lyukas, akár a szita. Megkérdeztem, kitől kapták
a cigarettát meg a bort. Azt válaszolták, hogy a tisztektől."
Jorns
államügyész is igyekezett érdemeket szerezni. Amennyire
csak tehette, hangsúlyozta az enyhítő körülményeket,
s bár végül a gyilkosok szigorú megbüntetését kívánta,
valójában az ő pártjukon állt. A beszéde valóságos agitáció:
"Valamennyi
vádlott esetében enyhítő körülménynek kell tekinteni
feddhetetlen múltjukat, valamint a feletteseiktől kapott
rendkívül jó tiszti minősítésüket, s ugyanígy fontolóra
kell venni azt a tényt, hogy a háború négy éve alatt
mindvégig a fronton voltak. Uraim, a háború, sajnos,
némileg elmosta a törvényesség és törvénytelenség fogalmának
határait, s a különbséget erkölcsös és nem erkölcsös
cselekedet között. Az emberi élet ma nem ér sokat, a
forradalom hazánkban sem járult hozzá az erkölcsi színvonal
emeléséhez. Elgondolkoztató mindnyájunk idegállapota
is, hiszen nem élünk normális körülmények között. Végül
pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy a vádlottak
egyike sem cselekedett alacsony vagy becstelen indítékból,
s hogy tettüket egy forrongó időszakban, helytelenül
felfogott politikai érdekek hatására követték el."
Rungét
és Vogelt négyévi fogházbüntetésre ítélték, s elbocsátották
a hadseregből, a többiek a bíróságról egyenesen hazamentek.
A
tragédia második felvonása fél évszázaddal később játszódott
le. Ertel nyugatnémet újságíró tanulmányozni kezdte
az egykori per ügyiratait, mert szövegkönyvet akart
írni egy dokumentumfilmhez, amelyet a televízió a kettős
politikai gyilkosság ötvenedik évfordulója alkalmából
forgatott. Munkája közben hihetetlen fölfedezést tett,
az elitélt Vogel hadnagy ártatlan, a valódi gyilkos,
egészen másvalaki volt, egy ember, aki mind a mai napig
békés nyugalomban él a Német Szövetségi Köztársaságban.
De
tekintsük végig még egyszer az egykori események sorrendjét,
ezúttal annak a nemzedéknek pártatlan, szemével, amely
számára 1919 már történelem. A berlini Eden Szálloda
lett a főhadiszállása azoknak az ellenforradalmi katonai
egységeknek, amelyek a legkülönbözőbb fegyvernemek maradékaiból
verődtek össze, hogy megmentsék a fővárost a vörös forradalomtól.
A különleges alakulat élén a beteges és háborútól elgyötört
Bernhard von Hoffmann vezérőrnagy állt, de volt egy
agilis helyettese, Waldemar Pabst vezérkari százados,
aki szerette volna kiérdemelni az új rendszer elismerését.
Ő határozta el, hogy gyilkosság útján szabadulnak meg
Liebknechttől és Rosa Luxemburgtól.
Nem
volt elég bátorsága ahhoz, hogy tervét maga hajtsa végre,
Runge közlegényt vesztegette meg száz márka borravalóval,
hogy elvégezze helyette a piszkos munkát. Ezért igyekezett
Otto Runge annyira, ezért sietett még gyorsan vissza
a szállodába, hogy ott érje Rosa Luxemburg fegyveres
kíséretét, és megszolgálja a júdáspénzt. Hanem ebben
az esetben már elkésett.
Ki
ölte meg tehát Rosa Luxemburgot ? Tanúk és vádlottak
minden vallomásában szerepelt egy ismeretlen férfi,
aki az utolsó pillanatban felugrott az autó felhágójára.
Röviddél azután lövés dörrent. Csak az 1922ben lefolyt
ténymegállapítási eljárás során mert végre beszélni
annak a bizonyos autónak a sofőrje, Janschkow. Kijelentette,
az ismeretlen férfi Hermann Wilhelm Souchon tengerész
hadnagy volt.
Ő
volt Rosa Luxemburg gyilkosa.
Bírósági
idézést küldtek neki, de nem jelent meg. Sürgősen Ausztriába
költözött. A vizsgálóbíró nyilván megelégedett ezzel,
és az esetet ad acta tette. Valószínűleg meg sem kísérelte,
hogy az osztrák hatóságoktól a gyilkos kiadatását kérje.
Minthogy
a nyugatnémet törvények szerint a Liebknecht és Rosa
Luxemburg ellen elkövetett gyilkosság bűnténye régen
elévült, 1959-ben minden félelem nélkül beszélt az ügyről
Günter Nollau hírlapíró előtt.
Waldemar
Pabst, akiről az újságírók úgy nyilatkoztak, hogy erősen
érelmeszesedéses, már nem próbálta eltitkolni azt a
tényt, hogy ő volt a kettős gyilkosság értelmi szerzője,
és kifejtette az indítékokat is, amelyek végzetes elhatározására
vezették. Elmondta, hogy nyilvános népgyűléseken többször
hallotta beszélni mindkét kommunistát, felismerte, mennyire
szuggesztívek a szónoklataik, s megértette, hogy az
ellenforradalmárok soraiban nincs velük egyenrangú,
versenyképes személyiség. Ezért határozta el, hogy elnémítja
a két veszedelmes ellenfelet.
Mikor
azután ó lett a lovasgárda-hadosztály tényleges parancsnoka,
az első adódó alkalommal elrendelte letartóztatásukat,
s előállíttatta őket az Eden Szállodában.
Esze
ágában sem volt, hogy rendes vizsgálati fogságba vitesse
őket a Moabit fogházba. Hermann Souchon tengerész hadnagy
előre megállapított terv szerint lőtte le Rosa Luxemburgot
egy utcakereszteződésen, nem messze az Eden Szállodától.
Ezért nem sikerült soha hitelesen bebizonyítani hogy
a gyilkos Kurt Vogel volt. De éppúgy titok maradt az
is, miért hallgatott Vogel olyan konokul.
Rosa
Luxemburg gyilkosa, mivel a törvény szerint többé semmi
baj sem érheti, ráadásul még perbe is fogta a Délnémet
Rádió tévéstúdióját a miatt a dokumentációs film miatt,
amelyet e kihívó politikai gyilkosság ötvenedik évfordulóján
bemutatott, és a stuttgarti tartományi bíróságnál bemocskolt
hírnevéért húszezer márka kártérítést követelt.
Hanem
a kommunista funkcionáriusok meggyilkolásának bűntényéről
és az érte járó büntetésről ezúttal ugyan magánjogi
alapon folytatott per is újabb bizonyítékokkal szolgált
az 1919-es ellenforradalom fasiszta módszereiről. A
stuttgarti perben többek között tanúvallomást tett báró
Albert Wechmar is, aki 1919-ben mint a lovasgárda hadnagya
jelen volt az Eden Hotelben, amikor a fegyveres kíséret
behozta a két elfogottat, s akkor is, amikor elvezették
őket. Albert Wechmar 1970-ben a következőket jelentette
ki:
"Már
aznap este, de később is azt beszélték az Eden Szálloda
tisztjei, és ugyanez járta a személyzet között is, hogy
egy Souchon nevű hadnagy a fogollyal meginduló autó
hágcsójára ugrott, és rálőtt Rosa Luxemburgra."