Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Rosa Luxemburg és...
Kurt Eisner
Walter Rathenau

Vissza a nyitó menüre...




Rosa Luxemburg és Karl Libebknecht

 

Négy év óta pusztítják egymást az európai államok hadseregei, a frontokon halottak milliói hevernek, Amerika elhatározza, hogy friss erőket küld Európába. Oroszországban győz a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. A blokád kiéheztette Németország, térdre rogy. A háborúnak vége, a nép ujjong, de lázadozik is.

Kielben tengerészlázadás tör ki, a vilmosi haditengerészet hajóin vörös zászlók jelennek meg. A császár megérti, hogy az ő számára csak ezután következik a feketeleves. 1918. november 9-én lemond, és a semleges Hollandiába menekül. Az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor már két vállon fekszik.

A háború befejeződött, fellángolt a forradalom. Már két nappal a császár lemondása előtt Kurt Eisner, radikális szocialista újságíró megszervezte Münchenben a forradalmi átalakulást. A forradalmi hullám végigsöpör az egész országon. A spartakisták, Liebknecht, Rosa Luxemburg, Pieck és, mások összegyűlnek Szilveszter napján, s újévkor megalapítják Németország Kommunista Pártját. Az lesz azután a forradalom vezető ereje.

De már tíz nap elteltével katonai egységek vonulnak a főváros felé, s az utcákon önkéntesek alakulatai menetelnek. A szociáldemokrata Noske, birodalmi gyűlési képviselő fordított egyet a köpenyegén s a meggyőződésén, s mint a köztársaság honvédelmi megbízottja fegyveres csapatok élén bevonult Berlinbe. Emberei megszállták a szerkesztőségeket, nyomdákat, a forradalmárok egyszeriben háromezer felfegyverzett katonával találják magukat szemben, ez pedig lebírhatatlan túlerő.

Egyesek megfutamodnak, mások maradnak. Karl Liebknechtnek és Rosa Luxemburgnak is illegalitásba keli vonulnia. A szervezet megbízható rejtekhelyet talált számukra, de a császári tisztek mégis kiszimatolják, s két nappal később sor kerül az első háború utáni keltós politikai gyilkosságra, amely ismét megyemegtetté a végre már békére vágyó világot.

Január tizenhatodikán jelent meg Liebknecht elfogatásának híre a berlini reggeli lapokban. A szerkesztő Liebknechtnek a kommunista párt napilapjában. a Rote Fahnéban közölt cikkére hivatkozott, amelyben Liebknecht hangoztatta, hogy a Spartakus Szövetség vezetősége nem adja meg magát, a kommunista vezetők nem futamodnak meg, tovább fognak dolgozni a végső győzelemig. Elkezdték tehát keresni őket.

Karl Liebknecht már azelőtt is gyakran elővigyázatlan volt, a harc hevében megfeledkezett a szükséges éberségről, s Rosa Luxenburg ezt a a szemére is vetette. Ebben az esetben azonban mindketten alábecsülték a veszélyt. Lehet, hogy a balsorsnak a szerencsétlen véletlen is kezére játszott. De már aznap este rebesgetni kezdték a wilmersdorfi polgárok, hogy Karl Liebknecht ismerőseinél, a Markussohn házaspárnál rejtőzik a Mannerheim strasse 43. számú házában.

A besúgók is tudomást szereztek erről. Liebknechtet elfogták, autóba tuszkolták, és a berlini állátkenttől nem messze fekvő Eden Szállodába vitték, amelyei a lovas testőrség lövészhadosztálya foglalt le törzskara számára. Liebknecht állítólag eleinte tagadta kilétét, motozáskor azonban több nevével, és címével ellátott levelet találtak nála, fehérneműjén monogramot viselt, nyilvános szereplései révén nagyon is ismert volt, szembesítéskor a tanúk sorra felismerték.

A berlini lapok esti kiadásai még aznap közölték a bestiális gyilkosság hírét. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg halott. Az esetnek a Vossische Zeitungban megjelent többé-kevésbé hivatalos ismertetése szerint Karl Liebknechtet menekülési kísérlet közben lőtték agyon, Rosa Luxemburgot pedig útközben, amikor a vizsgálati fogságba vitték. A hírt a szerkesztőség közvetlenül a lovasgárda-hadosztály tisztjeitől kapta, tehát hivatalos hír volt ugyan, de a legkevésbé sem tárgyilagos. Mint később kitűnik, maguk a gyilkosok mondták tollba gaztettük igazolására.

A Freiheit című lap egy szemtanú vallomását közli, aki a gyilkosság időpontjában a wilmersdorfi Eden Szálloda előtt tartózkodott:

"A Liebknecht doktor és Rosa Luxemburg meggyilkolásáról szóló hír nem felel meg a valóságnak. A szálloda előtt ölték meg mindkettőt katonák, akiket a gyilkosságra tisztjeik biztattak fel. Liebknechtet előbb puskatussal fejbe vágták, a második ütés akkor érte, mikor be kellett szállnia az autóba. Eszméletlenül terült el a földön. Szó sincs róla, hogy a szálloda előtt tömeg volt, a környező utcákat lezárták."

Egy másik szemtanú is elbeszélte a történteket, s vallomását a Freiheit egy nappal később ugyancsak közzétette:

"A gyilkosságot, tisztek vezette katonák követték el, nem a tömeg. Mindenki, aki a szállodában tartózkodott, s maga a személyzet is igazolhatja, hogy a kérdéses időben a szálloda előtt semmiféle tömeg nem volt."

Ez a tanú azonban még egy, nem kevésbé fontos körülményre is felhívta a figyelmet. Mikor már mindennek vége volt, s az újságok félhivatalos jelentést közöltek az események lefolyásáról, a szálloda igazgatója összehívta valamennyi alkalmazottját, felolvasta nekik a hivatalos cikket, és kijelentette, senkinek sem tanácsolja, hogy másként valljon. Nem sikerült megfélemlítenie mindenkit, a szállodai személyzet néhány tagja állította, hogy a katonák ütötték-verték Liebknechtet és Rosa Luxemburgot, s Liebknechtet aztán a kocsiban agyonlőtték. Rosa Luxemburgot szintén eszméletlenül szállították el a hotelból, sőt talán már holtan. Mikor a sofőr éjszaka visszatért, elmondta, hogy holttestét a csatornába dobták.

A gyílkosok ellen bűnvádi eljárást kellett indítani, a közvélemény elhallgattatása ugyanis nem ment olyan könnyen, így aztán Jorns hadbírósági főtanácsos utasítást kapott, hogy indítson vizsgálatot a két gyilkosság ügyében. Nem sietett a perrel, s kitűzése a gyanúsítottaknak sem volt sürgős. A fogházban aranyéletük volt, barátaik bejárhattak hozzájuk, s a vizsgálat állásáról folyamatosan tájékoztatta őket Canaris hadnagy, Hitler náci titkosszolgálatának későbbi főnöke. Hanem az újságírók időközben már előbbre jutottak a kérdéses éjszaka tényeinek rekonstruálásában, s felismerték, hogy a tisztek alávaló játékot űznek.

Egyrészt teljesen biztos volt már, hogy nem lehetett szó sem véletlenről, sem felbőszült tömegről, hanem tervszerű, gondosan előkészített akcióról. Világos volt, miért tért rá a kocsi a kivilágítatlan állatkert mentén vezető elhagyatott mellékútra, miért mondta fel a motor a szolgálatot éppen a legsötétebb helyen, s miért sikerült a tett után azonnal megjavítani, hogy a sofőr már teljes gázzal vihette Liebknecht holttestét a mentőállomásra, ahol a meggyilkolt politikust ismeretlen férfi hullájaként adták le.

Az új körülményeket fontolóra véve, képtelenségnek hangzott az az állítás is, hogy a súlyosan sebesült Liebknecht szökést kísérelt meg. Hiszen a puskatussal kapott ütés után járni is alig bírt. A gyilkosok megálltak egy elhagyott helyen, kirángatták Liebknechtet a kocsiból, és hidegvérrel agyonlőtték.

A halálos lövést Pflugk-Harttung kapitány adta le, bűntársa, Runge közlegény segítségével. Az utóbbinak azonban tüstént vissza kellett térnie a szállodába, Trager nevű társával együtt ugyanis már ismét ott állt a bejárat előtt, amikor Vogel hadnagy és fegyveres kísérete kivezette Rosa Luxemburgot a hotel hallján át. Kiléptek a forgóajtón az utcára, s az izgatott Runge a foglyot puskatussal leütötte. Rosa Luxemburg elesett, és fekve maradt. A földön aztán még erős ütés érte.

Nem mozdult többé. Bevonszolták az autóba, a sofőr gázt adott, és menet közben Vogel hadnagy golyót röpített a talán már halott Rosa Luxemburg fejébe. A holttestet aztán a csatornába dobták, és azt állították, hogy a feldühödött tömeg ragadta el tőlük a kocsiból. Átlátszó hazugság volt ez. Sehol semmiféle tömeg nem volt, még csak nem is sejthette senki, hogy kit és hová visz a kocsi.

Az eset felderítésében, amit a tisztek mindenáron meg akartak akadályozni, jelentős szerepe volt a kommunista Rote Fahne szerkesztőinek. Felkutatták a tanúkat, közölték vallomásaikat, rábizonyították Vogel hadnagyra, hogy Rosa Luxemburg holttestét a csatornába dobta, elérték, hogy a bizonyítékok terhe alatt beismerő vallomást tett, s a vizsgálóbíró kénytelen volt elfogatási parancsot kiadni ellene. Csupán egyet állított Vogel mindvégig, hogy nem gyilkos. Február végén aztán letartóztatták a többi tisztet is.

1919. május 8-án öt vádlott áll a hadbíróság előtt, Otto Runge közlegény, Horst von Pflugk-Harttung kapitány, valamint Ulrich Rittgen és Rudolf Liebmann tengerész főhadnagyok, doktor Karl Liebknecht szándékos meggyilkolásának vádjával, Karl Vogel főhadnagy pedig mint Rosa Luxemburg gyilkosa.

A hadi törvényszék Ehrhardt hadbírósági tanácsos, az ülnökök Mayer hadbírósági tanácsos, Wilhelm Canaris hadnagy és a lovasgárda-hadosztály két további képviselője, Ernst és Chimilewski. A vádat Jorns hadbírósági tanácsos képviseli.

A tárgyalás délelőtt kilenc tájban kezdődött, de az a néhány újságíró, aki engedélyt kapott rá, hogy a tárgyalóterembe lépjen, már harminc perc elteltével tudta, hogy jól előkészített színjátéknak vált szemtanújává.

1945-ben, a náci Németország veresége után, Otto Runge közlegény a két kommunista vezető meggyilkolásáért újból bíróság elé került. Vallomása ismét Hitler titkosszolgálatának akkor már halott főnökét, Canarist terhelte. Mindössze öt nappal a tárgyalás megkezdése előtt Canaris Kurt Welsen névre szóló, tökéletesen hamisított, 2575-ös sorszámú útlevelet adott át Vogelnek, és Rungét is ellátta hamis papírokkal, valamint ezer márka útiköltséggel. Vogelt azonban olyan feltűnő módon akarta a fogházból megszöktetni, hogy efölött, még a beavatott fegyőrök sem hunyhattak szemet. A dolognak híre ment, s Canarist kénytelenek voltak letartóztatni, de még ugyanaznap szabadlábra is került. Ilyen pártatlan volt tehát a gyilkossági perben ítélkező elnökök egyike.

De Ehrhardt elnök is kézzel-lábbal "súgott" a vádlottóknak, vagy legalábbis igyekezett a szájukba adni a javukat szolgáló feleletet.

A bíróság elnöke: - De hiszen útközben jobban lett, és maga azt akarta, hogy Liebknecht minél előbb vizsgálati fogságba kerüljön, igaz ?

Runge: - Természetesen.

A bíróság elnöke: - Akkor meg miért választott kerülő utat ?

Runge: - Ezt már megmagyaráztam. Az elfogatás már több órával korábban megtörtént. Ellenintézkedésekkel kellett számolnom. Ha az ellenfél nem is tudott meg részleteket, sejthette, hogy a Moabitba megyünk…

Runge után Vogel tesz vallomást, majd Pabst kapitány és további nyolc tanú. Valamennyien ugyanazt hajtogatják, igyekeznek elködösíteni, a gaztett valódi képét, ám utánuk doktor Walter Grützner áll a tanúk korlátjához, és néhány mondattal halomra dönti a keservesen összefércelt tákolmányt. Három nappal a gyilkosság után őrparancsnokként teljesített szolgálatot az Eden Szállodában. Mikor Sander hadnagytól átvette a szolgálatot, meglepetés érte:

- Sander hadnagy úr félrehívott, és halkan közölte velem, hogy, ha jól emlékszem, Pabst kapitány utasítására, meg kell kérnie valamire, beszéljek a legénységgel, hogy valljon okosan…

Walter Grützner hivatalos jogász volt, megtagadta a parancs teljesítését, és figyelmeztette a hadnagyot, hogy Pabst kapitány részéről ez hamis tanúzásra való felbujtás. Sander hadnagy, akit a bíróság szintén kénytelen volt kihallgatni megerősítette Grützner vallomását, mindössze annyiban helyesbítette, hogy a parancsot Pflugk-Harttung kapitánytól kapta, nem pedig Pabsttól.

A következő tanúk már a rendező terve szerint játsszák szerepüket. Rosa Luxemburg meggyilkolásának vádját egyhangúlag Kurt Vogel hadnagyra hárítják, megerősítve még azt is, hogy a katonák az ő parancsára dobták a holttestet a Landwehr csatornába. Vogel vallomásának azonban volt egy gyenge pontja. Beismerte ugyan, hogy a sofőr mellett még egy ember ült, de nem akarta elárulni, ki volt az. A tanúkihallgatási jegyzőkönyvből említésre méltó még Alker vallomása, amely főleg a gyilkosság fél évszázaddal későbbi utójátéka szempontjából fontos. Alker 1919-ben így vall:

"A kocsi elindult. Ebben a pillanatban egy katona hátulról a felhágóra ugrott, s alig voltak tízlépésnyire, újból fejbe sújtotta Luxemburgné asszonyt. Körülbelül száz métert tehetett meg az autó, amikor lövés hallatszott. Ismét bementem az őrszobába. Vagy egy óra múlva visszatért Runge, és lefekvéshez készülődött. Vele egy időben megjött az a szakasz is, amely valószínűleg Liebknecht doktort kísérte. A katonák hangosan beszélgettek, két üveg boruk meg több száz cigarettájuk volt, azon osztozkodtak. Odamentem közéjük az asztalhoz, és megkérdeztem, csakugyan halott-e Liebknecht doktor ? A katonák egyike azt felelte, hogy lyukas, akár a szita. Megkérdeztem, kitől kapták a cigarettát meg a bort. Azt válaszolták, hogy a tisztektől."

Jorns államügyész is igyekezett érdemeket szerezni. Amennyire csak tehette, hangsúlyozta az enyhítő körülményeket, s bár végül a gyilkosok szigorú megbüntetését kívánta, valójában az ő pártjukon állt. A beszéde valóságos agitáció:

"Valamennyi vádlott esetében enyhítő körülménynek kell tekinteni feddhetetlen múltjukat, valamint a feletteseiktől kapott rendkívül jó tiszti minősítésüket, s ugyanígy fontolóra kell venni azt a tényt, hogy a háború négy éve alatt mindvégig a fronton voltak. Uraim, a háború, sajnos, némileg elmosta a törvényesség és törvénytelenség fogalmának határait, s a különbséget erkölcsös és nem erkölcsös cselekedet között. Az emberi élet ma nem ér sokat, a forradalom hazánkban sem járult hozzá az erkölcsi színvonal emeléséhez. Elgondolkoztató mindnyájunk idegállapota is, hiszen nem élünk normális körülmények között. Végül pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy a vádlottak egyike sem cselekedett alacsony vagy becstelen indítékból, s hogy tettüket egy forrongó időszakban, helytelenül felfogott politikai érdekek hatására követték el."

Rungét és Vogelt négyévi fogházbüntetésre ítélték, s elbocsátották a hadseregből, a többiek a bíróságról egyenesen hazamentek.

A tragédia második felvonása fél évszázaddal később játszódott le. Ertel nyugatnémet újságíró tanulmányozni kezdte az egykori per ügyiratait, mert szövegkönyvet akart írni egy dokumentumfilmhez, amelyet a televízió a kettős politikai gyilkosság ötvenedik évfordulója alkalmából forgatott. Munkája közben hihetetlen fölfedezést tett, az elitélt Vogel hadnagy ártatlan, a valódi gyilkos, egészen másvalaki volt, egy ember, aki mind a mai napig békés nyugalomban él a Német Szövetségi Köztársaságban.

De tekintsük végig még egyszer az egykori események sorrendjét, ezúttal annak a nemzedéknek pártatlan, szemével, amely számára 1919 már történelem. A berlini Eden Szálloda lett a főhadiszállása azoknak az ellenforradalmi katonai egységeknek, amelyek a legkülönbözőbb fegyvernemek maradékaiból verődtek össze, hogy megmentsék a fővárost a vörös forradalomtól. A különleges alakulat élén a beteges és háborútól elgyötört Bernhard von Hoffmann vezérőrnagy állt, de volt egy agilis helyettese, Waldemar Pabst vezérkari százados, aki szerette volna kiérdemelni az új rendszer elismerését. Ő határozta el, hogy gyilkosság útján szabadulnak meg Liebknechttől és Rosa Luxemburgtól.

Nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy tervét maga hajtsa végre, Runge közlegényt vesztegette meg száz márka borravalóval, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát. Ezért igyekezett Otto Runge annyira, ezért sietett még gyorsan vissza a szállodába, hogy ott érje Rosa Luxemburg fegyveres kíséretét, és megszolgálja a júdáspénzt. Hanem ebben az esetben már elkésett.

Ki ölte meg tehát Rosa Luxemburgot ? Tanúk és vádlottak minden vallomásában szerepelt egy ismeretlen férfi, aki az utolsó pillanatban felugrott az autó felhágójára. Röviddél azután lövés dörrent. Csak az 1922ben lefolyt ténymegállapítási eljárás során mert végre beszélni annak a bizonyos autónak a sofőrje, Janschkow. Kijelentette, az ismeretlen férfi Hermann Wilhelm Souchon tengerész hadnagy volt.

Ő volt Rosa Luxemburg gyilkosa.

Bírósági idézést küldtek neki, de nem jelent meg. Sürgősen Ausztriába költözött. A vizsgálóbíró nyilván megelégedett ezzel, és az esetet ad acta tette. Valószínűleg meg sem kísérelte, hogy az osztrák hatóságoktól a gyilkos kiadatását kérje.

Minthogy a nyugatnémet törvények szerint a Liebknecht és Rosa Luxemburg ellen elkövetett gyilkosság bűnténye régen elévült, 1959-ben minden félelem nélkül beszélt az ügyről Günter Nollau hírlapíró előtt.

Waldemar Pabst, akiről az újságírók úgy nyilatkoztak, hogy erősen érelmeszesedéses, már nem próbálta eltitkolni azt a tényt, hogy ő volt a kettős gyilkosság értelmi szerzője, és kifejtette az indítékokat is, amelyek végzetes elhatározására vezették. Elmondta, hogy nyilvános népgyűléseken többször hallotta beszélni mindkét kommunistát, felismerte, mennyire szuggesztívek a szónoklataik, s megértette, hogy az ellenforradalmárok soraiban nincs velük egyenrangú, versenyképes személyiség. Ezért határozta el, hogy elnémítja a két veszedelmes ellenfelet.

Mikor azután ó lett a lovasgárda-hadosztály tényleges parancsnoka, az első adódó alkalommal elrendelte letartóztatásukat, s előállíttatta őket az Eden Szállodában.

Esze ágában sem volt, hogy rendes vizsgálati fogságba vitesse őket a Moabit fogházba. Hermann Souchon tengerész hadnagy előre megállapított terv szerint lőtte le Rosa Luxemburgot egy utcakereszteződésen, nem messze az Eden Szállodától. Ezért nem sikerült soha hitelesen bebizonyítani hogy a gyilkos Kurt Vogel volt. De éppúgy titok maradt az is, miért hallgatott Vogel olyan konokul.

Rosa Luxemburg gyilkosa, mivel a törvény szerint többé semmi baj sem érheti, ráadásul még perbe is fogta a Délnémet Rádió tévéstúdióját a miatt a dokumentációs film miatt, amelyet e kihívó politikai gyilkosság ötvenedik évfordulóján bemutatott, és a stuttgarti tartományi bíróságnál bemocskolt hírnevéért húszezer márka kártérítést követelt.

Hanem a kommunista funkcionáriusok meggyilkolásának bűntényéről és az érte járó büntetésről ezúttal ugyan magánjogi alapon folytatott per is újabb bizonyítékokkal szolgált az 1919-es ellenforradalom fasiszta módszereiről. A stuttgarti perben többek között tanúvallomást tett báró Albert Wechmar is, aki 1919-ben mint a lovasgárda hadnagya jelen volt az Eden Hotelben, amikor a fegyveres kíséret behozta a két elfogottat, s akkor is, amikor elvezették őket. Albert Wechmar 1970-ben a következőket jelentette ki:

"Már aznap este, de később is azt beszélték az Eden Szálloda tisztjei, és ugyanez járta a személyzet között is, hogy egy Souchon nevű hadnagy a fogollyal meginduló autó hágcsójára ugrott, és rálőtt Rosa Luxemburgra."

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...