Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau

Vissza a nyitó menüre...




Walter Rathenau

 

Befejeződött a nagy világháború. Harmincnégy egymásnak kölcsönösen hadat üzent állam hetvenmillió katonája harcolt a frontokon. Tízmillió elesett, húszmillió kórházba került. A háborús kiadások csillagászati őszszeget tettek ki, kétszázmilliárd dollárnál többet emésztettek fel. Aztán a résztvevők képviselői, aláírták Compiegne-ben a fegyverszünetet. Az emberek ismét nyugalomban és békességben élhettek volna, csakhogy egy évvel korábban Mathias Erzbergert éppen azért gyilkolták meg, mert a német küldöttség aláírta a compiégne-i fegyverszüneti egyezményt. Az egyenruhájuktól megfosztott német zsoldosok elhatározták, hogy tovább játsszák a békebontó szerepét.

A versailles-i békeszerződés a legyőzött Németországot nagy összegű jóvátétel kifizetésére kötelezte. Gyarmatai elvesztésén, szén és vasérctermelésének leadásán, kereskedelmi hajóhadának lefoglalásán kívül a háborútól megnyomorított ország százharminckétmilliárd aranymárka háborús jóvátételt tartozott fizetni, amihez ráadásul még százötvenmilliárd aranymárka saját háborús adósság is járult. Akármelyik közgazdász könnyen kiszámíthatta, hogy ezek teljesíthetetlen feltételek.

Valamennyi közül a brit miniszterelnök volt az első, aki népszerűsíteni kezdte az egyetlen lehetséges megoldást. Németországot először gazdaságilag talpra kell állítani, csak azután lehet szó a háborús adósságok megtérítéséről. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, rendezni kellett az európai államok közti gazdasági és politikai viszonyokat. E célból a brit és a francia kormány 1922 áprilisában az olaszországi Genovába nemzetközi konferenciát hívott egybe.

A genovai konferencia határkővé lett a nemzetközi kapcsolatok fejlődésében, hiszen a weimari német köztársaság a háború óta először ült le a tárgyalóasztalhoz egyenrangú partnerként. A konferencián részt vettek az addig mellőzött Szovjetunió képviselői is. A szovjet küldöttség meghívása nem a nyugati nagyhatalmak önzetlenségének bizonyítéka volt, különösen Franciaország részéről nem. A francia küldöttség ugyanis azt remélte, hogy ebből az alkalomból elérik annak a régi, harmincmilliárd aranyfrankos kölcsönnek az elismertetését, amelyet a francia kormány annak idején az orosz hadsereg németek elleni felfegyverzésére bocsátott a cár rendelkezésére. A brit delegáció viszont abban bízott, hogy érvényesítheti azokat az igényeket, amelyeket angol részvényesek támasztottak kisajátított részesedésük címén az államosított orosz kőolajiparral szemben. A szovjet küldöttség tagjai pontos utasításokat kaptak Lenintől. Eszük ágában sem volt, hogy az új állam belső ügyeit illetően bármiféle engedményt tegyenek.

Georgij Vasziljevics Csicserin népbiztos és munkatársai azért utaztak Genovába, hogy nemzetközi kapcsolatok létesítéséről tárgyaljanak. A hetven szakértőből álló német küldöttség vezetői, Wirth kancellár és Walter Rathenau külügyminiszter remélték, hogy ezen a konferencián végre sikerül olyan megoldást találniuk, amely a német ipar újjászületéséhez vezet. Rathenau igyekezett megegyezni a nyugati hatalmakkal, amelyeket érthető okokból nem mellőzhetett, de felkészült egyúttal a Csicserinnel való tárgyalásra is. Ez sokáig nem vezetett eredményre. Gátolták a németekkel folytatott angol és francia eszmecserék, amelyek egészen más eredményre törekedtek, a weimari köztársasággal együtt falat akartak alkotni a Szovjetunió ellen.

A tárgyaló felek elhallgatott érdekei megtorpedózták a remélt egyezményeket, a titkos brit-francia-szovjet tárgyalás sem hozott eredményt. Ekkor a Szovjetunió új javaslatot terjesztett elő, méghozzá meglehetősen szokatlan módon.

Április tizenötödikén éjjel két órakor megszólalt a telefon a német küldöttség szállodájában. Szabanyin, Csicserin megbízottja beszélgetést kért Maltzahn német nagykövettel, és megkérte őt, szíveskedjék tolmácsolni a német küldöttség vezetőinek a szovjet javaslatot, üljön össze a két küldöttség, s kétoldalú tárgyalás keretében beszélje meg a mindkét felet érdeklő problémákat. Maltzahn nagykövet felöltözött, s éjjel fél háromkor beszámolt a szovjet javaslatról Rathenau külügyminiszternek. Rathenau megértette, hogy a szovjetek segítséget kívánnak nyújtani egy nyílt tárgyaláshoz, amely tényleges eredményeket hozhatna.

A német és a szovjet küldöttség mindjárt másnap összeült, s Rathenau és Csicserin még ugyanaznap egyezményt írt alá, amelynek értelmében a két állam elengedi egymással szembeni háborús adósságait, és a német kormánybizottság lemond a Szovjetunióban államosított német vállalatok tulajdonosainak eddig fenntartott visszaadási vagy kártérítési igényéről, feltéve, hogy a szovjet állam a többi kapitalista állam ez irányú kártérítési követeléseinek sem ad helyt. A szerződés rapallói egyezmény néven került be a történelembe. Magában foglalta a kereskedelmi kapcsolatok normalizálásának kölcsönös alapfeltételeit, a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítése alapján. A két állam felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot.

A rapallói egyezmény nagy politikai eredmény volt. Csicserinnek sikerült meghiúsítania a nyugati kapitalista államok terveit, a Szovjetunió elszigetelésének elgondolása dugába dőlt, Németország pedig három évvel a háború befejeződése után kikerült addigi elszigeteltségéből. Rathenau, a kiváló államférfi és politikus egyike volt a legelsőknek, akik, ha mindjárt a tőkés vállalkozó szempontjából is, megértették, hogy a Szovjetunió politikai realitás, hogy a munkások és parasztok új államával számolni kell, hogy az európai és a világpolitikának méltányolnia kell egy sokmilliós nemzet akaratát. És éppen ez a felfogás lett Rathenau halálának egyik oka.

Mire a genovai konferenciáról hazatért, mint az egyetlen politikus, aki a szovjeteken kívül igazi, kézzelfogható eredménnyel dicsekedhetett, a reakciós körök uszító kampánya már odáig ment, hogy Berlin külvárosaiban falragaszok jelentek meg ezzel a hihetetlen felhívással, "Öljétek meg Rathenaut !"

Az Ehrhardt-féle hírhedt tengerészbrigádból (amely az elvetélt Kapp-puccs után törvényen kívül került), a most Eichwald konzulnak álcázott Ehrhardt korvettkapitány vezetésével Bajor Fafeldolgozó Rt. fedőnév alatt megalakult az Organisation Consul titkos társaság. Programjául politikai gyilkosságokat tűzött ki, amelyekkel a német belpolitika fejlődési irányát akarta befolyásolni. Esztelen és veszélyes gondolat volt ez.

Beszélik, hogy Rathenau miniszter meggyilkolásának ötletét nem is a gyilkosok valamelyike vetette fel, hanem egy Stubenrauch nevű tizenhét éves diák. "Forradalmi" tervét bizalmasan közölte barátjával, Güntherrel, aki a háborúban katonaszökevény volt ugyan, de azért öntudatos hazafinak számított, s a biztonság kedvéért, nehogy a régi bűnére rájöjjenek, vagy egy tucat hazafias egyesületnek is tagja lett. Mivel junkerek és terroristák között egyaránt otthon volt, mindjárt másnap elmondta a közös tervet Erwin Kern egykori tengerész főhadnagynak. A főhadnagy egy sokat próbált, immár huszonnégy éves kalandor és veszedelmes terrorista, a világon semmire sem vágyott, csupán dicsőségre. Hogy közben vét a jog ellen, vagy kockáztatja az életét ? Hát fontos ez ? "Amint azt a becsületem parancsolta, 1918. november 8-án golyót röpítettem a fejembe. Most halott vagyok, - jelentette ki fellengzősen cimborái előtt. - Az, ami bennem él, már nem én vagyok, mert attól a naptól fogva nem ismerek többé semmiféle ént. Aki a halállal cimborál, annak tegező viszonyban kell lennie az ördöggel. Tudom, hogy elbukom, hogy rajtavesztek, de mégsem marad számomra más hátra, mint azt tenni, amit az akaratom diktál…"

Az Organisation Consul berlini csoportja azonban még más kiválóságokkal is dicsekedhetett. Egyikük a huszonhat éves mérnök, Ehrhardt tengerészbrigádjának egykori hadnagya, Hermann Fischer, csendes, inkább töprengő ember, de ízig-vérig katonatiszt, amilyenek talán csak az egykori Poroszországban teremtek.

Ernst Werner Techow szintén nem volt még több harmincévesnél, de már a Kapp-puccs idején is jól bevált, testestül-lelkestül híve a titkos egyesület eszméinek, éppen úgy, mint öccse, a tizenhét éves Hans Gerd, aki a puccsban már tizenöt évesen futárszolgálatot teljesített. A tizenkilenc éves Ernst von Salomon, e napok eseményeinek későbbi krónikása, szolgálatból menesztett tengerész hadnagy volt, az akkor huszonegy éves Harmut Plaas, később vezető náci funkcionárius lett, de a Hitler elleni merénylet után a kémelhárítás főnökével, Canaris admirálissal együtt letartóztatták, és kivégezték. Egyelőre azonban Willy Güntherrel együtt készült Rathenau miniszter meggyilkolására.

A terv egyszerű és korszerű volt. Alighanem a chicagói gengszterek legújabb módszereit akarták utánozni, mert elhatározták, hogy kerítenek egy gyors sportkocsit, megvárják Rathenaut Berlin-Grunewaldban, a Königsallee végén levő villája közelében, ahonnan pontosan délelőtt tíz órakor indul a minisztériumba, megelőzik, és menet közben leadnak rá géppisztollyal egy sorozatot. Biztonság okából a zsebükben lesz még néhány kézigránát is. Aztán beletaposnak a gázba, és eltűnnek a legközelebbi sarkon.

A terv kalandos, húszéves desperádókhoz méltó, de kivihető. Mert a merénylők nemcsak hogy értik a módját, de egy szervezet is rendelkezésükre áll megfelelő eszközökkel. Salomon Hamburgba utazik, hogy megbízható sofőrt szerezzen, Kern pedig Freiburgba gyors automobilért, minthogy ott az Organisation Consul nagy becsben levő pártfogókra talált a gazdag nagyiparos testvérpár, Johann és Frartz Küchhenmeister személyében.

Kern és Fischer eközben Rathenau miniszter után nyomoztak, hogy megállapítsák a szokásait, még a parlament karzatára is beültek a közönség közé, és meghallgatták néhány beszédét, amelyet többnyire a német fiatalsághoz intézett. Elcsodálkoztak, hogy okosan és nyíltan beszél, hogy hisz a fiatalokban, aztán inkább sietve eltávoztak, hogy a szimpatikus, meggyőző szónok hallatán el ne tántorodjanak feltett szándékuktól. Végül minden készen állt, az összeesküvők a merénylet estéjén összeültek sörözni, majd éjfél után aludni tértek.

Walter Rathenau ezen az estén nem került ilyen korán ágyba. Bár nehéz napja volt a parlamentben, kénytelen volt végighallgatni ellenlábasának, Helfferichnek megalázó és nagy csalódást okozó támadását, azért, ha későn is, de elment arra az ünnepi vacsorára, amelyet az Egyesült Államok nagykövete, Houghton adott Logan amerikai ezredes tiszteletére. Rathenau kezdetben réveteg, szinte levert, egyre a fülében csengenek Helfferich szidalmai, de aztán az unalmas diplomáciai vacsora jó alkatomnak bizonyul a hasznos eszmecserére. Logan ezredes, az Egyesült Államok elnökének hivatalos megfigyelője csodálja a német külügyminiszter tudását és képességeit, s minthogy Rathenau folyékonyan beszél angolul, vitába is száll vele. Megállapítja, hogy Rathenau igazi szakember. Mikor a vitában szóba kerül Rathenau ellenségének, a Ruhr-vidéki szénbáró és nagyiparos Hugo Stinnesnek a neve, aki a háború alatt milliárdokat harácsolt össze, és továbbra is milliós nyereségekre tesz szert a jóvátételi szállításokból (a francia Lubersac márkival másfélmilliárd aranymárkát érő üzletet kötött, amelyből 90 millió tiszta nyereség ütötte a markát), az ezredes felajánlja, hogy elküld Stinnesért az Esplanade-szállóba, aztán majd nyíltan beszélgethetnek. Az amerikai Logan látja, hogy Rathenau olyan partner, aki minden körülmények között becsületesen játszik. Stinnes eljött, a vita elhúzódott, Rathenau még elkíséri ellenfelét a szállodába, s így csak hajnali négy tájban kerül ágyba. Meghagyja inasának, hogy kivételesen csak tíz órakor keltse fel a szokásos kilenc helyett.

Szombat van, 1922. július 24. verőfényes nyári nap. A támadók korán reggel találkoztak, már előző nap kipróbálták a gyors kocsit, s néhány nappal korábban egy Berlintől távol eső erdőben meggyőződtek automata pisztolyaik kiváló tulajdonságairól is. Minden elő van készítve, a gyilkosok külföldre szállításával egyetemben. Az északi tengerparton motorcsónak várakozik, hogy elszállítsa őket egy a német felségvizeken kívül cirkáló vitorlásra. Svédországban, biztonságban lesznek.

Most a kölcsönzött kocsiban ültek, a volán mögött Techow, hátul Kern és Fischer, Ernst von Salomonnal. Egyelőre csak ide-oda száguldoznak a grunewaldi utcákon, áthaladnak a Königsalieen is, szemügyre veszik az utcasarkokat, amelyek mögött majd eltűnnek. Megállnak a járda mellett. Közeledik a tíz óra, amikor Rathenau villájának kapuján ki kell gördülnie a miniszter kocsijának. Nem sejthetik, hogy éppen ma késni fog.

Techow azonban tudja, mit kell tennie. Hogy az autó vadonatúj bőrzakót és motoroscsuklyát viselő utasaival ne keltsen feltűnést, leállítja a motort, kiugrik, és felhúzza a kocsitetőt.

Walter Rathenau tíz tájban felkelt, megreggelizett, belepillantott az újságokba, váltott néhány szót az édesanyjával, megállapította, hogy már csaknem fél tizenegy. Búcsúzkodás a bejárati hall oszlopsora alatt, végül még az anya aggódó szavai:

- Vigyázz magadra, Walter… - Rathenau visszaint, de gondolatai már az aznapi programján járnak.

Gyönyörű nyári nap. A miniszter utasítja sofőrjét, hogy lassan hajtson, élvezni szeretné a napfényes délelőttöt. A kocsi hintó módjára halad a fasoron át, egészen a Königsallee kettős kanyarodójáig. Ott a miniszter autóját egy nagy, szürke, nyitott fedelű, hatüléses utazókocsi előzi meg. A hátsó ülésen három bőrruhás férfi ül. Egyikük felemelkedik, kezében automata pisztolyt tart. Hátrafordul Rathenau autója felé, és tüzel. A másik kézigránátot biztosit ki, és klasszikus ívben, ahogy ezt csak a lövészárokban lehet megtanulni, a miniszter kocsijára hajítja. Rathenaut hatalmas robbanás dobta fel a levegőbe. A hátsó ülésre zuhant vissza, több golyótól találva és repeszektől megsebezve. Nemsokára utolsót lélegzett.

A Königsallee sarkán új ház épül, az állványzaton Krischbin kőműves dolgozik. Közvetlen közelről figyeli a két kocsit az előzés pillanatában, szemtanúja a merényletnek. Amikor a miniszter sofőrje segítségért kiált, Krischbin fut oda elsőként a sebesülthöz. Az éppen arra menő Helene Kaiser ápolónővel együtt megpróbál segíteni. De hát Rathenau testét jó néhány repeszdarab és öt golyó járta át, a gyilkosok biztosra mentek. A villába már holtan érkezik vissza.

Az autó utasai száguldva maguk mögött hagytak két-három utcaszögletet, megálltak a járda szélénél, Kern átdobta egy kerítésen az automatát, Fischer megszabadult maradék gránátjaitól, levetették bőrruhájukat, s tíz óra negyvenkor már a Friedrichstrassén voltak. Belevesztek Berlin központjába, sőt két-három nappal a merénylet után még a tömegtüntetést is végignézték az Alexanderplatzon. Aztán minden utcasarkon plakátok jelentek meg a fényképükkel, s a rendőrség milliós jutalmat tűzött ki a fejükre. A gyilkosok megrettennek. Érzik, hogy a német hatóságok nem várt figyelmet szentelnek Rathenau meggyilkolásának, az embereket felháborította annak a nagy reményekre feljogosító politikusnak az erőszakos halála, akinek a háború utáni Németország annyit köszönhet. A merénylők csak most értik meg, mit műveltek, csak most döbbennek rá, hogy az egész nemzetet maguk ellen bőszítették, tettük által nem hősökké, hanem hazaárulókká váltak.

A terv szerint a tengerpartra mentek, ahol motorcsónaknak kellett volna őket várnia. De túlságosan izgatottak voltak, s eltévesztették a dátumot, a csónak vagy későbben vagy korábban várt rájuk. Pánikba esnek. Remegnek az életükért, megpróbálnak máshová menekülni. Svájcot tűzik ki céljukul, de arrafelé sem jutnak el a határig. A Saale völgyében vannak, amikor rádöbbennek, hogy sarkukban a rendőrség. Tízezernyi rendőr kutat utánuk országszerte a minden szatócsboltban kiragasztott fényképük alapján. Kénytelenek felhagyni tervükkel, s biztos rejtekhely után néznek. Saaleck ódon várának egy tornyában, doktor Hans Wilhelm Stein író lakásán húzzák meg magukat. Ott üt rajtuk a rendőrség. Egyenruhás emberek kordonja keríti körül a gyilkosokat. Ernst von Salomon, aki futárként Münchenbe utazott, hogy a merénylőknek egérutat biztosítson, már hiába igyekszik.

Felszólítják őket, hogy adják meg magukat. Nem hajlandók rá. A rendőrség erre tüzet nyit. Az első golyó Erwin Kernt találja. Fischer még áthajol a falon, és odakiáltja:

- Élünk, és az eszményeinkért halunk meg ! - Aztán a halántékához emeli pisztolyát, és meghúzza a ravaszt.

A merénylet többi résztvevőjét azután 1922 októberében a lipcsei állami ítélőszék elé állítják. Dr. Ebermayer főállamügyész alantas és becstelen indítékokból elkövetett gyilkosságként jellemezte a merényletet, amelynek nincs politikai motívuma. A tettesek közül kettő halott volt. Az autó vezetőjét, Techowot tizenöt évi fegyházra, a többieket két hónaptól nyolc évig terjedő, feltételes fogházbüntetésre ítélték. Nemsokára azonban valamennyien amnesztiában részesültek. Hitler, aki számára tettükkel előkészítették a talajt, később gondoskodott róla, hogy a gyávákból hősök legyenek.

A merénylők elitélése után emléktáblát helyeznek el a gyilkosság színhelyén, hogy emlékeztesse az arra járókat a törvénytelen terror veszélyére. A nácik eltávolították. Ehelyett emlékoszlopot emeltek a gyilkosoknak a saalecki vár falán, s a Nagynémet Birodalom hőseivé léptették őket elő. Ám dicsőségük nem volt hosszú életű, letűnt a nácizmus bukás amely terrorral próbálta rákényszeríteni akaratát az egész világra.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...