Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau
Ernest von Rath

Vissza a nyitó menüre...




Ernest von Rath

 

- Szeretnék a nagykövet úrral beszélni ! - közölte a sötét hajú, bánatos tekintetű fiatalember. Alacsony, vézna termetű volt, kabátja gallérját az esőben a füléig felhajtotta.

- Mit óhajt tőle ? - kérdezte Mathesné asszony. Ő helyettesítette a portán a férjét, aki épp az imént ment le a kazánházba, hogy megkotorja a központi fűtés rostélyát.

- Egy rendkívül fontos okiratot kell átadnom neki - felelte a szomorú képű ifjú tétován, aztán még hozzátette, - Halaszthatatlanul fontos… - Hát akkor várjon, föltelefonálok, de azt hiszem, nagyon korán van még - mondta a portás feleségé, és fölvette a kagylót.

Valóban korán volt még. Welczek gróf, német nagykövet nem fogadott. De a mélabús tekintetű fiatalember amúgy sem jutott volna be hozzá.

1938. november 7-én kilenc óra harmincötkor Mathesné felvezette a párizsi rue de Lille-i ház ifjú látogatóját az első emeletre. Rámutatott a bal oldali folyosóra, annak a végén van az ajtó, a jobb oldalán a csengő.

A fiatalember becsenget, az ajtó kinyílik, Nagorka altiszt megkérdi, mit kíván, és a sötét hajú ifjú megismétli, hogy egy fontos okmányt hozott, szeretné személyesen átadni a nagykövet úrnak.

Nagorka altiszt természetesen csak magában mosolyodott el a látogató naivitásán. Felajánlotta, hogy átveszi az okmányt, és átadja. Ahogy szokás. A jövevény hátrált egy lépést. Mintha megsértették volna, mint akit az iránta tanúsított bizalmatlanság felháborít.

- Nem, kérem, az lehetetlen. Azt nekem magamnak kell… Valamennyien hibát követtek el. A portás felesége nem töltetett ki a fiatalemberrel látogatócédulát, Nagorka altiszt még a nevét sem kérdezte meg, senki sem mondta neki, Szabad, uram, az iratait ?! olyan rendes fiúnak látszott, behízelgő, mély, bársonyos hangja volt, törékeny alkata valahogy védtelennek mutatta, mindenkire jó benyomást tett. Így aztán az altiszt bevezette a várószobába.

- Foglaljon helyet, kérem, bejelentem a követségi tanácsos úrnak mondta Nagorka, és eltűnt a magas fehér ajtó mögött.

A nagykövetségi titkár szerepkörét ellátó Ernest von Rath követségi tanácsos sem volt kíváncsi rá, hogy ki az az ember, aki beszélni akar vele, kérette a látogatót. Az altiszt meghajolt, és visszament az irodahelyiségbe. Még be sem csukta maga mögött az ajtót, amikor lármát és segélykiáltást hallott.

De hiszen ez a Rath tanácsos úr hangja…

Nagorka szalad vissza, de már félúton megállt. A tanácsos úr irodájának ajtaja ugyanis hirtelen kivágódott, és a folyosóra kitántorgott von Rath. Kezét hasára szorítva ezt kiáltotta,

- Meglőtt, segítség !…

A rémült altiszt eleinte tanácstalan, egy karosszékbe ülteti, von Rathot, hangosan kiáltozva végigrohan a folyosón, majd kiszalad az utcára, és int az épület előtt cirkáló rendőrnek. Aztán felrohan, és telefonál a mentőknek.

Von Rath tanácsos súlyosan megsebesült, a lövések a mellkasát és a hasát érték sürgősen az egyetemi klinikára viszik, Baumgartner professzor azonnal operálja is.

A merénylő mozdulatlanul állt a helyszínen, mintha várná, hogy ért jöjjenek. Meg sem próbált védekezni. Nyugodtan odalépett a rendőrhöz, s maga dugta bilincsbe a kezét. A rue de Lille-i nagykövetség előtt Francois Collet Aurret közrendőr teljesített szolgálatot. Az Invalides kerület rendőrállomására kísérte az elfogottat, és átadta Monneret rendőrfelügyelőnek.

- Hogy hívják ? - kezdte a felügyelő a kihallgatást.

- Herschel Feibel Grynszpan - felelte a fiatalember fojtott hangon

- Született ?

- 1921. március 28-án Hannoverben, Zygmunt és Regina Grynszpan fiaként.

- Szóval, nem francia ?

- A szüleim lengyel nemzetiségűek - felelte a fiú.

- Maga zsidó, ugye ? - kérdezte a felügyelő.

- Igen, uram.

- Beismeri hogy rálőtt a német nagykövetség harmadosztályú tanácsosára, von Rathra, azzal a szándékkal, hogy megölje ?

- Lelőttem, mert bosszút akartam állni a hitsorsosaimért !

- Miért lőtt éppen von Rathra ? Ismerte ?

- Le akartam lőni a nagykövetet. A német nagykövetet !

- Mondja el, hogy történt !

- Valami attasé fogadott, székkel kínált. Megkérdezte, mit óhajtok ? Azt mondtam neki, "Maga egy piszkos német (sale boche), s ezért most átadom magának tizenkétezer üldözött zsidó nevében ezt az okiratot. Elővettem a zsebemből a revolvert, és tüzeltem. A pisztoly kirántásának pillanatában az attasé felugrott. Kilőttem az egész tölténytárat. Középre céloztam… Rám vetette magát, még megütött, aztán futott ki. Az irodában maradtam, ott nemsokára elfogtak. A képeslapot, amit a zsebemben találtak, csütörtökön kaptam (1938. november 3.-án), s amikor megkaptam, föltettem magamban, hogy tiltakozásul lelövök valakit a német követségről. Hitsorsosaim kálváriájáról az újságokból értesültem… ez tettem egyedüli oka.

Monneret, a párizsi Süreté felügyelője kezébe vette az összefogdosott képeslapot. Keltezés, 1938. október 31. postai bélyegző Zbaszyn, november 1.

"Kedves fiam !

Bizonyára hallottál már a mi nagy szerencsétlenségünkről. Megírom. mi történt. Csütörtökön este mondogatni kezdték, hogy egy bizonyos városból minden lengyel zsidót kitiltottak. Nem akartuk elhinni. Csütörtökön, este kilenc tájban beállított hozzánk egy rendőr, és azt mondta, fogjuk az útlevelünket, és jelentkezzünk a kerületi őrszobán. Úgy mentünk vele, ahogy voltunk. Már majdnem mindenki ott volt a negyedünkből. Rendőrkocsiba raktak bennünket, és a városházára vittek. Mindnyájunkat oda szállítottak. De még senki sem mondta meg, hogy miért. Mi azonban megértettük, hogy baj van. Mindegyikünknek a kezébe nyomták a kiutasítási végzést. Eszerint október 29-éig, el kellett hagynunk Német ország területét. Már nem is volt szabad hazamennünk. Kértem, hogy legalább egy kis időre engedjenek haza, magamhoz akartam venni néhány dolgot. Rendőr kísért el, így becsomagolhattam legalább a legszükségesebb holmikat egy bőröndbe. Ez minden, amit sikerült megmentenem. Nincs egy pfennigünk sem. Nem küldhetnél nekünk Lódzba valamit ?…"

A lengyel kormány 1938 októberében furcsa rendeletet adott ki, minden külföldön élő lengyel állampolgár három héten belül jelentkezni tartozik az illetékes lengyelországi hivatalnál, kötelező összeírás végett, valamennyien nyilvántartási pecsétet kapnak az útlevelükbe. Aki 1938. ok tóber 29-ig az útlevelét személyesen nem mutatja be, automatikusan elveszíti állampolgárságát. A nyilvántartási pecsétet csupán azok a polgárok kapják meg, akik felmutatják a következő okmányokat…

Csak kevesen juthattak el három héten belül Varsóba, hogy megszerezzék a szükséges iratokat. A lengyel kormány tudta ezt. Josef Beck ezredes, külügyminiszter nemcsak jó barátja volt a Harmadik Birodalom náci főkolomposainak, de amennyire lehetett, együtt is működött velük Hitler bőkezű marsallja, Göring ugyanis állítólag "orosz gyarmatokat" ígért neki.

A két fél nyilvánvalóan közös eljárásban egyezett meg, hogy a kényelmetlen lengyel zsidóktól megszabaduljon. Mert ezek javarészt éppen Hitler Harmadik Birodalmának a területén éltek, s idegen állampolgárok lévén, a nácik egyelőre nem bánhattak el velük tetszésük szerint. A lengyelek készsége tehát nagyon kapóra jött nekik. Mert cseppet sem valószínű, hogy Beck lengyel miniszter megbízottai ne beszéltek volna meg a szomszédaikkal egy ennyire kihívó tervet, lehetetlen, hogy a Sicherheitsdiens feje, Heydrich ne tudott volna a lengyel kormány szándékáról. A német rendőrség ugyanis feltűnően fürgén reagált, pontosan egy nappal annak a jelentkezési határidőnek a letelte előtt, amelyet a lengyel kormány, a kötelező nyilvántartásra kiszabott, mintegy tizenhétezer zsidót raktak vonatra, és vittek a lengyel határra.

A határon aztán a deportáltak borzalmas éjszakát éltek át. A lengyelek bizonyos átjárókat lezártak, tizenhétezer ember egyszeriben a senki földjén találta magát. Egyesek a sötétség leple alatt megpróbáltak átkúszni lengyel területre, akadt, akinek ez még sikerült is, legtöbbjüket azonban halomra lőtték a járőrök. A többiek teljes tanácstalanságban dideregtek az őszi éjszakában, a lehullott lombba ásták magukat, s miközben embertelenül fáztak, sehogy sem értették, miért történik velük mindez.

Herschel Grynszpan apja és anyja szintén a szerencsétlenek között van, de sikerül átjutniuk lengyel területre. Megírják a fiuknak Párizsba, hogy mi történt. Az, más forrásokból is értesül a lengyel határon lezajlott, borzalmas éjszakáról, megy és vesz egy forgópisztolyt, aztán becsenget a rue de Lille-i német nagykövetség kapuján.

A merénylő börtönben ül, a kihallgatások gyakorlatilag befejeződtek, hiszen mindent beismert, kész bűnhődni a tettéért. A meglőtt von Rath, a halállal küszködik. November 9-én délelőtt az állapota hirtelen válságosra fordul, és délután fél ötkor meghal. Ugyanebben az időben találkoznak Berlinben a barnainges cimborák, hogy megünnepeljék az 1923-as feldherrenhallei felvonulás évfordulóját. A müncheni városházán ünnepélyes vacsorához van terítve. Mikor asztalhoz ülnek, és pohárköszöntőre emelik poharukat, néhányan közülük már tudják, hogy bizonyos kerületekben zsidóellenes tüntetésekre került sor, hogy több zsinagógát felgyújtottak, és az SA emberei összetörték a zsidó boltok kirakatait.

A náci bűnösöknek a nürnbergi törvényszék előtt elhangzott vallomásai és a fennmaradt okmányok alapján ma már világos, hogy a zsidóellenes pogromot elékészítették, megszervezték, s a megfelelő pillanatban központi utasításra indították el. Miközben az ünnepi vacsora folyt, Heydrich 1:20-kor valamennyi rendőrparancsnokságnak utasításokat küldött szét. Először is közli a rendőrségi kollégákkal, hogy von Rath belehalt sérüléseibe, nincs kizárva tehát, hogy zsidóellenes tüntetésekre kerül sor, és mert nagyon jól tudja, hogy azokra valóban sor kerül, hiszen az SA ezen az éjszakán kapott utoljára alkalmat arra, hogy nyilvánosan fellépjen, egy további mondatban már adja is Heydrich a szükséges intelmeket.

A vezető rendőrtiszteknek mindenekelőtt azonnal kapcsolatba kell lépniük a pártvezetőségekkel, értesíteniük kell a titkárokat, hogy miről van szó, és megbeszélni velük a tüntetés lefolyását, azt is jelentsék a titkároknak, hogy a német rendőrséget Heydrich birodalmi vezető utasította, semmibe se avatkozzon bele, csupán a fosztogatást és a német vagyon rongálását akadályozza meg, s készüljön fel mintegy húsz-harmincezer zsidó letartóztatására. Ezeket a legtehetősebb rétegekből kell kiválasztani…

Az SA csoportvezetők instrukciói, az embereik számára, össze kell törni a zsidó boltokat, ugyanakkor őrködni, nehogy értéktárgyaknak vagy pénznek lába keljen. Felgyújtani a zsinagógákat. A tűzoltóknak oltaniuk nem szabad, csak arról kell gondoskodniuk, hogy a tűz a zsinagógákról német házakra ne terjedjen át. A zsidó házaknak sem szabad mind leégniük. Ki kell belőlük kergetni a zsidókat, hogy a lakásaikba rövidesen arra érdemes árják költözhessenek. A vezér azt kívánja, hogy a rendőrség tartsa távol magát az eseményektől. Ha a zsidók ellenállnának, lefegyverezni és lelőni őket. A leégett zsinagógákra táblát függeszteni ilyenféle felirattal, "Ez a bosszú von Rath haláláért !" vagy "Halál a nemzetközi zsidóságra !"

Hitler Németországában tűzvészek lobogtak, az SA embereinek szöges bakancsa alatt szétvert kirakatok üvegje csikorgott. A "kristályéjszaka" (Kristallnacht) leleplezte a világ előtt, mit is akar tulajdonképpen Hitler, és milyen eszközökhöz szándékozik nyúlni. A mérleg megdöbbentő volt. A nácik 91 zsidót agyonvertek, jobbára a megrohant boltok tulajdonosait, felgyújtottak és teljesen elpusztítottak 191 zsinagógát és 171 zsidó lakóházat, több mint 7500 üzletet és áruházat szétvertek és kiraboltak, elfogtak és bebörtönöztek kb. 26.000 zsidó vallású németet, 10.911-et közülük a dachaui gyűjtőtáborba, 9.845-öt pedig Buchenwaldba deportáltak, a többi néhány nappal később Sachsenhausenba került.

És ezt az iszonyú brutalitást végül még törvényesítették is. Göring marsall, aki valamennyi náci közül a legtöbb zsidó vagyont harácsolta össze, november 12-én konferenciát hívott egybe az egyenlőtlen harc további szabályainak meghatározására. A tanácskozás eredménye egy hajmeresztő rendelet lett. E rendelet alapján a német nemzetiségű zsidók "a zsidóság ellenséges magatartásáért, amely nem riad vissza a német nemzettel szemben elkövetett gyáva gyilkosságtól sem, kötelesek a német birodalomnak egymilliárd birodalmi márka összegű büntetést fizetni."

És ez még nem minden. A zsidó vallású németek ettől a naptól fogva teljesen ki vannak zárva a közéletből és mindennemű gazdasági tevékenységből. Herschel Grynszpan bosszút akart állni szülei megaláztatásáért, tiltakozni hitsorsosai üldözése miatt, és remélte, hogy a világ felfigyel a lövéseire. A nácik azonban a maguk javára használták ki a merényletet, éppen úgy, ahogy öt évvel korábban a Reichstag felgyújtását használták fel ürügyül a német kommunisták elleni támadásra. Nem lehet tehát kizárni annak a lehetőségét, hogy von Rath meggyilkolását is belekalkulálták politikai terveikbe. Csakhogy később kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a birodalmi parlament épületét a nácik maguk gyújtották fel, ezzel akarván ürügyet teremteni kommunistaellenes terrorjukhoz. Az állítólagos gyújtogató van der Lubbe csak szalmabáb volt.

Ma már jól ismerjük a náci módszereket, s felvetődik a kérdés, nem volt-e Herschel Grynszpan is csupán beugratott bűnsegéd ?

A nácik a "kristályéjszakával" hozzáfogtak a zsidók módszeres kiirtásához, a gyűjtőtáborokban és gázkamrákban zsidók milliói pusztultak el, Herschel Grynszpan azonban csodálatos módon életben maradt.

Először francia börtönben tartották fogva, majd átvitték a berlini Gestapo celláiba, 1941. január 18-tól, pedig a sachsenhauseni gyűjtőtábor foglya. Nyilvántartási lapjára a 35181-es szám kerül és egy megjegyzés, hogy különleges elbánásban kell részesíteni. A merénylő és bizonyíthatóan gyilkos Grynszpan egy Eccarius nevű SS legény prominens foglya lett, táborbeli cellája téglaépületben volt, nem kellett sem rabruhát, sem számot viselnie, mint a többi fogolynak, napközben szabadon mozoghatott az épületben, és még sok más előnyt élvezett.

A háború után a nyugati sajtóban hírek jelentek meg, hogy felvett néven, háborítatlan nyugalomban, Franciaországban él, nős és két gyermeke van. Így nem tehetünk mást, mint hogy feltesszük a gyanakvó kérdést, miért kímélte meg Heydrich és a Gestapo főnöke, Müller, majd Himmler és végül Göring és Goebbels is, az árja von Rath, zsidó gyilkosának életét ?

Hiszen nemcsak hogy beismerte a gyilkosságot, hanem bevallotta azt is, hogy miért követte el.

Jutalomként kapta az életet, vagy a véletlen szerencse szegődött melléje ?

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...