Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau
Hitler (II.)

Vissza a nyitó menüre...




Hitler (II.)

 

Walkür-hadmüvelet

 

A második világháború már egy évvel korábban, 1944. július 20-án befejeződhetett volna. A Hitler elleni merénylet, amelyet a führer legmagasabb katonai körökben megbúvó ellenfelei készítettek elő, úgy vonulhatott volna be a történelembe. mint egyike azoknak a politikai gyilkosságoknak, amelyek segítettek megváltoztatni a világot. De a Walkür-hadművelet sikerét kezdettől fogva kétségessé tette a balszerencse és az összeesküvők dilettantizmusa.

Csütörtökön, 1944. július 20-án reggel hat órakor két tiszt lépett ki a berlini Wannsee villanegyed egyik házából, Claus Schenk von Stauffenberg gróf, vezérkari ezredes, és jogász bátyja, Berthold, aki tengerésztiszti egyenruhát viselt.

A magas, délceg termetű, rokonszenves. férfias arcú harminchét éves ezredesen súlyos nyomokat hagyott a háború, Tuniszban elvesztette a fék szemét és a jobb karját, s a bal kezén is csak három ujja maradt megf Csonka balját most a sapkája ellenzőjéhez emelte. viszonozva a sofőr köszönését.

Beültek a járda mellett várakozó szolgálati kocsiba, és elindultak a Rangsdorf repülőtér irányában. Útközben azonban még megálltak hogy felvegyék Stauffenberg segédtisztjét, Werner von Haeften főhadnagyot. A repülőtéren már várta őket egy kétmotoros Heinekel-111-es repülőgép és Stieff vezérőrnagy a szárnysegédjével. Két aktatáskát adott á Stauffenbergnek. Mind a kettőben egy-egy Hitlernek szánt időzítet bomba lapáll.

Elbúcsúztak. Stauffenberg és Haeften beszállt a repülőgépbe, a többiek pedig visszamentek a városba. A repülőgép reggel hét tájban indult Hitler főhadiszállása felé. Ötszázhatvan kilométernyi utat kellett megtennie. Hitler, aki mint ismeretes, betegesen féltette az életét, a bevehetetlen "Farkastanyá"-ban rejtőzött. Mérnökök és koncentrációs táborok foglyai építették ezt az újabb, többszörös páncélozású, földbe betonozott búvóhelyet a kelet-poroszországi tavak ingoványos térségében, néhány kilométernyire Rastenburgtól. A bunker koré húzott drótsövénybe nagyfeszültségű áramot vezettek, s ráadásul néhány övezet aknamezővel vették körül. A barna diktátort válogatott SS-katonák százai őrizték.

Több mint kétórányi idő állt Stauffenberg ezredes rendelkezésére, hogy ellenőrizze a bombákat. A szerkezetüket már ismerte, az összeesküvők megbízható angol hexitet használtak, egy szürke, képlékeny, hatalmas robbanóerejű anyagot, amelyet a brit repülőgépek megszállt területek partizánjai számára szoktak ledobni. A németek ilyen hatékony robbanóanyagot nem gyártottak. A bombák időzítő szerkezete egyszerűségével tűnt ki. Egy apró ampullába, (amelyet Stauffenbergnek a bomba használata előtt egy kis fogó segítségével szét kellett törnie), nagy hatású savat töltöttek, a sav pontosan tíz perc alatt szétmarta a biztosíték drótját, ezzel kioldódott a robbanógyutacs ütőszege, és felrobbantotta az egy kilogrammos töltetet. Az egyik bomba, egyenlőre az ezredes aktatáskájában pihent egy ingbe csomagolva, a másik, tartalékként minden eshetőségre, von Haeften táskájában rejtőzött.

Stauffenberg ezredest az afrikai hadjáratban súlyos sebesülés érte, egy ideig a tuniszi Karthágó tábori kórházában feküdt élet-halál között lebegve, azután német kórházakban kezelték, s amikor úgy-ahogy talpra állították, Fromm vezérezredesnek, a tartalék hadsereg parancsnokának vezérkari főnöke lett. Az összeesküvők közül ő volt az egyetlen, aki e tisztségénél fogva időről időre bejutott Hitler főhadiszállására, és jelen volt a hadi helyzetről folytatott megbeszéléseken. Július 20-án is beszámolót kellett volna tartania újabb tartalék egységek bevetésének lehetőségéről az összeomló német arcvonalakon.

10:10-kor a pilóta körözni kezdett a rastenburgi repülőtér fölött, és öt perccel később a Heinckel már a kifutópályán gurult. Haeften segédtiszt figyelmezteti a pilótát, hogy tizenkettőkor álljon indulásra készen, az ezredes úrnak idejében vissza kell érkeznie Berlinbe. Aztán mindketten kiszállnak, kocsiba ülnek, s az elindul velük a tizenöt kilométer hosszú, csapdákkal és őrtornyokkal teli úton, a szögesdrót sövények és spanyolbakok torlaszain túlra, álcázott ágyúállások és hálóval letakart tankok közé.

A szigorú ellenőrzés három áthatolhatatlan védősáncán kell áthaladniuk. Az őrségek megvizsgálják Stauffenberg csak erre a napra kiállított igazolványát, s amint egy sorompó fölemelkedik, az őrparancsnok tiszt jelenti a kocsi áthaladását a következő ellenőrző övezetnek. A tizenöt kilométeres út teljes harminc percig tart. Aztán végre célhoz érnek. Stauffenberg megtudja, hogy még rengeteg idejük van, Hitler ugyanis fél egyre halasztotta a tanácskozás kezdetét. Meglátogatják tehát a táborparancsnok szárnysegédjét, von Moellendorf kapitányt, beülnek vele villásreggelizni a teázóba, és megbeszélik az utolsó részleteket, Moellendorf ugyanis szintén be van avatva a tervbe.

Mikor végeztek, Stauffenberg felállt, és segédtisztjével együtt a Wehrmacht hírszerző szolgálatának parancsnokához, Fellgiebel tábornokhoz sietett. Őrá hárult az összeesküvés egyik legfontosabb feladata, a merénylet után értesítenie kellett Berlint az eredményről, s ráadásul gondoskodnia kellett minden összeköttetés megszilárdításáról, hogy Hitler főhadiszállása a robbanást követő néhány órán át teljes elszigeteltségben maradjon.

Tizenegy után, tíz perccel, már Stauffengerg, kezében a veszedelmes aktatáskával, már Buhle vezérőrnagynál van, hogy megbeszélje vele a tartalék egységek bevetését, a valóságban azonban a Wehrmacht főparancsnokságának fejére, Keitel tábornagyra vár. Ha ugyanis Keitellel megy be Hitler barakkjába, nem áll fenn annak a veszélye, hogy az aktatáskába bárki is bele merészeljen nézni. Addig beszél tehát Keitellel az előkészített beszámolóról, míg az idő már sürgeti őket, s indulniuk kell a tanácskozásra.

Tizenkét óra harminc perckor Stauffenberg, Keitel marsall kíséretében, s aktatáskájában a Hitlernek szánt bombával elindul a bankba, ahol a tanácskozást tartják. Hitler pontosan megszabta a beszámolók időtartamát, ugyanis sietett. Tizennégy órára, a bukott diktátor, Mussolini látogatását várta.

Stauffenberg küldetésének legnehezebb szakasza előtt áll. Itt az ideje, hogy feltűnés nélkül kibiztosítsa a bombát. Megmaradt fél kezének három ujja nem elég ehhez, ezért fogót kell használnia, s természetesen úgy, hogy eközben senki meg ne lássa. Már indulnak, amikor hirtelen megtorpan, és sietve visszafordul azzal a megjegyzéssel, hogy a fogason hagyta a sapkáját meg a derékszíját. A ruhatárban kinyitja az aktatáskát, mint aki még utoljára meg akar győződni róla, hogy a beszámolóhoz minden szükséges jegyzete együtt van, három ujja közé fogja a kis fogót, szétszakítja a savas ampullát, és néhány pillanat múlva már újból kint van. A bomba időzítő szerkezete dolgozni kezd. Pontosan tíz perc múlva bekövetkezik a robbanás.

Stauffenberg kilenc perccel a robbanás előtt lépett Keitellel a helyiségbe, ahol Hitler körül már huszonhárom tábornok hajolt a térkép fölé. Heusinger éppen a keleti fronton kialakult helyzetet ismertette. A mintegy ötször tizenkét méteres helyiségben mindössze egy hosszú, három masszív tölgyfaalapzattal alátámasztott térképasztal állt. Hitler egy mozdulattal félbeszakította Heusingert, üdvözölte Stauffenberget, aztán tovább folyt a megbeszélés.

Stauffenberg ezredes még egyre kezében tartja az aktatáskát. Körültekint, hová tehetné, hogy ne legyen útban. Végül leteszi az asztal alá, az egyik vaskos alapzathoz támasztva, alig háromlépésnyire Hitler lábától. A Nagynémet Birodalom vezére, akinek a frontokon már ugyancsak szorul a kapcája, háttal áll az ajtónak, szemben a három kitárt ablakkal. A barakkban ugyanis elviselhetetlen a hőség.

Stauffenberg látszólag figyelmesen hallgatja a térkép fölött folyó eszmecserét, a valóságban azonban a futó másodperceket számlálja. Hat perc telt el, nemsokára levegőbe repül Hitler a tábornokaival együtt.

Legfőbb ideje elhagyni a küzdőteret. Az előrelátó ezredesnek erre is volt gondja, mikor Keitel marsallal a telefonközpont mellett elhaladt, hangosan odaszólt a szolgálatosnak, hogy sürgős telefonhívást vár Berlinből.

Heusinger tábornok még egyre beszél, Stauffenberg az órájára pillant, kimegy a helyiségből, mintha a telefonhoz menne, az előszobában azonban kapja a sapkáját meg a derékszíját a pisztolyával, és siet ki. A legközelebbi parkolóhelyen már várja Haeften a kocsival. A megbeszélés résztvevői még mindig Heusinger tábornok beszámolóját hallgatják. A helyettese, Brandt ezredes közelebb akar férkőzni a térképhez, amelyen Heusinger a keleti front alakulását szemlélteti, de a lába megakadt Stauffenberg aktatáskájában, ezért lehajol, és odébb állítja, a vaskos alapzat túlsó, Hitlertől elfelé eső oldalára. Aztán Heusinger végez, Stauffenberg jelentése következne, de az ezredes még mindig nem jött vissza. Keitel marsall kimegy az előszobába, hogy utánanézzen, eszébe jut a Stauffenberg áltál említett sürgős beszélgetés Berlinnel. A telefonközpontba pillant, de a szolgálatos tiszt jelenti, hogy az ezredes egy-két perccel ezelőtt sietve távozott. Az elképedt Keitel tehát visszatér a szobába, s éppen abban a pillanatban teszi be maga után az ajtót, amikor a bomba felrobban.

Stauffenberg száznyolcvan lépésnyire jutott el, a 88. számú bunkerig, ahol a kocsijánál találkozik Fellgiebel tábornokkal. Mindketten az órájukat nézik. Robbanás. A barakkból, amelyben a tábornokok beszámolnak Hitlernek, sárga lángnyelv csap fel a magasba. Fellgiebel tábornok befut az irodájába, Stauffenberg és Haeften kocsiba ugornak, és utasítják a sofőrt, hogy amilyen gyorsan csak tud, hajtson a repülőtérre. Egyikük sem kételkedik benne, hogy Hitler halott.

Már az első ellenőrzés bonyodalmat hoz, a tiszt nem akarja kiengedni a kocsit az övezetből. Stauffenberg ezredes számára nem marad más hátra, csalást kell megkockáztatnia. Kiugrik a kocsiból, megragadja a telefont, beszélgetést színlel egy magas rangú tiszttel, az után közli a szolgálatos őrparancsnokkal, hogy engedélyt kapott az övezet elhagyására. Az őrség felhúzza a sorompót, a kocsi továbbgördül, a tiszt jelenti a távozását a következő őrségnek.

Ott már nehezen megy a dolog. Közben ugyanis az egész objektum területére riadót rendeltek el, s a tiszt hallani sem akar az állítólagos engedélyről. Rendes körülmények között érvényes volna, de riadó esetén senki sem mehet se be, se ki. Hiszen ott bent robbant valami, az ezredes úr nem hallotta ?

Stauffenbergnek mindenáron a repülőtérre s a lehető leggyorsabban, Berlinbe kell jutnia. Ott vár csak rá az igazán nehéz feladat. Újra a telefonhoz szalad tehát, feltárcsázza a táborparancsnok segédtisztjének, Moellendorf kapitánynak a számát, s az utasítja a szolgálatos tisztet, hogy kiengedheti Stauffenberg kocsiját a területről.

Mikor már a mazuri erdőkön át robognak a repülőtér felé, von Haeften kinyitja az aktatáskáját, leszereli a tartalék bomba robbanógyutacsát, és a két ártalmatlanná tett részt a sűrűbe hajítja. Tizenöt perccel egy óra után beszállnak a készen álló repülőgépbe, és már indulnak is Berlinbe abban a szent meggyőződésben, hogy a Hitler elleni merénylet sikerült.

Hitlernek azonban hihetetlen szerencséje volt. A bomba alig néhány méternyire robbant tőle, s neki mégsem történt semmi baja. A robbanás közvetlen hatásától megvédte az asztal vaskos tölgyfa alapzata meg az erős deszka, amelyen a térkép feküdt. A mennyezet egyik lezuhanó gerendája csak centiméterekkel kerülte el.

"A robbanás után alig láttam - mesélte később Hitler - Mindent füst borított. Csak egypár alakot tudtam kivenni, amint a füstben kúsztak a földön. Az ajtótól nem messze hevertem, egy csomó deszka meg gerenda alatt. Mégis fölkeltem segítség nélkül, és megpróbáltam járni. Mindössze támolyogtam egy kicsit."

Hitlert Keitel marsall támogatta ki a barakkból, aztán orvosok vették kezelésbe. Megállapították, hogy az arcán néhány jelentéktelen vágott seb van, a homlokán pedig egyetlen karcolás, a bal keze s a jobb alkarja véraláfutásos, és a bőrén vagy száz apró, felületi sérülés található. A führer dobhártyasérülését csak később fedezték fel, viszont, nyilván az idegsokk következtében, teljesen megszűnt bal lábának szüntelen remegése.

Néhány nappal később bal fülére csaknem teljesen megsüketült, és egy ideig még enyhe egyensúlyzavarral küszködött, de ettől eltekintve szinte következmények nélkül élte túl a merényletet.

A robbanás következtében mindössze négy tábornok vesztette életét (sőt ott helyben csupán egyetlenegy), Hitler szárnysegédje súlyos, a többiek csupán könnyebb sérülést szenvedtek. Az asztal erős alapzata, meghatározott irányt adott a robbanásnak, a nyitott ablakok pedig eloszlatták a légnyomást, s ezzel annyira csökkentették a detonáció erejét, hogy a várt hatás elmaradt. Hanem az összeesküvők, akik Berlinben feszülten várják a merénylet eredményét, egyelőre még mit sem tudnak Hitler szerencséjéről. Ennek nyilván Fellgiebel tábornok az oka, hiszen az ő feladata lett volna, hogy a berlini Bendlerstrasséba továbbítsa a megbeszélt jelszót. Fellgiebel azonban, úgy látszik, megijedt a kudarctól, mikor megállapította, hogy Hitler életben maradt, már semmit sem mert tenni. Arról, hogy később a "Farkastanyá"-val minden összeköttetés megszakadt, tulajdonképpen maga Hitler gondoskodott.

A Berlinben tartózkodó Goebbels, bizonyos források szerint, már tizenhárom óra után, tehát még az összeköttetés megszakadása előtt érbesült a merényletről. s Himmler, akinek a bunkerje mindössze huszonöt kilométernyire volt a führerétől. szintén rövidesen hírt kapott. Azonnal kocsiba ült, és a tett színhelyére indult. A segédtisztje ezalatt Berlinből bűnügyi szakértőket hívott egybe, hogy a tettest kinyomozzák. A merényletet mindnyájan egy elmeháborodott egyéni akciójának tartották, senki sem gondolt rá, hogy szervezett összeesküvésről, ráadásul náci tábornokok összeesküvéséről van szó.

Hitler és képtelen világhódító tervei ellenérzést váltottak ki, a führer ellenes tábor nőttön nőtt. Beck vezérezredes, akinek már 1938-ban le kellett köszönnie a Wehrmacht vezérkari főnökségéről, mert bírálni merte Hitler háborús szándékait, már Csehszlovákia megszállása előtt, katonai hatalomátvételt tervezett, de tervét nem sikerült megvalósítania. Hitler pórázon tartotta a tábornokait. Egyesek méltányolták, hogy mindent megadott nekik, amire szükségük volt, fegyvert, lelkesítő célokat és számtalan nagyszerű harci alkalmat. A többiek féltek tőle, mert tudták, hogy nem ismer könyörületet. Technikai szempontból is nehéz volt a puccs megvalósítása. Hitler nagyon is tisztában volt egy váratlan támadás fenyegető veszélyével, ezért meglepetésszerűen váltogatta tartózkodási helyeit, főhadiszállását egyik bevehetetlen bunkerből a másikba tette át, mindig válogatott SS-ezredek felügyelete alatt. Tányérsapkájában golyóálló acélbetétet viselt, személyi orvosának minden asztalára adott ételt meg kellett ízlelnie. Ráadásul hihetetlen szerencséje volt, valamennyi ellene tervezett merénylet kudarccal végződött.

Henning von Tresckow vezérőrnagy már 1942 óta foglalkozott Hitler eltávolításának tervével, ebben látta Németország megmentésének egyetlen lehetőségét. Már 1942-ben összeköttetésbe lépett Goerdeler, egykori lipcsei polgármester Berlinben működő ellenállási csoportjával, s a "Közép" hadseregcsoport vezérkaránál tett Szmolenszk melletti látogatásakor megegyezett Goerdelerrel. Utána megállapodott Olbricht gyalogsági tábornokkal, s készülni kezdett a merényletre. Többfajta bombát szerkesztett, végül a legjobb mellett döntött, az angol plasztikus robbanóanyagot választotta.

Tresckow feladata a technikai részletek megoldása, Olbricht ez alatt a puccsot szervezi, előkészíti Berlin, Bécs, Köln és München megbízható egységekkel való megszállását. Az összeesküvők sokáig igyekeznek Hitler közvetlen közelébe kerülni, aztán megtudják, hogy a haderő legfőbb parancsnoka a keleti frontra készül rövid szemleútra, és eközben egy kis időre megállapodik Kluge marsallnál Szmolenszkban. Hitlert először foglyul akarják ejteni egy megbízható Wehrmacht egység segítségével, de Kluge tábornagy, akit a tervbe szintén beavattak, tiltakozik, egy ilyen akció keresztülvihetetlen, a hadsereg zöme a keleti fronton elszenvedett minden vereség ellenére is még mindig hű a führerhez. Így aztán Tresckow a klasszikus merénylet mellett dönt, bombát készít Hitler ellen.

A gyűlölt diktátor nagyszámú kísérettel, saját orvosaival, szakácsaival és szolgaszemélyzetével érkezett Szmolenszkba 1943. március 13-án. A tábornokok illő fogadtatást készítettek számára, a repülőtéren a hadsereg egy ragyogóra fényesített Mercedese várta, amelynek ajtózsebébe időzített bombát tettek. Csakhogy Hitler nem hitt semminek és senkinek. Már egy héttel korábban elküldette Szmolenszkba saját kocsijai egyikét, egy megbízható sofőr kíséretében. A merénylet tehát meghiúsult.

De Tresckow nem adta meg magát. Mikor a tábornoki kar kikísérte Hitlert a repülőtérre, megkérte a Hitler környezetéhez tartozó Brandt ezredest (ugyanazt, aki később a "Farkastanyá"-ban odébb tette az aktatáskát, és ezzel akaratlanul is megmentette Hitler életét, ám ő maga az életével fizetett), hogy szíveskedjék Stieff vezérőrnagy részére két palack konyakot magával vinni a főhadiszállásra.

A csomagban időzített bomba volt, amelynek útközben szét kellett volna szaggatnia Hitler repülőgépét utasaival együtt, de nem robbant fel. Az összeesküvők hasztalan várták Berlinben a katasztrófa hírét, hiába készülődtek a nagy fordulatra. A vegyi gyújtószer csütörtököt mondott, Hitler és kísérete idejében és rendben leszállt a rastenburgi repülőtéren, és von Tresckownak főhetett a feje, hogy a veszedelmes csomagot, amely bármelyik pillanatban felrobbanhatott, visszakapja.

Egy héttel később újra bevált Hitler előrelátása. A zsákmányolt szovjet fegyverek kiállítását kellett volna ünnepélyesen megnyitnia. Az összeesküvők egyike, Gersdorf tábornok, előzőleg a főparancsnokságnak éppen azt a részlegét vette át, amely a kiállítást rendezte. Csak természetes volt, hogy ő fogadja Hitlert, és ő kalauzolja a kiállított fegyverek között. A tábornok rendkívüli tettre szánta el magát, kész volt a merénylet sikeréért életét áldozni. Két időzített bombával a zsebében kísérte Hitlert, és arra törekedett, hogy a robbanást közvetlenül megelőző pillanatban minél jobban megközelítse a zsarnokot, de Hitler ismét meghiúsította az összeesküvők tervét. A program szerint fél óráig kellett volna a kiállítási teremben tartózkodnia, de mindössze csak nyolc percig maradt. Az időzítő szerkezetek még javában futottak, amikor Hitler, Göring, Keitel és Himmler kíséretében már rég eltávozott.

Gersdorff tábornok elhatározása bizonyára szokatlan volt, ő azonban később elmondta, mi késztette arra, hogy a legnagyobb áldozattól se riadjon vissza.

- Akkor határoztam így, mikor Hitler kiadta a parancsot, hogy a Vörös Hadsereg minden elfogott politikai dolgozóját és megbízottját haladéktalanul átkell adni a Sicherheitsdienstnek megsemmisítésre, vagy pedig a helyszínen agyon kell lőni. Egyidejűleg parancsot kaptunk, amely szerint a jövőben egészen másként kell megítélni bizonyos német katonák büntethetőségét. Őket esetleges bűntetteikért nem kell többé hadbíróság elé állítani. Ez megrendített s a tisztjeimet nem kevésbé.

Az összeesküvők azonban nem adták fel a harcot. Tresckow tábornok 1943 nyarán, a szabadsága idején nem utazott vidékre, Potsdamban maradt, és dolgozni kezdett a Walkür-hadműveleten. Minden részletében átgondolt államcsínytervezet volt ez, de olyan előrelátással álcázva, hogy bizonyos intézkedések előkészületeit maga Hitler is jóváhagyta. Az összeesküvők később még további, tökéletesített változatait is kidolgozták, s ebben a munkában Stauffenberg ezredes is jelentős mértékben részt vett.

Hitler félt az ellenzéktől, s ők tudták ezt. Ezért könnyű volt megindokolniuk egy olyan előzetes terv kidolgozásának szükségességét, amely abban az esetben, ha a Birodalomba behurcolt, egymillió külföldi munkás fellázadna, biztosítaná a rend és nyugalom helyreállítását. Az angol-amerikai imperialisták is megpróbálkozhatnának ejtőernyős csapatok német területre való bevetésével, hogy így esetleg felkelést robbantsanak ki. Kidolgoztak tehát, ezekre a szélsőséges esetekre egy megfelelő hadműveleti tervet, de a valóságban a maguk céljaira akarták felhasználni.

A Walkür-hadművelet végrehajtására egyedül a tartalék hadsereg főparancsnoka, Fromm vezérezredes adhatta ki a parancsot. A jelszó elhangzása után a tartalék hadsereg egységeinek azonnal meg kellett volna szállniuk a katonai és gazdasági objektumokat, a közlekedési és tájékoztatási központokat, a rádiót, a postahivatalokat, pályaudvarokat és laktanyákat. A hadművelet fedőneve megmaradt, de tartalmát és célját tekintve egészen más volt, mint aminek Hitler képzelte.

A hadászati objektumok megszállásán kívül a tartalék hadsereg egységeinek egyszersmind le kellett volna tartóztatniuk a nemzetiszocialista párt funkcionáriusait, a gauleitereket, birodalmi vezetőket, minisztereket, rendőrfőnököket, az SS és a Gestapo vezetőit. Az összeesküvők a koncentrációs táborok megszállását és a táborparancsnokok elfogását is tervbe vették, le akarták fegyverezni az őrszolgálatot teljesítő alakulatokat, letartóztatni a rendelkezéseiket nem teljesítő SS-tiszteket, és Gestapo-alakulatokat, valamint megszállni a Gestapo és Sicherheitsdienst parancssokságait.

Hogy legalább az első órákban leplezni tudják mindeme intézkedések valódi célját, s időt nyerjenek Hitler híveinek lerohanására, a rádiónak ezt a jelentést kellett volna leadnia:

"A vezér, Adolf Hitler halott. Felelőtlen pártvezetők egy kis csoportja, amely nem azonosítja magát a frontharcosok elveivel, kihasználta a súlyos helyzetet, hátba támadta a harcoló frontot, és igyekszik magához ragadni a hatalmat saját céljai érdekében…"

Hitler ellenzékének nem minden tagja volt híve Hitler erőszakos eltávolításának, de Stauffenberg, Tresckow és Olbricht szilárdan hitték, hogy egyedül a zsarnok halála adhat kellő nyomatékkal jelt a nagy fordulatra. A sikeres merénylet a kezdet, minden egyéb a tisztek dolga. Nekik kell kezükbe venniük Németország sorsát. Készültek tehát az újabb merényletre.

1943 novemberének elején Stieff tábornok lett volna a soros merénylő, minthogy abban az időben egyedül neki nyílt lehetősége, hogy Hitler közelébe kerüljön, hivatalos volt a führer főhadiszállására, a harctéri helyzetről folytatott megbeszélésekre. Szereztek angol robbanóanyagot, átadták Stieffnek, de ő csakhamar kénytelen volt megállapítani, hogy a bombát nem sikerül Hitler bunkerébe csempésznie.

Nem sokkal később Hitler még a sorozatgyártás megkezdése előtt meg akarta tekinteni egy új katonaköpeny modelljét. Tresckow tehát elhatározta, hogy a merényletet a bemutató során hajtják végre. Keresett egy megbízható tisztet, aki hajlandó az életét is feláldozni. Axel von dem Busche kapitány vállalkozott a feladatra, mióta lengyel nők és gyermekek tömeges legyilkolásáról értesült, szívből gyűlölte Hitlert és gyilkos bérenceit. Egyenesen a Frontról jött Berlinbe, készenlétbe helyezte az időzített bombákat, és várt az alkalomra. Csakhogy Hitlernek akkoriban egyéb gondjai voltak, s a katonai divatbemutatót minduntalan el kellett halasztani. Végül az egyenruhamodellekkel megrakott vagon egy légitámadás során kigyulladt. a bemutató meghiúsult. Busche visszament a frontra, s a merénylet elmaradt.

Nem ez volt az utolsó kísérlet, de a többi szintúgy nem sikerült. Egy esetben a Hitlernek szánt robbanótöltet a "Farkastanya" fa őrtornya alatt robbant fel, a kihallgatások már-már az összeesküvők nyomára vezettek, s csak nagy nehezen sikerült végül a nyomozást hamis irányba terelni. A Gestapo azonban már egyre árulást szimatolt. Sőt Himmler 1944 júniusában kijelentette, hogy bizonyos magas rangú tisztek államellenes készülődéséről szerzett tudomást, s ezt követőleg csakugyan le is tartóztatták az összeesküvők vezérkarának néhány tagját. Legfőbb ideje volt tehát, hogy a merényletet megvalósítsák. Stauffenberg döntött, beviszi a bombát Hitler főhadiszállására.

Amikor aktatáskájában bombával elindult a megbeszélésre, a náci Wehrmacht helyzete a frontokon reménytelen volt. Az összeomló arcvonalak növelték az összeesküvők esélyét, hiszen most már csak a legelvakultabb fanatikusok hihették, hogy Németország elkerülheti a katasztrofális vereséget. Stauffenberget és társait tehát a Walkür-hadművelet végrehajtására sarkallta az az elhatározás, hogy megmutassák a világnak, nem minden német azonosítja magát a fasizmus förtelmes céljaival.

Stauffenberg a merénylet után három hosszú órát töltött a repülőgépen, teljes tétlenségben s tökéletes elszigeteltségben. Nem kapott hírt sem arról, ami Hitler főhadiszállásán, sem arról, ami Berlinben történik. Sejtelme sem volt róla, hogy Hitlert csak néhány jelentéktelen karcolás érte.

S a Bendlerstrassén, a hadügyminisztérium épületében összegyűlt pártütők szintén teljesen tanácstalanok voltak. Azt sem tudta senki, hogy azokban a pillanatokban, amikor Stauffenberg és Haeften gépe a berlini repülőtéren leereszkedett, Hitler Mussolini fogadására készült. Fennmaradt az ismert fényképfelvétel, Hitler megmutatja Mussolininak a helyiség romjait, amelyek közül délben csodával határos módon megmenekült.

A gtirlitzi pályaudvaron várta vendégét, Mussolini vonata nagy késéssel futott be. Alighogy kocsiba ültek, Hitler mesélni kezdte a ducénak, miként mentette meg a gondviselés a bombától. Mussolini tisztelettel hallgatta, de megértette, hogy immár nemcsak ő játszotta el a szerepét, hanem Hitler csillaga is hanyatlóban van. A diktátor hihetetlenül bonyolult és műszakilag tokéletes biztonsági intézkedései ellenére a merénylő mégis bejutott hozzá a bombájával. Hitler még nem akarta elhinni, de Mussolini, akinek jóval több tapasztalata volt, már tudta, a barna vezér a jövőben kénytelen lesz számolni azzal, hogy fokozatosan a tulajdon hívei is szembefordulnak vele.

A hadügyminisztérium épületében egybegyűlt tisztek hiába várták Fellgiebel tábornok értesítését, s így nem tudták, sikerült-e a merénylet vagy sem, azt pedig végképp nem, hogy Hitlernek kutya baja. Csak délután fél négy tájban sikerült a vezérőrnagynak összeköttetést kapnia Rastenburggal, de mindössze annyit tudott meg, hogy Hitler ellen merényletet követtek el, ám hogy az sikeres volt-e, az a beszélgetésből nem derült ki.

Bár egyelőre Hitler halála nem volt biztos, Olbricht tábornok, főnöke, Fromm tudta nélkül, kb. 15:50-kor szétküldte a csapatok parancsnokainak az előkészített Walkür-hadművelet megindításának első utasításait. Berlin főparancsnoka, Kortzfleisch tábornok felszólítást kapott, hogy azonnal jelenjen meg a Bendlerstrassén sürgős parancsok átvételére. A tartalék haderő főparancsnoka, az, akinek egyedüli joga volt a riadót kihirdetni, egyelőre semmiről sem tudott.

A kétmotoros Heinckel közvetlenül négy óra előtt szállt le Stauffenberggel és Haeftennel a berlini Rangsdorf repülőtéren. Sietve kiszállnak a gépből, feltételezik, hogy az államcsíny már folyamatban van. De a repülőtéren még csak a minisztérium kocsija sem várja őket. Ez volt az első gyanús körülmény, amely meghökkentette Stauffenberget. A telefonhoz küldte Haeftent, kérdezze meg, mi történt. Elképedve hallotta, hogy a Bendlerstrassén még mindig várják a jelentést.

Stauffenberg meg van győződve Hitler haláláról, azért még a repülőtérről parancsot ad az akció megindítására. Hitler halott, a hatalmat az államban a német haderő veszi át ! Az összeesküvők csak most térnek magukhoz, részleges parancsokat adnak ki, Olbricht megjelenik Fromm tábornok irodájában, jelenti neki Hitler halálát, s követeli, hogy adja ki a Walkür-parancsot.

Nem teljesen világos, milyen mértékben volt Fromm vezérezredes beavatva a merénylet előkészületeibe s a Wehrmacht tervezett hatalomátvételébe, de bizonyos, hogy rendkívül óvatosan viselkedett, készen arra, hogy a mindenkori győztes oldalára álljon. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy Olbricht halottnak mondta Hitlert, meg akart bizonyosodni Olbricht állításának igaz voltáról, bár a tábornok váltig állította, hogy a hírt magától Fellgiebel tábornoktól kapta a vezér főhadiszállásáról.

A kételkedő Fromm összeköttetésbe lépett a "Farkastanyá"-val, s Keitel marsallt kérte a telefonhoz. Néhány másodperc múlva meghallotta a hangját. Ez a körülmény teljesen váratlanul érte Olbrichtot, hiszen a telefonközpontot ki kellett volna kapcsolni.

- Tábornagy úr, mi történt tulajdonképpen a főhadiszálláson ? - kérdezi Fromm - Itt Berlinben a legképtelenebb hírek keringenek.

- Mi történt volna ? - lepődik meg Keitel - Semmi különös. Minden a legnagyobb rendben van.

- De éppen az imént jelentést kaptam, hogy a führer merénylet áldozata lett.

- Ostobaság ! Igaz, merénylet történt, de a merénylő kudarcot vallott. A vezér csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Hanem mondja csak, hol van tulajdonképp az ön vezérkari főnöke, Stauffenberg ezredes ?

- Még nem tért vissza. Nálam legalábbis nem jelentkezett.

Fromm leteszi a hallgatót, és mozdulatlanul ülve marad az asztalnál, Olbricht elmegy. Tudja, hogy Fromm ezek után nem írja alá a Walkür-hadművelet megindítására vonatkozó parancsot. Az összeesküvők tehát elhatározzák, hogy maguk adják ki. A vezérkar parancsnoka, Mertz von Quirnheim megteszi a szükséges intézkedéseket. Estig mintegy húsz körzeti parancsnok kap utasítást, hogy a hadsereg nevében vegye át a hatalmat. A táviratokat von Witzleben tábornagy és Stauffenberg ezredes írta alá.

Stauffenberg eközben a Bendlerstrasséra ért, s mialatt a Gestapo a repülőtéren keresi, berobban Olbricht dolgozószobájába, elszörnyed a helyzeten, s újra meg újra biztosítja a jelenlevőket, hogy Hitler halott, a tulajdon szemével látta a robbanást, a bunkerben senki sem maradhatott életben. Mikor tudomást szerez arról, hogy Fromm tábornok telefonbeszélgetést folytatott a rastenbergi főhadiszállással, Olbricht kíséretében Fromm dolgozószobájába rohan. Meggyőzően állítja, hogy Keitel közlése csak félrevezető manőver, amelynek időnyerés a célja.

Közben a Bendlerstrassén újabb összeesküvők jelennek meg, az új német állam leendő elnöke, Ludwig Beck tábornok, Hoeppner vezérezredes, akinek Fromm helyébe kell lépnie, továbbá Helldorf rendőrfőnök és az akció hátterében álló s a külfölddel való összeköttetést biztosító szürke eminenciás - Gisevius. Beck figyelmezteti a jelenlevőket a Hitler halálát illető ellentmondásos hírekre. Keitel azt állítja, hogy él, Stauffenberg viszont azt, hogy halott. Beck egy ideig mérlegel, aztán kijelenti,

- Az én számomra halott. Ehhez tartom magam. Nem szabad kételkednünk, nem szabad eltérnünk a tervtől, mert ezzel pánikot keltünk a tulajdon sorainkban. Arról, hogy Hitler él, s hogy nem csupán az alteregójáról van szó csak néhány óra múlva győződhetünk meg. Közben a tervezett akciót be kell fejezni.

Öt óra felé Fromm dolgozószobájában újra megjelenik Olbricht tábornok Stauffenberg kíséretében. Az ezredes biztosítja Frommot, hogy Hitler nem él.

- Az lehetetlen ! - tiltakozik Fromm. - Keitel épp az imént győzött meg ennek az ellenkezőjéről.

- A marsall hazudik, mint mindig - veti ellen Stauffenberg - A saját szememmel láttam, amint viszik ki Hitler holttestét.

- Éppen ezért már kiadtuk az illetékes parancsnokoknak a Walkür jelszót. Hogy a belső nyugtalanságnak idejében elejét vegyük ! - újságolja Olbricht.

Fromm felugrik, öklével az asztalra vág. Ordít.

- Ez a fegyelem nyilvánvaló megszegése ! Ki az a mi ? Ki adta ki tulajdonképpen a parancsot ?

- A vezérkari főnököm, Mertz von Quirnheim ezredes - feleli Olbricht tábornok.

- Azonnal hívják ide Mertz von Quirnheim ezredest - rendelkezik Fromm.

Rövid csend. Aztán belép Mertz von Quirnheim, és megerősíti, hogy kiadta a parancsot a Walkür-hadművelet megindítására. Fromm ismét felemelkedik, majd kitör,

- Letartóztatom ! A többit majd meglátja !

Stauffenberg ezredes közbelép. Nyugodtan és meggyőzően kijelenti,

- Vezérezredes úr, én magam tettem a tanácskozás közben Hitler lábához az aktatáskát, amelyben a bomba volt. És robbant. Olyan robbanás volt, mint amikor egy tizenöt centiméteres gránát becsap. Abban a helyiségben senki sem maradhatott életben.

- Stauffenberg gróf, az ön merénylete nem sikerült - válaszolja Fromm szárazon - Nincs más választása, mint hogy azonnal főbe lője magát.

- Arra ne számítson !

- Vezérezredes úr - szólal meg Olbricht tábornok -, elérkezett a tettek ideje. Ha azonnal be nem avatkozunk, hazánk mindörökre elveszett.

- Hát a maga keze is benne van ebben a puccsban, Olbricht ?

- Úgy, ahogy mondja ! Bár csak az utolsó vagyok azoknak a sorában, akik kezükbe veszik Németország sorsát.

- Akkor hát mind a hárman ezennel le vannak tartóztatva !

- Ön nyilvánvalóan nincs tisztában az erőviszonyokkal - válaszolja Olbricht. - Nem ön tartóztat le minket, hanem mi tartóztatjuk le önt, Fromm vezérezredes !

Fromm tiltakozik, de valaki pisztolyt szegez rá, aztán bekísérik a tulajdon segédtisztje irodájába, és rázárják az ajtót. Az iroda ajtaja elé ugyan állítanák őrt, de az hanyagul vigyázza a foglyot, s ezzel lehetővé teszi, hogy Fromm kapcsolatba lépjen feletteseivel. Fromm még egy palack jó bort is kap, s egy tálcán szendvicset.

A helyettese, Hoeppner civilben érkezett a Bendlerslrasséra, egy kis bőröndben hozta magával az egyenruhát. Most átöltözik, hogy kellőképpen reprezentáljon. Az összeesküvők főhadiszállásán teljes a zűrzavar. A tapasztalt katonai stratégák másodrendű részletkérdésekkel töltik idejüket, és érthetetlenül hibát hibára halmoznak.

Nemcsak hogy Frommot nem őriztették szigorúan, de nem gondoskodtak a főhadiszállásul választott épület biztonságáról sem. Az épület őrzésére kirendelt alakulat nem kapott világos parancsot, kit bocsáthat be, és kit nem. A páncélos egységeknek, amelyeknek mindjárt az első percektől fogva biztosítaniuk kellett volna az épületet, se hírük, se hamvak. Éppen így nyoma sincs olyan alakulatoknak, amelyeknek megbízható legénysége kiegészítette volna az őrcsapatot. Megjelent azonban Kortzfleisch tábornok, meghallgatta a parancsokat, és felmérve a helyzetet kijelentette, hogy ő nem kalandor, az adott körülmények közt nem hirdethet a körzetében statáriumot, egyszóval megtagadja a csatlakozást.

Az összeesküvőket még egy kellemetlen meglepetés érte. Okozója Piffrader SS-katona volt, ugyanaz a Piffrader, aki későn érkezett a repülőtérre, és már nem érte ott Stauffenberg ezredest. Most békésen bekopogtatott az irodája ajtaján, és azzal a kérdéssel lepte meg, miért távozott olyan hirtelen a vezér főhadiszállásáról. Stauffenberg nem sokat kukoricázott vele. Szólította az őrséget, és bezáratta Piffradert a pincébe. Ez után az eset után végre tudomásul kellett volna vennie, hogy odakint nincs minden rendben, hogy az épületbe bárki bejöhet, hogy Kaltenbrunner, sőt talán Himmler is már valószínűleg megkezdte az ellenakciót, az összeesküvők tehát veszélyben forognak.

Úgy látszik, nem gondolt erre. Talán akkor sem ébredt tudatára a veszélynek, amikor, a rádió hírül adta, hogy merényletet követtek el ugyan Hitler ellen, de a vezér túlélte, semmi baja sem történt, s mihelyt becses vendégének, Mussolini olasz dacénak állami látogatása véget ér, rádió szózatot intéz a német néphez.

Az összeesküvők műkedvelőkhöz illő következetlenséggel jártak el. Egyikük sem gondolt a Deutschlandsender rádióállomás megszállására, senki sem adott parancsot, hogy fogják el Goebbelst, aki a szolgálati lakásában üldögélt. Azzal sem törődtek, hogy fegyveres egységeik idejekorán elfoglalják a fontos épületeket, s így megvédjék a bendlerstrassei központot az esetleges támadástól.

Még a kapuőrség sem kapott pontos utasítást. Így történhetett meg, hogy hat óra tájban feltűnt a folyosón a mit sem sejtő Specht, Kunze és Strecker tábarnok, akiket még az elmozdított Fromm hívott össze tanácskozásra. Az őr bebocsátotta őket az épületbe, s a magas rangú tisztek bekopogtak felettesük ajtaján. Fromm vendégeit a tartalék hadsereg új főnöke, Hoeppner fogadta, megmagyarázta a helyzetet, s felajánlotta nekik az összeesküvőkkel való együttműködést. Ajánlatát mind a hárman kereken elutasították, meg voltak ugyanis győződve arról, hogy az államcsíny eleve kudarcra van ítélve, Hitler él, és este rádióbeszédet tart.

Hoeppner tábornok tehát bezáratta őket abba a helyiségbe, ahol egy üveg bor s egy tál szendvics mellett már ott ült Fromm. Hihetetlen, hogy senki sem állított az ajtóhoz megbízható őrt, s az épületen belül sem ügyelt senki a fegyelem szigorú betartására. Mind a három őrizetbe vett tábornoknak sikerült megszöknie. Fromm kikönyörögte, hogy tegyék házi őrizetbe, s az összeesküvők becsületszóra átengedték a szolgálati lakásába, ahonnan telefonálhatott.

Az is súlyos hiba volt, hogy Stauffenbergék elmulasztották idejében megbízható ellenőrzés alá vonni a hírközlő állomásokat. A telefonközpontoknál és a rádióadónál továbbra is Hitler hívei ültek, s amikor megtudták, hogy a führer él, nem egy esetben szándékos zavart keltettek a Bendlerstrasse parancsainak átadása körül. Ám a káoszt, amely minden bizonnyal a puccs csődjének legfőbb oka volt, mindenekelőtt maguk az összeesküvők okozták. A Walkür-hadművelet végrehajtására olyan későn adtak parancsot, hogy az sok helyütt már nem volt keresztülvihető. Csak este hét óra tájban kezdték ugyanis szétküldeni az utasításokat a kormányhivatalok, forgalmi gócok és koncentrációs táborok megszállására s a náci vezetők elfogására. A késve tájékoztatott parancsnokok tétováztak, kételkedtek, amikor pedig megtudták, hogy a Hitler elleni merénylet nem sikerült, elodázták a parancs teljesítését, s várták, miképp alakul a helyzet.

Közben Hitler kikísérte Mussolinit a pályaudvarra, s hat órakor elbúcsúzott tőle. De már egy teljes órával korábban leváltatta Frommot, s Himmler SS birodalmi vezetőt nevezte ki a helyére. Fél hatkor, tehát röviddel az előtt, hogy Mussolinival a görlitzi állomásra indult volna, telefonált Berlinbe Goebbelsnek, és megbízta egy rádiószózat kidolgozásával. Háromnegyed hétkor az után valamennyi hangszóróban felhangzott a jelentés, hogy Hitler ellen merényletet követtek el, de a vezér sértetlenül túlélte a támadást.

A rádió közleménye csak még fokozta a zavart az összeesküvők táborában. A telefonok szakadatlanul csengtek, Stauffenberg pedig fáradhatatlan jóhiszeműséggel magyarázta, hogy a vezér kétséget kizáróan halott, minden egyéb hír csak egy hozzá hű csoport megtévesztő manőverének a része, az államhatalmat a mai naptól fogva a Werhmacht tisztjei vették át, Witzleben marsall és Beck tábornok vezetésével. Csakis a Bendlerstrasse parancsai mérvadóak ! Azonnal végre kell hajtani a Walkür-hadművelet valamennyi parancsát ! Még este hét óra után is közleményt adott ki, amelyben biztosítja a hadsereg valamennyi körzeti parancsnokát, hogy Keitel állítása szemenszedett hazugság, Hitler dél óta halott.

Hanem a haderő új parancsnoka, von Witzleben még mindig nem jelent meg a színen. Csak este fél nyolckor rontott be a bendlersttassei épületbe, és már a folyosón akkorákat káromkodott, hogy visszhangoztak tőle a falak. Ez a nap ugyanis élete legszörnyűbb napja volt. Kora reggel óta készen állt, hogy nyomban a jelszó kihirdetése után átvegye új hivatalát. Tábornagyi egyenruhában és marsallbottal a kezében (nyugdíjban volt már, és időközben kegyvesztett is lett), kocsiba ült, és elindult a vezérkar zosseni objektuma felé, de már az első őrségek megtagadták tőle a bebocsátást, nem kaptak ugyanis semmiféle parancsot. Von Witzleben marsall egyszer-kétszer még megpróbált bejutni a területre, ahol ettől a pillanattól fogva őt kellett volna hogy illessen minden hatalom, de amikor látta, hogy minden igyekezete hiábavaló, megfordította a kocsiját, és a Bendlerstrasséba hajtatott.

Porlepte egyenruhában, marsallbottal a kezében sietett be az épületbe, ahol már teljes volt a zűrzavar. Pár perc múlva mindent megértett. A német hadsereg kijelölt parancsnoka az új német állam leendő elnökéhez, Beckhez vezettette magát. Kezet fogtak, majd heves szóváltásra került sor. Nem segített sem Stauffenberg, sem Olbricht bizonykodása. Von Witzleben marsall nem volt hajlandó részt venni az elpuskázott puccsban, nyolc óra után elhagyta az épületet, és hazautazott a birtokára. Hadászati szakemberek már a náci haderő 1941-1942-es keleti veresége után tudták, hogy a fronthelyzet alakulásában törés állt be. Hitler tábornokai az európai országokban "villámháborúkkal" nyerték meg hadjárataikat, az oroszoktól elszenvedett vereség azonban véget vetett ennek a stratégiának, és meggyorsította a puccs előkészületeit. De az összeesküvők hiányosan biztosított tervei, a következetlenül végrehajtott parancsok, az ellenféllel szemben való engedékeny magatartás előrevetítette a Walkür-hadművelet kudarcának árnyékát.

Hitler, Himmler, Göring, de Goebbels is kezdetben úgy vélte, hogy, a merénylet egyetlen ember műve. Gyanakodtak ugyan Stauffenberg ezredesre, miért is hagyta el olyan feltűnő hirtelenséggel a "Farkastanya" területét, de konkrét vád nem merült fel ellene. A tervezett államcsínyről csak később szereztek tudomást. Fél hat tájban ugyanis Goebbels fontos információ birtokába jutott.

Dr. Hans Hagen hadnagy, a propagandaminisztérium különleges megbízatású alkalmazottjaként szolgált a Grossdeutschland elit őrzászlóaljánál. A napokban fejezett be egy mintegy negyven előadásból álló politikai iskolázást, s aznap Döberitzben tanítványaival, valamint Remer őrnaggyal, a zászlóalj parancsnokával együtt épp a tanfolyam befejezését ünnepelte. De alighogy leültek a terített asztalhoz, Remer parancsnok utasítást kapott a Walkür-hadművelet végrehajtására, s ráadásul arra, hogy tartóztassa le Goebbels propagandaminisztert, vagyis Hagen főnökét. A hadnagy felugrott, kocsiba vágta magát, és fél hatkor már Goebbels lakásán referált.

Hitler propagandaminisztere nyomban a tettek mezejére lépett. Először is elküldte Hagen hadnagyot Remer őrnagyért. Remer, miután gondoskodott a parancs végrehajtásáról, és embereivel körülvette a propagandaminisztériumot, nyugodtan eleget tett Hagen kívánságának, hiszen tulajdonképpen már a foglyát látogatta meg. Csakhogy Remer, az egyszerű katona nem győzhetett a "sánta ördög" Goebbels ellen. Tudta az jól hogyan kell elbánnia vele.

Nem ismeretes, miképp folyt le kettejük párbeszéde, bár a tettre kész Remer a háború után részletesen elmondta akkori "hőstettét". Az eredményből mindenesetre kitűnik, hogy az őrnagy alulmaradt, mert az összeesküvők elleni fronthoz szegődött. Amikor ugyanis az őrzászlóalj parancsnoka kitartott amellett, hogy teljesítenie kell a kapott parancsot, Goebbels feltárcsázta Hitler rastenburgi főhadiszállását, s az elképedt őrnagy kezébe nyomta a kagylót. Az itt következő beszélgetésnek több változata maradt fenn, de az egyes változatok mindössze apróságokban térnek el egymástól.

- Megismeri a hangomat, Remer ? - kérdi Hitler.

- Igen, vezérem ! - kiáltja az őrnagy szinte önkívületben, és vigyázzba vágja magát.

- Én tudniillik nagyon jól emlékszem magára, pár héttel ezelőtt tűztem a mellére a tölgyfalombos vaskeresztet. Látom, hogy a kitüntetést teljes mértékben megérdemelte. Most azonban jól figyeljen a személyes parancsomra. Megparancsolom, hogy gondoskodjon Berlin biztonságáról. Nyomjon el mindennemű ellenállást. Az én személyes parancsnokságom alatt áll mindaddig, míg csak Berlinbe nem érkezik Himmler, SS birodalmi vezető.

- Igenis, vezérem !

Első pillantásra úgy tetszik hogy Hitler parancsa, amelyet a jelentéktelen, ismeretlen őrnagynak adott, nagyon is kockázatos. Mégsem volt az. Remer az adott pillanatban, kezében tartotta a végrehajtó hatalmat, talán mint egyetlen, akinek módjában állt beavatkozni. Hiszen az ő őrzászlóalja vigyázta az összeesküvők főhadiszállását, arra volt hivatva, hogy megvédje őket. De mi a különbség a védelem és a bekerítés között ? Technikai szempontból semmi. A fegyveres egységek urai a helyzetnek mind az épületben, mind az épület körül. Elegendő, ha a parancsnok átáll az ellenség oldalára, vagy hirtelen megváltoztatja a nézeteit, s a védencekből máris foglyok lesznek. Amikor Remer őrnagy Goebbelstől visszatért az embereihez az összeesküvők reménytelenül be voltak kerítve.

Ez alatt Goebbels és az időközben már Berlinbe érkezett Himmler riadóztatta az SS és a Gestapo alakulatait. Walter Schellenberg, a titkosszolgálat főnöke, az elmozdított Canaris tengernagy utóda, s Otto Skorzeny, számos diverzió hőse, aki különösen Mussolini elrablása révén vált híressé, szintén munkához láttak. De a körülkerített épület belsejében is válságosra fordult a helyzet.

A bendlerstrassei hadügyminisztérium óriási épület volt, kilométer hosszúságú folyosókkal. Az irodákban tisztek százai dolgoztak. Csak hét óra tájban kezdték rebesgetni, hogy odakint valami nincs rendben. Később már konkrétebb hírek érkeznek, de a tisztek még várnak. Úgy tíz felé, amikor a Deutschlandsender állomás már ki tudja hányadszor ismétli a hírt, hogy a vezér ellen merényletet követtek el, de él és egészséges, néhányan ellenakcióra szánják el magukat. Már csak azért is, mert alibire van szükségük.

Fegyverekről gondoskodtak kívülről. A folyosókon egyszerre ládák tűnnek fel teljesen új géppisztolyokkal, valaki röviden ismerteti, hogyan kell velük bánni. S mialatt valamennyi hírközlő szerv ismerteti a Hitler főhadiszállásáról érkezett táviratot, hogy csakis a keitl és Himmler által aláírt parancsok érvényesek, von der Heyde és Herbert hadnagyok vezetésével tisztek indulnak Olbricht dolgozószobájába.

Stauffenberg ezredes eközben egyik telefonkészüléktől a másikhoz szalad, és fanatikus konoksággal bizonygatja a kételkedőknek, hogy Hitler halott, a puccs véghezvitelének nincs akadálya, a rádió állítása hazugság, Keitel csupán időt akar nyerni, ennyi az egész. Végül megértette, hogy már minden hiábavaló, és háromnegyed tizenegykor feladja a küzdelmet. Mikor telefonon beszél a párizsi vezérkar főnökével, Stülpnagel tábornokkal, akinél a puccs tervszerűen folyt le, s az összeesküvők több mint ezer gestapóst letartóztattak, Stauffenberg beismeri a vereséget. Alig öt perccel később bekövetkezik a Walkür-hadművelet teljes összeomlása.

Az új golyószórókkal felfegyverzett tisztek Olbricht irodája felé vonulnak. Aki útközben elébük kerül, attól megkérdik. Hitler pártján van-e, s természetesen csupa igenlő választ kapnak. Aztán feltűnik a folyosón Stauffenberg és Haeften, s lövöldözésre kerül sor. Az ezredes vállát találat éri, erősen vérzik.

Jó tíz percig kiáltásoktól és golyószórók tüzétől hangosak a folyosók, aztán csönd lesz. De csak afféle vihar előtti, baljóslatú csönd ez. Beck, Hoeppner, Olbricht, Stauffenberg és Haeften reménytelen helyzetbe került. A folyosókon felfegyverzett tisztek cirkálnak. S egyszerre, mint a bosszúállás vérszomjas istene, megjelenik a színen Fromm tábornok. Elégtételt akar venni a megaláztatásért, de mert egy ideig mégiscsak spekulált, hogy kötélnek álljon-e vagy sem, érdemeket kell szereznie Himmler előtt. Elhatározza, hogy rövid úton végez ellenfeleivel.

Pisztollyal a kezében rontott Olbricht irodájába. Von Haeften egy gyors mozdulattal szintén előkapta a pisztolyát, s Frommra szegezte. Néhány másodpercig egyenlő eséllyel álltak egymással szemben, aztán közéjük lépett a sebesült Stauffenberg.

- Vesztettünk - mondta. - A további vérontásnak semmi értelme.

Megmentette az ellensége életét. Fromm azonban már eldöntötte magában az ezredes likvidálását. Semmi szüksége sem volt megingásának tanúira.

- Nos, urak - mondta -, fordult a kocka. Most épp olyan helyzetben vannak, mint amilyenben én voltam ma délelőtt. Azt teszem önökkel, amit önök tettek velem. Tüstént tegyék le a fegyvert !

Haeftenen kívül azonban a helyiségben senkinek sincs fegyvere. Nem számítottak rá, hogy majd védekezniük, sőt mi több, támadniuk kell. Haeften félreteszi a pisztolyt, a többiek a helyükön maradnak. Aztán megszólal az idős Ludwig Beck tábornok, akinek a Hitlertől megszabadított Németország elnökévé kellett volna lennie.

- Az én pisztolyom ott van. Kérem, hagyják nálam, saját használatra.

- Ahogy óhajtja - válaszolta Fromm - De iparkodjon, ne húzza az időt !

Beck tábornok az asztalhoz lépett. a fiókjából egy Parabellum pisztolyt vett elő, és tölténytárt tolt bele.

- Azokra a régi időkre gondolok… - kezdte, de Fromm közbevágott.

- Ez nem tartozik ide ! Siessen, kérem !

Beck tábornok remegő kézzel a halántékához emelte a pisztolyt. Elcsattant a lövés, a mennyezetről levált egy darab vakolat, Beck tábornoknak vérzik a halántéka, és csodálkozva megállapítja.

- Ez valahogy nem sikerült.

Fromm tábornok nem egyedül támadt a felkelőkre. A félig nyitott ajtón túl állig felfegyverzett Gestapo-legények állnak előszegezett golyószóróval. Fromm utasítja őket, hogy vegyék kezelésbe a sebesült Becket. A tábornok a földre rogy, de a pisztolyt nem adja ki kezéből, újból megkísérli az öngyilkosságot. A második lövést is túléli. Végül az egyik gestapós megkönyörül rajta, és egy golyóval átsegíti a másvilágra.

Fromm tökéletesen ura a helyzetnek. Közli a jelenlevőkkel, hogy végük, nem várhatnak tőle könyörületet. Aki akar, írhat egypár sort a hozzátartozóinak. Egyedül Olbricht képes rá, hogy megírja utolsó üzenetét. Alig fejezi be, talán öt perc sem telt el, Fromm már ismét az irodában van.

- A vezér nevében az imént összehívtam egy rögtönítélő katonai bíróságot. Valamennyiüket halálra ítélte. Olbricht tábornokot, Mertz von Quirnheim vezérkari ezredest, meg ezt az ezredest, akinek a nevét a mai naptól fogva nem ismerem, s ezt a főhadnagyot, akinek a nevét szintén nem vagyok hajlandó kimondani. - Rámutatott Stauffenbergre és Haeftenre.

Néhány percen belül halálra ítélte, majd nyomban utána elrendelte a kivégzést. Az SS-tiszt megkapta a parancsot,

- Vigyen magával néhány embert, vezesse el az elítélteket, és hajtsa végre rajtuk az ítéletet !

Éjféltájban kísérték őket a rögtönzött vesztőhelyre, amelyet teherautók fényszóróival világítottak meg. Stauffenberg ezredes már jó ideje erősen vérzett, de senki se törődött a sebével. Most már annyira gyenge volt, hogy segítség nélkül nem bírt megállni a lábán. Haeften segédtiszt karjára támaszkodva lépett a kivégzőosztag puskacsövei elé.

A harminchét éves Klaus von Stauffenberg, az az ember, aki merényletet mert elkövetni Hitler ellen, 1944. július 20-án, pár perccel éjfél előtt ezekkel a szavakkal halt meg,

- Éljen az örök Németország !

Fromm tábornok jól tudta, miért olyan sürgős számára valamennyi tanú elnémítása. De nem volt szerencséje. Előbb Hoeppnernek ajánlott fel öngyilkosságot, ám az nem kapott rajta. Kijelentette, hogy nincs oka megfutamodni a felelősség elől, ha kell majd bíróság elé áll. Fromm nem tehetett egyebet, a Moabit fegyházba vitette. Egy másik akciója is kudarcot vallott. Éjféltájban elítélte Stauffenberg bátyját, Bertholdot, valamint Gerstenmaiert és Yorckot, s elrendelte a kivégzésüket. Már ott álltak az udvaron, a kivégzőosztag előtt, amikor megjelent Kaltenbrunner és Skorzeny, és megtiltotta a kivégzést. Valamennyi elfogott tanúvallomására szükség lesz az összeesküvők elleni perben. Megbilincselték őket, és a Prinz Albrecht-Strasséra vitték, ahol tapasztalt gestapósok nyomban nekiláttak a kihallgatásuknak.

Néhány SS-tiszt még aznap éjjel teherautóra rakatta a meggyilkoltak holttestét, és a schönebergi temetőbe vitette. Felkeltették a sírásót s kényszeríttették, hogy azonnal ássa meg a sírokat, aztán megvárták, míg a holttestek eltűnnek a friss hant alatt. De már másnap reggel újabb SS katonák jöttek a hullákért. Himmler végérvényesen meg akart szabadulni a holttestektől, ezért elégettette őket, s a hamvakat szétszóratta a földeken, hogy a kivégzettek ne válhassanak vértanúkká.

Mindjárt a vizsgálat kezdetén Canaris tengernagy katonai hírszerző szervezetébe vezettek a nyomok. A tengernagyot az óta Hansen ezredes váltotta fel, aki szintén az összeesküvőkhöz tartozott. Mikor alig három nappal a merénylet után letartóztatták, és maga a Gestapo főnöke, Műller kezdte kihallgatni, Hansen fontolóra vette a lehetőségeit, és kompromisszumra szánta el magát. Terjedelmes beismerő vallomást írt. Elárulta benne Abwehr-beli bűntársait, s a fő felelősséget Canaris tengernagyra hárította, azt állítva róla, hogy már a Szudéta-válság idején merényletet készített elő Hitler ellen, mert Hitler esküdt ellensége volt.

Canarist elfogták, és a Birodalmi Biztossági Hivatal épületébe vitték, ahol egy légvédelmi bunkerben tartották fogva. Az ő kihallgatásánák gondját is a főfőgestapós, Müller vállalta magára, de hát az ilyen tapasztalt ellenféllel szemben a sikerre nem sok reménye volt. Hanem azután Canaris levéltárának átvizsgálása során a gestapósok egy páncélszekrényre bukkantak, s abban megtalálták a Vatikánnal meg a Svájcban folytatott tárgyalások, terhelő anyagát, valamint a Hitler elleni felkelés aprólékosan kidolgozott tervét, amely leghűségesebb szekértolói, Gőring Himmler, Ribbentrop és a többiek eltávolítását is magába foglalta. Az államhatalmat a hadseregnek kellett volna átvennie, s Goerdeler lett volt a kancellár. A legértékesebb dokumentumot, Canaris úgynevezett naplóját, azonban csak 1945-ben sikerült felfedezni, s így Hitler csupán a háború utolsó hónapjaiban olvashatta el.

Nem sokkal a sikertelen merénylet után a Gestapo csaknem valamennyi összeesküvő nevének birtokában volt. A nácik megkezdték a leszámolást, az egykorú okmányok öt-hétezer letartóztatottról és 160-180 kivégzettről beszélnek. Már 1944. augusztus 7-én és 8-ára különbíróság elé állították az első számú vádlottakat, von Witzlebent, von Hasét, Peter von Yorck von Wartenburgot, Steiffet, Hansent, Fellgiebelt, Schulenburgot. Velük szemben vörös talárban a bíróság elnöke, Roland Freisler és Lemmle, bírósági tanácsos ült, mellettük szürke egyenruhában Reinecke, gyalogsági tábornok.

A bírósági színjátékon csak meghívott vendégek vehettek részt. Mintegy kétszáz pártelőkelőség, érdemdús dolgozók, az SS és a hadsereg kiemelkedő aktivistái jutottak be a terembe. S hogy a tárgyalás törvényességének látszatát megőrizzék, az asztal mögé telepedett nyolc védő is. A vádlottak siralmas állapotban jelentek meg, elgyötörten a kegyetlen kihallgatásoktól és a megszégyenítő fogságtól. Ócska, szennyes, túlságosan nagy, vagy nagyon is kis méretű ruhát osztottak ki nekik, hogy lehetőleg a társadalom söpredékének, a német nemzet kitaszítottjainak látszatát keltsék.

Kezdetét vette a szigorúan őrzött előadás, a per egyetlen szavának sem volt szabad nyilvánosságra jutnia. S bár a nácik, mikor a dicsőségüknek bealkonyult, minden lehetőt elkövettek, hogy eltüntessék gaztetteik nyomait, és megsemmisítették a bírósági tárgyalást megörökítő jegyzőkönyveket, a háború után egy Strohschneider nevű asztalos megtalálta az elásott hangszalagokat, amelyekre a per menetét felvették. Megrázó dokumentumai ezek az összeesküvők ellen folytatott eljárás színvonalának.

Részlet Stieff tábornok Freisler elnök által történt kihallgatásából,

"Freisler: Beismeri, hogy Beck, egykori vezérezredes megkérdezte öntől, csatlakozik-e az összeesküvőkhöz ?

Stieff: Beismerem.

Freisler: S ön, ahelyett hogy képen vágta volna, hogy a szeme is szikrát hányjon bele, még gondolkodási időt kért. Így volt ?

Stieff: Igen."

Részlet Hoeppner vezérezredes kihallgatásából,

"Freisler: Szóval ezt követőlelt Fromm vezérezredessel Stauffenberghez ment. S mi történt azután ?

Hoeppner: Fromm azt mondta nekem, Hoeppner, mit csináljak magával ? Akarja azt az utat választani, amit Beck ? Azt feleltem, nem érzem magam bűnösnek, hogy mint valami gazembernek, agyon kelljen lőnöm magam. Kész vagyok felelni a tetteimért. A családom előtt is.

Freisler: Ön tehát nem gazember. Hát micsoda ? Feleljen !

Hoeppner: Szamár.

Freisler: Szamár ? Hová gondol ! A szamár, az értelmes állat !"

Schwerin gróf az összeesküvőkhöz való csatlakozása okaként elsősorban azokat a szörnyű gyilkosságokat adta meg, amelyeket a Wehrmacht és a Gestapo Lengyelországban elkövetett. Freisler tökéletesen elveszíti az idegeit, elmondja Schwerint mindenféle csirkefogónak, semmirekellőnek, aljas gazfickónak, aztán kijelenti, hogy torkig van már az arcátlan rágalmaival, és egy másik vádlott kihallgatásába fog. Von Haeften, külügyminisztériumi követségi titkár (a kivégzett Haeften bátyja) kijelenti, hogy az ő számára Hitler minden rossznak a megtestesítője, egy másik vádlott, von Hofacker jogi indokolást keres, hangoztatja, hogy semmi egyebet nem tett, mint amit Hitler 1923. novemberében az első náci puccs idején.

Witzleben marsall ugyan túl volt a hatvanon, de óriási, szüntelenül lecsúszó nadrágjában, amelyet sem öv, sem nadrágtartó nem tartott, lényegesen idősebbnek látszott. Freisler pedig ugyancsak igyekszik, hogy a személyét s az összeesküvésben játszott szerepét nevetségessé tegye. A tábornagy nyugodt hangon beismerte, hogy azért fordult Hitler ellen, mert meggyőződése, hogy a hadsereg legfőbb veretésében véghezvitt reformjai okozták a katonai balsikereket. Freisler kérdésére, hogy szerinte ki volna képes jobban vezetni a hadsereget. Witzleben azt felelte, hogy ő és Beck. Freisler felugrott.

- Micsoda elképesztő önteltség ! Hát látott ilyet a világ ! Őfőtábornoksága azt hiszi, hogy többet tud a vezérnél, aki Németország határait Európa határaira tolta ki !…

És lehordja korlátolt gonosztevőnek, árulónak, felettesei ellen lázadó közlegénynek. A jogász doktor Peter von Yorck von Wartenburggal Freislernek igencsak meggyűlt a baja. A vádlott nem mutatott félelmet, mindvégig megőrizte jó modorát és emberi méltóságát, a bíróság elnökének durva kirohanásait nyugalommal és nyilvánvaló értelmi fölénnyel fogadta.

"Freisler: Szóval, ön nem volt tagja a pártnak ?

Yorck: Nem.

Freisler: Nem lépett be a párt semmiféle tagozatába sem ?

Yorck: Nem.

Freisler: És meg tudná mondani, hogy miért nem ?

Yorek: Nem vagyok meggyőződéses nemzetiszocialista.

Freisler: Hát ez elegendő magyarázat.

Yorck: Elnök úr, már a kihallgatásomkor is azt vallottam, hogy nem értettem egyet azzal a fejlődéssel, amelyen a nemzetiszocialista világnézet keresztülment.

Frcisler: Nem értett egyet ! Önnek, úgy látszik, nem tetszett a zsidók kiirtása, nem felelt meg a nemzetiszocialista jogfelfogás !

Yorck: Az volt számomra a lényeges, ami közös ezekben a kérdésekben. Az állam totális rendelkezési jogot formál magának a polgáraira, azt kívánja tőlük, hogy adják fel erkölcsi elveiket és Isten iránti kötelességűket.

Freisler: Nem mondaná meg, mikor és hol kényszerített az állam csak egyetlen németet is arra, hogy feladja erkölcsi kötelezettségeit ? A nemzetiszocializmus csak fokozta a végtelenségig elmélyítette minden német erkölcsi érzékét, minden német férfiét és minden német nőét. Sohasem hallottam, hogy az erkölcsi kötelezettséget tagadta volna !

1944. augusztus 8-án délután fél ötkor a bíróság kimondta a halálos ítéleteket. Senki sem várt egyebet. Maga Hitler állt a per hátterében, fenntartotta magának a döntés jogát, előre örült, hogy az ellenségei lógni fognak. Az elítélteket Plötzenseébe szállították. Hitler dokumentumot kívánt ellenségei vereségéről, azért elrendelte, hogy a kivégzés lefolyásáról készítsenek filmet.

Nyolcszor négy méteres, fehérre meszelt helyiség, amelyet fekete függöny oszt kétfelé. Két apró ablak, előttük közvetlenül a mennyezet alatt egy nyolc mészároskampóval ellátott vasgerenda. ("Úgy kell lógniuk, mint a marhának" - mondta Hitler.) A háttérben a jól ismert kivégző pallos. A függöny mellett asztal, rajta konyak és kis üvegpoharak. Az államügyész újból felolvassa a verdiktet:

- Vádlott, a népbíróság kötél általi halálra ítélte. Ítéletvégrehajtó, tegye a kötelességét !

A halálraítéltek egymás után bementek a fekete függöny mögé, ahol megragadták őket a hóhérlegények. Mindegyiknek megvolt a maga kampója s a maga hurka. Nem törték el a nyakszirtjüket, ahogy ezt a hóhérok az egész világon teszik, lassan, óvatosan húzták fel őket, hogy fuldokoljanak, hogy minél tovább szenvedjenek. Halálukat műtermi fényszórók világították meg, felvevőgép filmezte minden görcsös mozdulatukat, minden hiábavaló szabadulási kísérletüket. Hitler gálába öltözött urak és hölgyek társaságában még aznap este beült a karosszékbe, hogy gyönyörködjön a förtelmes látványban. Nevetett és tapsolt, miközben a nyolc szerencsétlen haláltusáját figyelte. Azokat, akik kénytelenek voltak megnézni a filmnek ezt a részét, (amelyet a vádló a háborús bűnösök nürnbergi perének bizonyító anyagaként mutatott be), rosszullét fogta el.

Himmler rögtön a merénylet után kinevezte a "Július 20. Különbizottság"-ot, amelynek feladata a puccs valamennyi körülményének kivizsgálása volt. Ez volt a legnagyobb létszámú rendőri csoport, amelyet egyetlen üggyel kapcsolatban valaha is létrehoztak. Közei négyszáz gestapós munkálkodott benne, s tevékenységüknek nem akart vége szakadni. Szaglásztak és kihallgattak, kínozták és bíróság elé vitték a gyanúsítottakat egészen a náci birodalom bukásáig. Fréisler bírósági elnök egyre több vádlott felett mondta ki a halálos ítéletet.

Hanem a véres kezű bírót is utolérte a végzet. 1945. február 3-án, éppen abban a pillanatban, amikor Ewald von Kleist perében igyekezett bebizonyítani az öreg kékvérű katonának, hogy téved, ha azt hiszi, hogy a Hitler-ellenes oppozíció Isten akaratából támadt, a magasból hirtelen felhangzott a szövetséges légierők jól ismert tompa dübörgése. A tárgyalótermet súlyos bombatalálat érte, s a beomló mennyezet maga alá temette Freisler bírót is.

A terror azonban folytatódott tovább. Hitler föltette magában, hogy a lázadók családjának minden ivadékát kiirtja, a cellákba egyre több gyanúsított került, és sokuknak el kellett búcsúznia az élettől. Buchenwaldban megölték Ernst Thalmannt, s egy augusztusi napon eljöttek a hírhedt Ehradt kapitányért is, az egykori titkos "konzulért", a politikai bérgyilkosok egykori menedzseréért.

Az életével fizetett Hitler legendás marsallja, Rommel is, az afrikai hadjárat hírneves Sivatagi Rókája. Nem biztos, hogy tudott a készülő összeesküvésről, kétséges, hogy a benne való részvételét rábizonyíthatták volna. De Rommel marsallnak egyéb dolgok is voltak a rovásán. Némelyek bizonyíthatóan, mások könnyen elképzelhetően.

Néhány okmányból, amely rávilágít a szövetségesek normandiai invázióját megelőző bizonyos titkos műveletekre, kitűnik, hogy a brit Secret Intelligence Service-nek sikerült néhány színlelt akcióval megzavarnia a német tábornokokat, úgyhogy a szövetségesek invázióját nem akkorra várták, amikor arra sor került. De felmerültek olyan megfontolások is, hogy a náci titkosszolgálat ismerte a partraszállás dátumát, vagyis hogy ismerhette Rommel marsall is. Nem vitás azonban, hogy ebben a válságos időszakban sok gyanús dolog történt. Vajon csak véletlenül-e ?

Erwin Rommel marsall a 7. hadsereg élén állt, amelynek feladata a francia tengerpart védelme volt. Néhány nappal a partraszállás előtt Rommel a dél-németországi Herüngenbe utazik, családi körben akarja megünnepelni felesége születésnapját és személyesen átadni az ajándékot, a Franciaországban zsákmányolt antilop cipőt. Mikor komolyra fordult a dolog, Rommel nincs a helyén. Június elején, tehát alig egy héttel a partraszállás előtt a német vadászrepülő-kötelékek parancsot kapnak, hogy helyezkedjenek át a tengerparttól távolabbra, a partvidék védelmére rendelt gépesített alakulatok pedig, bár szintén parancsra, de teljesen híjával minden logikának, százötven kilométerre visszahúzódnak francia belterületre. Közvetlenül az invázió előtt, a június hatodikára virradó éjjel, amikor Rommel a feleségénél Herlingenben van, helyettese, Dollman tábornok még a parti készültség egységeit is visszavonja. Mindez felfogható szerencsétlen véletlenek sorozatának is, ha valaki nem akar mögöttük szándékot találni. De úgy látszik, Hitler gyanakodott Rommelra.

Nem világos, mit tudott Rommel a Hitler elleni puccs előkészületeiről, hiszen közvetlen részvételt senki sem bizonyított rá. Három nappal Stauffenberg merénylete előtt megsebesült Franciaországban. Kezdetben a livarot-i kórházban ápolták, később átszállították Németországba.

Rommell tehát otthon gyógykezelik, tábornoka, Hans Speidei (a háború után a nyugat-németországi NATO-egységek parancsnoka) rendszeresen látogatja, hogy tájékoztassa a fronthelyzetről. Ám egy napon két tiszt jön Speidelért, és letartóztatják a Hitler elleni merényletben való részvétel gyanúja miatt. Speidel tábornok túlélte a fogságot, nem végezte akasztófán, mint a többiek. Kivallott ugyanis a Gestapón mindent, amit tudott, és beszélt a főnökéről, Rommel marsallról is.

Nem tudni mit és mennyit árult el. Annyi bizonyos, hogy a marsall nem sokkal később hírt kap a titkosszolgálatnál dolgozó egyik barátjától, mi készül. Október elején aztán futár útján felszólítják, hogy jelenjen meg a wermacht legfőbb vezetőségének fontos tanácskozásán. Könnyen kitalálja, miről óhajtanak tanácskozni vele, és megpróbál még kibúvót keresni. Bizonylatot kér az orvosaitól, s azok igazolják, hogy Rommel egészségi állapota nem tesz lehetővé, egy ilyen kimerítő utat.

Így aztán elmennek hozzá Herlingenbe. A halálos ítéletet a Wehrmacht főparancsnokságának személyi főnöke, Burgdorf tábornok tolmácsolja neki Meissel tábornok kíséretében. Dolgozószobájának tárt ajtaja mögött két lehetőséget vetetnek vele fontolóra, vagy különleges népbíróság előtt felel a Hitler elleni összeesküvésben való részvételéért, és közönséges bűnözőként az akasztófán végzi, vagy úgy dönt, hogy önmaga bírája és hóhéra lesz. A második esetben, s ezt a megoldást a tábornok urak melegen ajánlják, senki sem fog megtudni semmit, állami temetést rendeznek neki teljes tiszteletadással, és Hitler nagylelkűen gondoskodik hátramaradt családtagjairól.

Nem maradt más választása. Egy hűvös októberi reggelen előállította kocsiját, elbúcsúzott a családjától, s magányosan kirándult a természetbe. Délre sem tért haza. Délután telefonált Meissel tábornok segédtisztje, hogy a marsall az ulmi kórházban fekszik, mert útközben rosszul lett. Később kiderült, hogy Rommel már délben halott volt. Mint mondják, a két beavatott úrnak, Burgdorfnak és Meisselnek a jelenlétében halt meg, miután a felajánlott mérget bevette.

A náci napilap, a Völkischer Beobachter néhány nap múlva orvosi jelentést tett közzé, amely szerint a hírneves tábornagy belehalt sebesülésébe. Hitler megtartotta szavát, a meggyilkoltnak állami temetést rendezett. S az elhunyt hozzátartozói, akik jól tudták, kit terhel haláláért a felelősség, kénytelenek voltak fogadni a gyilkosok részvétnyilvánításait.

Rommel vezérkari főnöke, Hans von Speidel fogságban ugyan, de megélte a háború végét. A hírszerző szolgálatnak ez a gyakorlott vén rókája tisztában volt vele, hogy a politikában a valamit valamiért elve érvényesül. A háború után a NATO egyesült szárazföldi haderőinek közép európai parancsnokává és hadseregtábornokká nevezték ki. Adolf Heusinger, a nyugatnémet Bundeswehr háború utáni főfelügyelője hadseregtábornoki rangban a NATO washingtoni állandó katonai választmányának elnöke lett. Egyike volt azon keveseknek, akik az 1944. július 20-i merényletben való részvételt megúszták. Pedig arról, hogy valóban együttműködött az összeesküvőkkel, hitelt érdemlő okmányok tanúskodtak. Stieff tábornok jegyzőkönyvbe vett kihallgatása a következőket tartalmazza

"Nyomozó: Beszélt valakivel a készülő merényletről ?

Stieff: Heusinger tábornokkal…"

Az 1944. augusztus 7-én és 8-án különbíróság előtt lefolyt tárgyalás képírásos feljegyzései közt ismét felbukkant Stieff terhelő vallomása,

"Freisler: Megfelel a valóságnak az az állítás, hogy önt 1943 nyarán Tresckow tábornok meglátogatta ?

Stieff: Igen, ez igaz.

Freisler: … beszéltek-e arról, hogy el kell kezdeni a háború befejezéséről való tárgyalásokat, de előbb el kell távolítani a führert ?

Stieff: Igen.

Freisler: … meg hogy ennek a napi helyzetet elemző rendszeres megbeszélésen, bombamerénylet útján kell megtörténnie ?

Stieff: Igen, ez valóban így volt.

Freisler: Jelentette ezt a felettesének ?

Stieff: Beszéltem erről az OKW (Oberkommando der Wermacht - a náci haderő főparancsnoksága) tagjával, Heusinger tábornokkal."

Heusinger tábornok tudott a készülő merényletről, és mégsem végezték ki. Ellenkezőleg, Hitler már 1944 őszén személyes kihallgatáson fogadta, és barátságosan elbeszélgetett vele. A führer szembeötlő jóindulatának oka világos, Heusinger utal is erre emlékirataiban. A tábornok ugyanis a fogházban "Emlékező feljegyzések a július 20. előtti eseményekről" címen memoárt írt, amelyben elárulta az összeesküvőket.

S míg azok életükkel fizettek bátorságukért, őt a háború utáni Nyugat Németországban s a NATO katonai szövetségében magas tisztségekkel jutalmazták. Bizonyos, hogy júdás volt, de nem tudjuk biztosan, vajon besúgóként furakodott-e be a pártütő tábornokok közé, vagy csak a bőrét igyekezett mindenáron menteni a sikertelen támadás után. Mind az egyik, mind a másik magyarázat több mint kompromittáló nemcsak Heusingerre, hanem azokra nézve is, akik a háború utáni karrierjét lehetővé tették annak ellenére, hogy a Szovjetunió képviselői okmányokkal bizonyították Heusinger háborús bűntetteit, és követelték a náci tábornok bíróság elé állítását.

A Hitler elleni merénylet balsikerét véletlen okozta. Ha a mit sem sejtő Heinz Brandt ezredes félre nem teszi az útban álló aktatáskát az asztal tömör alapzatának túlsó oldalára, Hitler telitalálatot kapott volna. Ha a Wehrmacht tisztjei, akik elég bátraknak bizonyultak ahhoz, hogy a Walkür-hadművelet előkészületeit megtegyék, következetesek lettek volna, a merénylet megváltoztathatta volna a történelem menetét. Németország elkerülhette volna azokat a mérhetetlen veszteségeket, amelyeket a háború utolsó kilenc hónapja alatt a hadsereg és a hátország elszenvedett. Csakhogy, mint már annyiszor, minden másként történt.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...