Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau
Charles de Gaulle

Vissza a nyitó menüre...




Charles de Gaulle

 

A történelem legtöbb merényletének az volt a célja, hogy megsemmisítse az államhatalom hordozóját, s ezzel politikai fordulatot idézzen elő. A Francia Köztársaság elnöke. Charles de Gaulle elleni minden támadás (az 1961 szeptemberében elkövetett sikertelen merénylettől eltekintve) kivétel. Valamennyi az OAS (Organisation de l'Armée Secrete) titkos hadsereg műve, amelynek tagjai bosszút akartak állni a tábornokon az algériai békéért.

Franciaország, már túlságosan soká harcolt, a második világháború frontjain, a Közép-Keleten, Indokínában, Szueznél. A franciák meggyűlölték a háborút, már csak azért is, mert nem vezetett eredményre. Dienbien-phunál kapott. történelmi lecke (1954. VI. 5.) mélyen belevésődött az emberek tudatába. Algériában a muzulmánok lázadásával kezdődött el a vérontás, s a nemzeti függetlenségért vívott harc az évfani egyezménnyel, és 1962. július 3-án Algéria függetlenségének kikiáltásával ért véget.

De az OAS titkos hadsereg elhatározta, hogy folytatja a harcot a terror frontján, parancsnokai azt hitték, hogy gátat vetnek a történelmi fejlődésnek. A terroristák esztelenül pusztítanak és gyilkolnak, Algírban és Oranban tucatjával robbannak a plasztikbombák. S az eredmény ? Hiábavaló áldozatok százai és az algíri egyetemi könyvtár hatszázezer kötetének megsemmisülése. A terroristáknak végül kapitulálniuk kell. A legyőzőjük neve Charles de Gaulle, s ők minden eszközzel igyekeznek a másvilágra küldeni.

Jean-Marie Britien-Thiry alezredes volt a parancsnoka annak az OAS tenorista különítménynek, amely már 1961. szeptember 5-én éjjel merényletet kísérelt meg Charles de Gaulle elnök ellen. A merénylők tettük színhelyéül a Pont-sur-Seine mellett húzódó állami műutat választották. Tudták, hogy az elnöki menetoszlop arra fog elhaladni.

Elkészítették a bombát, becsomagolták, Párizsban betették az autó csomagtartójába, a töltetet felrobbantó készüléket pedig egy nagy utazótáskába rejtették. A bombát azután a kiszemelt helyen beásták egy homokkupacba, amely az utolsó útjavítás óta az országút szélén maradt.

Az akció főszereplője Martiel de Villemandy volt, de szerepét igencsak rosszul játszotta el. Beült a Noget-sur seine-i kávéházba, mindössze százharmincöt méterre az aláaknázott homokbuckától. Onnan kellett volna felrobbantania a bombát. A többi összeesküvő Basnen-Thiryvel együtt biztos helyen várta, hogy a robbanás felhangozzék. Hiába várták. Martiel de Villemandy nem nyomta le a gyújtószerkezet kapcsolóját. Nem vitte rá a lélek.

A következő napok a nyúlszívű terrorista megnevelésével teltek el. Bastien-Thiry ezredesnek nyilván sikerült őt meggyőznie, hogy hazafias kötelessége megölni De Gaulle-t, mert három nappal később, szeptember 8-án este fél tíz után, Martiel de Villemandy valóban lenyomta a kioldó gombját.

Pontosan abban a pillanatban történt ez, amikor az elnök kocsija a Párizsból vidéki otthonába, Colombey-les-Deux->Jglües-be vezető úton a homokbucka mellett elhaladt. Hanem a merénylőket ezúttal is csalódás érte. Gyenge dörrenés hallatszott, homokfelhő szállt fel a levegőbe, s az elnök autójának lángtorlasz állta útját.

Francois Marroux nagyszerű sofőr volt. A gázpedálra taposott, és átrobogott a tűzön. A hátsó ülésen De Gaulle ült a feleségével, a sofőr mellett Teisseire ezredes, a tábornok szárnysegédje foglalt helyet. Valamennyien megőrizték nyugalmukat, az elnök Citroenje és a kísérő kocsik nemsokára eltűntek a romilyi laktanya kapuja mögött. A sofőr megállapította, hogy a kocsi kárt szenvedett, másikat kért, azután az elnök folytatta útját vidéki székhelye felé.

Britien-Thiry nem volt műkedvelő, a merényletet gondosan előkészítette. Megvoltak az Élysée palotában a maga kémjei, titkos ügynökök kísérték figyelemmel a kocsi útját, s jelentették, merre halad, a lánc végén levő emberek kiszámíthatták, mikor bukkan fel a menet az aláaknázott homok halomnál. Hanem a töltet csütörtököt mondott. Csak a napalm gyulladt meg. A plasztikus robbanóanyag nem robbant, mindössze elégett.

Később megpróbálták felderíteni a merénylet sikertelenségének okait. Britien-Thiry a robbanóanyag eredetét kutatva rájött, hogy az még egy a második világháború alatt tevékenykedő ellenálló csoport készletéből származik. A terroristáknak Fourcaud ezredes szállította, aki ugyan tagja a titkos hadsereg szervezetének, de ugyanakkor De Gaulle egykori fegyvertársa, első munkatársa volt londoni száműzetésben. Az ezredes elvből ellenezte, hogy az elnököt megtámadják, ezért lehetséges, hogy szándékosan adott a merénylőknek hatástalanná vált robbanóanyagot. Így aztán robbanás helyett csak gyors égés következett be.

A "gorillák" mindig is panaszkodtak a védenceikre, De Gaulle őrzőinek azonban csakugyan nem volt könnyű életük. A tábornok ismert és általánosan csodált személyiség volt. Százkilencvenöt centiméter magas termete, mindig a tömeg szintje fölé emelkedő, markáns arcélű feje pompás célpontul szolgálhatott a lövészeknek. Híres volt a szívélyességéről bármikor váratlanul nekivágott az utcának, megállt, szóba elegyedett az emberekkel, kezet szorított velük. A hétvégeket rendszeresen vidéki otthonában töltötte, (márpedig a meghatározott útvonalakon), ismétlődő utak kitűnő alkalmat nyújtottak az orvtámadóknak, s ezt De Gaulle őrzői jól tudták.

Ez oknál fogva a Pont-sur-Seine melletti merénylet után szigorúbb biztonsági intézkedések bevezetésére törekedtek. A tábornok azonban ellenkezett. Marroux sofőrön kívül más testőrt nem tűrt meg a kocsiban, a többieknek kísérőautókon kellett követniük az elnököt. Hogy a menet már első pillantásra fel ne tűnjön, polgári ruhás rendőrök ültek külföldi jelzésű, nem tipikus sportkocsikban, s a tábornok tartózkodási helyétől minél távolabb De Gaulle egy elnöki Citroenben helyet foglaló hasonmása szédítette az esetleges támadókat. Az útvonalakon, amerre az elnök elhaladt, orvos csoportok tartottak ügyeletet, a kórházakban pedig vérkonzervek álltak készen. A nyakas tábornok csak egy pontonkapitulált, beleegyezett hogy vidéki útjait jobbára repülőgépen teszi meg, kocsival azután ritkábban utazik. A francia rendőrség rájött ugyanis, hogy a terroristák még mindig nem adták fel bosszútervüket.

A petit-clamart-i akciót Argoud ezredes vezette. Az egykori tisztek olyan gonddal készítették elő az akciót, akár a támadásokat a fronton.

1962. augusztus 22-én Párizsban rekkenő hőség volt, a hőmérő még este is huszonöt fokot mutatott. Az Élysée palotában sokáig elhúzódott a kormány gyűlése, az épület előterében tizenhat miniszteri kocsi várakozott. Csak néhány perccel fél nyolc előtt lépett ki az üvegajtón a cifra egyenruhás portás, hogy jelezze, az ülésnek vége.

A miniszterek beszálltak, feltárult a vaskapu, s az udvaron csak két kocsi maradt, az elnök fekete Citroenje s a vele azonos márkájú kísérő kocsi. Francois Marroux megindította a motort. Pontos, korrekt, megbízható rendőrségi sofőr volt, akit a satoryi csendőrkiképző táborban választottak ki. Kitűnően bevált, s később még többször alkalma nyílt bebizonyítani, hogy érti a mesterségét.

De Gaulle feleségével és vejével, Alain de Boissieu ezredessel beszállt az elnöki kocsiba. A másikba a tábornok őrzői ültek, a vezető mellé a robusztus Henri Djouder, a hátsó ülésre az elnök biztonsági szolgálatának főnöke, Jean Ducret felügyelő. A két autó kigördült, előttük a párizsi utcákon két motoros rendőr haladt erős motorkerékpáron.

Az eset rekonstruálása során megállapították, hogy a menet a Marigny sugárúton, a Clemenceau téren, a III. Sándor-hídon és a Galliéni tábornok útján áthaladva ért a Boulevard des Invalides-ra. A kocsikat egészen idáig egy fiatalember követte robogón. Nem ment tovább, megállt a legközelebbi telefonfülkénél, feltárcsázott egy számot, majd jelentette, hogy a menet a kettesszámú műúton folytatja az utat.

A hírt Jean-Marie Britien-Thiry alezredes vette át, aki egy meudoni bisztróban várta a jelentést. Ő választotta az akció színteréül a Felszabadulás sugárút hosszú, egyenes szakaszát a petit-clamart-i kereszteződés előtt, és ő válogatta össze a támadó különítmény tagjait. Helyetteséül Alain Bougrenet de la Tocnay hadnagyot nevezte ki, egy szélsőségesen jobboldali arisztokratát, a demokrácia esküdt ellenségét.

Jean-Marie Bastien Thiry alezredes, a francia légierő egyik legtehetségesebb vezérkari tisztje az OAS tizenöt megbízható tagját nyerte meg a vállalkozásnak. A merénylők az országút mindkét oldalán lesben állva várták az elnöki kocsit. Az volt a tervük, hogy a sofőrt megállásra kényszerítik, azután elrabolják De Gaulle tábornokot, és az OAS hadbírósága elé állítják. Egyikük, Watin azonban elhatározta, hogy ő feltétlenül lőni fog.

Baselen-Thiry alezredes veszedelmes ellenfél. Az akció parancsnokát, Argoud ezredest diákkora óta ismeri. Párizsban, a légierők minisztériumában dolgozik, mint vezérkari tiszt, rendezett családi életet él, három gyermek apja. Fényes jövő állhatna előtte, De Gaulle elnök maga nevezte ki a becsületrend lovagjává. Akkor Britien-Thiry még istenítette a legendás hírű tábornokot. Aztán jött az algíri függetlenségi nyilatkozat, és sok tiszt, de nem csak tiszt, megváltoztatta a tábornok politikájáról vallott nézetét. A nagy tiszteletben álló elnökből egyik napról a másikra áruló zsarnok lett. Márpedig a zsarnok megölése nem bűn. Bastien-Thiry meg volt győződve, hogy hazafias tettet készít elő, amely a köztársaság javát szolgálja.

A támadók gépkocsikban ültek az országút mindkét oldalán. Az volt a feladatuk, hogy az elnök kocsiját kereszttűz alá fogják. Az autók egyikében válogatott lövészek foglaltak helyet modern géppisztolyokkal, nekik elölről kellett támadniuk. Az összeesküvők megállásra akarták kényszeríteni a sofőrt, majd körülvenni az elnök autóját, s vagy elfogni a tábornokot és haditörvényszék elé állítani, vagy lelőni. A vallomások e tekintetben ellentmondanak egymásnak.

De Gaulle tábornok csak nyolc óra tájban hagyta el Párizst, tehát később, mint tervezte. Sötétedett. Az akció parancsnoka, Bastien-Thiry a városi autóbusz megállójánál várakozik, mint aki felszállni készül, de a szeme türelmetlenül lesi az utat. Az Élysée palotából kapott értesítés szerint már régen itt kéne lenniük. Amikor a fekete Citroen végre feltűnik az esti szürkületben, az ezredes összehajtott újságjával int, jelezve hogy a merénylők készüljenek fel a támadásra. Bár a látási viszonyok nem a legjobbak, a lövészek a helyükön vannak. Kibiztosítják fegyverüket, s a négy Sterling-MP golyószóró tüzet nyit.

Marroux gépkocsivezető száz kilométeres sebességgel száguld. Már első lövések után érzi, hogy a kocsi csúszni kezd, a támadók átlőtték a gumiabroncsokat. Hanem Marroux tapasztalt sofőr, sikerül egyensúlyba hoznia a járművet, gázt ad, és az üres gumikon is csakhamar messze jár.

Az elnök veje, De Boissieu a támadás pillanatában fürgén lekuporodott, és rákiáltott az elnökre, hogy bukjon le ő is. Marroux-t nem kellett biztatni, hogy a lehető leggyorsabban hajtson, megmutatta, hogy művésze a mesterségének. Mire a merénylők egy másik kocsija, amelynek el kellett volna vágnia az elnöki autók útját, nekilódult, a fekete Citroen már, több tucat méternyi előnyre tett szert, és minden reménye megvolt rá, hogy megmenekül.

Két további autó (mindkettő lopott kocsi) még megkísérelte a Citrom üldözését. Georges Watin terrorista az ablakon kihajolva vádul tüzelt a távolodó cél után. Később megállapították, hogy De Gaulle autóját tíz találat érte, valamennyi Watin fegyveréből. A többi lövész csődöt mondott, s a taktikai terv is hibásnak bizonyult, hiába volt a rajtaütésnek tizenhét főpróbája. Egyes vallomások szerint a támadók százötven lövést adtak le, de ha hinni lehet Georges Vatinnek, kétszáznegyvenöt lövést küldtek az elnök autója után.

Marroux, a sofőrök gyöngye teljes sebességgel száguldott be átlőtt gumiabroncsain a villacoublay-i repülőtérre, ahol De Gaulle repülőgépe várakozott. Az elnök kiszállt a kocsiból, lerázta zakójáról a szétlőtt hátsó ablak üvegcserepeit, állítólag megjegyezte, hogy "ez most jó közelről volt", és nyugodtan beült a repülőgépbe.

Az összeesküvők kísérletet tettek ugyan az elnök kocsijának üldözésére, de amikor az országút forgalmasabb részére értek, elvesztették szem elől. Erre sietve megfordultak, és kereket oldottak. Az elnök őrségének parancsnoka rádióadóján nyomban értesítette a legközelebbi csendőrállomást meg a párizsi központot, de a terroristáknak mégis sikerült eltűnniük. Csak később bukkant rá egy járőr a kocsijaik egyikére egy országúti bár előtt, és két füstbombát, egy foszforos gránátot meg két automata puskát talált benne. A támadók kilétéről azonban a detektívek semmit sem tudtak meg.

A rendőrségnek a véletlen jött segítségére. Egy szabványos országúti ellenőrző járőr Valence város közelében megállított egy személyautót, amelyben négy férfi ült. Személyi okmányaik ellenőrzése során kiderült, hogy az egyiknek nincs igazolványa. Azt állította, hogy Pierre Magade a neve, és nem hazudott. A rendőrállomáson utánanéztek a körözött személyek jegyzékében, és megállapították, hogy szökött katonaként tartják nyilván.

Átszállították a lyoni rendőrségi fogdába, és kihallgatták. Nem sokat tudtak meg tőle. Hanem amikor az egyik nyomozó véletlenül meg találta tőle kérdezni, mit tud az elnök ellen Petit-Clamart-tan elkövetett támadásról, belezavarodott a válaszba, azt hitte, hogy mindent tudnak róla, és beismerő vallomást tett. Még aznap este elárulta valamennyi összeesküvő nevét. Huszonnégy órán belül elfogták őket. Csak Watinnek sikerült elbújnia.

Baselen-Thiry alezredes tehetséges, gyakorlott katonatiszt volt, mégis elkövetett két hibát. Amikor később a felforgató aknamunka taktikájának szakértői kiértékelték az akció előkészületeit, elsősorban a merénylet rosszul megválasztott helyét kifogásolták. Az egyenes országútszakaszon a kitűnő sofőr, Marroux száz kilométeres sebességgel száguldott s ez a sebesség erősen csökkentette a gyorsan mozgó célt támadó terroristák akcióképességét. Az ilyen nagy sebességgel távolodó kocsi üldözése is bajos volt, mert Marroux-nak már nem kellett mozgásba lendülnie, mint a merénylők kocsijának.

Pedig csak pár száz méternyire onnan volt egy rajtaütésszerű támadásra különösen alkalmas hely, amely elkerülte Bastien-Thiry figyelmét. Mindössze három kilométerrel Petit-Clamart előtt javították az országútnak mintegy kétszáz méteres szakaszát. Itt az út fel volt ásva, a kocsiknak teljes kétszáz méteren át húsz kilométeres sebességgel kellett haladniuk, s ráadásul az országút mentén meg az ösvényeken eszményi búvóhelyek kínálkoztak a terroristák számára, kavicshalmok, szerszámos ládák, útépítő gépek, amelyek mögött észrevétlenül lesben állhattak volna. A másik hiba az a bizonyos apró véletlen volt, amelyen a gonosztevők oly gyakran rajtavesztenek. Britien-Thiry alezredes kitervelte a támadás legapróbb részletét is. Szemmel észlelhető jeladás mellett döntött, feltételezte tehát, hogy lövészei világosan látják majd az ő újsággal végzett kézmozdulatát. Előre megnézte a naptárt, és megállapította, hogy a támadás napján a nap csak 20 óra 35 perckor nyugszik, vagyis a látási viszonyok a jelzés és a lövészek szempontjából egyaránt kielégítőek. Csakhogy Britien-Thiry tévedésből az előző évi naptárt nézte meg márpedig 1962. augusztus 22-én a nap teljes huszonöt perccel korábban nyugodott le. 20 óra 18 perckor tehát már erős félhomály volt.

Ebben az időpontban látta meg Bastien-Thiry alezredes az elnök autóját, integetni kezdett az újságjával, de Bernien az utca túlsó oldalán száz méterrel távolabb álló összekötő a szürkületben nem tudta kivenni a jelzést, és csak akkor vezényelt tüzet, amikor az elnök kocsija már mellette volt. Így aztán a legtöbb golyó hátulról érte De Gaulle autóját.

A merénylet kezdeményezője, Argoud ezredes valószínűleg Münchenből irányította az akciót. 1963 januárjában, amikor már valamennyi összeesküvő bíróság előtt állt, újabb leleplezésre került sor. Az az egy terrorista, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre kerítenie, nem adta fel a bosszú tervét. Georges Watin abbénak álcázva magát újabb merényletre készült De Gaulle ellen, céltávcsöves puskával akarta lelőni a párizsi, katonai akadémia felső emeletének egyik ablakából. Egy ismeretlen kilétű tisztnek kellett volna számára egyenruhát szereznie, hogy február 15én a létesítmény területére léphessen, ahol De Gaulle beszédet készült mondani a főiskola hallgatói előtt.

A katonai akadémia angol tanárnője árulta el a tervet egyik kollégájának (az egyik verzió szerint az illető altiszt volt és rendőrségi besúgó), az értesítette a rendőrséget, s nemsokára valamennyi összeesküvő lakat alá került, az egy Watint kivéve. Valamelyik beavatottnak mégis sikerült őt idejében figyelmeztetnie, Watin először Svájcba szökött, majd két évvel később Paraguayba vándorolt ki, de miután amnesztiában részesült, hazatért Franciaországba.

Mikor a rendőrség leleplezte Watin tervét, s a belügyminiszter tájékoztatta erről az elnököt, De Gaulle kifogyott a béketűrésből, és elrendelte a petit-clamart-i merénylők szigorú megbüntetését. Bastien-Thiry alezredest és Jacques Prévost-t halálbüntetéssel sújtották (Prévost-nak az elnök később megkegyelmezett), Gerard Buisinesse ítélete életfogytiglani fegyházra szólt. A Gömböcnek csúfolt Pierre Magard, aki az összeesküvők nevét elárulta, tizenöt évet, Varga pedig tíz évet kapott. Watint távollétében szintén halálra ítélték.

Jean-Marie Bastien-Thiry alezredes 1963. március 11-én állt a kivégző osztag elé, kegyelmi kérvényét az elnök elutasította, nagyon is lelkesen magyarázta a Legfelsőbb Haditörvényszék bíráinak, hogy miért akarta megölni az elnököt. Hat óra negyvenkor Fort d'Ivryben a kivégző osztag parancsnoka sortüzet vezényelt.

A De Gaulle elleni támadás sugalmazóját, Argoud ezredest is kinyomozták Münchenben, ahol Charles Cinel néven rejtőzött. Erőszakkal Párizsba hurcolták, és bíróság elé állították. Bár megpróbált jogi kifogásokkal élni, hangoztatva, hogy jogellenesen, erőszakkal hurcolták Franciaországba, hivatalosan változatlanul a Német Szövetségi Köztársaságban él, tehát nem ítélkezhetnek fölötte, az életfogytiglani fegyházat nem kerülte el.

Georges Watin főként azért lett de Gaulle első számú ellenségévé, mert Algéria függetlenségének kikiáltásával elvesztette tízezer hektárnyi latifundiumát. Paraguayban mezőgazdasági gépek behozatalával foglalkozott, és nem ment rosszul a dolga. Hétévi száműzetés után hazatért, őrá is kiterjedt ugyanis a De Gaulle meghirdette amnesztia. Watin közvetlenül a nagy politikus halála előtt kijelentette, "Most már nem kell tőlem félnie. Nyugdíjban van, nem beszélhet bele semmibe."

Georges Watin ugyan elállt a szándékától, de a támadások, jobban mondva, a De Gaulle elleni támadások előkészületei tovább folytak. Már 1963. július 15-én Athénba érkezett Louis de Condé, hogy az elnököt állami látogatása során meggyilkolja. Valóban eredeti maszkot eszelt ki magának. Tudta, hogy a francia elnököt riporterek, és fotoriporterek hada veszi majd körül, ezért tüzelő felvevőgépet készíttetett, amellyel filmezhetett is, de néhány, erős méreggel preparált golyót is kilőhetett.

Louis de Condé azonban szélhámos volt. A merényletre az athéni bárokban edzette magát, és ittas állapotban a De Gaulle megérkezése előtti éjszakán elvesztette valamennyi személyi okmányát. Hamar belátta, hogy iratok nélkül a merénylet után nem jutna messzire, hát lemondott a tervéről. S hogy a cimborái ne nézhessék ostoba kezdőnek, különböző felvételeket készített az elnökről, s otthon aztán eldicsekedett vele, hogy milyen könnyen megölhette volna, ha…

André Rosfelder professzorban volt valami Watin szívósságából és Bastien-Thiry kitartásából. A tábornoki puccs idején egyike a Rádió Alger fő korifeusainak. Bár a geológia tanára volt, nyílván értenie kellett a romboló technikához is. A terve egyszerű volt, becsempészi a bombát a champs-élysées-i lelátóra, s az 1964. július 14-i díszszemle alkalmával távolból, rádió útján felrobbantja. A merényletre állítólag azért nem került sor, mert a fényképésznek, akit azzal bíztak meg, hogy felvételt készítsen a lelátóról (a bomba alkalmas helyének kiválasztása céljából), inába szállt a bátorsága, s egyáltalában oda sem ment.

A díszszemle lezajlott, de Rosfelder professzor nem adta fel a harcot. Újabb merényletet gondolt ki. Toulontól nem messze van egy Faron nevű domb, azon állították fel a franciák a szövetségesek provence-i partraszállásának emlékművét. Az emlékmű mellett emelvény épült, amelyről De Gaulle elnök beszédet készült intézni a tömeghez. Az emelvény tartószerkezete alatt rejtőzött a harminc kilogramm plasztikus robbanótöltetből és három kilogramm trinitro-toluolból készült bomba. A töltetet távolsági gyújtással kellett volna felrobbantani az emlékmű ünnepélyes leleplezésekor. A műveletet két diák végezte volna el, akiknek kis táskarádiójába megfelelő gyújtószerkezetet építettek.

Ez a merénylet sem valósult meg, teljesen banális okokból. A terület rendőri ellenőrzés alatt állt, a diákok pedig nem tudtak olyan közel férkőzni az emelvényhez, amint az szükséges lett volna. Kicsi volt a leadójuk hatótávolsága.

A De Gaulle elleni utolsó merénylet az Oscar-hadművelet terve börtönben fogant, egy diákgang tagjai eszelték ki, akiket a Szakszervezetek Házának megtámadásáért tartottak lakat alatt. A tizenkilenc éves Rémy Drelon-Mournier elvetette a tenoristák szabályos eszközeit. Úgy tervezte, hogy cimboráival teherautóra raknak egy mázsa dinamitot és ládányi vashulladékot, az autót elviszik a megfelelő helyre, és a rakományt rádiójellel kocsistul a levegőbe röpítik.

A terv készen állt, a merénylők azonban híjával voltak az eltűnésükhöz szükséges anyagi eszközöknek. Nemrég kerültek ki a fogházból, egy lyukas garasuk sem volt, ezért a Gentlemanek ligája című filmből ellesett akcióra szánták el magukat. "Szereztek" egy kocsit, s egy áruház elé hajtottak vele azzal az elhatározással, hogy rajtaütnek a pénztároson, és elrabolják az alkalmazottak kifizetésére elkészített összeget.

Elvegyültek a vásárlók között, s feltűnés nélkül eljutottak egészen abba a helyiségbe, ahol a könyvelés dolgozói a fizetéseket osztályozták, de nagy megdöbbenésükre a bérek előkészítésében mintegy harminc hivatalnok vett részt. Ekkora túlerővel szemben nem volt esélyük, kénytelenek voltak hát feladni tervüket. Újra beugrottak a lopott kocsiba, és elhajtottak. Útközben közlekedési kihágást követtek el, rendőrautó vette őket üldözőbe, balesetre került sor, s végül a rendőrség őrizetbe vette a jómadarakat. Mindössze kettőnek sikerült eltűnnie a tömegben.

Mint ismeretes, Charles de Gaulle elnök nyugalomba vonult, és vidéki otthonában hallt meg 1970-ben. A titkos hadsereg eltűnt a történelem süllyesztőjében, a politikai fejlődés sodrában anakronizmussá vált.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...