Martin
Luther King
Amikor
Martin Luther King, az amerikai négerek polgári jogainak
erőszak nélküli érvényesítéséért küzdő fekete apostol,
a Nobel-békedíj minden idők legfiatalabb kitüntetettje
s a fekete Amerika nagy reményű vezére politikai gyilkosság
áldozata lett, Amerika szerte rendkívül viharos eseményekre
került sor.
Negyvenhat
amerikai városban törtek ki súlyos zavargások. A tüntetők,
akikhez a helyzettel visszaélő züllött elemek csatlakoztak,
547 házat gyújtottak fel, kirakatokat és boltok százait
törték be és fosztották ki. Washington Hetedik és Tizennegyedik
utcája füst borította csatatérre emlékeztetett. A Capitol
lépcsőjén gépfegyverek jelentek meg, a fővárosba tizenkétezer
katonát vezényeltek, Johnson elnök a nyugalom és rend
megőrzésére szólította fel a lakosságot, és elhalasztotta
a Hawaii-szigetekre tervezett repülőútját. Robert Kennedy
szenátor repülőgépet bérelt, hogy King holttestét Memphisből
Atlantába szállítsa, ahol a lelkész családja élt. Abban
az utcában pedig, ahol Kinget meggyilkolták, a Nemzési
Gárda több ezer felfegyverzett tagja lépett szolgálatba.
A
négerek lázongása már 1955. december 1-én elkezdődött.
Ezen a napon tagadta meg Alabamában Rosa Park, hogy
a városi autóbuszban átadja a helyét egy fehérnek. Mivel
a sofőr felszólítására sem engedelmeskedett, bíróság
elé állították, a fehér bíró tizennégy dollár pénzbírságra
ítélte. King lelkész ezek után a montgomeryi baptista
templom szószékéről a városi személyszállító eszközök
bojkottjára hívta fel a fekete amerikaiakat. A négerek
háromszáznyolcvanegy napig jártak gyalog munkába, de
győztek. Martin Luther King lelkész a jogfosztott amerikaiak
vezérévé vált, a feketék és fehérek közötti békés közeledés
apostolává.
Városról
városra utazott, gyűléseken szónokolt, éhségmenetet
szervezett Washingtonba. 1968. április 4-én Memphisbe
(Tennessee) érkezett törzskarával, és megszállt a Lorraíne-motelben.
Este hat óra után kiment az erkélyre, s a korláton áthajolva
az utcán álló Ben Branch énekessel beszélgetett. Éppen
azt mondta neki, hogy az Uram, végy magadhoz…
kezdetű éneket érzéssel énekelje. Ezek voltak King utolsó
szavai. Nyomban ezután, 18:23-kor az esti szürkületben
lövés dörrent.
King
fölegyenesedett, a torkához kapott, majd a földre zuhant.
Valaki törülközőért rohant a fürdőszobába, megpróbálták
elállítani az erős vérzést. King sofőrje, aki mellette
állt, később elmondta, hogy a lelkész meglepettnek látszott,
és hihetetlenül lassan hanyatlott el. A közeli St. Joseph's
Hospitalba szállították, de az orvosok már egy órával
a merénylet után, hogy Martin Luther King halott. A
támadó pontosan célzott, egyetlen lövéssel szertefoszlatta
a fekete Amerika reményeit, és jelt adott az Egyesült
Államokban élő négerek mindmáig legnagyobb felkelésére.
Mint
már annyiszor, a törvény őrei ezúttal is siettek kijelenteni,
hogy a merénylő egymaga cselekedett, a gyilkosság nem
szervezett összeesküvés eredménye. Ramsey Clark igazságügy
miniszter ilyen értelemben tett nyilatkozata azonban
meglehetősen elhamarkodottnak bizonyult. A rendőrség
ugyan elég kompromittáló tárgyat talált, a gyilkos a
tetthelyen hagyta a puskát, a töltényhüvelyt, az utazótáskát
és távcsövet, hátrahagyta ujjlenyomatát, sőt egész tenyerének
lenyomatát, ő maga azonban eltűnt. S a helyzet az FBI
nyomozóira nézve egyre kedvezőtlenebbül alakult.
Egyelőre
csak néhány alapvető tényt sikerült megállapítaniuk.
1968. április 4-én kb. 15:15-kor a Lorraine-motellel
szemben levő olcsó memphisi Rebel-panzióba egy jól öltözött
fiatalember érkezett, John Willard néven iratkozott
be, és szobát bérelt. Hat óra tájban, kezében puskával,
bement a közös fürdőszobába. Bezárta maga mögött az
ajtót, az ablakhoz állt, és figyelte a szemközti motelt.
Amikor King lelkész megjelent az erkélyen, nyugodtan,
pontosan célba vette, és megnyomta a ravaszt. Jól célzott.
A
vendégek a lövést hallva összefutottak, a gyilkos azonban
rájuk kiáltott, hogy tűnjenek el, a puskát még mindig
a kezében tartotta, és kiszaladt az utcára. Útközben
először a fegyverét dobta el a Canipe Amusements Company
bejáratánál, majd a táskáját is, beugrott fehér Ford
Mustangjába, és délkeleti irányban kihajtott a városból.
Sok
ember látta, néhányan közülük személyleírást is adtak
róla a rendőrségnek, s jelentették, hogy merre ment.
A nyomozók mégis hamis nyomon indultak el. Mint később
kiderült, az FBI minden hájjal megkent ügynökei egyenesen
belerohantak a nekik állított csapdába. Ez a körülmény
pedig kétségessé teszi Clark miniszter azon állítását,
hogy nem kitervelt összeesküvésről volt szó. Alighogy
követni kezdték a tettes nyomait, egy ismeretlen rádióamatőr
belekiáltotta az éterbe, hogy készüléke véletlenül vette
egy rádióadóval ellátott kék Plymouth vezetőjének ismételt
hívását, hogy üldözőbe vett egy gyorsan haladó, a városból
északi irányba tartó Ford Mustangot.
Az
amatőr jelentését a 160. számú rendőrkocsi fogta, s
átadta a hírt az FBI központjának, amely elrendelte
a merénylő üldözését. Csakhogy a gyilkos éppen ellenkező
irányba menekült. A félrevezető jelentés célja az volt,
hogy a tettesnek egérutat biztosítson. A rendőrség elvesztette
az első menetet. Később megállapították, hogy az üldözött
Mustangról szóló jelentést nem mozgó autó, hanem rögzített
állomás adta le, vagyis csalásnak estek áldozatul.
1968-ban
a Ford Mustang volt a legkelendőbb amerikai kocsi, csak
Memphisben legalább négyszáz, fehérszínű futott belőle.
Nem volt tehát könnyű megtalálni az igazit. A rendőrség
alighanem megtett minden tőle telhetőt, de a merénylő
nyomára csak egy hét múlva bukkant rá. Atlantában, hétszáz
kilométerre Memphistől az őrjárat egy fehér Ford Mustangol
talált, az autót a tanúk vallomása szerint kb. tizenkét
órával a merénylet után egy jól öltözött fiatalember
hagyta a parkolóhelyen. A nyilvántartó iroda közölte,
hogy ez az Alabama 1-38993 rendszámú fehér gépkocsi
Eric Starvo Galt birminghami (Alabama), állás nélküli
tengerész tulajdona.
Elmentek
Birminghambe, és megállapították, hogy 1967. augusztus
26án egy bizonyos Galt csakugyan beköltözött az Economy
Grill and Rooms legényszállás Highland Avenue 2608.
számú épületébe. Az állás nélküli tengerész, aki ezt
az egzotikus nevet viselte (később bevallotta, hogy
két ismert detektívregényhős nevéből állította össze),
nyilván nem szűkölködött anyagi javakban. Négy nap múlva
megjelent William D. Paisley használt kocsikat árusító
üzletében, kiválasztott egy egyéves, alig használt 1966-os
Mustangol, beült a volán mögé, megkerülte a háztömböt,
nem alkudozott, azt mondta, oké, a zsebébe nyúlt, és
letett az asztalra kétezer dollárt készpénzben.
A
rendőrség kihallgatta a tulajdonost, akinél Galt szobát
bérelt, és megállapította, hogy a hetvenkét éves Peter
Cherpes végezte bérlője intéznivalóit. Az állás nélküli
tengerész aligha volt híjával a pénznek. Az Alabama
állam területén érvényes hajtási engedélyért is Cherpest
küldte, és ez alkalommal megemlítette, hogy louisianai
jogosítványa már van. A közlekedési hivatalban bukkantak
fel tehát először a keresett egyén adatai, Eric Starvo
Galt, született 1931. július 21-én, 180 cm magas, kék
szemű, 80 kg súlyú. Lehettek ezek hamis adatok is. Az
FBI ugyanis egyidejűleg megállapította, hogy kartotékjában
nincs ilyen nevű ember, s Louisianában sohasem adtak
ki erre a névre szóló hajtási engedélyt.
Az
a férfi, akit Eric Starvo Galtnek hívtak, vagy legalábbis
annak adta ki magát, s a fehér Mustang tulajdonosa volt,
1967. október 7-én elhagyta a birminghami legényszállást,
azt mondta Cherpesnek, Mobile kikötővárosba utazik,
hogy valamelyik hajón munkát keressen, de ehelyett Kaliforniába
ment. Az FBI adatai szerint ott beiratkozott a National
Dance Studios tánciskolába, és február 12-éig látogatta
is a tanfolyamot, amelyért 465 dollárt fizetett. De
röviddel ezután egy újabb önművelő célzatú befektetést
is megengedett magának. Los Angelesben bukkant fel,
ahol látogatni kezdte az International School of Bartending
nevű csaposiskolát, és 225 dollár tandíjat fizetett.
Gall,
az ismeretlen tengerész tehát nemcsak felettébb gyanúsan,
hanem teljesen érthetetlenül is viselkedett. Mexikót
járja egy fehér Mustangon, aztán váratlanul New Orleansban
bukkan fel. Miért ? Később, valószínűleg a Kennedy elnök
elleni merénylet hátterében történtek hatására olyan
nézetek láttak napvilágot, hogy éppen New Orleansban
volt az összeesküvők vezérkarának székhelye, s állítólag
ott fizettek ki a rasszisták a bérgyilkosnak ötezer
dollárt. Ezt a feltevést azonban nem sikerült bebizonyítani.
Gall
nem soká időzött New Orleansban. Már 1968. március 27-én
visszatér Birminghambe, s egy fegyverkereskedésben,
Harwey Lownmyer néven, jó minőségű Remington védjegyű
ismétlőpuskát vásárol. A rendőrség az adatokat egyeztetve
megállapította, hogy ez ugyanaz a gyilkos fegyver volt,
amelyet John Willard menekülés közben elhajított.
Az
FBI ügynökeinek a továbbiakban sikerült fényképet szerezniük
az állítólagos Galt barmanról is, és elfogatóparancsot
adtak ki ellene. Röviddel ezután bukkantak fel az első
ellentmondások. Arra a megállapításra vezettek, hogy
Eric Starvo Galt nem azonos a merénylet elkövetőjével.
Mialatt az egyik Galt bizonyíthatóan Kaliforniában tartózkodott,
ahol 1968. március 2-ig egy csapostanfolyam hallgatója
volt, egy másik már egy nappal korábban megjelent az
alabamai közlekedésrendészeti hivatalban, és hajtási
igazolványa másolatának kiállítását kérte. A másolatot
postára adta, és a Highland Avenue 1068. címre küldette,
ahol már az elmúlt év októbere óta nem lakott. Mikor
a rendőrség megpróbálta tisztázni ezt az ellentmondást,
Cherpes, a háziúr kijelentette, hogy a lakók postáját
mindig a hall bejáratánál szokta kitenni, és onnan ki-ki
elveszi a magáét. Egy megfelelően tájékozott idegen
azonban szintén megteheti ezt. De vajon valószínű-e,
hogy egy leendő merénytő ilyen fölösleges bonyodalmakba
keverje magát, és megkockáztassa, hogy gyanússá váljon
csupán egy hamisan megadott cím miatt ? Vagy a rendőrség
nem tudott meg mindent ? Esetleg mégis létezett egy
másik Galt is ? A címzett ugyanis megkapta az okmányt,
és postautalványon befizette a másolat kiállításáért
járó huszonöt centet.
A
személycsere mellett szól Cherpes további vallomása
is. Amikor megmutatták neki annak a bizonyos Galt barmannek
a fényképét, a fejét rázta. Nem, ezt az embert sohasem
látta. Charles Stephens, aki Memphisben, a Rebel-panzió
előtt egyik szemtanúja volt a tettes menekülésének,
szintén nem ismerte fel a fényképről a merénylőt. S
így már csak egy kérdés marad hátra. Vajon nem járt-e
a rendőrség egész idő alatt azon a hamis nyomon, amelyre
az összeesküvők közvetlenül a merénylet után megtévesztő
rádióüzenetükkel vezették ?
A
gyilkos a tetthelyen hagyta ujjlenyomatát, sőt egész
tenyerének a lenyomatát. Mint ismeretes, az FBI-nak
washingtoni modern épületében elektronikus memóriaegységgel
ellátott ujjlenyomattár áll rendelkezésére, amely lehetővé
teszi, hogy a gyanúsított kartotékját néhány percen
belül kikeressék. A King gyilkosság esetében mégis teljes
tizennégy napig tartott, mire az ujjlenyomat gazdájának
kilétére fény derült. S bár a Szövetségi Nyomozó Hivatal
sajtónyilatkozatában azzal mentegetőzött, hogy 53.000
nyilvántartott ujjlenyomatot kellett összehasonlítaniuk,
azok számára, akik a lyukkártyával való munkát csak
egy kicsit is ismerik, ez a magyarázat cseppet sem kielégítő.
S ráadásul bebizonyosodott, hogy a Galt barmanhez vezető
nyom hamis volt.
Azt
a negyvenéves férfit, akitől az ujjlenyomatok származtak,
James Earl Raynek hívták, és hivatásos bűnöző volt,
legutóbb húszévi fegyházra ítélték. Ugyanakkor, amikor
Ray bizonyíthatóan börtönbüntetését töltötte, Eric Starvo
Galt első ízben 1964 decemberében, majd 1965 januárjában
egy tánctanfolyamot látogatott. S mikor Ray rabtársainak
megmutatták Galt barman fényképét, kiderült, hogy az
nem Ray.
James
Earl Raynek tehát fegyházban kellett volna lennie, de
már régóta szabadlábon volt. Már 1967. április 23-án
sikerült megszöknie a Missouri állambeli Jefferson City
börtönéből egy pékműhely kocsiján. Igaz, romantikus
mesének hangzik, hogy egy fegyencet az elektronikus
riasztóberendezések és rejtett televíziós kamerák korában
zsemlék közt szöktetnek meg a börtönből, de Raynek a
szökés csakugyan sikerült. Az azonban már kevésbé valószínű,
hogy ez segítőtársak nélkül történt, ellenkezőleg, nagyon
is összeszokott cinkosoknak kellett őt segíteniük, s
mindeni bizonnyal nem emberszeretetből. Vagy Ray tudott
busásan fizetni, ami egy átlagon aluli, és mint még
látni fogjuk, a szakmában kontár gengszter esetében
erősen kétségbe vonható, vagy pedig azért csempészték
ki, mert terveik voltak vele. Vajon nem gyilkossággal
kellett-e fizetnie a kiszabadulásáért ?
A
kétbalkezes gengszter egy elpuskázott betörés miatt
jutott a rács mögé. Mikor cinkostársával a tetthelyről
elmenekült, nem csukta be jól a kocsi ajtaját, és a
kanyarban kiesett az országútra, onnan vitte el összevissza
törve a rendőrség. Húszévi fegyházra ítélték. Későbbi
sikeres szökésekor egyetlen dollár sem volt a zsebében.
Ki gondoskodott róla ? Honnan volt pénze ?
A
rendőrség rekonstruálta a szökését követő tevékenységét.
Először autóstoppal Chicagóba ment, s ott kisegítő pincérként
helyezkedett el. Idegen néven, de nyilvánvalóan nem
mint Eric Starvo Galt, a kanadai Torontóba került, és
Latin-Amerikába készülődött. Átköltözött Montrealba,
és munkát keresett valamelyik távoli kikötőbe induló
hajón. Nem járt szerencsével. Röviddel azután a Quimet-tó
partján egy szállodában dolgozik, mint pincér. Majd
egy időre nyoma vész. Később beismeri, hogy csempészésből
élt, és sok pénzt keresett. Nagy lábon élt Chicagóban.
Aztán megveszi a fehér Mustangol, puskát szerez, és
követi Kinget Memphisbe, hogy meggyilkolja. Miért ?
Talán bizony idealista a gengszter Ray, vagy fanatikus
fajgyűlölő, aki a fegyházból való sikeres szökése után,
a marihuána csempészéssel szerzett temérdek pénzzel
a zsebében, vásárra viszi a bőrét egy néger vezető ellen
elkövetett politikai merénylet kockáztatásával ?
A
merénylet után beugrott a készen álló autóba, eljutott
vele Atlantáig, ott a Mustangol sorsára hagyta, és 1968.
április 8-án a kanadai Torontóban bukkant fel. Ez bizonyítja,
hogy a menekülése e1ő volt készítve, s elegendő pénzének
is kellett lennie. Paul Bridgman, ahogy akkor hívták,
s nyilván voltak erre a névre szóló hamis papírjai is,
mindenütt gentlemanként lépett fel, akinek nem kell
garasoskodnia. Végül, már május elején, bement egy torontói
utazási irodába, és befizetett egy európai turistautazásra.
Május
6-án Londonban van, aztán tehetős amerikaiként Lisszabonban
tölt el tíz napot, majd 17-én visszatér Londonba, de
csak június 8-án, egy hónappal Európába érkezése után
tartóztatja le a rendőrség a londoni repülőtéren. Éppen
Brüsszelbe akart repülni. A Scotland Yard detektívjei
lefülelték, mert hamis útlevéllel utazott. Ezúttal Ramon
George Sneydnek hívták.
A
New York Timesben nyilvánosságra hozott becslés szerint
ez alatt a rövid idő alatt legalább tízezer dollárt
költött el. Honnan vette ? Ki szerzett számára többrendbeli
hamisított okmánykészletet ? Miből fizette meg ? Nem
a Martin Luther King meggyilkolásáért kapott jutalomból
élt ?
Később
adódott bizonyos, legalábbis részben elhihető magyarázat.
Mikor Ray már a londoni Wandsworth fegyház egyik jól
őrzött felső emeletén hűsölt, s a jogászok azon marakodtak,
kiadják-e az Egyesült Államoknak, vagy sem, a Scotland
Yard ujjlenyomatok alapján megállapította, hogy a turista
Ray Londonban június 4-én bankrablást követett el, és
száz fontot zsákmányolt.
Az
1931-es kiadatási egyezmény szerint Nagy-Britannia nem
volt köteles kiadni az Egyesült Államoknak politikai
gyilkosságok tetteseit. A King lelkész ellen elkövetett
merénylet, legalábbis következményeiben, politikai gyilkosság
volt, az eset azonban egészen különleges, hiányoznak
a hátterében meghúzódó összeesküvés bizonyítékai. Ray
nem tartozott semmilyen fajvédő csoporthoz, sem King
vallási ellenségeihez, s így végül mégis amerikai fogságba,
majd a memphisi esküdtbíróság elé került, a világ nyilvánossága
pedig kíváncsian várta, kinek a megbízásából gyilkolt.
Ám
a nagy várakozást csalódás követte, beigazolódott a
gyanú, hogy az amerikai igazságszolgáltatás nem független.
A bíróság feltűnően sietős ítéletet hozott. Már a per
harmadik napján, 1969. március 10-én, 99 évi fegyházra
ítélte King gyilkosát, mert James Earl Ray, alias Eric
Starvo Gall, alias Paul Bridgman, alias Ramon George
Sneyd beismerte, hogy megölte King lelkészt, s ezzel
megtakarította a bíróságnak a bizonyítékok előterjesztésének
munkáját, megmentette a maga életét, és lehetetlenné
tette, hogy a merénylet hátterét illetően bármi is napvilágra
jusson. Canale államügyész, akit nyilván meghatott a
gyilkos őszintesége, értékelte beismerését, és nem kívánt
az esküdtektől halálos ítéletet. Percy Foreman védő,
aki valamikor Oswald gyilkosát, Jack Rubyt védte, meg
lehetett elégedve az eredménnyel.
Az
elítélt azonban általános meglepetést szerzett. Mindjárt
az ítéletet követő napon kihallgatást kért 4-es számú
cellájának őre útján a nashwilli fegyház parancsnokától,
és hivatalos tanúk előtt kijelentette, hogy visszavonja
vallomását, mert annak megtételére kényszeríttették,
új ügyvédet kíván, és keresetet nyújt be perújítás ügyében.
Azon
kívül, hogy felmerült a tett indítóokának megválaszolatlan
kérdése, és megmagyarázatlan maradt annak a tíz, esetleg
tizenötezer dollárnak az eredete is, amely Ray rendelkezésére
állt a fegyházból való szökésétől a londoni repülőtéren
történt letartóztatásáig, újabb figyelemre méltó tények
bukkantak fel, amelyek azt bizonyítják, hogy Ray nem
a maga elhatározásából cselekedett. William Bradfort
Huie, amerikai író, kapcsolatba lépett az elítélttel
(Ray állítólag rábízta emlékiratainak börtönben írt
fogalmazványát), s a tőle kapott értesülések alapján
annak a véleményének adott kifejezést, hogy a gyilkos
a merénylet hátterében meghúzódó ismeretlen egyénekkel
állt összeköttetésben. Ezek egyike a titokzatos, szőke,
New Orleansban élő latin-amerikai Raul volt. Montrealban
találkozott Ray-el, Ray fegyházból való szökése után.
Megegyeztek, hogy közösen fognak dolgozni, Ray először
bizonyos dugáru átcsempészésére kapott tőle megbízást,
majd 1967. augusztus 25-én Raul kétezer dollárt adott
át neki, és Birminghambe küldte, hogy vegyen kocsit
magának. Ray 1995 dollárt fizetett ki a Mustangért,
s azután, alighanem a titokzatos Raul irányításával
és az ő költségére, különböző utakat tett az Egyesült
Államokban és Mexikóban.
A
rendőrség felülvizsgálta az új tényeket, és megállapította,
hogy Ray csakugyan járt Nuevo Laredóban (Texas), Puerto
Vallattában, Acapulcóban (Mexikó) és New Orleansban.
Az FBI ügynökei azt is kiderítették, hogy március 15-től
Los Angelesben élt. Ott levelet kapott Raultól azzal
a paranccsal, hogy huszonkettedikén menjen az alabamai
Selmába, onnan pedig Birminghambe. Huszonkettedikén
készültek megtartani a közeli Camdénben a nagy néger
tömegtüntetést, amelyen King lelkésznek fel kellett
volna szólalnia. A rendezők azonban a gyűlést lemondták,
s így Ray április 3-án kénytelen volt Memphisbe menni,
s ott másnap lelőtte Kinget. Ray ügyvédje kijelentette,
hogy "a titokzatos Raulnak semmi köze sincs King lelkész
megöléséhez". A szőke hajú latin-amerikait nem találták
meg, helyesebben mondva, a közvélemény semmi közelebbit
sem tudott meg róla.
Ray
elitélése után a sajtóban különös hír jelent meg. Az
FBI diszkrét nyomozást indított Martin Luther King meggyilkolásának
eddig fel nem derített körülményei ügyében. Erre állítólag
az elítéltnek Eastland szenátorhoz intézett levele adta
az ösztönzést. Ray, mint beszélték, levelében célzást
tett arra, hogy King lelkész meggyilkolását több személy
készítette elő, egyikük a Lorraine-motel alkalmazottja,
akitől ő értesüléseket kapott.
Ray
első védője doktor Arthur Hanes, az alabamai Birmingham
egykori polgármestere volt. Néhány nappal a per kitűzött
kezdete előtt nézeteltérése támadt védencével, s Ray
a texasi Percy Foremant választotta ügyvédjéül, aki
saját állilása szerint gyilkossággal vádoltak ezreit
védte már, de kliensei közül csak egyetlenegy végezte
a villamosszékben. Foreman megvédte hírnevét, doktor
Hanes azonban annak a véleményének adott kifejezést,
hogy "a merényletet csakis hivatalos támogatást élvező
szervezet követhette el".
Bizonyos
utólagosan megállapított tények igazolják ezt az állítást.
Nem valószínű, hogy egy ember tettéről van szó, mint
ahogy azt a bíróság kimondta, a gyilkos ugyanis bizonyos
időpontokban, két példányban jelenik meg, két különböző
helyen, de azonos néven, világos tehát, hogy egy szándékosan
szerepeltetett hasonmás működött közre, hogy "elmossa
a nyomokat".
A
londoni Heathrow repülőtéren is két embert tartóztattak
le 1968. június 8-án. Az egyiket már reggel 6:15-kor
(a Scotland Yard jelentése szerint), a másikat 11:15-kor,
mint a későbbi hivatalos verzió állítja. Mindkét gyanúsított,
akik közül az egyik, bár kezében volt a Scotland Yardnak,
nyomtalanul eltűnt, a Ramon George Sneyd felvett néven
szerepel. Elfogatásuk pillanatáig két különböző életet
élnek.
Kathreen
Westwood, a Hitfield House panzió tulajdonosa, megerősítette,
hogy május 16-tól 20-ig lakott nála egy Sneyd nevű nyugodt
és csendes egyén, aki dél körül járt el hazulról, és
éjféltájban tért haza. Mrs. Westwood Ray fényképe láttán
nem volt biztos benne, hogy az "ő" Sneydjéről van e
szó.
Anna
Thomas, a Warwick Street 126. szám alatti Pax panzió
tulajdonosnője egy egészen más Sneydet ismert. Az ő
lakója nyugtalan, szórakozott, zavart volt, mintha titkolna
valamit. Amikor május 5-én beköltözött, egy magas, szőke
férfi kísérte, aki egy szót sem beszélt. Sneyd nagyon
fáradtnak látszott, hóna alatt egy köteg újságot cipelt.
Mrs. Thomas sohasem látta sötét napszemüveg nélkül.
Távozása után injekciós fecskendőt talált a szobájában,
amiből arra lehet következtetni, hogy narkomániás volt,
Ray viszont bizonyíthatóan nem volt az.
Feltűnő,
hogy sem a Scotland Yard, sem az FBI nem érdeklődött
a szoba iránt, amelyben King állítólagos gyilkosa lakott,
nem kutatták át, nem kerestek benne ujjlenyomatokat,
és az injekciós fecskendőt is közömbösen fogadták.
Ezek
szerint, de néhány további apróság szerint is joggal
feltételezhetjük, hogy legalább az egyik Sneyd nem azonos
Sneyd-Ray-el (de az is lehet, hogy egyik sem), hanem
csak a gyilkos fedezésére szolgáló "szalmabáb". S ez
a megállapítás igazolja azt a véleményt, hogy a gyilkosság
gondosan előkészített összeesküvés eredménye volt, nem
pedig egy magányos egyén esztelen akciója, ahogy azt
Ramsey Clark, az USA igazságügy-minisztere és Hoover,
az FBI igazgatója igyekezett elhitetni a világ közvéleményével.
S így ennek a politikai gyilkosságnak a hátterében is
feltűnik az FBI gaztetteinek elkenésére rendelt szervezet
s a CIA kémszolgálati központ, mint az Egyesült Államok
láthatatlan kormányának végrehajtó hatalma.