Gandhi

 

A rádiókészülékek hangszóróiból egy remegő hang jelentette be a szomorú hírt,

"Barátaink és elvtársaink ! Kialudt életünk fénye, mindenfelől sötétség vesz körül bennünket. Nem tudom, hogyan, mely szavakkal mondjam el nektek. Imádott vezérünk, a bhabu, az apó, ahogy neveztük, a nemzet atyja… meghalt…

Elvágták a Mahátma, az imádott mester élete fonalát. Gandhit megölték.

Dzsaváharlál Nehrunak, India miniszterelnökének szavai gyászba borítottak háromszázmillió embert a Himalája lábaitól a legdélebbi Kéraláig, ahol a Bengál-öböl és az Arab-tenger vizei az óriási Indiai-óceánnal egyesülnek. Még azok is, akik számára le kellett fordítani a miniszterelnök kissé merev, egyetemi angolságát, sejtették, hogy valami rossz dolog történhetett, (a miniszterelnök úgy ejtette ki a "Mahátma" és "Gandhi" szavakat), olyan rossz, ami árnyékot vet India alighogy megszerzett függetlenségére.

A nagyvilágban a passzív ellenállás apostolának erőszakos halála meglepetést keltett.

1948. január 30-a volt, még hat hónap sem telt el attól a naptól, amikor a nagy indiai szárazföld megosztása árán, egyelőre, mint brit domíniumokat, két új államot alapítottak, Indiát és Pakisztánt.

Delhiben India miniszterelnökének dolgozószobájában az íróasztal fölött Gandhi óriási arcképe függött. Hasonló képek lógtak milliószámra az indiaiak otthonában, Gandhi mindegyiken ugyanolyan volt, ugyanazt a ruhát viselte, ugyanolyan testtartással ült, ahogy a hetilapok és újságok címlapjairól ismerték szinte az egész világon.

Indián kívül kortársai számára Gandhi testesítette meg az ország kultúráját és szellemét. Az aszketikus életmódtól sovány teste az éhező tömegekre emlékeztetett. A dereka köré tekert saját készítésű fehér gyapjúdhoti miatt nem lehetett megfeledkezni a politikai harc technikájáról, melyet választott, a falvak önellátása és a passzív ellenállás. A drótkeretes szemüveg mögül mély, sötét szemek néztek a távollátó üveglencséktől felnagyítva. E szemekből meggyőződés, méltóságérzet és az India kulturális nagyságába vetett hit sugárzott.

Már hetvennyolc éves volt, mikor elérte a halál. Általános tisztelettől övezve élte napjait. Már semmilyen hivatalos posztot nem töltött be sem a kormányban, sem a hatalmon levő Kongresszus Pártban, de nem volt csupán elmúlt csaták élő emlékműve. Szavának most is megvolt a súlya.

Csaknem harminc évvel korábban írta Nehru: "Ha bhabu meghalna, milyen sors várna Indiára…?"

A vezetés már régen Nehru erős kezében volt, akit Gandhi maga nevezett ki politikai utódjának. Nemcsak a tanítvány és a mester - a guru - közti kapcsolat volt köztük, a mester nem csupán vezető volt Nehru életútján. A saját útját járó Nehru rendkívüli tisztelettel övezte a Mahatmát.

Mohandász Karamcsand Gandhi élete vége felé már legendás alak volt. A múlt dicsfényében élt. A neve továbbra is erősen hatott, bár már felhagyott a közvetlen politikai tevékenységgel. Azt írták róla: ha meghal, istenként fogják imádni. Nehéz lett volna elképzelni, hogy egy merénylő végez majd vele.

Élete utolsó szakaszát Gandhi Delhiben, India régi és egyben új fővárosában töltötte. Egykor itt uralkodók és civilizációk váltották egymást. Emlékművek és megoldatlan problémák maradtak utánuk. A legrégibb hindu múlt (egykor itt volt a legendás főváros, Indrapasztha) és a nagymogulok korának emlékei az angolok itteni uralkodásának még friss nyomaival keveredtek.

Az idők még mindig nyugtalanok voltak. A Bengália és Pandzsáb két részre osztása felett érzett felháborodás hullámai még nem ültek el. Tizenötmilliós, lakóhelyéről elűzött menekülttömeg áramlott át az országon. Hol a mohamedán, hol a hindu fanatikusok elől 'futva kerestek nyugalmat "övéik" között, de még nem eresztettek újra gyökeret. A nagyvárosokban zavargások törtek ki, Kalkuttában, Bombayben és mindenütt, ahol a nép egyes csoportjai között régtől fogva létezett feszültség. A fővárosban sem volt nyugalom.

A kormány igyekezett ez ellen tenni valamit. Gandhi megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket. Delhiben régi barátja, az iparos G. D. Birla látta vendégül. A villa-rezidencia kertjét fal övezte, a kapuban őrség állt. A nyugalmat őrizték, amelyet csak az esti nyilvános imák idején szakítottak félbe. Ilyenkor Gandhi barátain és hűséges párthívein kívül sokan eljöttek csak kíváncsiskodni.

Az egyik ilyen kíváncsi, az angol Robert Stimson, így lett a merénylet szemtanúja, és a BBC rádió hullámain közölte annak első leírását,

"Indiai idő szerint öt óra múlott három perccel, mikor Gandhi kijött a Birla-házból. Kicsit elkésett az esti imáról, ezért gyorsabb léptekkel haladt, mint az utóbbi időben szokott. Mint mindig, most is fehér vászonruhát és szandált viselt. Egy sálat is keresztbevetett a mellén, mert már hűvös volt. Két kísérője (Manu és Ava voltak azok, "öregkora támaszai", ahogy Gandhi két rokonát nevezte) karjára támaszkodott. Mosolygott. A kertben nem voltak sokan. Talán két-háromszáz ember. Elébe jöttek, Gandhi pedig felment a kissé feljebb lévő pázsithoz vezető lépcsőn. A pázsiton várt rá az egész csoportosulás. A lépcsőfokokon felment a teraszra, tett még néhány lépést, és kezét levéve kísérőnői karjáról, üdvözölte az embereket. Egész idő alatt mosolygott.

Az egybegyűltek első sorában egy harmincegynéhány évesnek tűnő, zömök, khakiruhás férfit pillantottam meg. Felszaladt a lépcsőn Gandhi irányába, revolvert húzott elő, és néhány lövést adott le, miközben a fegyver csöve szinte érintette Gandhi testét. Nem is úgy hangzottak, mint a lövések, inkább egy gyermekpisztoly pukkanásaira emlékeztettek.

Gandhi összeesett. Néhány másodpercig senki sem értette, mi is történt. Mindenki kábult, zsibbadt volt. Ekkor az imára gyűlt tömegből egy fiatal amerikai a khakiruhás férfira vetette magát, és elkapta a karját.

A tömeg csak ekkor lendült mozgásba. Többen siránkozni kezdtek, vagy hatan pedig Gandhit próbálták felemelni. Mások közben a merénylőre vetették magukat. Ütni-verni kezdték, fejét és nyakát ütötték, lerántották a földre. Lefogták, letartóztatták. Közben Gandhit a virágágyásokkal tarkított pázsiton keresztül óvatosan bevitték a házba. Az őt vivők mellett mentem. Betakarták egy sállal, de feje fedetlen maradt. A szeme csukva, arcán nyugodt kifejezés.

Körülbelül fél óra múlva halt meg földszinten levő hálószobájában. A környezetéből valaki szent hindu könyvekből olvasott fel. Azok ijedtsége, akik látták Gandhit elesni, most a kétségbeesés kábult csendjébe ment át. Csak egy vagy két órával később tették fel maguknak a kérdést, milyen következményekkel jár majd Gandhi halála ?"

Mielőtt még ismertté vált volna, ki a gyilkos, egyedül volt-e vagy összeesküvő, a legvadabb rémhírek terjedtek el, nyugtalanságot és felháborodást szítva.

Alig két órával Gandhi halálhírének bejelentése után Bombay területén felforgató akciókra, gyújtogatásokra, rablásokra és gyilkosságokra került sor. A rendőrség megpróbálta helyreállítani a rendet, és ezért fegyvert kellett használnia. A tömeg kövekkel, késekkel vette fel a harcot. Autóbuszokat és villamosokat fordítottak fel. A zavargások kiterjedésétől és a rablásoktól tartó mohamedán kereskedők bezárták boltjaikat az utcákon és a bazárban. A pillanat lázában valaki azt a hírt bocsátotta szárnyra, hogy a Gandhi elleni merényletet a Muzulmán Liga egy tagja követte el. Emiatt aztán a zavargások komoly megmozdulássá váltak.

Magában Delhiben is, ahol a muzulmánok, hinduk és szikhek közti konfliktusokat enyhítette a központi hatóságok közelsége, az izgalmi állapot veszélyes helyzetet teremtett. Ó-Delhiben a hinduk és szikhek forrongtak. Minden akkori jelentés megemlíti, hogy komolyan tartottak újabb muzulmánellenes fellépésektől.

Pedig a gyilkos nem volt mohamedán. Nathuram Godszénak hívták, és hindu volt.

Godsze művelt ember volt. Érett férfi, a brahmin kasztból. Harminchét éves, és éppen a merénylet végrehajtása céljából utazott Delhibe Púnából, Pandzsáb nyári fővárosából. A nagy vidéki városban Godsze egy napilap szerkesztője volt, és a nacionalista Hindu Mahászabhá szervezet helyi titkára.

Mikor ez a pontos hír eljutott Bombay sikátoraiba, megfordult a helyzet. Most aztán a hindu szélsőségesek váltak más hinduk támadásainak célpontjává. A Mahászabhá ismertebb aktivistáinak házát feldúlták, lakóik rémülten menekültek. Abban a Szangli nevű kisvárosban, Bombaytől 300 kilométerre, ahol Godsze született, az utca haragja a családja ellen irányult. Ugyanakkor ötven másik otthont is felégettek.

Szerencsére a nyugtalanság nem öntötte el egész Indiát, ahogy az ország megosztásakor történt. Ezúttal a gyarmatosítók által egykor célzatosan felébresztett és a nem sokkal azelőtti megrázkódtatások után kissé lecsillapított gyűlölködés mindenekelőtt Kelet-Pandzsáb nagyvárosait öntötte el.

Sem Púnában (ahol a Gandhi elleni merényletet tervezték), sem más kisebb helységekben nem történtek komolyabb incidensek. Púna jókora helyőrségi város, és vasúti csomópont. Büszkén viseli a "Dekkán gyöngye" elnevezést, és azon a részen fekszik, amely közvetlenül határos az akkor még nagyobb önállóságot élvező Hajderábád fejedelemséggel. A hajderábádi nizám, India leggazdagabb embere 16 millió paraszt felett gyakorolt önkényuralmat. Púnába éveken át érkeztek a hírek az éhező parasztok lázadásairól a fejedelmi adószedők erőszakosságai ellen, a kétségbeesett parasztok felkeléseinek vérbefojtásáról. A hajderábádi helyzetnek ez az oldala mégsem érdekelte az embereket azokban a körökben, ahol Godsze forgott. Újságja számára ez nem volt téma. A Mahászabhá égisze alatt mindezt úgy mutatták be, mintha az egész hajderábádi ügy a hinduk és a fejedelem mohamedán hivatalnokai közti vallási nézeteltérés lett volna csupán.

A Gandhi elleni merénylet idején éppen a hajderábádi probléma (a fejedelemséget akarták teljes egészében alárendelni az indiai államnak) és az erősödő fegyveres harc Kasmírban, voltak a legégetőbb politikai kérdések. A most már Pakisztánhoz tartozó területekről kitelepített milliók között a mohamedánellenes propaganda termékeny talajra talált, pedig a kormány egy vallások felett álló államrend kialakításán munkálkodott.

Elégségesnek bizonyult (írták akkoriban a riporterek), hogy muzulmán mészárosok egy csoportja néhány marhát hajtson el a hinduk otthonai mellett, máris összefutott a tömeg a szent állatok védelmében. És fordítva, ha egy színes és zajos hindu körmenet dobszóval, pléhcsattogtatással, éles sípszóval vonult el csendes pénteki napon a mecset mellett, azt viszont a mohamedán vallási érzelmek megsértésének tartották.

Az ellentétek gyökerei mélyen rejtőztek, még a muzulmán hódítások korában. Az angolok csak ügyesen kihasználták ezt az ellentétet, el-elmélyítették, ha úgy állt érdekükben.

Az angoloktól véresen levert 1857-es fegyveres felkelés és a nagymogulok uralmának megdöntése után kezdték első ízben, szélesebb körben felhasználni a művelt rétegekhez, főleg a bráhminokhoz tartozó hindukat. Először a Kelet-indiai Társaságnál jelentek meg írnokként, később a közigazgatásban, olykor támogatói lettek a sok nyelvű, sok vallású lakosságot megosztva uralkodó gyarmati politikának. A dolgok odáig fejlődtek, hogy még a hazai hadsereg tiszta muzulmán ezredeiben is hindu könyvelők és írnokok vezették az irodákat, és felügyeltek a zsoldfizetésre.

Mikor Indiát hatalmába kerítette az újjászülető nemzeti öntudat szelleme (ami az Indiai Nemzeti Kongresszus radikálisainak érdeme volt), a brit hatóságok támogatni kezdték az indiai mohamedánok elkülönülési törekvéseit.

1930-ban Gandhi volt az angol áruk általános bojkottjának fő szervezője, a társadalmi egység követelését képviselte.

Így írt,

"A hinduk nem fogják többé különállónak tartani az érinthetetleneket. A hinduk, mohamedánok, szikhek, párszik és keresztények igyekeznek majd egyetértésben élni. A többségnek azzal kell megelégednie, ami a kisebbségek jogainak kielégítése után megmarad."

Pakisztán megalakításának követelménye alapjaiban veszélyeztette az Indiai Kongresszus Párt egységtörekvéseit. Az 1933-ban kigondolt új államnév az első betűkből született: P, mint Pandzsáb, A, mint az afganisztáni határvidéki terület, és K, mint Kasmír, ehhez ragasztották az - isztán - "állam" - szót. A Muzulmán Liga vágyait idővel más tartományokra is kiterjesztette. Asszómra és Bengáliára, a megosztás után ezekből alakult meg Kelet-Pakisztán, vagyis a mai Banglades.

Az események nyomása alatt az Indiai Nemzeti Kongresszus beleegyezett Pakisztán létrejöttébe. Mégsem mondott le arról a politikájáról, hogy csökkenjenek az ellentétek a különböző nyelvi és vallási csoportok között. Hű maradt koncepciójához, a hit ügyét el kell választani az államiság ügyeitől. És tovább harcoltak a kasztok feletti társadalmi struktúráért. Ezek az elvek bekerültek az alkotmányba is.

Ilyen körülmények között jött létre ellentét a Kongresszus Párt és a reakciós ortodox hindu szervezet, a Hindu Mahászabhá között. Ez a szervezet kezdetben válaszként keletkezett a Muzulmán Ligára, és mindketten ugyanazokkal a módszerekkel küzdöttek. A muzulmán fanatikusok a hitetlenek ellen szent háborút szerettek volna indítani. A Mahászabhá fanatikusai a pusztító Siva isten lelkét idézték, hogy "csapjon le millió tőr erejével a lopakodó démonokra". A Mahászabhá gyűlöletet keltett a Kongresszus vezetői ellen, megalkuvóknak, az ezeréves politikai és vallási örökség elveszejtőinek tartották őket. Ilyen légkörben alakult ki a leendő merénylők gondolatvilága.

Gandhi nem volt szent, nem állt az idők vitái felett, melyekben élnie kellett. Aktív résztvevője volt az eseményeknek, a drámai változások egyik központi alakja. Hívei rajongtak érte, ellenfelei pedig gyűlölték.

1924-ben ismeretlen tettesek bombamerényletet követtek el Gandhi ellen. Egy másik alkalommal az asrámját (a társadalmi eszméit bemutató félig kolostort, félig telepet) támadták meg és rombolták le. Gandhi ellen voltak Nagy-Pakisztán fanatikus hívei is, ez kétszer akkora területtel rendelkezett volna, mint a később kialakított mohamedán állam. Az ortodox hinduk számára Gandhi az az ember volt, aki lerombolta a kasztok intézményét, forradalmi változásokat kényszeríttet rájuk az érinthetetlenekkel kapcsolatban, és idegen gondolatokat vitt a hinduizmus szent hagyományaiba.

Így nincs abban semmi meglepő, hogy a gyanú eleinte helytelen irányba terelődött. Csak az az elgondolkoztató, hogy alig tíz nappal Gandhi meggyilkolása előtt már lezajlott egy sikertelen merénylet, ezt is egy hindu hajtotta végre, akit elfogtak. Ugyanazon a helyen (Birla nagyiparos rezidenciáján), ugyanabban a napszakban történt. De ezt az ügyet nem tárták a szélesebb nyilvánosság elé. Egy közlemény szerint,

"1948. január 20-án a kora esti órákban merényletet kíséreltek meg Gandhi ellen primitív bomba (kókuszdióba épített robbanóanyag) segítségével, amely a kertben összegyűltektől 30 méterre robbant fel. A merénylőt letartóztatták, egy kézigránátot találtak nála. A letartóztatott neve Madan Lál, huszonegy éves, hindu, pandzsábi menekült.

A bomba nem okozott károkat, csupán kellemetlen fekete füstfelleget árasztott. Gandhi megőrizte nyugalmát, "Ez semmiség - mondta az egybegyűlteknek. - Ne figyeljetek oda."

Az indiai hatóságokat aggasztotta a merénylet és az annak hátteréről kapott információk, elrendelték a biztonsági intézkedések megerősítését.

"Azonfelül, hogy személyi motozásokat rendeltünk el, mindent megtettünk, ami hatalmunkban állt", jelentette ki a delhi biztonsági szolgálat megbízottja Gandhi halála után.

Madan Lálról rögtön annak letartóztatása után Gandhi azt mondta, biztosan egy rossz útra tért fiatalember. Sokan így is képzelték Madan Lál fiatal kora és a szenvedések miatt, amelyekben a hozzá hasonló, a Pakisztánnak ítélt Pandzsábból menekülőknek részük volt. Azt hitték, sikerül egy volt mohamedán bolthoz vagy más vagyonhoz jutniuk. Tévedtek.

A hatóságok számára viszont nem volt kétséges, hogy Madan Lál nem cselekedett egyedül. Erre mutattak a robbanóanyagok, de mindenekelőtt a Bombayből kapott információk.

Az első merényletet követő napon Morardzsi Deszai, a bombayi tartomány belügyminisztere és kiváló kongresszus párti politikus, olyan információkat kapott, hogy azonnal riasztotta a nyomozó hatóságokat. Dr. J. C. Dzsáintól, aki a helyi egyetemen a hindi és ardhmangi nyelv professzora volt, értesült ugyanis Madan Lálnak Gandhi meggyilkolására szőtt terveiről. A professzor jelentkezett Deszaínál, és igen nagy zavarban volt, ugyanis egy hét telt el már azóta, hogy Madan Lál elmondta szándókát Dzsáinnak. Dzsáin azzal mentegette magát: nem vette komolyan Lált.

Az egészre állítólag egy véletlen beszélgetés kapcsán került sor, ahol a Mahászabháról és harci szervezetéről, a Rásztria Szvajam Szevak Szanghról volt szó, arról, hogy Ahmadágárban fegyvert akarnak szerezni a megalakított félkatonai alakulatnak. Madan Lál pénzt kért, Dzsáin doktor kisebb összeget adott neki. Tettét jócselekedetként igyekezett feltüntetni, állítván, hogy a pénzt nem fegyverekre szánta, inkább a nehéz helyzetben lévő fiatalember megsegítésére. Furcsa magyarázat volt ez, hisz Dzsáin soha azelőtt nem látta Madan Lált, és egy politikai beszélgetés kedvéért közös ismerősük, Visnu Karkare, egy púnai bazárbolt tulajdonosa hozta őket össze.

Abból, amit Dzsáin elmondott Deszai miniszternek, kiderült, hogy azt követően a beszélgetés csak akkor terelődött a merényletre, mikor Dzsáin kettesben maradt Madan Lállal. Ugyanezt később a bíróság előtt is megismételte, állította, szó volt a Kongresszus vezetői elleni akcióról, a Kongresszust megalkuvónak tartották, és hogy Madan Lál kapta a feladatot, hogy egy ima alatt bombát vessen Gandhira. A bombavetés céljául csak azt jelölték meg, hogy a keletkező zűrzavarban a rejtve várakozó többi résztvevő elrabolja Gandhit.

Dr. Dzsáin az ellene felhozott vádak alól így próbált kibújni, szerinte Madan Lál szavait nem lehetett másként, mint gyerekes dicsekvésnek értékelni. Ezt a benyomását Madan Lál második "gyónása" sem befolyásolta, mikor a fiatalember otthonában kereste fel Dzsáin doktort. Csak amikor a Times of Indiában olvasta a hírt a merényletkísérletről, értette meg Dzsáin az ügy komolyságát.

A nyomozó szervek Deszai riasztására haladéktalanul értesítették Új-Delhit. Óvatossági rendszabályokat léptettek életbe, és titkosrendőrökkel figyeltették Karkarét, de sok hasznuk nem volt ebből.

A második, halálos végű merénylet után a hatóságok egy ideig titokban tartották, hogy tudnak a merénylők közti kapcsolatról. A nyomozásról szóló híreket ügyesen adagolták, hogy politikailag elszigeteljék azokat, akik a merénylők mögött álltak.

Ahogy megállapították Nathuram Godsze személyazonosságát, a Mahászabhával fennálló kapcsolat nyilvánvalóvá vált. A kormány határozott lépésre mégis csak négy nappal Gandhi holttestének milliós tömeg jelenlétében történt ünnepélyes elégetése és a hamvaknak a Dzsamna folyóba szórása után szánta el magát.

Betiltották a Mahászabhát, "magánhadseregét", a Rásztria, Szvajam Szevak Szanghot feloszlatták. Indokként közölték, hogy, Gandhi a hindu szélsőségesek keltette propaganda és a Rásztria Szvajam Szevak Szangh erőszakra buzdításának áldozatává vált. ''

Letartóztatták a vezetőket és a harci alakulatok parancsnokait, több száz embert. A harci alakulatok ugyan gyenge fegyverzettel rendelkeztek, de jól szervezettek, diverzánsakciókra (gyújtogatásokra, támadásokra) kiképzettek voltak. Egyforma khaki rövidnadrágot, fehér inget és olyan fekete, ellenzőtlen sapkát hordtak, amilyent (fehér változatban) a Nemzeti Kongresszus tagjai viseltek, annak emlékére, hogy Gandhi egykor, mint letartóztatott fiatal dél-afrikai politikus a néger foglyokkal együtt ilyent viselt.

A szélsőséges osztagok és vezetőségük feloszlatását kísérte az a hír, hogy az összeesküvést valószínűleg Bombayben szőtték, és (Gandhin kívül) más vezetők ellen is szervezkedtek. De neveket nem közöltek.

Ez után első ízben hozták nyilvánosságra, hogy kapcsolat van a két merénylet között, és hozzátették, a Gandhi elleni összeesküvés szerteágazó, "az egész országot behálózza". Ugyanakkor kihirdették, hogy Alvar mahárádzsájának és miniszterelnökének el kell hagyniuk fejedelemségüket (ez Rádzsputánában, Delhi közelében terült el). Egy másik fejedelemség, Bharátput mahárádzsáját is házi őrizetbe vették, hogy lehetővé tegyék a nyomozást annak kiderítésére, milyen segítséget nyújtottak bűnös akcióikban a Rásztria Szvajam Szevak Szangh szervezetnek.

Néhány napon keresztül egyre-másra érkeztek a jelentések, a betiltott szervezet titkos raktáraiban (hol itt, hol ott) találtak fegyvereket. Az összes ilyen hírhez hozzátették azt a mondatot, hogy az ügyre a Gandhi elleni merénylet ügyében folytatott nyomozással kapcsolatban derült fény. Végre (tizennyolc nappal a merénylet után) közölték, hogy az összeesküvés összes résztvevőjét (tíz főt, köztük egy magas rangú személyt) letartóztatták.

Még több mint két hónap telt el, mire elkezdődött a tárgyalás. Kétszáz tanút és szakértőt idéztek meg. A tárgyalás kezdő napján szép csendesen, minden feltűnés nélkül megszüntették a két maharadzsa házi őrizetét, és hazaengedték őket fejedelmi kastélyaikba.

A tárgyalás a legszokványosabb módon folyt, és semmit sem tettek azért, hogy különleges hírverést biztosítsanak neki. A helye ugyan történelmi volt (Ó-Delhi, Vörös Erőd), de erre a célra nem a szépségéről híres egyik nagymoguli palota gyönyörű termét, sem a nagy audienciatermet (az utóbbiban 60 vörös homokkő oszlop tartja a mennyezetet), sem valamelyik kisebb hófehér márványtermet nem választották. A bíróság egy csúnya, volt angol laktanyaépületben gyűlt egybe, India építészeti gyöngyszemeinek közelében.

A tárgyalás eljárása még mindig angol volt. A terem egészen kicsi és hétköznapi külsejű. A bírói pulpitus mögött az igazságszolgáltatás magányos képviselője, Atma Csarán különleges bíró foglalt helyet. Egyedül ő viselt fekete palástot fehér mellfodorral. Távolabb, arccal a terem felé két egyenruhás, öves, előírásos szakállú szikh katona állt, fegyverrel a kézben. A vádlottakat csak könnyű fakorlát kerítette el.

A merénylet főbb tettesei mellett a vádlottak padjára (Madan Lál és Nathuram Godsze mellé) került Narajám Apte, a Hindu Rásztra folyóirat harmincnégy éves gazdasági vezetője, az ő főnöke volt Godsze. Narajám, a merénylet technikai és szervezési előkészítésével foglalkozott.

Odébb két kereskedő ült, V. Karkare és D. T. Badge, akik a fegyvereket adták és az utóbbi szolgája, Sankar Kisztajja, egy ijedt, húszéves ifjú, aki munkaadójának oly engedelmesen teljesítette összes parancsát. Két másik személyt a merénylet előkészületeinek megkönnyítésével vádoltak.

A legnagyobb érdeklődést a hatvanéves Szavarkar földbirtokos, a Mahászabhá volt elnöke keltette. A vádirat szerint ő volt az, akivel Nathuram Godsze a Mahászabhá bombayi irodájában háromórás titkos tanácskozást tartott. De Szavarkart csak azzal vádolták, hogy "titokban tevékenykedve, a többieket összeesküvés szövésére, és merényletek végrehajtására vette rá".

Az általánosnak tűnő fogalmazás ellenére ebben a vádban politikai dinamittöltet lapult. Persze, nem Szavarkar személyéről volt itt szó, hanem a Mahászabhá egymillió tagot számláló szervezetének jövőjéről. A vádlottak a tárgyalás kezdetére várva nyugodtan beszélgettek, sőt évődtek egymással. Úgy tűnt, bizakodnak.

A merénylet szándéka sokáig érlelődött. Hogy pontosan mikor született, azt sem a nyomozás, sem a bírósági eljárás során nem tudták kideríteni. Már három hónappal a merénylet előtt teljes erővel kutattak megfelelő fegyverek után. Badge és Karkare sürögtek-forogtak, de csak január elején jelentették Apténak, hogy megszerezték az általa kívánt dolgokat.

1948. január 10-én a Hindu Rásztra szerkesztőségében harci tanácskozást tartottak. Megszerezték már a robbanóanyagot, a lőgyapotot és a kézigránátokat, csak revolvereik nem voltak. Meggyőződtek arról, hogy lőfegyverhez jutni egyáltalán nem olyan könnyű dolog, ahogy hitték a sok zavargás miatt. A katonai raktárakból akartak szerezni, ám próbálkozásaik kudarccal végződtek. De legalább egy revolvernek kell lennie ! - döntött Apte. Az összeesküvők kijelölték következő, bombayi találkozójuk időpontját.

Kétszer találkoztak a megbeszélt időben, január 14-én és 18-án a Mahászabhá bombayi irodájában, ahol Godsze és Apte otthonosan érezték magukat. Az első ízben ott voltak mind az öten, Godsze, Apte, Lál, Badge és Kisztajja, ott is éjszakáztak a szervezet helyiségében. De általában óvatosabbak voltak.

Külön-külön utaztak, gyakran kettesben. Még ha ugyanazzal a vonattal mentek, akkor is más-más vagonba szálltak. Így tettek első útjuk alkalmával, Púnából Bombayba is.

Kisztajja idecipelte a Badge által szerzett öt gránátot és két csomag lőgyapotot. Később Madan Lál vitte ki a Mahászabhá épületéből ágyneműcsomagjában, amelyet indiai szokás szerint utazáskor mindig magával vitt. De továbbra sem voltak revolvereik. Megállapodtak hát, hogy még jobban fognak igyekezni. Badgén kívül Karkare és Godsze fivére, Gopal is ígérte, hogy szerez fegyvert, ez utóbbi a kormányraktárban dolgozott.

Szavarkar nem ment ki az összeesküvőkhöz. Dolgozószobájában csak Godszéval és Aptéval beszélt, akik aztán továbbították a többieknek azt, amit érdemesnek tartottak. Godsze általában hallgatag volt, Aptéra hagyta a cinkosok tájékoztatását.

Az első ott-tartózkodásuk alatt szereztek tudomást Szavarkar döntéséről, "Ki kell nyírni Gandhit, Nehrut és Szuhravardit !" A második alkalommal (három nappal később) Badge és Kisztajja tanúi voltak, amint Szavarkar búcsút vett Godszétól és Aptétől. Hallották, hogy Szavarkar így szólt hozzájuk. "Sok sikert, és térjetek vissza !" Később Apte megmagyarázta a rá várakozó társainak, Szavarkar a hosszú beszélgetés alatt kijelentette, hogy Gandhi ideje lejárt, és vállalkozásuk sikeréhez nem férhet kétség.

Így hát a három "kijelölt" áldozat (Nehru miniszterelnök, Szuhravardi, a volt bengáliai miniszterelnök, a Muzulmán Liga egyik vezetője, és Gandhi) közül ez utóbbit akarták először meggyilkolni, mivel ő volt köztük a legismertebb.

Godsze számára különösen gyűlöletesnek tűnt Gandhi és Szuhravardi barátsága, mivel Gandhi vendégül látta a "tisztátalan" mohamedánt saját fedele alatt. Nehru pedig (mint Godsze a tárgyalás alatt vallotta) számára "szocialista, majdnem kommunista, és közben a kapitalisták bábja, bőszült kozmopolita…" volt. Eléggé tipikus ez a fogalomzavar, különös ideológiai zűrzavarra vet fényt.

A merénylet időpontját január 20-ára tűzték ki, a merénylőknek egy nappal előbb kellett találkozniuk Delhiben. Godsze és Apte hamis néven repültek oda, a többiek vonaton utaztak. Baj nélkül eljutottak a fővárosba. Érkezésüket telefonon szerették volna Szavarkarral tudatni, de nem kaptak vonalat. Külön-külön éjszakáztak.

Másnap reggel Godsze és Madan Lál a Mahászabhá irodájában maradtak, Apte és a három másik férfi taxival a Birla-rezidencia felderítésére indult. De kudarcot vallottak, mert Aptét feltartóztatták a kapunál. Valamilyen ürüggyel Gandhi titkárához próbált bejutni, de az őr erről hallani sem akart.

Továbbmentek, és távolabbról figyelték a házat, tanakodtak, hogyan hajthatnák végre szándékukat. Apte úgy vélte, Madan Lálnak sikerül bejutnia fotóriporterként. A kapu két oldalán megfelelő helyet is választott, ahol a zavart keltő robbanóanyagokat el tudnák helyezni, ez megkönnyítené legfontosabb feladatuk elvégzését.

A felemás eredmények nem vették el a kedvüket, visszatértek a Mahászabhá irodájába, magukhoz vették a robbanóanyagokat és a revolvereket, amelyeket ígéretükhöz híven Gopal, Godsze és Karkare szállítottak le.

Ki akarták próbálni a fegyvereket. Újra taxiba ültek, és kihajtattak, messze a városból. Bementek az útszéli sűrűbe. Ott egy primitív bombát készítettek üres kókuszdióból. Ezt követően kipróbálták a revolvereket. Kisztajja előbb egy kisebbet vett elő batyujából, de ez nem hordott el a célpontig. Apte dühöngött, másik pisztolyt kért, ezt Godsze szerezte, és nagyobb volt az előzőnél. Ez viszont csütörtököt mondott. Szétszedték, tisztították, megolajozták. De a revolver továbbra is csütörtököt mondott. Mégis optimistán tértek vissza a városba.

A színhelyre öt óra előtt mentek. Ötkor kezdődtek Gandhi nyilvános imái. Badge, fegyvermesteri szerepéhez híven, Kisztajjával a taxiban hagyatta a törülközőbe csavart revolvereket. Egy gránátot nyomott cinkosa kezébe, és utasította, várjon a jelre.

A taxit a kaputól távolabb állították meg, és az út hátralevő részét gyalog tették meg. Godsze a parancsnok szemével figyelte társait. Apte, a hűséges segédtiszt, megveregette Madan Lál vállát, és azt mondta neki, Gyújtsd meg ! Madan Lál meggyújtotta a zsinórt, és anélkül hogy bárki is felfigyelt volna rá, elkeveredett az esti imára igyekvő emberek tömegében. Godsze és Apte követték a kertbe.

Mikor Madan Lál eldobta a kókuszbombát, és felhangzott a robbanás, Godsze és a merénylet két másik résztvevője tüstént elmenekültek a kertből, beugrottak a taxiba, és hátra sem nézve, hogy vajon mi lehet a többiekkel, a városba vitették magukat.

Rögtön ezután kivezették a letartóztatott Madan Lált. A tömegből valaki ujjal mutatott rá, - Ez dobta a bombát !

Badge és Kisztajja (aki még mindig markában szorongatta a dobásra kész gránátot) csak most húzódtak el, és a Mahászabhá delhi irodájába mentek; így beszélték meg korábban, hogy itt találkoznak a merénylet után.

A kudarc nem vette el a kedvüket. A rendőrség úgyis elhiszi majd Madan Lál kis történetét, hogy ő csak egy kiegyensúlyozatlan, kétségbeesett menekült. Megegyeztek, hogy Bombaiban találkoznak legközelebb, majd szétoszlottak.

A második alkalommal már feltétlenül a revolver használata mellett döntöttek. Ezen a részletkérdésen kívül az egész akcióterv változatlan maradt. Hét napig tartott, míg biztos működésű revolvert szereztek. Amint a rendőrség később megállapította az aprólékos nyomozás során, az összeesküvőkre sokan szerettek volna rossz fegyvert rásózni. De ezúttal Badge vagy Karkare kipróbálták a pisztolyokat, mielőtt fizettek volna értük. Csak három nappal a második merénylet előtt találták meg, amit kerestek: egy angol import revolvert. Az eladó tudatában volt áruja értékének, és horribilis árat, 500 rúpiát követelt érte. Az összeesküvők alkudoztak, részben hazai gyártmányú revolverekkel szerettek volna fizetni, azokkal, amelyek az előző merényletnél szerepeltek, de az eladó megmakacsolta magát, és készpénzt követelt.

Ezúttal hármasban utaztak Delhibe, Godsze, aki önmagán kívül senkiben sem bízott, Apte, az elválaszthatatlan "adjutáns", és Karkare aki ezúttal az utazó hinduk elmaradhatatlan ágyneműbatyuját cipelte.

Január 29-én este érkeztek Delhibe, és mindhárman a főpályaudvar egyik vendégszobájában éjszakáztak. Persze álnéven jelentették be magukat. Ok nélkül nem mentek ki onnan, fontos volt számukra, hogy abban a szobában lapulhassanak az utolsó pillanatig, vagyis másnap estig. De a szállodai előírások Indiában is könyörtelenek. A főnök követelésére 13:30-kor le kellett adniuk a kulcsot. Rosszkedvűen indultak a városba, körös-körül lesve, vajon nem követik-e őket.

Tucatnyi rendőr mellett haladtak el, de senki sem vetett rájuk ügyet, pedig legalább egyiküket, Karkarét ismerte a rendőrség, hiszen a férfi a nyomában járó titkosrendőrök elől szökött meg.

A helyszínen, a Birla-rezidencia kertjében, Nathuram Godsze nem is várva cinkosaira, elkeveredett a Gandhira várakozó tömegben. Gandhi késett, de Godsze bírta idegekkel.

1960-ban vagy 1961-ben készítették Hollywoodban egy filmet a merényletről, egy amerikai állítólagos kalandjait dramatizálta, aki az angol szemtanú, Robert Stimson szerint elsőként kapta el a gyilkos karját.

A tipikus, színes nagyfilm olyan szörnyű giccs volt, hogy a zajos reklám ellenére is, még az USA-ban is megbukott. Kilenc óra Rámáig volt a címe, és India és Gandhi teljes meg nem értéséről tanúskodott. Kissé azokra a romantikus elképzelésekre emlékeztetett, amelyek Európában terjedtek el Gandhiról a harmincas években, mikor rövid időre Svájcba érkezett.

Akkor a helyi tehenészgazdák szövetségétől telefonáltak Gandhi házigazdájának, hogy ingyen tejet adnának "India királyának". A gyerekek virágokat hoztak, egy hegedűs az ablaka alatt játszott. Olaszországból és Franciaországból "India szent férfiújához" címzett levelek érkeztek. Nehru önéletrajzában azt is megírta Gandhiról, hogy varázsló, aki képes az emberi szívek legtitkosabb húrjain játszani. De azok a naiv népek Európában arra kérték Gandhit, hogy (micsoda irónia !) jósolja meg a legközelebbi lottóhúzás nyertes számait.

A filmben volt ebből az édeskés mítoszból is valamicske, egy kis indiai couleur locale és egyetlen jó jelenet, a gyilkosság pillanata. Itt megmutatták, hogyan viselkedett Nathuram Godsze.

Ő maga a bíróság előtt zavarosan magyarázkodott,

"Nagy tisztelettel viseltettem a Mahátma iránt. Ezen a halála sem változtathat. Ezért nem vagyok elégedett azzal, hogy megfosztottam életétől. Azt éreztem, amit Ardzsúna (a nagy indiai eposz, a Mahábhárata főhőse), mikor megölte guruját, Drónacsariát, akitől a hadviselés művészetét tanulta. De mikor mestere az aljas Kauravák felé hajlott, Ardzsúna bizony nem habozott, és megölte kedves tanítóját. Ám mielőtt ezt megtette volna, egy nyilat Drónacsaria guru lába elé vetett, tisztelete jeléül. Csak a második nyilat lőtte mestere mellébe.

Én ugyanígy éreztem Gandhi iránt, folytatta Godsze. Előbb a legnagyobb tisztelettel adóztam neki. Január 30-án ezért hajoltam meg előtte mélyen, és csak utána adtam le három halálos lövésemet közvetlen közelből.

A gyilkos tudatosan próbált mítoszt teremteni tette körül. A merénylet előtt csakugyan meghajolt Gandhi előtt.

Manu Gandhi, egyike a két fiatal rokon lánynak, akiknek karjaira Gandhi támaszkodott kifelé jövet a kertbe, így vallott,

… az az ember meghajolt előtte, mintha csak a port akarná letörölni a lábáról. Megijedtem, hogy a Mahátma esetleg megbotlik benne, de ekkor pillantottam meg a revolvert a kezében. Engem félrelökött, és lőtt. Mahátma csak annyit tudott mondani,

"Ram ! Ram…! (Istenem, istenem…!)"

Godsie egyszerűen azért hajolt le, hogy olyan benyomást keltsen, mintha tiszteletét fejezné ki Gandhi előtt, de hindu szokás szerint összetett kezei közt lövésre kész revolvert rejtegetett. Ezt a fortélyt a bíróságon alázatos gesztusként igyekezett feltüntetni.

De alighanem ez sem segített volna Godszénak, ha Gandhi az nap nem késik el. A véletlen lett a merénylő legjobb szövetségese. Általában úgy szokott lenni (vallották a tanúk), hogy amikor Gandhi kijött a kertben várakozók közé, két férfi vigyázott rá, nehogy meglökjék. Az egyik előtte, a másik mögötte ment.

Azon az estén Gandhi siettette kíséretét, hogy behozzák a késést. Kisebb zűrzavar keletkezett, és Gurbacsán Szingh, akinek elöl kellett volna mennie, csak akkor érte utol Gandhit, mikor az már a teraszok felé vezető lépcsőn járt, és így nem tudta megelőzni. A másik rendfenntartó, Sz. I. Armanath, három lépéssel mögötte ment, mikor eldördültek a lövések. Ő volt az, aki elsőként kapta el a tettest (nem pedig egy véletlenül ott tartózkodó amerikai), és megakadályozta, hogy öngyilkosságot kövessen el.

Godsze ugyanis a Gandhira leadott három lövés után saját halántékához emelte a revolvert, és a negyedik golyóval önmagát szándékozta megölni. Nem attól tartott, mint Princip Sarajevóban, hogy gyenge pillanatában kiadhatja társait, akiknek esetleg sikerült elmenekülniük. Talán inkább tisztában volt azzal, hogy ez a gyilkosság keresztülhúzza minden politikai ambícióját. Vagy a lélekvándorlásba vetett hit okozta, hogy el akart menekülni a felelősségre vonás elől, amelyre még ebben az életében kerülhetett sor. A bíróság előtt (bár sokat és nyíltan beszélt) ezeket a gondolatait nem világította meg. Teljes beszédkészségét és energiáját a Gandhi iránt érzett heves és értelmetlen gyűlöletének politikai indoklására fordította.

Előbb csak azt ismerte be, hogy ő lőtt, és állította, nem voltak cinkosai. De később a bizonyítékok súlya alatt már csak Szavarkar részvételét tagadta, és állította, ő maga volt az összeesküvés értelmi szerzője.

"Magam vagyok a bűnös. Kötelességemnek tartottam véget vetni a nemzet úgynevezett atyja életének, aki komoly szerepet játszott az ország élveboncolásában."

Élveboncolás, ez a szó rengetegszer visszatért Godsze magyarázataiban. Még az önálló Pakisztán megalakulásába belenyugvó indiaiak közül is sokan így nevezték a földrész felosztását.

Godsze bizonygatta, hogy amint Szavarkar lemondott a Mahászabhá irányításáról, és ezt a kevésbé fanatikus Mukardzsi doktor vette át, a szervezet teljesen alkalmatlanná vált, hogy "Gandhi klikkjének hinduellenes lépéseit" megakadályozza, és kezdte "kiszolgálni" a Kongresszust. Ezért Godsze új, harcos, a Mahászabhától független, az Indiai Kongresszus Párt és a Muzulmán Liga ellen irányuló ifjúsági szervezetet akart létrehozni.

Számára még Szavarkar és a Mahászabhá más, annak idején félreállított öreg vezetői is túl kevéssé voltak radikálisok, Szavarkarról pedig kiderült, hogy nem képes értékelni Godsze Gandhi és muzulmánellenes terveinek "harci előnyeit".

Godsze eszmefuttatása nem volt túl logikus, de kétségtelenül következetes. Aznap néhány tudósító azt írta a fővádlottról, úgy beszélt, mint egy fasiszta. Mindenesetre a manőver Szavarkar és az egész ultranacionalista Mahászabhá ügyes védelmét szolgálta.

Godsze igyekezett mentegetni tettét, bírálta Gandhinak a muzulmánok iránt érzett érzelmeit, valamint a rossz elleni passzivitást és a fegyveres harc ellenzését. Összekeverte a dolgokat, tudatosan kiforgatta Gandhi kijelentéseit, amelyeket újságíró létére kétségtelenül jól ismert.

"Húsz éven keresztül provokációnak éreztem Gandhi tevékenységét", ez volt Godsze egyik jellegzetes mondata.

Egy perccel később hamis pátosszal kiáltotta,

"Gandhi miért tanácsolja a kasmíri maháradzsának, hogy költözzék Benáreszbe, és miért nem hívja fel a hajderábádi nizámot, hogy utazzék Mekkába ?"

A hajderábádi kérdés (a nizám az angolok csendes támogatásával India régi egységes területén egy harmadik független államot akart létrehozni) fontos pontot jelentett az összeesküvők, főleg Godsze értelmezésében. A hajderábádi ügyet emlegetve gyűjtöttek pénzt is. Ezzel magyarázták a fegyverkereskedőknek, miért van szükségük revolverekre.

Vajon Gandhi csakugyan olyan megalkuvás nélküli híve volt a passzív ellenállásnak, olyan pacifista, amilyennek sok híve hitte őt Európában és Amerikában ? A tétel bizonyítására gyakran emlegetik Gandhinak a második világháború alatt tett szélsőséges kijelentését, a csehek nem vesztették volna el függetlenségüket, a zsidókra pedig nem olyan sors várt volna, ha a tömeges passzív ellenállás útját választották volna.

Mindebben főleg a hitlerizmus lényegének teljes meg nem értése rejtőzik. Gandhi a több százmilliót számláló indiai nemzet méreteiben gondolkodott, amely a számban sokkalta kisebb gyarmati hatalom ellen harcolt. Ha a dolgok Indiát és annak sorsát érintették, Gandhi jóval kevésbé volt következetes; az első világháború idején még az angol hadsereg sorozásait is támogatta.

Így hát Gandhi kész volt belenyugodni abba, hogy India egyetlen lövés nélkül elveszítse Kasmírt és Hajderábádot, ahogy azt a gyilkos igyekezett sugallni a bíróságnak ?

A Mahábháratához és Ardzsúna történetéhez visszatérve, Gandhi önéletrajzában megmagyarázta a fegyveres harchoz való viszonyát. Megkérdezték egyszer ugyanis tőle, miképpen értelmezi Krisnának Ardzsúnához intézett isteni szavait, hogy kötelessége igaz ügyért folytatott harcban megsemmisíteni az ellenséget. Gandhi így válaszolt, ezt a tanítást nem szó szerint értelmezi, hanem mint jelképes kifejezését annak az örök harcnak, amely az emberi elmékben dúl a jó és a rossz közt, az igaz és a hamis között. Gandhi saját, a háborúval kapcsolatos nézeteit nem vetette össze Krisnának Ardzsúnához intézett szavaival, hisz Ardzsúnának a ksatríja kaszt tagjaként, katona lévén védelmeznie kellett népét. A Mahátmá nem ítélte el a kötelességét teljesítő katonát, hisz ha nem teljesítené, fegyvertársai és mindenki más, akik rábízták védelmüket, gyávának tartanák.

Gandhi nem egyetlen gondolat embere volt. Hű maradt alapvető gondolatmenetéhez, de nyilvános tevékenykedésének fél évszázada alatt át tudta azt formálni a mindennapi élet változó követelményeinek megfelelően.

Tevékenysége végén, mikor már nem volt tényleges befolyása India politikájára, röviddel a függetlenség kikiáltása után, 1947. szeptember 20-án, Gandhi kijelentette,

"Mindig a háborúk ellen voltam, de ha a Pakisztánnal fennálló nézeteltérés megoldására nincs más megoldás, India kormánya kénytelen lesz a háborút választani." Saját személyét illetően viszont megjegyezte, "Ebben az új rendben azok között, akik hadsereget, haditengerészetet, légierőt és hasonlókat akarnak, számomra nincs hely. Ebből semmiféle részt nem vállalok."

Godszének és a többi merénylőnek tudnia kellett arról, hogy Gandhi és Nehru útjai (személyes barátságuk ellenére) a napi politikai kérdések miatt elváltak. De Godsze fanatikus volt, csak indoklást keresett saját gondolatai és érzései számára. Magyarázatul csak egy fanatikus válaszolhatott így, "Egy belső hang parancsolta, öljem meg Gandhit, és én engedelmeskedtem ennek a hangnak."

A bíróság türelmesen hallgatta Godsze és a többi vádlott eszmefuttatásait, de főleg ténymegállapítással foglalkozott. Ez nem volt könnyű feladat. Csak Badge vallott cinkosai ellen. Szavarkar az összes vádat tagadta, és mivel a Godszéval és Aptéval folytatott bizalmas beszélgetéseinek nem volt tanúja, állította, hogy maga a politikai témájú beszélgetés nem bűncselekmény.

A bírósági eljárás sokáig tartott, egészen 1948 végéig. Egy hónappal később hirdettek ítéletet.

Nathuram Godszét és Narajám Aptét halálra ítélték. Madan Lál, Karkare, Kisztajja és két másik vádlott életfogytiglani börtönbüntetést kapott, Szavarkart felmentették. Szabadon eresztették Badgét is, a merénylők szolgálatkész fegyverszerzőjét és az éppoly szolgálatkész koronatanút is. Jutalmul azért, mert a vád javára tanúskodott, az angol bíróságok joggyakorlata szerint felmentették.

Ezzel teljesen rendkívüli helyzet állt elő. Kisztajjának, a szolgának, aki csupán Badge utasításait teljesítette, ugyanazon bírósági ítéletéből kifolyólag élete végéig börtönben kellett volna ülnie.

Kisztajja fellebbezett, és akkor elismerték, hogy nem vett részt az összeesküvésben. Ily módon eleget tettek a megsértett igazságnak.

Sok hónapba beletellett, míg az összes fellebbezés (az egyik megjárta a londoni Királyi Titkos Tanácsot is) befejeződött, és az ítéletek jogerőssé váltak. 1949. november 11-én mindkét halálos ítéletet végrehajtották. Nathuram Godszét és Narajam Aptét a kelet-pandzsábi Ambala börtönében akasztották fel.

A történelem saját kommentárt adott a Gandhi-merénylethez. Az elítéltek még haláluk előtt megtudták az újságokból, hogy a Pakisztánnal folytatott kasmíri háború az ENSZ égisze alatt fegyverszünettel ért véget. A hajderábádi nizám ugyan továbbra is megtarthatta címét és kincseit, aranyát, drágaköveit, de meg kel lett hajolnia a "rendőrségi akció" előtt. Az érzékenyebb fülűek számára az indiai kormány így nevezte katonai és fegyveres lépéseit. A nizám beleegyezett, hogy fejedelemségét beolvasszák Indiá ba. Idővel abból lett Ándhra Pradés állam egy része.

India a függetlenség előtt 600 kisebb-nagyobb fejedelemségből állott. Egységét a reális lehetőségek határain belül valósították meg. A mahárádzsák, rádzsák és a kis államocskák más régi urai megtarthatták címeiket, ezen felül a kormánytól sok éven keresztül még jelentős összegeket kaptak. De (ahogy Kipling mondta volna) ez már egy egészen más történet, amelynek semmi köze a Gandhi elleni merénylethez.