Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau
Bernadotte

Vissza a nyitó menüre...




Bernadotte

 

Jeruzsálem nem egy erőszakos halált látott, sok ezer éves viharos történelmében nemegyszer cserélt gazdát. Ha egy ókori feljegyzést olvasunk, eszünkbe jut, alighanem sok évszázadon át aktuális lehetett a leírás:

"Rubuda elfoglalása után Urusalim ellen készülődnek. Hagyjuk-e, hogy elvesszen Urusalim ? A királyság örök időkre szól. Így a király nem mondhat le Urusalimról."

E szavakat több mint kétezer évvel időszámításunk kezdete előtt küldte a valószínűleg hettita nevű Abdi Khipa (ezen kívül semmit sem tudunk róla) uralkodójának, IV. Amenhotep fáraónak. Majdnem kétezer év telt el még, amíg Dávid király elhódította Jeruzsálemet a kánaánitáktól, Salamon király pedig felépítette a szentélyt, amelyből ma már csak egy hatalmas fal maradványai állnak, ez a történelmi Siratófal. További nem egészen ezer évvel későbbről származnak a római építmények romjai, és akkoriban történt a Golgota hegyi halál is, melyet ma a Szent Sír műemléktemplomában imádnak.

A Salamon-kori és későbbi szentélyek helyén emelkedik a Haram es-Sarif egyházi épületcsoportja. Ott van a Kubbet es-Szahra (sziklatemplom), nyolcoldalú épületén hatalmas kupolával és a nála kisebb bizánci keresztény bazilikából átalakított Al-Aksza-mecset. Mindez most Omár kalifa dicsőségét hirdeti, aki elsőként hódította meg Jeruzsálemet az arabok számára, és El-Kudsznak (szentnek) nevezte el. A régi negyedeket félezer évvel ezelőtt I. Szulejmán parancsára fallal vették körül; megőrizve a jeruzsálemi királyság korából fennmaradt, Gottfried de Bouillon által emelt várszerű védelmi berendezéseket is. Ezek közül maradt fenn a Jaffai kapu, amelyen 1917. december 11-én a brit csapatok élén bevonult Allenby marsall, és ezzel megnyitotta a város és Palesztina történelmének XX. századi fejezetét.

Az a haláleset, amelyről most fogsz olvasni, 1948. szeptember 17-én, pénteken következett be, 125 nappal Izrael állami függetlenségének kikiáltása után. Még nem fejeződött be az első arab-izraeli háború. Az ENSZ nyomására csupán felfüggesztették a hadműveleteket. A hadviselő felek nem tartották tiszteletben a fegyverszüneti vonalakat. Az az ember, akit megöltek, döntő szerepet játszott Palesztinának a szemben álló felek közti felosztásában.

Emléktáblája Jeruzsálemtől messzire, az ENSZ New York-i székházában található. A hatalmas bejárati hallban kissé balra kell kanyarodnunk. A természetes csendsávval elválasztott emlékszobában díszhelyen láthatjuk nevét:

A SVÉDORSZÁGI FOLKE BERNADOTTE GRÓFNAK,

AZ EGYESÜLT NEMZETEK PALESZTINAI BÉKEKÖZVETÍTŐJÉNEK, A NAGY INTERNACIONALISTÁNAK ÉS HUMANISTÁNAK,

AZ EGYESÜLT NEMZETEK ODAADÓ ÉS BÁTOR SZOLGÁJÁNAK EMLÉKÉRE

Ezt követi a magyarázat, hogy mint az ENSZ békeközvetítőjét meggyilkolták Jeruzsálemben az Egyesült Nemzetek és a palesztin nép békéjének szolgálatában. A felirat megemlíti bátorságát és humánumát. Elhallgatja viszont azt, kik ölték meg.

Folke Bernadotte grófra, a Svéd Vöröskereszt elnökére bízták a fegyverszünet megkötésének nehéz feladatát, mikor az új államot, Izraelt már elismerték a nagyhatalmak és az ENSZ-tagállamok többsége. A brit hadsereg fokozatosan kivonult Palesztinából. Az ENSZ fegyverszüneti bizottsága és megfigyelői egy hónappal Izrael állam kikiáltása után már csak befejezett tényként konstatálhatták, hogy 360.000 palesztinai arabot elűztek otthonából. Jeruzsálem óvárosából 7.000 zsidó költözött el. A szemben álló felek nem egyeztek bele Palesztina felosztásába, bár tudták, hogy azt rájuk fogják kényszeríteni. Az ENSZ-ben a libanoniak azt mondták: "Az USA becsapta az arabokat." Faruk egyiptomi király képviselője azt állította, hogy "az egész ENSZ-közgyűlést becsapták, hisz senki sem tudta, mi történik a kulisszák mögött". Eközben az izraeliek nem sokat beszéltek, inkább energikusan cselekedtek. Tényleges ellenőrzésük alatt tartották Galileát, a Földközi-tenger partsávját, Gazát és a délen egészen az Aqabai-öbölig ékként előrenyomuló Negev sivatagot.

Különleges helyet foglalt el az első perctől kezdve Jeruzsálem, a várost Izrael és Abdallah emír, a későbbi jordániai király is mindenáron államuk fővárosává akarták tenni. Egyik fél sem akart lemondani Jeruzsálem kizárólagos birtoklásáról. Az ENSZ nemzetközivé akarta tenni a várost. Az óváros az Arab Légió - a brit tisztek által kiképzett jordániai hadsereg - kezére került. Az új negyedeket és a környékbeli hegyeket az izraeli hadsereg szállta meg. Itt-ott maradt egy-egy darab senki földje, másutt egy-egy területen kívüli vagy semleges sáv, ezeken álltak a külföldi konzulátusok és az ENSZ-képviseletül szolgáló épületek.

Bernadotte grófnak azon a pénteki napon 18:30-kor kellett találkoznia Jeruzsálem izraeli ellenőrzés alatt álló részének parancsnokával, Bemard Joseph-el. Szeretett volna kicsit pihenni szállodájában, ezért siettette a visszaindulást az Olajfák hegyén lévő kormányépületből. Ezt a házat (régebben német zarándokok szálláshelyét) azon a ponton emelték, ahonnan egykor II. Vilmos császár csodálta meg a régi Jeruzsálem látképét. 5-kor Bernadotte gróf és az ENSZ-megfigyelők három autóval indultak el. Semmiféle védelmet nem biztosítottak részükre. Ilyesmit Bernadotte soha nem követelt, de nemegyszer előfordult, hogy a fegyverszüneti vonal mindkét oldalán az illetékes parancsnokság katonai védelmet rendelt melléjük.

A gépkocsik feltűnő jelzéseket viseltek. Az elsőn és a harmadikon ENSZ-jelvényes kék lobogók és a parlamenterek fehér zászlói lobogtak. A középső autóban csupán egyetlen ember, a Nemzetközi Vöröskereszt orvosa ült, erre a kocsira vörös keresztet festettek. Az élen haladó kocsit egy ENSZ-megfigyelő, Begley amerikai ezredes vezette, mellette ült az izraeli összekötő tiszt. Maga Bernadotte a harmadik autóban foglalt helyet svéd és francia megfigyelők, a Fegyverszüneti Bizottság tagjai között. Mindnyájan (még az izraeli összekötő tiszt is) fegyvertelenek voltak.

Ötperces út után a kocsioszlop az izraeliek által ellenőrzött Karamon negyedbe ért. Egyszer csak az ENSZ-autók útját egy az izraeli katonai járművekhez hasonlóan befestett terepjáró állta el, az ENSZ-kocsik kénytelenek voltak leállni. A dzsipből két izraeli egyenruhás férfi szállt ki, lövésre kész Sten géppisztolyokkal. Balról közelítettek a harmadik kocsihoz, és jól megnézték a hátul ülő utasokat, ott volt Bernadotte, Serot francia ezredes és a Fegyverszüneti Bizottság vezetője, Lundström svéd tábornok. Az egyik férfi a kocsi leeresztett ablakán át betolta a géppisztoly csövét, és egy egész sorozatot lőtt bele Bernadotte-ba és Serot ezredesbe. Mindketten életüket vesztették. Közben a terepjáróból több férfi jobbról lövésekkel fedezte a merénylők menekülését. Begley ezredes megpróbálta feltartóztatni az egyik támadót, de könnyebb sérülést szenvedett. Annak az autónak a hátsó kárpitjában, melyben Bernadotte gróf vesztette életét, több tucat golyó ütötte lyukat találtak. A hűtőt is átlőtték. A Bernadotte-ot kísérő egyik megfigyelő azt állította, néhány perccel a támadás előtt a közelben látta az izraeli városparancsnok, Joseph autóját. Minden jel arra mutatott, hogy a merényletet gondosan előkészítették.

Megtalálták a tettes eldobott géppisztolyát, de a gyilkosoknak nem akadtak nyomára. Az izraeli kormány külön rendeletben bizonygatta, hogy "az állam teljes erejét mozgósítja a gyilkosok és cinkosaik elfogása és törvényes megbüntetése végett". Ben Gurion miniszterelnök ötezer fontos díjat helyezett kilátásba olyan információkért, amelyek révén le lehetne tartóztatni a "gyáva és aljas bűnözőket". Körülbelül 200 embert tartóztattak le, köztük a Lehi ("Lohame Herut Israel" - "Izrael Harcosai") vezetőjét, Jelunt, a csoport 1941-ben meggyilkolt alapítója, Abraham Stern utódját. Ez a szervezet - mondhatjuk úgy is - politikai gyilkosságok elkövetésére specializálódott, a korábban a korlátlan zsidó bevándorlást ellenző brit mandátumi hatóságok funkcionáriusait gyilkolta. A Bernadotte halála után tartott házkutatások során "hamis katonai engedélyeket" és szélsőséges röpcédulák ezreit találták meg. Előkerült egy naponta Tel Avivban kiadott bulletin is, ebben 10 nappal a merénylet előtt, szeptember 6-án az ENSZ-et és békeközvetítőjét támadó számos cikk egyike ezekkel a szavakkal fejeződött be, "E pillanatban a legfontosabb feladat, eltávolítani Bernadotte-ot és megfigyelőit. Áldott legyen a kéz, mely ezt megteszi !"

Nemzetközi téren az izraeli kormány mindent megtett, hogy enyhítse a szégyenteljes gyilkosság hatását. Az ENSZ-hez intézett hivatalos iratokban és nyilatkozatokban (melyeket a cionista szervezetek is támogattak) a felháborodás és elítélés szavai ismétlődtek, "brutális bűntettről" beszéltek. De valaki biztosan gondoskodott a gyilkosokról, elrejtette őket, hisz a letartóztatási hullám alatt sem jutottak nyomukra. A Stern-csoport letartóztatott tagjai és szimpatizánsai is visszanyerték szabadságukat. Csak néhányan kaptak egy-egy éves börtönbüntetést "illegális tevékenységért", de ennek semmi köze sem volt Bernadotte meggyilkolásához. A nyomozással megbízott izraeli hatóságok mégis úgy vélték, a tettet teljes bizonyossággal a betiltott Lehi szervezet, vagyis a Stern-csoport közelebbről nem ismert tagjai követték el. Az ügy ezzel el is akadt, egészen 1970-ig. Ám ekkor, huszonkét évvel a tett elkövetése után, Baruch Nadel (a Tel Aviv-i Jedioth Achronoth napilap munkatársa) bevallotta, egyike volt a gyilkosság szervezőinek.

Nem könnyű megérteni, hogyan kerülhetett egyáltalán sor Bernadotte meggyilkolására. Át kell tekintenünk a történelmi alapot, mely szükségessé tette küldetését (olyan időkre kell visszamennünk, mikor még nem létezett sem Jordánia, sem Izrael, az angolok pedig elkezdték egymás ellen kijátszani az arabokat és a cionistákat) igyekeztek minél jobban megvetni a lábukat a széthulló ottomán birodalom területein.

Kezdjük azzal, hogy 1916-ban két diplomata, az angol Sykes és a francia Picot, aláírtak egy titkos egyezményt, előre ittak a még legyőzetlen török medve bőrére. Felosztották a KisÁzsiától délre, a Földközi-tenger és a perzsa határ között levő területeket. Megegyeztek, hogy az északi rész Bejrúttal és Damaszkusszal a franciáké, a déli Haifától Mezopotámiáig az angoloké lesz. A többi területnek (Jeruzsálemnek és Palesztina egy részének) nemzetközi státust biztosítottak volna a cári Oroszország részvételével. Az arabok nemzeti törekvéseivel akkoriban alig számolt valaki. Tudtak róluk Londonban és Párizsban, de csak azon töprengtek, hogyan használják fel őket. A cionisták törekvését - hogy Palesztinában zsidó államot hozzanak létre - csak utópiának tekintették. A Sykes-Picot-egyezményt hétpecsétes titokként kezelték. De mielőtt még ez is napvilágra került volna - olyan sok más nagyhatalmi titokhoz hasonlóan - London és Párizs nagy ijedelmére az októberi orosz forradalom révén a török hírszerzés valamit megtudott. Máig ismeretlen csatornákon jutott el az arab Közel-Kelet felosztása szándékának híre az Arab-félszigetre, ahol a később híressé vált Lawrence (Lawrence of Arabfia) ezredes egészen más képet festett a jövőről Mekka és Medina nagyserifje, Husszein, és annak fiatalabb fia, Lawrence kedvence, Fejszál előtt.

Husszein a kairói brit főbiztosokkal - előbb Kitchenerrel, majd McMahonnal - régóta tartotta a kapcsolatot. Az angolok részéről titkos küldöttként egy egyiptomi kereskedő ügyködött, aki szerény zarándoknak álcázva magát, szamárháton vándorolt Mekkába. Onnan pedig Husszein legkedvesebb fia, Abdallah indult útnak. Abdallah eltanulta apjától, hogy saját terveket készítsen, még akkor is, ha illedelmes kérelmezőként lépett fel. Lehet, hogy Lawrence-nek éppen ezért nyerte el a tetszését az öccse, Fejszál akit jóval intelligensebbnek és hajlékonyabbnak tartott.

Lawrence maga azt állította, hogy az arab felkelés - ennek kellett volna megvédenie az Allenby tábornok vezette angol hadművelet szárnyát - "hamis ürüggyel" vette kezdetét. Mikor a SykesPicot-egyezményben eltervezett gyarmati felosztás híre eljutott az arabokhoz, Lawrence kutyaszorítóba került. Az arabok kételkedni kezdtek, bízhatnak-e a brit kormányban.

Lawrence írja:

… nem voltam teljesen ostoba, és megértettem, a háború győzelmes befejezése után az araboknak adott ígéretek értéktelen papírdarabok lesznek csupán. Ha becsületes tanácsadó lettem volna, hazaküldtem volna ezeket az embereket, ne tegyék kockára az életűket ilyesmiért. Mégis az arab vágyak révén nyerhettük a legtöbbet a Keletért folytatott játszmában. Ezért biztosítottam őket arról, hogy Anglia hű marad a megállapodások betűjéhez és szeneméhez egyaránt. […] Az ügy komolyságát csak azon az éjjelen fogtam fel, mikor az öreg Nuri Shalaan hatalmas sátrában elővett egy dossziényi dokumentumot, és egyenesen megkérdezte, melyik angol kötelezettségvállalásnak higgyen ? Olyan hangulatban volt, hogy az én válaszomtól függött az ügy (Fejszál megnyerése) sikere, vagy kudarca. Lelkemben habozva, azt tanácsoltam, az ellent mondó nyilatkozatok közül az időrendben utolsónak higgyen. E hazug válaszom révén fél év alatt meg nem érdemelt bizalommál felruházott főszélhámos lettem…"

Lawrence fejében született meg az a hallatlanul ravasz terv, hogy össze kell kapcsolni a damaszkuszi arab nacionalisták és Hásemita-dinasztia vágyait, törekvéseit. A "Termékeny Félhold" övezetében Fejszál-t szánta Szíria királyának, Szíria az akkori arab elképzelések szerint egész Palesztinát is magában foglalta. A törökök elleni háború utolsó hónapjaiban, mikor Allenby elfoglalta Palesztinát, az arab alakulatok előrenyomultak Damaszkusztól északra is. Ügyet sem vetve a franciák tiltakozására, az angolok nem hivatalos védelmét élvezve megjelent Fejszál - persze az elválaszthatatlan Lawrence kíséretében -, és jelentkezett a neki ígért trónért, szinte valamennyi szíriai irányzat nagy csodálkozására és elégedetlenségére Szíriában. Ennek ellenére Fejszál pillanatnyilag tartani tudta magát.

Közben feltűnt az érem másik, zsidó oldala is. Megszületett a "Balfour-nyilatkozat", ez a cionistáknak egy "palesztinai zsidó nemzeti letelepedési helyet" ígért. Balfour mint külügyminiszter fordult írásával Rotschild lordhoz. A történet hivatalos változata mellett létezik annak egy anekdotikus változata is, eszerint a dokumentum keletkezésének legfőbb motorja Chaim Weizmann, a későbbi izraeli elnök volt, a nyilatkozatot pedig ez a kitűnő kémikus azokért az érdemekért kapta, melyeket Anglia első világháborús fegyverkezésében szerzett. A hivatalos változat azt állítja, a cionisták a "Balfour-nyilatkozatért" cserébe kötelezték magukat, hogy a britek palesztinai kizárólagos hatalomátvételét támogatni fogják. Lehet, hogy így volt, tény, hogy a "Balfour-nyilatkozat" újabb konfliktusok tűzfészke lett.

A háború befejeztével, mikor Versailles-ban összeült a békekonferencia, és megalapították a Népszövetséget, a csak meghallgatott, de a királyi palota tükörtermében tartott plenáris ülésre be nem engedett delegációk között ott volt egyrészt Fejszál "király" a Párizsban is arab öltözetet viselő Lawrence kíséretében, másrészt Chaim Weizmann. Sikerült létrehozni egy találkozót félreeső helyen, szemfüles tanúktól távol. Anélkül hogy nyíltan megfogalmazták volna, két reménységet próbáltak egyeztetni, Weizmann azt akarta, hogy "Palesztina annyira zsidó legyen, amennyire angol Anglia" - és Fejszálét, hogy mindez ne történjék Jeruzsálem és az arab örökséghez tartozó palesztinai területek rovására. Ezek a területek alkották volna Fejszál még mindig bizonytalan szíriai monarchiáját. Mindkét politikus Angliától függött. Kidolgoztak hát egy olyan diplomáciai formulát, amely úgy hangzott, mintha egyezségre jutottak volna, és ebben megmagyarázzák a két fél végletesen különböző álláspontját. Hosszú távon senki sem szándékozott megtartani a Fejszál-Weizmann-egyezséget. Csupán arról volt szó, hogy a "palesztinai zsidó nemzeti székhely" szavak bekerüljenek a népszövetségi mandátum szövegébe. Az egyezség lényegében azonnal felbomlott, mert Fejszál apja, Husszein király nem hagyta jóvá, a franciák pedig elvesztették türelmüket, és bevonulva Damaszkuszba, manu militari /katonai kézzel (latin)/ nyúltak a török örökségből rájuk eső rész után. Röviden, de udvariasan megparancsolták, hogy ő királyi felsége méltóztassék a visszatérés lehetősége nélkül 192 július 28-án reggel 5 órakor elhagyni az országot. Az angolok hamarosan egy másik - ezúttal az iraki - koronával vigasztalták meg a "detronizált" Fejszált, itt megkapta tőlük az összes, ezzel járó kelléket, még egy, a Buckingham-palotából hozatott aranyozott díszhintót is beleértve.

Ennek révén jobb idők következtek el Abdallah számára is. Vigaszdíjként kihasítottak számára egy különálló emírséget a franciák szíriai uralmának határát jelölő vonaltól délre, az iraki határt nyugatra, a Jordán folyó keleti partjáig. Ezen a főleg sivatagos térületen ősidők óta beduin törzsek vándoroltak. Néhány nagyobb településen - ezeket városoknak nevezték - a törökök kiűzése óta fiatal brit tisztek kezében volt az ideiglenes hatalom. Mindegyikük olyan nevet adott az általa igazgatott körzetnek, hogy ez inkább bibliai elnevezések ismeretét bizonyította, semmint a korabeli arab neveket. Mikor aztán eljött a megfelelő pillanat, Abdalla emír búcsút vett apja királyságától, Hedzsásztól, és néhány tucat udvari beduin lovas kíséretében elindult a neki ígért királyságba. Akadálytalanul el is jutott a Korak nevű helységbe. Itt már helyi előkelőségek kíséretében várta az angol rezidens, Alec Kirkbridge. A találkozóra a vasútállomáson került sor. Abdallah a vigyázzba álló, magasságával és sisakja színével a többiek közül kitűnő angolhoz lépett, és így szólt:

- Feltételezem, ön azért érkezett ide, hogy Nagy-Britannia kormányának üdvözletét tolmácsolja.

Kirkbridge alighanem számított erre a lehetőségre, mert gondolkodás nélkül válaszolt:

- Azért jöttem, hogy üdvözöljem királyi felségedet a moabiták nemzeti kormánya nevében, melynek élén állok.

Ez persze teljesen kielégítette Abdallahot. Köszönetet mondott és mosolyogva indult tovább Ammanba, ahol proklamálta Transzjordánia megalakulását, és átvette az uralmat annak 350.000 lakosa felett.

Az angolok - mint kiderült - egy kis politikai remekművet ötöltek ki. Megtartották az - Iraktól a Földközi-tengerig húzódó - egész mandátumterület egységének látszatát, mikor ugyanazt a személyt nevezték ki két tisztségre, Transzjordánia főbiztosa és a Ciszjordániától területileg elválasztott Palesztina főbiztosa ugyanaz az ember lett. A bonyolult küldetés elvégzésére Jeruzsálembe érkezett férfi a zsidó származású kitűnő angol politikus, Herbert Samuel volt. Az Ammanban uralkodó Abdallah emír és a mellette álló Kirkbridge szempontjából Samuel funkciója inkább csak névleges jellegű volt, Palesztinában viszont ő gyakorolta a tényleges hatalmat.

A cionisták és a zsidó telepesek, akiknek száma Samuel palesztinai kinevezése idején még a százezret sem érte el, leplezetlen örömmel fogadták az új helyzetet. De túl korai volt az öröm. Samuel ugyanis a kétfrontos brit politika szigorú végrehajtójának bizonyult, ezért később lordi méltóságra emelték.

A palesztinoknak az első perctől nem voltak semmilyen illúzióik. Az az intézkedés, ami a cionisták számára a bevándorlás korlátozását és fékezését jelentette, a palesztinok szemében a bevándorlás támogatása volt. Bizalmatlanul tekintettek a zsidó telepesekre. Bár ellesték a számukra ismeretlen művelési ágakat, modernizálták gazdaságaikat, felvették a versenyt a remek jaffanarancsok termesztésében is, de közben nőtt az ellenállásuk. Mikor felvetődött a gyanú, hogy a britek zsidó telepeseknek akarják átadni a régi szultáni és használaton kívüli közös földeket, 1936-ban felkelésre került sor.

A brit hatóságok bizonyos fokig korlátozták a zsidók bevándorlását. De a - legális és illegális - beáramlás egyre fokozódott. Ahogy közeledett az izraeli államiság megszerzésének lehetősége, úgy foszlottak szét az illúziók, hogy az arabok önként lemondanak földjeikről. A zsidó telepesek között az internacionalisták, a kétnemzetiségű társadalmi szervezetben való egyenjogú együttélés lehetőségeit keresők - amilyenek ma például az izraeli kommunisták - befolyása fokozatosan csökkent. Növekedett a nacionalizmus. A legszámottevőbb, szociáldemokrata színezetű cionista csoportban fejlődött ki leginkább. Ahogy a nem cionista Myerson írta, "harcias világi rabbik" tűntek fel soraikban, akik éppoly soviniszták voltak az arabokkal szemben, mint a jobboldali és az ortodox szélsőségesek. A palesztinok és a cionisták által két tűz közé fogott brit mandátumi hatóságok mindkét féllel szemben egyre keményebben léptek fel, és hozzáláttak Palesztina felosztása tervének kidolgozásához.

A második világháború kirobbanása után a helyzet még tovább bonyolódott. Irakban a nacionalista arab mozgalom éles angolellenes hangsúlyt kapott. Szíriában és Libanonban - titokban a vichyi rezsimhez húzó emberek uralma alatt - szintén bizonytalannak tűnt a helyzet az angolok számára. Az a veszély fenyegetett, hogy védtelenül maradnak az egyiptomi brit érdekek is. Ebben a helyzetben Abdallah lett az angolok igazi mentőangyala. A megbízható Glubb parancsnoksága alatt az Arab Légió bevonult Irakba és Szíriába. Ismét megcsillogtatták Abdallah előtt a "Termékeny Félhold" - az iraki határtól a Földközi-tengerig húzódó, Hásemita-uralom alatt egyesített királyságok - lehetőségét.

Mikor befejeződött a világháború, és növekedett a Palesztinába irányuló zsidó bevándorlás nyomása, napirendre került Izrael létrehozása - az angolok megkurtították ígéreteiket. Abdallah megint csak vigaszdíjra számíthatott, ha megegyezik a cionistákkal, hasonlóan kezdett viselkedni, ahogy egykor Fejszál fivére Versailles-ban. Ezúttal azonban Abdallah biztosítékokat követelt az angoloktól, és meg is kapta őket. Nagy titokban nekiláttak egy hadászati jelentőségű út építéséhez, amelyen az Izrael elleni - már előre látható-háború esetén az Arab Légió Jeruzsálembe menetelhet.

Az angolok bonyolult játszmát folytattak. A második világháború alatt a cionistabarát pénzügyi és arabbarát katonai körök nyomása között lavíroztak. Végül, az arab országokban tapasztalható angolellenes hangulat növekedésétől tartva, döntöttek. A háború után Anglia ismét visszanyerte manőverezési szabadságát, és igyekezett megtartani közel-keleti pozícióját a palesztinai zsidóarab egyensúly fenntartásával. Az antifasiszta koalícióhoz tartozó államokban akkoriban úgy érezték, hogy valamit tenni kell a hitleri pokolból megmenekült zsidókért, akik Palesztinában saját államukban szerettek volna letelepedni.

A zsidók vértanúságának az egész világot megrázó hatása miatt nem vették kellőképpen figyelembe a palesztin lakosság jogos érdekeit és az arab közvéleményt. A legfőbb gyakorlati problémát annak a 100.000 zsidó menekültnek a helyzete okozta, akik Németország nyugati megszállási övezeteiben tartózkodtak. Az angol kormány akkor a döntést teljesen az ENSZ-re hárította. Kezdetben külön-egyezményekkel igyekezett fenntartani Jordánia függőségét, ennek az államnak kellett volna a jövőben bekebeleznie az arab Palesztinát és a jövendő zsidó államot egyaránt. Az eseményekre nagy nyomást kezdett gyakorolni az USA. Ebben nem kis szerepet játszott a közel-keleti olajkincsért folytatott vetélkedés. A cionisták által szenvedélyesen ellenzett angol tervezet megbukott. A Szovjetunió nem volt érdekelt a világnak ebben a térségében, alapjában véve a Jordán folyótól nyugatra egy kétnemzetiségű állam megteremtését támogatta. Ugyanez volt - és ma is ez - a véleményük a palesztinai zsidó és arab kommunistáknak is. A Szovjetunió ellenezte azt is, hogy a palesztinai arabokat a terület felosztásakor megfosszák saját államuktól. Hasonló álláspontra helyezkedett akkor a palesztinok ügyében az Arab Liga is.

Az ENSZ-ben meghallgatták az arab államok küldötteit, de szavaik ekkor nem találtak megfelelő visszhangra. A független arab országok a következők voltak, Ibn Szaúd király Arábiája, a megvesztegetett Faruk király Egyiptomja, a Jordánia uralkodójának Hásemita rokona által kormányzott Irak, a gyengécske Szíria és a még nála is gyengébb Libanon. Hosszas tanácskozások után megszületett az első tervezet, amely egyik felet sem elégíthette ki. Az országot hat részre osztották fel. Ez csak újabb problémákat teremtett, nem oldva meg a meglevőket. Egyre világosabb lett, hogy háború lesz, és az amerikaiak és angolok úgy viselkedtek, mintha ez nem is a legrosszabb megoldás lenne.

Izrael függetlenségének kikiáltása és az a tény, hogy az USA az új államot 24 óra alatt elismerte, jelzés volt a hadműveletek kezdetére. Az angolok távol tartották magukat. A félreértések elkerülése végett az akkori angol külügyminiszter, Ernest Bevin, már korábban tudatta Glubb tábornokkal, hogy az ő parancsnoksága alatt álló jordániai Arab Légió "nem merészkedik be a zsidó államnak fenntartott területekre". Glubb kizárólag Jeruzsálemmel kapcsolatban kapott szabad kezet. Mikor a háború egyik szakaszában a helyzet az izraeli hadsereg számára kedvezőtlenül alakult, az angol támaszpontokról ellátott iraki dandár harcképtelenné vált, mert váratlanul elakadt lőszerutánpótlása. Határtalan ravaszságukban az angolok azt sem ellenezték, hogy Gazában Faruk király segítségével és csapatai védelmében ideiglenes palesztin bizottságot hozzanak létre, az amerikaiak pedig tudomásul vették, hogy Ibn Szaúd király Gazába egy kis katonai osztagot küldött, amely az egész háború folyamán egyetlen lövést sem adott le. Az izraeli hadseregnek semmiféle ellátási nehézsége nem volt, az amerikai demobilizálás tartalékaiból kapott. Az ideiglenes, később pedig reguláris hadsereggel együttműködtek az Irgun félkatonai osztagai és a még ezeknél is szélsőségesebb Lehi mozgalom terrorista szárnya.

Így állt a helyzet, mikor a palesztinai színpadon feltűnt az ENSZ közvetítőjeként Folke Bernadotte. Rá várt a feladat, hogy négyszögesítse a kört, és új megoldást találjon. Bernadotte nem volt sem politikus, sem diplomata. Az öt nagyhatalom képviselői, mégis egyhangúlag őt tartották a nehéz feladat megoldására alkalmas ideális jelöltnek. Figyelembe vették, hogy ismert ember volt. Hálával és tisztelettel emlegették, hisz rendkívüli mértékben rászolgált, a második világháború utolsó időszakában több tízezer embert mentett ki a hitleri haláltáborokból. A nemzetközi Who 's Who almanachok életrajzának ezt az adatát - Bernadotte saját kérésére - szerényen elhallgatják. A háború alattiténykedése idején Bernadotte nagylelkűségről, bölcsességről és nem csupán diplomáciai kezdeményezőkészségről tett tanúságot. Pedig saját lelkiismeretén és mély belső szükségletein kívül, hogy társadalmilag hasznos legyen, semmi sem indokolta mindezt. Hiszen nyugodtan, gondtalanul élhetett volna tovább, mint a svéd uralkodó családjának tagja.

Fiatalon a katonai karriert választotta, de ez nem elégítette ki. Megszerette ugyan, de nem lelt benne örömet. Nem kereste a dicsőséget és népszerűséget, mint királyi nagyapja, Gusztáv, akinek a legnagyobb örömet az jelentette, hogy még idős korában is ő volt a legjobb teniszjátékos az uralkodók között. Mikor kitört a második világháború, Bernadotte a Svéd Vöröskereszt rendelkezésére állt. A további harcra képtelen rokkant hadifoglyok kicserélését intézte Nagy-Britannia és a Harmadik Birodalom között. Volt ugyanis egy nemzetközi egyezmény, amelynek keretében ilyen csere létrejöhet, vagy a rokkant katonákat egy semleges országba - pl. Svédországba - internálni lehet. A Harmadik Birodalom kész volt ilyen egyezményre Angliával, mert Hitler igyekezett elnyerni a britek rokonszenvét. Arra számított, hogy ha a királyi rokonságú svéd arisztokrata kívánságait figyelembe veszik, majd az is továbbítja a Berlinben fülébe suttogott szavakat, s ezek visszhangra találnak Londonban. Ezzel szemben Bernadotte németországi tartózkodásakor inkább sok olyan dologról szerzett tudomást, amelyeknek semmi közük sem volt hivatalos feladataihoz. A második világháború hiteles legendáihoz tartozik az a történet, amely szerint Bernadotte közös masszőrjük révén vette fel a személyes kapcsolatot a hitleri halálgyárak főnökével, Himmlerrel.

A háború már végéhez közeledett. Himmler az utolsó hónapokban - saját érdekében - igyekezett megnyerni magának Bernadotte-ot. Bekapcsolódott a tulajdonképpen Schellenberg SS-tábornok által vezetett tárgyalásokba. Újabb emberek életéért és szabadságáért folytatott alkudozásokat vezetett. Beleegyezett, hogy esetleg semleges országokba utazhatnak a harcképtelen "civil foglyok". Ezzel az ártatlanul hangzó névvel illették a hitleri haláltáborok foglyait. Az ily módon a táborokból kiszabadított és a haláltól megmentett foglyok között volt a ravensbrücki tábor számos női "kísérleti nyula". Ugyanakkor sikerült Bernadotte-nak azt is elintéznie, hogy néhány ezer zsidót kiengedjenek Svájcba.

Himmlernek az ügy személyes érdeke volt. A "civil foglyok" szabadon bocsátását afféle ajándéknak szánta Bernadotte-nak, amelyért ellenszolgáltatást követelhet. Schellenberg SS-tábornok útján javasolta, hogy az akkor Stockholmban tartózkodó Bernadotte jöjjön Lübeckbe, és tárgyalják meg annak lehetőségét, hogyan lehetne a nyugati fronton befejezni a hadműveleteket. Ez már az után történt, hogy 1945 márciusában az olaszországi német csapatok külön kapitulációjára irányuló kísérleteket elutasították. A szövetséges parancsnokság azonban különböző okokból kész volt minden fegyverletételi javaslatot meghallgatni - még ha az Himmlertől származott is.

Bernadotte Lübeckbe utazott, a svéd konzulátus épületében találkozott titokban Himmlerrel. A találkozót annál is könnyebb volt titokban tartani, mivel a szövetségesek éppen nagy légitámadást intéztek a város ellen. Aznap - 1945. április 23-án - Berlint is lőtték. A Birodalmi Kancellária - amely alatt Hitler bunkerje volt - már a szovjet tüzérség lőtávolába került. Himmler szinte a nyugati kormányok küldötteként kezelte Bernadotte-ot; a csapatok kapitulációja ellenében szabad kezet követelt a keleti fronton, és azt, hogy egyezzenek bele, hogy ő, Himmler legyen Németország államfője. Bernadotte-ot meglepte a javaslat váratlan második fele, és szerette volna ezt az ajánlatot írásban is (!) megkapni. Dokumentumot követelt. Himmler gyorsan írt valamit, ami félig jegyzék, félig emlékirat benyomását keltette. Bernadotte zsebre vágta a papírt, és gyorsan visszatért Stockholmba.

Himmler javaslatából persze semmi sem lett azon kívül, hogy a szövetségesek tudomást szereztek a Hitler környezetében dúló nézeteltérésekről. Ettől függetlenül Bernadotte még egyszer találkozott Himmlerrel, ezúttal Flensburgban. Április 27-én közölte Himmlerrel, hogy javaslatát elutasították. Másnap a svéd rádió nyilvánosságra hozta az egész ügyet. Innen tudta meg Hitler, hogy a "hűséges Heinrich" elárulta. Ekkor kapta a diktátor egyik utolsó dührohamát.

Mikor Bernadotte három évvel a háború után Palesztinába utazott, már nagy tapasztalata volt a kényes, sőt ellentmondásos tárgyulások vezetésében. A palesztinai küldetést illetően bízott saját erejében. Közvetítőként ugyan meg volt kötve a keze, saját véleményét nem kényszeríthette senkire. A feleknek semmiféle kötelező javaslatot nem tehetett. Meghallgatni, kikérdezni, helyzetet felbecsülni, ez volt a feladata. Csupán apróbb incidensek ügyében léphetett közbe. Viszont önállóan kellett kidolgoznia egy tervezetet, mely maximálisan figyelembe venné a harcban álló felek kívánságait, ugyanakkor alapul szolgálhatna a konfliktus megoldásához az ENSZ védnöksége alatt.

A harcoló felek gyanakodva fogadták a közvetítőt. Mindegyik más okból tartott Bernadotte pártatlanságától. Nem tudták, mire számíthatnak. A közvetítő soha nincs kényelmes helyzetben, tudását és döntéseit általában jóval igazságosabban ítélik meg a vita eldöntése után, mint közben. Bernadotte előbb arab kormányokkal tárgyalt Bejrútban, Damaszkuszban, Bagdadban és Kairóban, itt nem találkozott ellenséges magatartással. Néhányszor kisebb feszültség támadt az ENSZ katonai megfigyelői döntéseinek megsértése miatt. A fegyverszünet megsértései viszont csak helyi és véletlen jellegűek voltak. Az arab államok hadseregei és a palesztinok egyaránt defenzívában voltak. Ezért arra számítottak, hogy Bernadotte küldetése révén már nem romlik tovább a helyzet. Teljesen más szempontok voltak fontosak az izraeliek számára. Az ENSZ-megfigyelők és a közvetítők puszta jelenléte is fékezte azt a minden eszközzel, szüntelenül folytatott törekvésüket, hogy növeljék a Tel Aviv ellenőrzése alatt levő területeket, és több bevándorlót hozzanak Izraelbe, hogy megváltoztathassák a népesség arányát.

Bernadotte halála előtt egy nappal jelentést küldött az ENSZ-nek, és ez érdekes fényt vet a közvetítő gondolatmenetére. Fény derül arra is, miért támadta őt már az első naptól kezdve elkeseredetten a cionista jobboldal. A fegyverszüneti határozatok megsértéseinek hosszú listáján Bernadotte illusztrálta, milyen taktikát alkalmaztak a cionisták ebben az időszakban. Bernadotte szerint például előfordult, hogy katonai szolgálatra alkalmas bevándorlókat akartak illegálisan partra tenni, katonai felszereléssel együtt. Közli azt is, hogy Haifától délre három palesztin falut a földdel tett egyenlővé az izraeli "rendőri akció". 130 embert öltek meg, a hazátlan menekültek száma pedig 8000 arabbal növekedett. Nyilvánosságra került, hogy a megfigyelők által lefoglalt katonai szállítmányt az Irgun Cvai Leuminak (Az Irgun szervezet félkatonai egységének) szánták. Az arab falvak elleni támadásokat is ez a félkatonai szervezet indította. Bernadotte jelentése idézi Tel Aviv hivatalos nyilatkozatát, hogy "az izraeli kormány megpróbált szembeszállni" az Irgun tevékenységével. Ebben a diplomatikusmondatban benne rejlett az állítás, hogy az izraeli hatóságok a valóságban nem ítélték el az Irgunt.

A területi felosztás ügyében Bernadotte javaslata eltért az ENSZ eredeti tervétől. Nagyobb területet szándékozott adni Izraelnek északon, Galileában. Fel akarta számolni az enklávékat, amelyek az egyik vagy másik félnek ítélt területen maradtak, Izraelt viszont megfosztotta volna a déli Negev sivatagtól, attól a területtől, amely a cionisták számára újabb expanzióra adott volna lehetőséget. Haifában viszont - javasolta jelentésében - nyissanak egy, az arabok által is használható szabadkikötőt. Jelentéséből kitűnik, Bernadotte az akkori helyzetből indult ki, és javasolta, le kell győzni a konfliktust, és olyan alapokat vagy legalább feltételeket kell létrehozni, amelyek lehetővé teszik az izraeli-arab békés együttélést. Elvetett viszont mindent, ami Palesztinában újabb erőeltolódást okozhatott volna.

Felvetődött természetesen a hazájukból elűzött palesztinok ügye is. Bernadotte semmi okát nem látta, hogy más erkölcsi vagy politikai mércét alkalmazzanak a "palesztin menekültek jogára ahhoz, hogy hazájukban élhessenek", mint az "európai zsidó hadifoglyok vagy menekültek Palesztinába való bevándorlási és letelepedési jogára". Persze nem voltak illúziói, tudta, az izraeli kormány nem adja vissza a palesztinok jogait. Ezért követelte, ismerjék el, hogy csak maguk a palesztinok dönthetik el, lemondanak-e (!) jogukról a visszatérésre.

Nem nehéz megérteni, hogy nézetei miatt Bernadotte - enyhén szólva - igen népszerűtlen lett Izraelben, a szélsőséges jobboldali cionisták pedig gyűlölték. A Bernadotte jelentés általános téziseit, bár titokban készítették, ismerte az izraeli hírszerzés. A gyilkosok erre a jelentésre hivatkoztak, igazolni akarva bűntettüket.

Közvetlenül a gyilkosság után a merénylet szervezői több újság szerkesztőségébe röpcédulákat küldtek, ezeken azt állították, hogy "Bernadotte az angolok embere volt, azok parancsait teljesítette, ezért kellett elpusztulnia".

Ez azt a cionista körökben eléggé elterjedt véleményt tükrözi, hogy az angolok az arabokkal való jó kapcsolatokat tartották elsődlegesnek, no és főleg kedvencük, Abdallah király törekvéseit. Ma már tudjuk, hogy Bernadotte-ot a Stern-csoport gyilkolta meg, ugyanez a csoport évekkel korábban számos angolellenes merényletet követett el, többek között Nagy-Britannia akkori közel-keleti képviselője, a Kairóban állomásozó lord Moyne ellen is.

A röpcédulák állítása nélkülözött minden alapot, tudatos hamisítás volt. Csak növelte a világban az amúgy is nagy felháborodást. Semmiféle enyhítő körülményt nem találunk. Hisz a nemzetközi együttélés egyik legszentebb (még a háborúk idején, de tán az első kardpárbaj óta érvényes) elve éppen a parlamenter személyének és a fehér zászlónak a tiszteletben tartása volt. Az ENSZ közvetítőt csupán ez a zászló védelmezte. Politikai értelemben idézhetjük Talleyrand-nak Napóleonhoz intézett szavait, miután a császár elraboltatta és agyonlövette az enghieni herceget, "Ez több mint bűn, ez hiba !"

Az izraeli kormány felelős tagjai elítélték Bernadotte meggyilkolását, "belpolitikai és nemzetközi értelemben is anarchista tettnek" minősítve azt. De vajon az izraeli hatóságok összes tagja rászolgált a felelős jelzőre ?

Huszonkét évvel Bernadotte meggyilkolása után egy Tel Aviv-i kávéházban találkozott két újságíró, az izraeli Jedioth Achronoth napilapnak dolgozó Baruch Nadel és az NSZK-ból érkezett Heinz Schewe, a hamburgi Die Welt riportere; ez a lap kedvtelve közöl cikkeket bűntettekről, ha azokat más nemzetiségűek, nem germánok követték el. Különösen hallgat a Harmadik Birodalom bűneiről. Egy kávé mellett mondta Nadel, "Kénytelenek voltunk likvidálni Folke Bernadotte-ot", és elmesélte a merényletet. Később Nadel könyvet is írt az egész ügyről. A skandináv sajtó képviselőinek több interjút is adott. Állításai a nyilvánosságra hozott részletek miatt nagy visszhangot keltettek, Nadel a gyilkosság indoka között egy teljesen új, váratlan motívumot is említett, nevezetesen azt, hogy Bernadotte antiszemita volt.

Végig többes számot használt, "meg kellett tennünk" és "még egyszer belelőttünk a fejébe". Szóval egy csoport nevében ismerte be a tett elkövetését. Mellesleg Nadel azt állítja, személyesen nem volt Jeruzsálemben a tett színhelyén. A Die Welt riporterének mondta, "A likvidálás napján Tel Avivban tartózkodtam. Jeruzsálemből két nappal 1948. szepember 17-e előtt utaztam el." Ebből az következik, hogy Nadel nem közvetlen végrehajtója hanem egyik szervezője volt a merényletnek. Mindenesetre Nadel bejelentette, hogy az izraeli jog szerint az ügy már elévült. Hiszen több mint húsz év telt el a tett elkövetése óta, és senki sem vonhatja felelősségre gyilkosság miatt, még a Stern-csoport emberei sem mondta Nadel, akik jelenleg a Sin-Bet néven ismert izraeli hírszerző szervezetnél dolgoznak.

Nadel vallomása megerősíti azt a lélektani igazságot, hogy előbb vagy utóbb majdnem minden bűnöző szükségét érzi tette nyílt beismerésének, vagy inkább annak, hogy eldicsekedjék vele.

Nadel számára ez az érzés mindent elsöprővé akkor vált, mikor már büntetlenül tehette, sőt az izraeli társadalom jelentős részének elismerésére számíthatott. Az Izraelben az 1967-es agresszió utáni politikai légkörben Nadel megtalálta számítását. Rendkívüli mértékben megerősödött a cionista jobboldal befolyása. Az Irgun volt parancsnoka, Menahem Begin, a legális és nagyon befolyásos Gahal párt vezetője lett. Cionista szemmel nézve rehabilitálni kellett az 1940-es évek terrorakcióit. Egy másik 1948-as üggyel (a Deir faszin arab falu elleni terrortámadással) kapcsolatban Begin a Iondoni The Times cikkével vitatkozva (mely a Deir faszin-i mészárlást My Laihoz hasonlítja), így írt a lapnak küldött levelében:

"Az Irgun és a Lehi tagjai és a Stern-csoport egyszerűen a függetlenségért harcoltak az angolokkal szemben már 1943-tól." Azért idézem e szavakat, mert éppen ezek terjesztik ki a Stern csoport felelősségét Bernadotte meggyilkolásától egészen a tömeggyilkosságig.

Nadel két olyan részletet is közölt, amelyek nem szerepeltek az ENSZ-jelentésben. A Palmach utcára, ahol a merénylet történt, előzőleg üres fémhordókat állítottak, hogy Bernadotte kocsija ne tudjon manőverezni a keskeny úton. Ez megkönnyítette számukra az út elzárását. Azt is elmondta, hogy a tettesek közül háromnak német Schmeisser típusú géppisztolya volt. Néhány részletet viszont hibásan vagy szándékosan megtévesztően közölt. Azt állította például, hogy Begley ezredes menekülni akart, pedig az a valóságban megpróbálta lefegyverezni támadóját. De felbecsülhetetlen értékűek Nadel beszámolójának azok a részei, ahol nyilvánosságra hozza, miért nem kerültek kézre a tettesek,

"Az egyik merénylő a helyszínen hagyta géppisztolyát, rajta voltak ujjlenyomatai. Tudom, hogy az izraeli rendőrség letörölte a nyomokat. Egy másik merénylő pedig jó ideig a katonai csendőrség parancsnokánál rejtőzködött."

Nadel a svéd Aftonbladetnek adott interjújában 1971. szeptember 9-én azt állítja, hogy a gyilkosság "az izraeli kormány bizonyos támogatását élvezte". De egyetlen konkrét nevet sem említ. Nem lebbenti fel a fátylat az izraeli kormánynak két nappal a gyilkosság után tett nyilatkozatáról sem, hogy "szinte teljesen bizonyos, hogy a magát Hazit Hamoledetnek (Hazai Frontnak) nevező szervezet, mely a tettet magára is vállalta, a szakadár Lohame Henit Israelhez tartozik". A Lohame Herut Israel - rövidítve Lehi - volt a Stern-csoport.

Az ENSZ-dokumentumok egyetlen konkrét nevet említenek, dr. Bemard Josephét, Jeruzsálem katonai kormányzójáét. Ralph Bunche - Bernadotte utódja a közvetítői poszton - írja, hogy dr. Joseph gyanúsan viselkedett a merénylet idején. Az ENSZ fegyverszüneti bizottságának vezetője, J. J. McDonald, 1948. szeptember 27-én és 30-án a Biztonsági Tanácsnak küldött két táviratában dr. Josephet a Bernadotte és az ENSZ-megfigyelők ellen indított kampány szervezőjének nevezi.

Nagyon jellemző, Nadel már nem állítja, hogy Bernadotte az angolok parancsait teljesítette. A brit titkosszolgálat a cionistáknak most már kedvezőbb fényben tűnik fel. Nadel szerint éppen a brit titkosszolgálat egyik embere bocsátotta a merénylők rendelkezésére az információkat Bernadotte álláspontjáról és következtetéseiről.

Ám Nadel ezúttal sem mondott egyetlen nevet sem. Elhallgatja azt a tényt is, hogy Bernadotte meggyilkolásának terve már akkor megvolt, mikor a közvetítő jelentése még el sem készült. Hisz az első fenyegetések Bernadotte címére - ismeri be maga Nadel is - már két héttel a gyilkosság előtt érkeztek. A tett motívumait Nadel remekül hozzáidomította az izraeli ENSZ-ellenes szóhasználathoz. Azt mondja, Bernadotte-rak azért kellett meghalnia, mert "harcolt, hogy Jeruzsálemből nemzetközi várost csináljon", és "korlátozni akarta Izrael területi szerveződését".

A pohár Nadelnek azzal a - mellesleg teljesen alaptalan - állításával telik be, hogy Bernadotte antiszemita volt, mivel követelhette volna, hogy a koncentrációs táborokból kiengedett zsidók Svédországba mehessenek, de ő belenyugodott, hogy Himmler Svájcba engedje ki őket. Nadel itt rágalmazóvá válik. Nehéz feltételezni, hogy ő maga komolyan elhitte, sikerül árnyékot vetnie Bernadotte erkölcseire azok szemében, akik jobban rokonszerveznek a cionistákkal, mint az arabokkal. Az egészre a koronát az a forrás teszi fel, ahonnan Nadel információit merítette Bernadotte állítólagos antiszemitizmusáról.

Himmler háziorvosának, dr. Kestennek az emlékiratairól van szó, ahol a szerző idézi Bernadotte hamisított levelét (állítólag 1945 márciusából), mely szerint Svédország nem volt érdekelt abban, hogy a tárgyalásokon szóban forgó zsidók számára menedéket nyújtson. Nadelnek tudnia kellett, hogy ez a levél hamisítvány, és azt, hogy azok a zsidók megmenekültek. E tényeket már régen megállapították svéd és zsidó - köztük cionista - intézmények is. Persze nem is az a fontos, vajon Bernadotte lelkesedett-e a zsidókért, hanem a tény, hogy megmentette őket. Nadel a hitlerista orvos régi hazugságait igen aljas indokkal melegítette fel. Az 1930-as években az efféle érvelésről írta az ismert antifasiszta német író, Franz Werfel a Nem a gyilkos, hanem az áldozat a bűnös című könyvét.

A meggyilkolt már nem vádolhat rágalmazásért. Az egyik tettes az elévülési paragrafus mögé rejtőzött. A Bernadotte gyilkosság ügyében tárgyalás nem volt, és nem is lesz.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...