Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau

Vissza a nyitó menüre...




Róma

 

Róma köztársaság, és a demokráciára esküszik. Hamarosan nagyhatalom lesz, amely hathatósan beleszól az akkori világ dolgaiba. Az időszámítás fordulóját megelőző hatvanas években Itália, Szardínia, Szicília, Korzika, Illíria, Makedónia. Görögország, Hiszpánia, Kisázsia és Észak-Afrika jókora darabja alkotja a római birodalmat.

Az éremnek azonban két oldala van. A római légiók ugyan egyre messzebbre terjesztik ki a birodalom határait, ám az államszervezet eresztékei recsegnek. Ami jó volt a kis görög államoknak, nem elég egy világbirodalom számára. Az államigazgatásban elburjánzik a bürokrácia és a korrupció, a hatalmas birodalom válságból válságba esik. Veszélyben az impérium.

Azután megjelenik Caesar.

A triumvirátus a hármak uralma. Pompeius, Crassus és Caesar megegyeztek, hogy egyetlen olyan vállalkozásba sem fognak, amelyet valamelyikük nem találna helyesnek. Tisztességes játék, ha a megállapított szabályok. szerint játszanak. Pompeius híres hadvezér, Crassusnak pénze van, Róma földjének jelentős része az övé. Caesar katona, az utóbbi időben sikeres hadvezér. Három kivételes tehetségű férfi egyesítette erejét, s mégsem mennek semmire. Talán azért, mert már régóta egymás ellen dolgoznak. Mindegyikük korlátlan hatalomra vágyik.

Pompeius törekedik rá a leginkább. Azt mondják, csak azért vette feleségül Caesar lányát, Júliát, hogy ellenfelét megnyerje magának. Persze éppígy beszélik azt is, hogy Caesar azért adta a lányát Pompeiushoz, hogy minden lépéséről tudomása legyen.

Caesar mindenekelőtt hadvezér volt. Elindult a római sereg élén, hogy meghódítsa Galliát. Két társa örült, hogy szabad kezet nyer, egy évre rá azonban Crassus a parthusok ellen vezetett hadjáratban életét vesztette. Pompeius számára végre itt volt az alkalom, hogy a maga kezébe összpontosítsa a hatalmat.

A hadvezér Caesar még átkel a tengeren Britanniába, tudja, hogy minden további győzelemmel erősebbé válik. Lelkes hadsereg áll mögötte, jelentős vagyonra tett szert, s a kézvélemény az ő pártján van. Pompeius ez alatt Róma egyeduralkodójává lesz, s Caesar tud erről.

A válság elkerülhetetlen. Pompeius javaslatot tesz a szenátusban, hogy Caesart fosszák meg a vezetéstől. A hadvezér védekezik, legalább két légió meghagyását kéri, hogy a meghódított területen: biztosíthassa a rendet. A szenátus elutasítja kérését, és Caesar döntő lépésre szánja el magát. Meg van róla győződve, hogy megkockáztathatja a lázadást. Az i. e. 49. év januárjában kimondja a Rubicon partján a hírhedt szavakat: "A kocka el van vetve", átmegy a hídon, s egyetlen légióval Róma ellen vonul.

Pompeius megszökik Rómából, és igyekszik hadsereget szervezni. A stratégák úgy vélik, hogy eleve vesztett harcba bocsátkozik, s majdhogynem tévednek. Négyéves polgárháborúra kerül sor, amelyet Caesar csakugyan nem óhajtott. A görög Farszal mellett végül is győz, Pompeius elmenekül, és Egyiptomban keres menedéket.

XII. Ptolemaiosz király azonban partra szállni sem engedi a kényurat. Gyilkosokat küld a hajójára, és Pompeius levágott fejét bemutatja az egyiptomi partokra érkező Caesarnak. Caesar ennek ellenére megfosztja trónjától, és romantikus szerelmét, Kleopátra királynőt s annak ifjú öccsét, XIII. Ptolemaioszt ülteti a helyére, sőt még egy kis szerelmi kalandra is ráér, amelyet bizonyára mindenki ismer.

Győzelme még nem teljes, le kell még számolnia Pompeius híveinek maradványával; de i. e. 45-ben már abszolút győztes, diadalmenetek ünnepeltje, a római birodalom mindenható ura, és mivel a szenátus elhatározta, hogy szobrot állít neki "Róma oltalmazóinak" emlékművei között, tulajdonképpen isten is.

A római köztársaság megdőlt, nem felelt meg többé az uralkodó osztály, a rabszolgatartók érdekeinek. Elmélyült az osztályellentét a latifundiumok gazdag birtokosai és a teljes jogfosztottságban élő szegények között, a hatalmon levő nagybirtokosok tehát a bevált módszert, a diktatúrát választották, amely képes elhallgattatni a kizsákmányolt elégedetlenkedőket.

Caesar diktátor lett, konzul, főpap (pontifex maximus) és cenzor, kezében volt a hadsereg, ő nevezte ki a magas hivatalok viselőit, megkapta az "imperátor" és a "haza atyja" címet, s nem volt olyan tisztség, sem magas méltóság, amelyet el ne nyert volna.

De nem volt király. És vitatható, akart-e vajon azzá lenni.

Caius Julius Caesar egy bizonyos időszakban mindent megengedhetett magának, a közvélemény az ő pártján állt. Később azonban fokozatosan csökkent a népszerűsége. A nép között híre ment, és ezt Caesar életrajzában Suetomus is felegyezte, hogy az isteni Julius első konzulsága idején csaknem tíz tonna aranyat lopott el a Capitoliuinból, s tettét csalással leplezte, arannyal vont be vörösrezet, hamissal cserélvén fel imígy a valódit. Az egyiptomi Ptolemaiosztól több mint százötven tonna ezüstöt csalt ki, lopott és rabolt, paráználkodott barátai feleségével, és nem vetette meg a férfiak szerelmét sem, egyik napról a másikra a legrosszabb hírében állt. Ráadásul számtalan faragatlanságot követett el, amire a rómaiak különösen érzékenyek voltak.

Suetonius: "Minden tisztséget kényére - kedvére adott s kapott. A harmadik és negyedik consulságot már csak névleg viselte… A hagyományokat semmibe véve, éppilyen önkényesen osztogatta a hivatalokat több évre, tíz praetori rangú embernek consuli jelvényeket ajándékozott, újdonsült polgárjogú személyeket, köztük néhány félig barbár gallust, felvett a szenátorok sorába. Ezen kívül a pénzverde meg az adóügyek vezetését házi rabszolgáira bízta. Az Alexandriában hátrahagyott három légió gondját és parancsnokságát Rufióra, szabadosa fiára, egyik kedvenckéjére bízta."

Talán leginkább azzal sértette meg a hagyományokhoz oly nagyon ragaszkodó rómaiakat, hogy ülve maradt a város tiszteletre méltó polgárai előtt, amikor azok a legnagyobb tiszteletadás felajánlásával járultak elébe. Nem állt fel, nem adta meg nekik az őket megillető tiszteletet, s ezzel kesztyűt dobón a tiszteletre méltó rómaiak arcába. Ezt pedig Róma nem szokta megbocsátani. Akár valóság volt, akár célzatos suttogó propaganda, erősen kikezdte hírnevét az a szájról szájra járó hír, hogy elégedetlen Rómával, a város nem eléggé reprezentatív számára, s ezért Alexandriába készül áttenni székhelyét.

Caesar, a diktátor gőgös volt, ezt mindenki tudta, de most már nem is kedvelték, s ez újdonságnak számított. Az ellenség kapott az alkalmon, és napról napra erősebb lett. Caesar ellenfelei előbb megállapodtak, azután szervezkedni kezdtek. Vezéreik végül gyilkosságra szánták el magukat. Elhatározásuk egyik legfőbb oka az a megállapítás volt, hogy Caesar meg akarja koronáztatni magát, vagyis el akarja árulni a köztársasági elveket, amelyekre a rómaiak oly büszkék voltak.

A királyi koronával való kacérkodás, ez volt az utolsó csepp a kicsordulni készülő pohárba, s úgy tetszik, ez volt Caesar meggyilkolásának oka is. De hát igaz-e egyáltalában, hogy meg akarta koronáztatni magát ?

Sok minden tanúskodik arról, hogy nem szándékozott király lenni. Amikor i. e. 44. február 15-én visszatért az afrikai hadjáratból, a római városatyák s a város lakossága pompás diadalmenetet rendezett számára. Caesar a hatalom és dicsőség tetőfokán állt. A tömeg ujjongott, a magas tisztségek viselői szerencsét kívántak a hadvezérnek, a rabszolgák porba hullottak előtte, az asszonyok és hajadonok ájuldozva csodálták. Aztán a főpapok egyike babérkoszorús koronát tett Caesar fejére. Váratlanul, minden előkészület és bevezetés nélkül. Mintegy meglepetésként. Maga Caesar számára is.

Pillanatnyi zavart csend. A tömeg visszafojtja lélegzetét, Caesar néhány másodpercig király. Ekkor azonban közbelép Cassius szenátor. Caesarral egyidejűleg a királyi jelkép után nyúl (Caesar ugyanis felemelte a karját, hogy elhárítsa, de talán csak hogy megigazítsa fején a gyémántkoronát), a szó szoros értelmében letépi a diktátor fejéről, s az ölébe veti. Újabb tétova csend. De Caesar megérti, nyomban alkalmazkodik a helyzethez, mosolyog, mintha csupán tréfáról volna szó, s a nép elégedett, már ismét ujjong.

Ma már nehéz eldönteni a régi vitát, vajon fején akarta-e hagyni Caesar a királyi koronát vagy sem. Lehet, hogy megérezte a pillanat veszélyét, ösztönösen alkalmazkodott, és megőrizte jó hírét. De talán nem is erről van szó. Inkább arra a kérdésre kell választ keresnünk, miért helyezte a főpap váratlanul a fejére a királyi hatalom szimbólumát. Nem volt-e ez politikai provokáció ? Esetleg az összeesküvés előre megbeszélt részlete ? Nem kerestek-e a merénylők ürügyet egy tetthez, nem játszottak-e begyakorolt jelenetet, hogy megnyerjék a közvéleményt ?

Amikor Marcus Antonius konzul másodszor próbálta Caesar fejére helyezni a királyi koronát, ami lehetett provokáció is, meg nem is, a diktátor erélyesen ledobta, és tüntetően a Capitoliumra küldte Jupiternek. Akart-e tehát, vagy nem akart király lenni ?

Cicero nézete szerint akart. De Cicero Caesar esküdt ellensége, s pártatlanságában joggal kételkedhetünk. Azt állítja ugyanis, hogy Caesar mindenekelőtt azért utasította vissza a koronát, hogy a nyilvánosságot megtévessze. Ha a talpraesett Cassius szenátor közbe nem lép, a fején hagyta volna. Akkor hát ügyes diplomáciai húzás lett volna csupán ?

Még egy körülmény mond ellent annak a vádnak, hogy Caesar a királyi rangra vágyott. Ha ő maga provokálta volna ki a szenátus koronázási javaslatát, aligha vonakodik részt venni azon az ülésen, amelyen éppen ezt a legfőbb címet kellett volna elnyernie. Caesar nem volt ugyan szeszélyes, de az i. e. 44. év márciusának idusán, azon a végzetes reggelen, bizonyíthatóan nem szándékozott a szenátusba menni. Nem lehetetlen tehát, hogy a koronázásról keringő híreket taktikai okokból maguk az összeesküvők terjesztették.

Marcus Brutust általánosan az államcsíny vezérének tartják. Csakugyan Caesar ellensége volt, vagy csak az összeesküvők kényszerítenék rá, hogy a diktátorral szembeszegüljön ? Hiszen Marcus Junius Brutus minden valószínűség szerint Caesar fia volt, s bizonyára nem véletlen, hogy a haldokló utolsó szavait éppen hozzá intézte.

Brutus anyját Serviliának hívták, és Servilius Ahala ősi nemzetségéből származott. Annak az Ahalának a nemzetségéből, aki egykor a fórumon leszúrta Spurius Maeliust, mert az magához akarta ragadni a hatalmat Róma felett. Az anya ismert, ki tehát Brutus apja ?

Ha Plutarkhosz nem is tartozik a legmegbízhatóbb krónikások közé, erre vonatkozó tanúvallomása mégis figyelemre méltó. A nagy Caesart ifjúkorában bizalmas viszony fűzte Serviliához, szerette, és Servilia Brutus nevű fia éppen abban az időben született, amikor leggyakrabban találkoztak. Több más történetíró s egyéb körülmények szintén igazolják ezt a következtetést. Suetonius világosan így ír: "De minden asszonynál jobban szerette Serviliát, Marcus Brutus anyját. akinek nemcsak előző konzulsága idején vásárolt egy hatmillió sestertiust érő gyöngyöt, hanem más ajándékokon kívül a polgárháborúk idején árveréseken olcsón ítélt neki oda hatalmas birtokokat."

Plutarkhosz szerint Caesart különös viszony fűzte Brutushoz. A polgárháború elkövetkeztével Brutus az alkotmányos jog, tehát Pompeius oldalára állt, s harcolt Caesar ellen. Ő azonban szigorúan meghagyta tisztjeinek, hogy a csatában kíméljék Brutust, és gondoskodjanak róla, hogy semmi baja ne essék. Sőt még egy további lehetőséggel is számolt. Ha Brutus esetleg meg akarná adni magát, azonnal Caesarhoz kellett őt vezetni, de erőszakot akkor sem volt szabad alkalmazni ellene, ha netán fegyverrel a kezében ellenszegülne ennek a parancsnak. Nem kétséges, hogy mindez nem volt szokványos intézkedés, Brutust és Caesart nyilván erősebb kötelék fűzte egymáshoz, mint mecénást és kegyencét.

Caesar nem titkolta Serviliával való kapcsolatát, viszonya Rómában köztudott volt. Plutarkhosz beszél el egy szenátusbeli epizódot. A Catilina-féle összeesküvés számos tárgyalásainak egyikén játszódott le, amely összeesküvés a politikai szakadék szélére sodorta a várost, s ezért polgárai közt nagy felzúdulást okozott. A szenátusban Cato és Caesar épp azon civakodott, kinek van kettejük közül igaza, amikor küldönc érkezett, és levelet adott át Caesarnak. Miközben Caesar a levelet olvasta, Cato kihasználta az alkalmat, s be akarván feketíteni, árulással vádolta őt lám, még a szenátusban is utasításokat kap a nép ellenségeitől.

Caesar átnyújtotta Catónak a levelet, s annak meg kellett állapítania, hogy az írás a nővéréé, Serviliáé. "Nesze, te korhely", mondta megvetően, és Caesar lába elé hajította a levelet, majd folytatta álláspontjának a fejtegetését. Ennyire ismeretes volt Servilia és Caesar szerelme.

Nem tudni, hogy Brutus kezdeményezője volt-e az összeesküvésnek, sőt hogy kezdetben egyáltalán egyetértett-e a tervvel. A merénylet előzményeinek leírásában ugyanis számos olyan mozzanat fordult elő, amelyeket Brutus meggyőzésére használtak fel. Ősének és névrokonának szobrán provokatív jelszavak jelennek meg, Brutus bírói asztalán levelek halmaza tornyosul, Róma falait feliratok lepik el, mindez végül meggyőzi Brutust a gyilkosság múlhatatlan szükségességéről.

Brutus beleegyezett, és hatvan összeesküvő elkészítette a gyilkosság szövegkönyvét.

Március idusán, 44. március 15-én összehívták a szenátust, és elhatározták, hogy Caesart megölik. Aprólékosan kidolgozták a terv minden részletét. Pompeius színházának oszlopcsarnokában az összeesküvők nemcsak hogy jól elvegyülhetnek a tömegben, hanem a többi szenátor között feltűnés nélkül meg is közelíthetik áldozatukat. Mert az erőszakos cselekmények történetében egyedülálló merényletre, kollektív politikai gyilkosságra szánták el magukat. Meg akarták mutatni, hogy nem egyéni elhatározásról, hanem az ellenzék átgondolt lépéséről van szó. A diktátor meggyilkolása hatalmi eszköz, semmi egyéb. Az összeesküvők a szabadság megőrzéséért, a köztársaság megmentéséért ölnek.

Caesar babonás volt. A rómaiak különben is nagy fontosságot tulajdonítottak a jósoknak, prófétáknak és látnokoknak. A haruspexek, akik a megjelölt áldozati állatok beleiből megjósolták a jövendőt, annak rendje és módja szerint kitanult iparosok voltak. A hatalmas római birodalom teljhatalmú diktátora, a hadvezér, akitől fél Európa reszketett, hitt a kísértetekben, a rontásban és a természetfölötti tüneményekben, tiszteletben tartotta a jövendőmondók intelmeit, sőt jóslataikat politikai érvként használta fel. A krónikások legalábbis ezt állapítják meg róla. Megkoronáztatását állítólag ezzel a kétséges indokolással vette fontolóra, Szibilla valamennyi könyvében (amelyeket egyébként senki sem látott) meg van írva, hogy a párthusokon, akiknek Caesar a megtámadására és leigázására készült, csakis király diadalmaskodhat. Ebből pedig logikusan következtetnie kellett, hogy a katonai hadjárat sikere elsősorban a királyi cím megadásán múlik.

Caesar hitt a varázslatokban és igézetekben, hiszékenységének mégsem látta semmi hasznát. Már jóval március tizenötödike előtt különös jeleket kapott a gondviseléstől. Valamennyi baljóslatú volt és egyértelmű, Caesar vigyázz, valami rendkívüli készül. Spurinna, az udvari haruspexek egyike még a pontos dátumot is meghatározta, a kritikus nap, amelyre a végzet valamennyi előzetes intelme utalt, március tizenötödike lesz.

Caesar a halála előtti éjszakán rosszat álmodott. Magasan a fellegek fölött szállt, találkozott ott Jupiterrel, s az barátian kezet szorított vele. Amikor reggel, verejtékben úszva felébredt, felesége, Calpurnia szintén arról panaszkodott, hogy baljós álma volt. Caesar ráadásul nem is érezte jól magát, elhatározta hát, hogy otthon marad.

Az összeesküvők közben elindultak a szenátusba. Brutus felöltötte tógáját, s redőibe tőrt rejtett. A felesége is tudott erről. A pártütők Cassius szenátornál gyűltek össze, majd együtt átmentek Pompeius termébe, és várták Caesart. Amikor az soká nem jött, követet küldtek a lakására. A követ Decimus Junius Brutus volt.

Brutus elment Caesarhoz, és jelentette neki, hogy mindnyájan várják. Caesar ötölt-hatolt, a követ azonban felsorakoztatta érveit, a nép között híre jár, hogy Caesar súlyos beteg, és nem képes hivatását ellátni, jó lenne tehát, ha megmutatkozna a szenátusban, s kifogná így a szelet a rágalmazók vitorlájából.

Caesar határozott, felvette tógáját, és kilépett az utcára.

Érdekes, hogy a történelmi pillanatokban milyen gyakran jutott döntő szerephez a véletlen. Milyen könnyen fordulhattak volna az események visszájukra, ha… Caesar esetében ez az utolsó "ha" az Artemidórosz nevet viselte. Görög volt, alighanem írnok valamely jelentős személyiség hivatalában, ahol, úgy látszik, neszét vette a készülő összeesküvésnek. A tanácsház előtt megvárta Caesart, és egy tekercset adott át neki óvó üzenettel. Ám Caesar Caesar volt. Intett az írnoknak, s a levelet a többi szenátusi irat közéhelyezte. Elvégre tán csak nem olvas menet közben az utcán. Így játszotta el a menekülés utolsó reményét.

Az összeesküvőket idegesség fogta el. Tizenegyre járt, és Caesar még mindig sehol. Már attól tartottak, hogy a diktátort figyelmeztette valaki, de a visszatérő Decimus Brutus jelentette, hogy Caesar jövetelre szánta el magát. Az áldozat kisvártatva meg is érkezett. Ekkor azonban újabb bonyodalom támadt.

Amikor ugyanis Caesar kiszállt hordszékéből, az összeesküvők a szemük sarkából minden mozdulatát figyelték, odalépett hozzá Pampilius Laenas, és beszédbe elegyedett vele. Caesar ellenségei meg voltak győződve róla, hogy az ő tervüket leplezi le, pánikba estek, és már-már úgy döntöttek, hogy kereket oldanak. Brutus azonban higgadtabb volt a többieknél. Nyugodtan várakozott tovább, s csakhamar rájött, hogy Laenas mindössze egy személyes kérelmével járul Caesar elé, majd megcsókolja a diktátor kezét, és arrébb lép.

Most tehát elkezdhették. A dolgok menetében már előzőleg megállapodtak, minden lépés és mozdulat meg volt beszélve. Caesar belépett a helyiségbe, de még le sem ült, amikor odalépett hozzá Tullius Cimber szenátor, és könyörögni kezdett fivéréért, aki Pompeius híve volt, és Caesar győzelme után számkivetésben kellett élnie, Caesar azonban hajthatatlan maradt, elutasította ellenfele kegyelmi kérelmét, és intett Cimbernek, hogy tegye szabaddá az útját. A szenátor ekkor térdre vetette magát Caesar előtt, majd egy hirtelen mozdulattal letépte a diktátor válláról a tógát. Ez volt a megbeszélt jel a támadás megindítására.

Caesar felkiáltott

- De hiszen ez erőszak !

Publius Servilius Casca kirántotta a tőrét, s ő sújtott le először. Caesar elhajolt, a tőr csupán a torka alatt sebesítette meg. Csak most értette meg, mi történik. Későn. Hanem a diktátor nem adta meg magát, bár látta, hogy fegyveres összeesküvők gyűrűjébe került. Katona volt, megszokta a veszélyt. Fegyvertelen lévén előrántotta legalább acél íróvesszejét, s elszántan védekezett. Hasztalan. A hatvannál több felfegyverzett összeesküvő s a közönyös nézők tucatjai lebírhatatlan frontot alkottak. Néhány másodpercen belül Caesar testét huszonkét tőrdöfés járta át. Utoljára Brutus emelte rá a gyilkot, s a haldokló Caesar kimondta utolsó szavait:

- Te is, fiam ?

Caesar délelőtt tizenegy óra után halt meg, némely feljegyzés szerint véres holtteste egész estig ott hevert Pompeius szobra előtt, csak akkor vihették el a rabszolgák. Mások tudni vélik, hogy a tett színhelyére nyomban orvos érkezett, megállapította a halált, s elvitette a hullát.

Az összeesküvők csalódást okoztak önmaguknak s a népnek egyaránt. Megtették ugyan a köztársasági elvek megújhodására vezető első lépést, de nem tudták, hogyan tovább. Nyomban a gyilkosság elkövetése után, még azonmód, véres tógában s tőrrel a kezükben a Capitoliumra siettek. Ujjongva jelentették a népnek, hogy megszabadították a zsarnoktól.

A nép azonban nem örült. Riadtan hallgatott. Nem tudta eldönteni, hogy jó-e vagy rossz az, hogy a nagy Caesart megölték.

A rómaiak nem bírtak az élő Caesarral, de tanácstalanok voltak a holttal szemben is. Az összeesküvők nem tudták kihasználni a meglepetés mozzanatát, nem merték magukhoz ragadni a hatalmat, riadót vertek ugyan, de nem indultak támadásra. Talán Marcus Antonius konzul volt az egyetlen, aki megfontoltan, hűvös fejjel cselekedett. Szolgát küldött Caesar lakására, és meghagyta neki, hogy követelje az iratok s az állampénztárban található készpénz kiadását. Meg is kapta mindkettőt, s így Caesar igazi örököse lett, folytathatta a diktátor terveinek megvalósítását.

Az összeesküvők a Capitoliumon maradtak, s Róma utcái visszhangozni kezdtek a gyilkosságot elítélők kiáltásaitól. A közvélemény ingadozott. Marcus Antonius összehívta a szenátust, s az alig két nappal a merénylet után össze is ült. A nézetek eltérő volta miatt büntetlenséget szavazott meg ugyan Caesar gyilkosainak, de egyúttal elismerte a meggyilkolt érdemeit is, érvényben hagyva mindazokat a politikai elveket, amelyek voltaképpen a lázadást kiváltották. Így aztán, mint a történelemben annyiszor, a politikai gyilkosság nem változtatta meg az események menetét. A köztársaság nem támadt fel halottaiból.

Suetonius, "Ötvenhatodik évében halt meg, az istenek sorába iktatták, éspedig nemcsak a senatus határozata alapján, hanem a nép őszinte meggyőződéséből is. Az első ünnepi játékok idején ugyanis, melyeket örököse, Augustus nyomban Caesar istenné avatása után tiszteletére rendezett. délután öt óra felé üstökös tűnt fel, és hét napig egyfolytában ragyogott az égen, általában azt tartották, hogy az égiek közé befogadott Caesar lelke az…"

Gyilkosai közül egyik sem élte túl akár csak három évvel is, és egyik sem halt meg természetes halállal. Ki háborúban, ki a tengeren pusztult el. Sokan, köztük Brutus és Cassius, öngyilkosok lettek, mint Suetonius mondja, "Ugyanazzal a tőrrel… amelyet annak idején Caesarba döftek".

Meghalt a diktátor, aki haladó törekvéseknek volt hordozója, aki képes volt felismerni és megérteni kora társadalmi fejlődésének összefüggéseit. Ellenfelei, a későbbi összeesküvők, meg szerették volna tartani régebbi kedvező helyzetüket, igyekeztek tehát fenntartani a régi rendet. Azt hitték, hogy Caesar meggyilkolásával gátat vethetnek a haladásnak. Tévedtek. A római nép végül mégis azon az úton haladt tovább, amelyen a józan gondolkodású Caesar elindult.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...