Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau
Lambrakisz

Vissza a nyitó menüre...




Lambrakisz

 

Nagyon nehéz egy gyilkosságot közúti balesetnek álcázni. Gengszterfilmekben gyakran előfordul, hogy a bűnözők kézre állóbb lőfegyverek helyett fekete országúti cirkálót vagy nagy teherautót használnak a gyilkosság elkövetésére. A gép hirtelen feltűnik az utcasarkon, vagy helyből ugrik előre teljes gázzal, szétlapítja az áldozatot, és lassítás nélkül tűnik el a távolban. A feladatot végrehajtotta. Már csak a nyomokat kell eltörölni. A rendőrség persze tudja, hogy nem baleset történt, de nem juthat a tettesek nyomára, mert az autót vagy lopták, vagy hamis volt a rendszámtábla.

Az esemény, amely 1963. május 22-én Szalonikiben történt, pontosan egy ilyen filmepizódra emlékeztetett. Mintha a kulisszák közül a görög kikötőváros forgalmas utcájába tették volna át a helyszínt. A tettesek viszont nem autót, hanem nehéz oldalkocsis motorkerékpárt használtak. Egy ismert görög politikust gázoltak el. Mikor a balesetről szóló első hírek már a távíródrótokon száguldottak, sok szerkesztő megszépítette az eredeti változatot, az oldalkocsis motor háromkerekű áruszállító kisautóvá változott. A filmrendező, aki néhány évvel később a szaloniki esemény alapján politikai-bűnügyi filmet készített, a motort normális négykerekű autóval helyettesítette, az áldozatot pedig úgy ábrázolta, hogy az az utolsó leheletéig futott az őt üldöző autó előtt.

A valóságban a dolog egészen másképpen történt, de ha az egész esemény egy véletlen szemtanúja, egy járókelő nem akadályozza meg a tettesek menekülését, az igazságra aligha derült volna fény. A járókelő részéről ez egyszerű reflex volt, önkéntelen reakció. Az úttestre ugrott, elállta a menekülni igyekvő motoros útját. Majdnem belezuhant az oldalkocsiba, a benne ülő utasra. A hirtelen jött túlsúly megállásra késztette a motor vezetőjét. A friss vértől csöpögő jármű a járda szélén fekvő eszméletlen áldozattól nem messze állt meg.

A dolog a belvárosban, a Hermész keresztutcán történt, világos nappal. Aznap délben itt a szokásosnál nagyobb élénkség uralkodott. A boltok előtt, a járókelők és vásárlók tömegében hullámzó járású, izmos vállú kikötői rakodómunkásokat és matrózokat is lehetett látni. A szakszervezet épületéhez jöttek. Gyakorlott szem itt-ott kettesével-hármasával álldogáló profi verekedőket is észrevehetett. A közelben tartózkodó rendőrjárőrök úgy tettek, mintha ügyet sem vetnének rájuk.

A szakszervezeti székház nyitott ablakán át a megafon az Athénből érkezett Lambrakisz képviselő beszédét közvetítette. Lambrakisz akkoriban egyike volt a görög politikai élet legnépszerűbb alakjainak. A nagyterem túl szűknek bizonyult, nem tudott befogadni mindenkit, aki meg akarta hallgatni az atomleszerelés és a görög kormány aktív békepolitikája érdekében mondott lángoló beszédét. Ezt hallgatták hát az emberek az utcán és a szomszédos házak erkélyein állva. Néhány perccel a beszéd után Lambrakisz egy másik képviselő, Carouhasz társaságában kilépett az utcára. Az utca túlsó oldalán levő Koszmopolite-szállóhoz igyekezett, itt szállt meg szaloniki tartózkodásakor. Abban a pillanatban, amint lelépett az úttestre, elütötte az addig lesben várakozó motorkerékpár. A lökés a járda szélére vetette Lambrakiszt. Eszméletlenül esett össze. A kevésbé súlyosan sérült Carouhasz tett még néhány lépést, majd ő is a járdára zuhant.

Majdnem ugyanebben a pillanatban az a bizonyos járókelő, egy Szotirhopoulosz nevű iparos, megakadályozta a tettesek elmenekülését. Tömeg szaladt össze, torlódás támadt.

Valaki azt kiabálta:

- Megölték Lambrakiszt !

Egy másik :

- Nem igaz ! A motor elé lépett !

Fentről, az erkélyekről és ablakokból látni lehetett, hogy az utcán verekedés támadt. Rendőrsípok és parancsszavak harsantak. Néhány ezredesi, sőt tábornoki egyenruha is feltűnt.

A csendőrök és polgári ruhás ügynökök szoros gyűrűbe fogták a motorkerékpár vezetőjét, utasát és a járókelőt. Szotirhopouloszra csak úgy záporoztak a kérdések:

- Miért vetette magát a motorra ?

- Miért avatkozott bele mások ügyeibe ?

- Hogyan került a Hermész utcába ?

- Ismeri-e az áldozatokat ?

- Mi a neve, hol lakik, mivel foglalkozik ?

Felírták az adatait. Csóválták a fejüket, tényleg nem tudta, hogy az elgázolt személy Lambrakisz képviselő ? Nehezen akarták elhinni, hogy csak egy percre ugrott ki műhelyéből valami ennivalót vásárolni. Kapott egy idézést a kapitányságra, újabb kihallgatásra. Csak ezután igazoltatták a motorost és társát.

Jó sok idő telt el, míg végre a Hermész utcában feltűnt előbb egy, aztán még egy mentőautó. Lambrakiszt baj nélkül sikerült kórházba szállítani. De a másik mentőkocsit, amely Carouhasz képviselőt vitte, útközben verekedők állították meg. A mentő később üresen tért vissza a Vöröskereszthez. Az összevert sérültet járókelők találták meg, és vették gondjaikba.

Öt napig küzdöttek Lambrakisz életéért. Athénba vitték a legjobb specialistákhoz, de nem sikerült megmenteni. Még a kórházi ágyon feküdt, mikor kezdetét vette a "Lambrakisz-ügy", amely aztán évekig elhúzódott, a tettesek felelősségre vonása, a tragikus végű "baleset" végrehajtóinak és háttérből mozgatóinak megbüntetése. Az ember meghalt, de helyére lépett az "ügy". Azt írták, aki az "ügyet" nem ismeri, az nem értheti meg, mi foglalkoztatta akkoriban a hellén földet, hisz ebben a történetben tükröződik a modern Görögország történelme.

Az athéniak és a távolról érkezettek ünnepélyesen, de haraggal búcsúztatták el azt az embert, aki közel állt hozzájuk, osztotta és értette gondjaikat, reményeiket, aggodalmaikat. A székesegyházból a város utcáin át a koporsó mögött (de kétoldalt a sorfalban egészen a temetőig) az újságírók több százezernyi embert számoltak össze. Félmillióan voltak, mondták egyesek. Kétszázezren, kicsinyítette a számot a kormánysajtó, mert hisz ellenzékit temettek. Senki sem vett részt a temetésen parancsra, formális kötelességérzetből. Nem csupán utolsó tiszteletadás, hanem csendes politikai tüntetés volt a temetés.

Grigoriosz Lambrakisz Peloponnészosz kopár, napégette földjén látta meg a napvilágot. Nyers, jellemet edző légkörben nevelkedett. Az első dicsőséget és népszerűséget húsz-egynéhány évesen az atlétikában szerezte. A második világháború kitörése előtt egy évvel a buzgó orvostanhallgató Görögország távolugróbajnoka lett. Hazája élsportolói közé került, neve és fényképe gyakran megjelent az újságokban.

Mikor a háború elérte Görögországot (a fasiszta Olaszország révén), Lambrakisz a hadseregben harcolt. Mikor bevonultak a németek, és elfoglalták hazáját, kötelességét tovább teljesítette, ezúttal az ellenállási mozgalom soraiban. A győzelem után, amint béke lett a frontokon, Görögország véres belső viaskodások színterévé vált. Lambrakisz, már mint a Nemzeti Felszabadító Front tagja, a baloldali ELASZ sebesült elvtársainak nyújtott segítséget. A Helena sebészklinikán dolgozott, itt kötözőállomást rendezett be, a műtőt pedig a hazafiak rendelkezésére bocsátotta.

Később szakosodott, nőgyógyász-sebész lett. Feltört. Rábíztak egy klinikát, docenssé nevezték ki. Szakmai és anyagi karriert csinálhatott. De Lambrakisz számára a gyógyítás (kicsit régimódian, kicsit romantikusan) küldetés maradt. Orvos és társadalmi munkás lett. Mindig szakított időt arra, hogy ingyen nyújtson segítséget a legszegényebbeknek, akiknek gyakran pénzt is adott a gyógyszerek kiváltására. Pireusz kikötővárosban telepedett le, és került kapcsolatba lakóinak életével. Minden hónapban egyszer elindult délre, szegény szülőfalujába, hogy szolgálja azokat, akik közt született. Tisztelték és szerették. Nem csoda hát, hogy 1961-ben jókora szavazattöbbséggel választották be a parlamentbe az EDA, az Egységes Demokratikus Baloldal jelöltjeként. Ebben a pártban szövetkezett az összes haladó csoportosulás.

A fiatal képviselő tágasabb politikai színpadra lépett akkor, mikor Görögországban ismét belső viszály keletkezett. Elmélyült az a tudat, hogy nincs már sok olyan ország Európában, ahol a társadalmi és vagyoni különbségek oly élesek lennének, ahol egyik napról a másikra tengődő hegyipásztorok, szegényparasztok és napszámosok élnek az egyik oldalon, a másikon viszont olyan krőzusok, mint Onasszisz és Niarkhosz. Növekedett a centrista és baloldali ellenállás, a diktatúra vaskeze pedig (akkor éppen Karamanlisz kormányzásával) ezt csak fékezhette, de nem fojthatta el.

Lambrakiszt az olyan alapvető fontosságú ügyek vonzották, melyekre a görögöket például a kikötőkben és a parti vizeken állandóan ott látható amerikai 6. flotta hadihajói emlékeztették. Lambrakiszt nem csupán az atomkonfliktus lehetősége nyugtalanította. Mint orvos tisztában volt azokkal a veszélyekkel is, amelyeket a légköri nukleáris kísérleti robbantások nyomán keletkező radioaktív csapadék okozhatott. A problémával angliai tartózkodása alatt találkozott. Bertrand Russell, John Priestley és a munkáspárti baloldal nézetei vonzották. Az egyik évente rendszeresen megrendezett antinukleáris menetben (a Trafalgar térről Aldermastonba) maga is részt vett. Nem feledte Priestley szavait, a nukleáris fegyvert sem kell szent tehénnek tekinteni, meg kell magyarázni az embereknek, hogy a nukleáris felhőből nem csokoládépor hullik. A húsvéti menetek Kanadában és Dániában is kipróbált tapasztalatait szerette volna átültetni Görögországba. A békemozgalom aktivistája, a görög enyhülési és békebizottság alelnöke lett.

1963 tavaszán érett meg Lambrakisz terve a megvalósításra. A nagy béketüntetést április 21-ére tűzték ki. Darakisz belügyminiszter dühöngött, "Ez szemtelenség ! Görögországban ilyen menetnek nincs értelme. Ráadásul micsoda merészség mindezt a történelmi Marathón-Athén útvonalon tenni, ott, ahol egykor a perzsák felett aratott győzelem jó hírével futott végig a hírnök ! Nem, ezt soha nem engedélyezzük !"

Betiltották a menetet. Az egész útvonalat 30 helyen korlátokkal, és szögesdrótkerítésekkel állták el. Az eredmény mégis meglepte a minisztert. A nagy menet helyett a főútvonal mellett kisebb helyig menetek zajlottak le. Kétezer embert letartóztattak. Lambrakisz nem tudta, megvédi-e a képviselői sérthetetlensége, de bátor ötlete támadt. Egymaga végigment az egész útvonalon, de fordítva, a be nem tiltott irányban, Athénból Marathónba. Egész úton egy széles szalagot tartott kifeszítve, ezen az atomellenes mozgalom emblémáját és hazája görög nevét láthatták, Hellász.

Egy hónappal később Szalonikiben meggyilkolták.

Lambrakisz tüntetéssé alakuló temetését követő napon Darakisz belügyminiszter ismét megszólalt. Tanulmányozta a lakosság hangulatáról szóló jelentéseket. A képviselők interpellációira így válaszolt, ami szerinte mérsékelt volt:

- Igen. Csakugyan kegyetlen a sors. A kormány megtett mindent, hogy kiderítse a történteket, és nincs kétség, szerencsétlen balesetről van szó, amelyért senkit nem terhel felelősség.

De amikor a Parlament folyosóján a legfőbb ellenzéki párt, a Centrum Unió (ehhez tartozott a két kitűnő politikus, az idősebb Papandreu és fia) képviselői ravaszul megkérdezték, mit szándékozik tenni a kormány, hogy elcsendesítsék a Görögországban és külföldön hallható "Megölték Lambrakiszt !" kiáltásokat, a miniszter cinikusan válaszolta:

- No, hát próbálják meg ezt bebizonyítani !

A nyomozás szálai egy szaloniki vizsgálóbíró, Hrisztosz Szartzetakisz kezében futottak össze. Megtehette volna, hogy csak formálisan ellenőriz, és döntéseit a rendőrség által benyújtott bizonyítékok alapján hozza meg. Ha így tett volna, nyilván fel kellett volna hagyni a nyomozással, és ad acta tenni az ügyet, ahogy azt Karamanlisz miniszterelnök követelte. De Szartzetakiszról kiderült, hogy kemény és jellemes ember, aki kötelességét komolyan veszi. Segítségére voltak azok a változások is, amelyek röviddel Lambrakisz halála után a választások eredményeként bekövetkeztek. Karamanlísz kormánya megbukott. A választók szavazatai a szélsőjobboldali ERE felől a Centrum Unió irányába tolták el a hatalmi egyensúlyt, megerősödött a baloldali EDA. Elnökké Georgiasz Papandreut, a liberális beállítottságú politikust választották meg. Melegebb szellők fújdogáltak Görögországban. Az emberek szabadabban lélegeztek. A politikai légkör kedvezett a Lambrakisz halála ügyében folytatott vizsgálatnak.

Szartzetakisz nem csupán igen becsületes, de tehetséges jogásznak is bizonyult, különösen szigorúan ítélte meg a törvény védelmére hivatottak viselkedését. Egy rendőrtisztnek volt a fia, de emiatt egyáltalán nem volt elnéző a kötelező rend egyenruhás őreivel szemben. Amennyire megítélhető, közel érezte magát a szegény nép, az egyszerű görögök gondjaihoz. Gondolt-e karrierjére ?

Nyilván. Harmincéves korában ki ne gondolna a jövőre ? De nem volt hajlandó ezért kompromisszumot kötni a törvénnyel. Gyűjtötte a bizonyító anyagokat, kiszedte a vallomásokat az ellenkező tanúkból, és bátorította azokat, akiket igyekeztek megfélemlíteni. Csak a paragrafusokat tartotta szem előtt, ezek jelentettek számára mindent. De a törvény betűje mögött kereste annak társadalmi értelmét is. Feltette a kérdést,: hogyan kerülhetett sor a balesetre és az azt kísérő eseményekre, ha a helyszínen és a közvetlen közelben 186 rendőr és csendőr tartózkodott ?

Ez volt a kiindulópont. A vizsgálóbíró csak most kezdett válaszolni a régi római törvényhozó által megfogalmazott klasszikus kérdésekre: Quis ? Quod ? Ubi ? Quibus auxilüs ? Car ? Quo rrcodo ? Quando ? Ki ? Mit követett el ? Hol ? Kinek a segítségével ? Miért ? Mi módon ? Mikor ?

A közvetlen tettesek személyazonosságát kétségen kívül megállapították. Tetten érték őket. Megakadályozták menekülésüket. Az egyik motoros a harmincöt éves Szpirosz Gotszamanisz volt, aki előzőleg egy ideig a kormányőrségben szolgált, a másik utasa, a huszonhat éves Emanuel Emanuilidisz. Mindketten egy félkatonai jobboldali szervezet aktív tagjai voltak. Csak alkalmi munkákat vállaltak.

A vizsgálóbíró határozottan elutasította a letartóztatottak és a csendőrség állítását, hogy a történtek balesetnek minősülnek, és maga Lambrakisz okozta, mivel állítólag váratlanul és rossz helyen lépett le az úttestre, ezért Gotszamanisz elvesztette uralmát a motorkerékpár felett. Miért mondta a Hermész utcai szakszervezeti székházban tartott beszéde végén Lambrakisz (töprengett a vizsgálóbíró), hogy merényletet készítettek elő ellene ? Miért szólította fel a hatóságok képviselőit, a minisztert, az államügyészt, a csendőrség, a rendőrség és a biztonsági szervek parancsnokait, hogy részesítsék védelemben őt és mindazokat, akik összegyűltek beszédét meghallgatni ? Micou tábornok, az észak-görögországi csendőrség felügyelője (a hatóságok legmagasabb rangú és beosztású képviselője) a helyszínen tartózkodott, és nyilván kijelentette, személyesen ellenőrizte, hogy beosztottjai mindent megtettek-e a nyugalom biztosítására és arra, hogy vigyázzanak a veszélyes ellenzéki, Lambrakisz életére. A vizsgálóbíró viszont nem volt hiszékeny, és mindenáron el akart jutni az igazsághoz.

Világos volt, hogy a szaloniki események nem tekinthetők véletlennek. A vizsgálóbíró arra a következtetésre jutott, hogy az egész dolgot felülről jött parancsra szervezték meg. Ezért igen alapos nyomozást rendelt el. Tisztában volt azzal is, hogy a Lambrakisz gyilkosság eljövendő bírósági tárgyalásán nem csupán a gyilkosok és a parancskiadók kerülnek a vádlottak padjára, hanem pellengérre kerül Karamanlisz egész kormányzási rendszere és a rendőrség módszerei is. A nyomozás hálóját ezért igen messzire vetette ki. Mindenki érdekelte, aki a kritikus időpontban a Hermész utcán tartózkodott, rendőrök és járókelők, hivatásos verekedők és megvert emberek. A motoros és barátja politikai és szolgálati összeköttetéseit firtatta. Felkutatta a rendőrségnek kiadott direktívákat és parancsokat.

Kiderült, hogy Gotszamanisz és Emanuilidisz a Nemzeti Ellenállás Harcosainak Uniójához tartoztak, kapcsolatban álltak a rendőrséggel, őket szolgálták. Ugyanehhez a szervezethez és egy hasonló, szép nevűhöz (a Reménység Faihoz) tartoztak azok a letartóztatott verekedők, akik rátámadtak a szakszervezeti gyűlésről távozókra. Mindkét reakciós, verekedéseket provokáló szervezetet Karamanlisz reakciós pártja, az ERE (Nemzeti Radikális Unió) pártfogolta. A nyomozati anyagok kimutatták, hogy a merényletet politikai okokból akarták elkövetni egy kis zavargás fedezete alatt, és hogy a szándék magasabb szintről indult ki, mint a Nemzeti Ellenállás Harcosainak Uniójának az ügybe belekeveredett elnöke, Gioszmasz. A nyomozás másik két szála Micou tábornoktól lefelé és a Hermész utcai álldogáló rendőröktől felfelé a szaloniki csendőrparancsnok, Kapelonisz főhadnagy személyénél találkozott. Kiderült, ő adott parancsot Gotszamanisznak és Emanuilidisznek, hogy "intézzék el" Lambrakiszt.

A mód, ahogy Szartzetakisz a nyomozást vezette, de egyéb döntései és utasításai is megkapták a Papandreu-kormány alatti hatóságok jóváhagyását és támogatását. Mindez megfelelt Papandreu középutas politikájának. Így aztán, amikor a bíró vizsgálati fogságba záratta Micou tábornokot, a csendőrség, a biztonsági szolgálat és a rendőrség három ezredesét és két alacsonyabb rangú tisztet, mind a hatot azonnal kényszernyugdíjazták, mielőtt még a vádirat végleges formáját kidolgozták volna. De ebbe nem került bele minden, ami a nyomozás során a felszínre került. Sok vádlott nevét elhallgatták.

Meghalt Pál király.

A trónra Konstantin lépett. A görög királyoknak általában nem sok szerepük volt, a kormányzás módjára még kisebb volt a befolyásuk. De Konstantinnak saját ambíciói voltak, Friderika anyakirályné pedig politikai intrikákban élte ki magát. 1965 júliusában megdöntötték a Papandreu-kormányt. Afféle királyi puccsot hajtottak végre, azzal az ürüggyel, hogy Papandreu állítólag nem eléggé szállt szembe a Görögországban illegális Kommunista Párt növekvő befolyásával. Mivel a Centrum Unió kormányának többsége volt a parlamentben, feloszlatták a parlamentet, és új választásokat írtak ki. Elindult a körhinta, újabb és újabb miniszterelnökökkel. Ebben az időszakban a politikai életet a maradéktörvényességért síkraszálló királypártiak és a nyíltan szélsőjobboldaliak ellentéte határozta meg.

Görögországban az élet nyugodtnak tűnt. A turisták tömegesen érkeztek, hogy megcsodálják az antik Hellász emlékeit. Ellepték a szállodákat, a tiszta tavernákat és vendégszerető strandokat. A nyugodt felszín alatt azonban makacs politikai küzdelem dúlt.y Sodrásába természetesen a Lambrakisz-ügy is belekerült. A vizsgálóbíró szüntelen harcot vívott paragrafusügyben a felsőbb jogi szervekkel, de végül is megvédte összes döntését és következtetését. Butisz államügyész viszont (neki kellett elkészíteni a vádiratot) sokkal formalistább álláspontot foglalt el. Úgy vélte, ki kell kapcsolni mindent, ami a bűntény erkölcsi szerzőire vonatkozik, Butisz csak azokra a személyekre összpontosított, akiknek tettei a büntető törvénykönyv rendelkezéseiben meghatározott aktív cselekedetek között voltak. Kikapcsolta az ügyből azt, amit kötelességmulasztásnak, passzív magatartásnak nevezett. Még ilyen szűkítés után is hosszú (32 nevet tartalmazó) vádlott lista maradt, és a világos indok, elvakult politikai gyűlölet. A tettesek értetlenül szemlélték és rettegték azt az embert, aki hozzájárult ahhoz, hogy a görög nemzetben igen népszerű lett a béke, a haladás és a társadalmi szabadság iránti vágy.

A vádirat végre elkészült. De még várni kellett a per kezdetére, ezt csak 1966. október 3-ára tűzték ki. Akkoriban úgy vélték, hogy abban a nehéz kötéltáncban, melyet Sztefanopulosz elnök járt a jobboldal és az ellene támadó, mindig erős Centrum Unió között, a per megtartása a liberális centrista erők, sőt talán részben a baloldal megnyugtatására szolgál. A valóságban viszont a per Sztefanopulosz politikai játszmájának volt egyik kártyája. Sztefanopulosznak ugyanis ekkor már kész terve volt arra, hogy kompromittálja a Centrum Uniót, de mindenekelőtt annak népszerű vezetőjét, az ifjabb Papandreut, Andreaszt. Az USA-ban, a liberális Kennedy-agytrösztben számos baráttal rendelkező politikust azzal akarta megvádolni, hogy egy titkos tiszti csoporttal, az Aszpidával (a "Pajzs") együtt összeesküvést készítettek elő. De Andreasz Papandreu nevét később mégis kihagyták a dologból, mikor az Aszpida 28 tisztje elleni vizsgálat a végéhez közeledett. Hamarosan meg kellett volna kezdődni a perüknek az athéni katonai bíróság előtt. A vád szerint "meg akarták dönteni az alkotmányos monarchiát", "Görögországot ki akarták szakítani a NATO-ból", és "semleges politikai pályára kényszeríteni". Persze, az Aszpidának csak mellékes szerepe volt a Lambrakisz-gyilkosság perében. De a politikai háttérnek döntő eleme volt, és hatott arra a propagandalégkörre, amelyben a per lezajlott.

A tárgyalásra kijelölt kis szaloniki bírósági terem zsúfolásig tele volt. Ott voltak a legjobb görög rendőri riporterek. Megfigyelőként meghívták a Béke-világtanács tagját, a belga Isabelle Blumeöt. De a nyugati sajtótól kevés tudósító érkezett, ennek több oka volt. Akkoriban folyt a jóval nagyobb port felverő Aszpida-per, és éppen akkor rabolták el és gyilkolták meg Párizsban Ben Barka marokkói politikust. Az újságírásban könyörtelen az újdonság törvénye, mindig a legújabb esemény a legfontosabb - ráadásul Szalonikiban a per hosszúnak és unalmasnak ígérkezett. Csak tanút körülbelül kétszázat idéztek meg. A három padsorban helyet foglelő vádlottak magabiztosan viselkedtek. Körülnézegettek, felmérték a közönséget, a vádlókat, a bírákat és az esküdteket. Ez utóbbiaktól sok függött, márpedig az ő döntésüket nehezebb volt előre látni, mint a bíróság hivatásos tagjainak viselkedését.

Az ügyész felvázolta a tényleges helyzetet, és mind a 32 vádlott esetében pontosan körülhatárolta a vádat. Ez precíz mű volt, a Szartzetakisz által vezetett nyomozás kivonata. Logikus módon kimutatta a Gotszamanísz és Emanuilidisz gyilkosok és Micou tábornok, valamint Gioszmasz elnök közti kapcsolatokat. A vádlottak taktikája az volt, hogy mindent letagadtak.

Gotszamanisz, a motorkerékpár vezetője, állította, hogy ő senkit sem látott, semmit sem hallott. Sőt egyáltalán el sem ütött semmiféle járókelőt… Emanuilidisz pedig egy kerek kis mesét gondolt ki arról, hogy a járdán valaki fejbe vágta Lambrakiszt, majd az illető beleugrott az oldalkocsiba, dulakodott vele, ezért még azt sem vette észre, hogy a motor valamilyen akadálynak ütközik. Csak a per után, a börtönben mondta Emanuilidisz az Avgi című napilap riporterének, hogy kész új tényeket ismertetni és olyanok nevét közölni, akik az ügyről még sok mindent mondhatnának. Már nem tagadta bűnét, de a bíróságon (Gotszamaniszhoz hasonlóan) még összevissza hazudozott.

Kapelonisz főhadnagy (azzal vádolták, hogy ő adott parancsot Lambrakisz "ártalmatlanná tételére") sem ismerte el bűnösségét. Azt viszont nem tagadta, hogy felettesei utasítására tartózkodott akkor a Hermész utcán. De állította, az volt mindössze a feladata, hogy a Nemzeti Ellenállás Harcosai Uniójának ellentüntetését szervezze meg, a tüntetés kezdetét pedig arra a pillanatra rögzítették, mikor Lambrakisz kilép a szakszervezeti székházból. Szerinte az események elemi erővel zajlottak le, és nem lehetett ellenük semmit sem tenni. Hasonló módon védekezett a többi vádlott is.

Fáradságosnak bizonyult a tények rekonstruálása, kihámozása a tanúk egymásnak ellentmondó vallomásaiból. Emiatt a tárgyalás három hónapig tartott. Megerősítették azt az alapvető tényt, hogy Lambrakisz ellen merényletet készítettek elő. A szaloniki ügyész, Delaportasz beismerte, hogy kapott figyelmeztetéseket, de "nem vette őket komolyan". Abban a vitában, vajon véletlen balesetről beszélhetnek-e egyáltalán, vagy tervezett akcióról, tehát létezett-e Lambrakisz meggyilkolásának terve, a bíróság helyszíni szemlét tartott. Megállapították, hogy a szakszervezeti székház és a Koszmopolite szálló közti távolság mindössze 50 méter. Ilyen rövidtávon biztonságot nyújtani egy embernek, nem jelenthetett semmilyen nehézséget. A zűrzavar adott jelre kezdődött. A verekedők "Bolgár ! Kommunista !" kiáltásokkal vetették magukat Lambrakiszra és más távozókra. Összesen tíz-egynéhány embert vertek és sebesítettek meg.

Két szaloniki ügyvéd, Patszosz és Kasztrinosz, az egyik egy ablakból, a másik egy erkélyről, látta az események egész menetét. Vallomásukból kiderült, hogy nem valamilyen járókelő, hanem éppen Emanuilidisz maga ütötte fejbe Lambrakiszt egy gumibottal, mikor- talán valaki lelökte a járdáról - a motor elé esett. Patszosz és Kasztrinosz látták az oldalkocsiból kihajló gumibotos utast és azt, hogyan viselkedett a vezető, aki egész idő alatt pontosan tisztában volt vele, mit csinál. A legfontosabb tanú az a szerény mesterember, Szotirhopoulosz volt, aki a tettesek menekülését megakadályozta. Mikor első ízben indult a rendőrségre, ahová behívatták, útközben megtámadták és megverték. Mégis elvánszorgott a rendőrségre, és nem változtatott vallomásán. A bíróság előtt ismét felismerte a tetteseket, és elmondott mindent, amit tudott.

De ilyen tanú kevés volt. Több mint ötvenen egyáltalán el sem jöttek, a megtorlásoktól való egyszerű emberi félelmükben. A megjelentek közül nagyon sokan viszont előrehaladott emlékezetkiesésben szenvedtek. A tanúkihallgatások nemegyszer véget nem érő szócsatákba Fulladtak. Nem segített itt a vád és a Lambrakisz özvegye és árvája nevében fellépő ügyvédek igyekezete sem. A tanúk egy kategóriájának viselkedését példázzák azok az esetek, mikor a rendőrség magatartására terelődött a szó, vagy arra, hogy az nem nyújtott segítséget a sérülteknek, no és Carouhasz képviselő sorsa ! A mentőautó sofőrje állítja, hogy a hívás után azonnal a Hermész utcába hajtott. Nem emlékezett rá, miért érkezett oda negyedórás késéssel. Carouhasz nevére alig-alig emlékezett, akit pedig az ő kocsijába tettek be.

- Arra emlékszik, hogy mikor ön már a Vöröskereszt állomása felé hajtott, valaki intett, hogy álljon meg ?

- Nem emlékszem.

- Megállította az autót ?

- Nem emlékszem, hogy ilyesmi történt volna.

- Netán azt sem vette észre, hogy kihúzták a sebesültet a mentőautóból, és még egyszer megverték ?

- Semmi ilyesmi nem történt.

A mentőápoló viszont bizonytalanul tekingetett körül, végül mégis felbátorodott.

- Valaki megállította a mentőautót ?

- Igen.

- Hogyan tette ezt ?

- Hát, felemelte a gumibotját, és intett, álljunk meg.

- Látta vagy felismerte a rendőröket ?

- Nem, senkit sem ismertem fel.

- Kihúzták a sérültet a mentőautóból ?

A tanú nagy zavarban hosszasan gondolkodott, végül így válaszolt

- Nem tudom.

- Hogyan magyarázza, hogy egy sebesült, véres embert, aki mentőautóval szállítottak a Vöröskereszt felé, a járókelők találtak meg eszméletlen állapotban az utcán, és éppen ők vitték el a mentőállomásra, amit ott fel is jegyeztek az iratokban ?

- Nem tudom, nem emlékszem, nem voltam ott.

A bírósági szakértők még egy vitás elemet vittek az ügybe. Két orvosszakértői csoportot állítottak fel annak megállapítására, mi okozta Lambrakisz halálát. Mindkét bizottság egybehangzóan ki jelentette, a halál nem véletlen baleset, hanem szándékos cselekmény következtében állt be. Abban viszont nem tudtak megállapodni, hogy magát a halált közvetlenül mi okozta, az, hogy tompa tárggyal fejbe ütötték a képviselőt (ez tehát Emanuilidisz gumi botját jelentette), vagy a gázolás és következményei, vagyis Gotszamanisz ? Az athéni egyetem professzor-szakértője, aki mindenekelőtt a Gotszamaniszt terhelő változat híve volt, kijelentette "Ami a motorkerékpár vezetőjét illeti, azt hiszem, őt kétségtelenül gyilkossági szándék vezette."

Hosszú hetek után lett világos a védelem taktikája. Igyekezet megingatni az esküdtek belső bizonyosságát, a két főbűnösön kívül minden más vádlottat tisztára mosni és úgy állítani be őket, mint törvénytisztelő, tisztességes állampolgárokat, olyan funkcionáriusokat, akik csak meg akarták leckéztetni "azokat a szemtelen baloldaliakat".

Az esküdtek nyilván lelkiismeretes és becsületes embereknek tartották magukat. Olyanok közül választották ki őket, akiknek az uralkodó jogrend iránti lojalitását pontosan ellenőrizték. Ráadásul a baloldali szervezetek ellen indított hajtóvadászat légkörében kellett ítéletet hozniuk. Zajlott az Aszpida-ügy. Betiltották a meggyilkolt Lambrakisz nevét felvevő haladó ifjúsági szervezetet. A gyilkosság politikai hátterét a védők és a sok tanú is rosszul vázolta fel. Az ügyész összefoglalója ezen a téren nem állította vissza a helyes arányokat. Viszont hatással volt az ítéletre az a körülmény, hogy míg a biztonsági szervek egyetlen tagját, egyetlen hivatásos verekedőt sem öltek vagy sebesítettek meg, olyan ember vesztette életét, akinek nézeteivel az esküdtek nem értettek egyet, de tisztelték. A sérültek és megvertek pedig véletlenül ott levő emberek voltak, akik a megtámadottak védelmére keltek.

Isabelle Blume megfigyelő már a per kezdetén előrelátóan írta "Az ítélet meg fog felelni az igazság azon kis részének, amennyit a bíróság közzé mer majd tenni… " Az ítélethirdetés után a párizsi Le Monde "rendkívül enyhe ítéletről" írt.

Az összes vádlottat felmentették az előre megfontoltság vádja alól. Ha pedig (követve ezt a gondolatmenetet) nem létezett gyilkossági terv, nem létezhetett a Lambrakisz meggyilkolására irányuló szerteágazó összeesküvés sem. Az ítélet tehát részben elfogadta az állítólagos ellentüntetés verzióját, amelyet Kapelonisz főhadnagy képviselt. Ebben semmi büntetendőt nem találtak. Elítélte viszont Gotszamaniszt tizenegy, Emanuilidiszt pedig nyolc és fél évre. A bíróság véleménye szerint szándékos támadást hajtottak végre Lambrakisz ellen, és (bár ezt nem tervezték) belenyugodtak, hogy Lambrakisz életét vesztheti. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy még nyolcan (csupa civil) hatóság elleni erőszak címén a Hermész utcai verekedésért 12-15 hónapos börtönbüntetést kaptak.

Az esküdtszék ítélete ellen nem volt fellebbezés. Jogi értelemben az ügyet befejezték, de minden más értelemben továbbra is nyitva állt. Nagyon sok görög számára (és éppen azoknak a rétegeknek, akiket a jobboldal igyekezett magához édesgetni) a bíróság ítélete jóval bátrabbnak tűnt, mint az a valóságban volt. Hisz akkor fordult első ízben elő egyáltalán, hogy elítéltek valakit azért, meri bűntettet követett el baloldali vezető ellen. A hat magas rangú csendőr, és rendőrtiszt elleni ítéletet úgy értelmezték, hogy elegendő bizonyíték hiányában mentették fel őket. A Sztefanopulosz kormány ebben a meggyőződésben tartotta a lakosságot. A tisztek nem kapták vissza sem posztjukat, sem teljes fizetésüket. A kormányzat vigyázott a látszatra és bizonyos politikai mérsékletre.

Ezzel még nem ért véget a Lambrakisz-ügy. Görögország modern történetében ismét fordult egy lap. Négy hónappal a szaloniki per után, 1967. április 21-én éjfélkor egy reakciós tiszti csoport, később a "fekete ezredesek" nevet kapták, katonai államcsínyt hajtott végre. Másnap reggel ötkor, amint az Égei-tenger felett felkelt a nap, Görögországra sötét politikai éjszaka borult. Egyesek ellen megtorlások és terrorakciók indultak, másokat megjutalmaztak.

Mindazokat, akiknek közük volt Lambrakisz meggyilkolásához, valamilyen formában, jutalomban részesítették. Az összes kompromittált tisztet (Kapelonisz főhadnagytól Micou csendőrtábornokig) visszahívták a tényleges szolgálatba, megkapták posztjukat, feljebb léptek a ranglétrán. A két gyilkost pedig (alig néhány hónappal az ítélet után) szabadlábra helyezték.

A fekete ezredesek áldozatai közé került Carouhasz képviselő is. 1968-ban, ahogy az akkoriban Görögországban gyakran megtörtént, rendőrautó jött érte. Letartóztatták és (útban a kapitányságra) meggyilkolták. Mikor az autó rendeltetési helyére érkezett, már csak a megbilincselt kezű, lemészárolt holttestet dobták ki. A koporsó már készen várta. Betették a holttestet, és gyorsan leforrasztották a koporsót. Mielőtt kiadták volna az özvegynek, beírták a hivatalos halotti jegyzőkönyvbe, hogy Carouhasszal szívroham végzett.

Szartzetakisz vizsgálóbíró a katonai puccs időpontjában tanulmányúton volt Franciaországban. Sok ezer politikai emigránshoz hasonlóan, ő is idegen földön maradhatott volna. Tudta, ha visszatér, óriási kockázatot vállal. Hiszen nem csupán a Lambrakisz ügyben szerzett magának sok ellenséget. Mégis úgy döntött, hazautazik. Rendkívül nehéz lenne felfedni indokait, amelyek erre a lépésre késztették. Nőtlen volt, és a családi kötelékek sem ösztönözhették erre. Feltételezhetően jelleme és életelvei határoztak így. Kötelességének érezte, hogy harcoljon a törvényesség elveinek érvényesüléséért a maga területén. Legális védekezés a törvénytelenség ellen ? Igen, úgy tetszik, ez volt Szartzetakisz célja. Visszatérése után előbb felfüggesztették állásából, és megfosztották fizetésétől. Majd elbocsátották. Később a különleges rendelkezések alapján indoklás nélkül letartóztatták. Majd "az állam biztonságát fenyegető tevékenységgel" vádolták. Végül, mikor az ezredesek kormánya szeretett volna kedvezőbb színben feltűnni a külföld szemében, Szartzetakiszt szabadon engedték. Ez 1972-ben történt, ugyanúgy tárgyalás nélkül, mint letartóztatása. De feje felett lebegett egy újabb letartóztatás veszélye. 1974-ben ismét fordulat következett be Görögországban. Megbukott a "fekete ezredesek" diktatúrája. A politikai színpadra visszatért Konsztantinosz Karamanlisz az "új demokrácia" jelszavával, de a hosszú görög éjszaka árnyéka még sokáig ott lebeg az ország felett.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...