Lambrakisz
Nagyon
nehéz egy gyilkosságot közúti balesetnek álcázni. Gengszterfilmekben
gyakran előfordul, hogy a bűnözők kézre állóbb lőfegyverek
helyett fekete országúti cirkálót vagy nagy teherautót
használnak a gyilkosság elkövetésére. A gép hirtelen
feltűnik az utcasarkon, vagy helyből ugrik előre teljes
gázzal, szétlapítja az áldozatot, és lassítás nélkül
tűnik el a távolban. A feladatot végrehajtotta. Már
csak a nyomokat kell eltörölni. A rendőrség persze tudja,
hogy nem baleset történt, de nem juthat a tettesek nyomára,
mert az autót vagy lopták, vagy hamis volt a rendszámtábla.
Az
esemény, amely 1963. május 22-én Szalonikiben történt,
pontosan egy ilyen filmepizódra emlékeztetett. Mintha
a kulisszák közül a görög kikötőváros forgalmas utcájába
tették volna át a helyszínt. A tettesek viszont nem
autót, hanem nehéz oldalkocsis motorkerékpárt használtak.
Egy ismert görög politikust gázoltak el. Mikor a balesetről
szóló első hírek már a távíródrótokon száguldottak,
sok szerkesztő megszépítette az eredeti változatot,
az oldalkocsis motor háromkerekű áruszállító kisautóvá
változott. A filmrendező, aki néhány évvel később a
szaloniki esemény alapján politikai-bűnügyi filmet készített,
a motort normális négykerekű autóval helyettesítette,
az áldozatot pedig úgy ábrázolta, hogy az az utolsó
leheletéig futott az őt üldöző autó előtt.
A
valóságban a dolog egészen másképpen történt, de ha
az egész esemény egy véletlen szemtanúja, egy járókelő
nem akadályozza meg a tettesek menekülését, az igazságra
aligha derült volna fény. A járókelő részéről ez egyszerű
reflex volt, önkéntelen reakció. Az úttestre ugrott,
elállta a menekülni igyekvő motoros útját. Majdnem belezuhant
az oldalkocsiba, a benne ülő utasra. A hirtelen jött
túlsúly megállásra késztette a motor vezetőjét. A friss
vértől csöpögő jármű a járda szélén fekvő eszméletlen
áldozattól nem messze állt meg.
A
dolog a belvárosban, a Hermész keresztutcán történt,
világos nappal. Aznap délben itt a szokásosnál nagyobb
élénkség uralkodott. A boltok előtt, a járókelők és
vásárlók tömegében hullámzó járású, izmos vállú kikötői
rakodómunkásokat és matrózokat is lehetett látni. A
szakszervezet épületéhez jöttek. Gyakorlott szem itt-ott
kettesével-hármasával álldogáló profi verekedőket is
észrevehetett. A közelben tartózkodó rendőrjárőrök úgy
tettek, mintha ügyet sem vetnének rájuk.
A
szakszervezeti székház nyitott ablakán át a megafon
az Athénből érkezett Lambrakisz képviselő beszédét közvetítette.
Lambrakisz akkoriban egyike volt a görög politikai élet
legnépszerűbb alakjainak. A nagyterem túl szűknek bizonyult,
nem tudott befogadni mindenkit, aki meg akarta hallgatni
az atomleszerelés és a görög kormány aktív békepolitikája
érdekében mondott lángoló beszédét. Ezt hallgatták hát
az emberek az utcán és a szomszédos házak erkélyein
állva. Néhány perccel a beszéd után Lambrakisz egy másik
képviselő, Carouhasz társaságában kilépett az utcára.
Az utca túlsó oldalán levő Koszmopolite-szállóhoz igyekezett,
itt szállt meg szaloniki tartózkodásakor. Abban a pillanatban,
amint lelépett az úttestre, elütötte az addig lesben
várakozó motorkerékpár. A lökés a járda szélére vetette
Lambrakiszt. Eszméletlenül esett össze. A kevésbé súlyosan
sérült Carouhasz tett még néhány lépést, majd ő is a
járdára zuhant.
Majdnem
ugyanebben a pillanatban az a bizonyos járókelő, egy
Szotirhopoulosz nevű iparos, megakadályozta a tettesek
elmenekülését. Tömeg szaladt össze, torlódás támadt.
Valaki
azt kiabálta:
-
Megölték Lambrakiszt !
Egy
másik :
-
Nem igaz ! A motor elé lépett !
Fentről,
az erkélyekről és ablakokból látni lehetett, hogy az
utcán verekedés támadt. Rendőrsípok és parancsszavak
harsantak. Néhány ezredesi, sőt tábornoki egyenruha
is feltűnt.
A
csendőrök és polgári ruhás ügynökök szoros gyűrűbe fogták
a motorkerékpár vezetőjét, utasát és a járókelőt. Szotirhopouloszra
csak úgy záporoztak a kérdések:
-
Miért vetette magát a motorra ?
-
Miért avatkozott bele mások ügyeibe ?
-
Hogyan került a Hermész utcába ?
-
Ismeri-e az áldozatokat ?
-
Mi a neve, hol lakik, mivel foglalkozik ?
Felírták
az adatait. Csóválták a fejüket, tényleg nem tudta,
hogy az elgázolt személy Lambrakisz képviselő ? Nehezen
akarták elhinni, hogy csak egy percre ugrott ki műhelyéből
valami ennivalót vásárolni. Kapott egy idézést a kapitányságra,
újabb kihallgatásra. Csak ezután igazoltatták a motorost
és társát.
Jó
sok idő telt el, míg végre a Hermész utcában feltűnt
előbb egy, aztán még egy mentőautó. Lambrakiszt baj
nélkül sikerült kórházba szállítani. De a másik mentőkocsit,
amely Carouhasz képviselőt vitte, útközben verekedők
állították meg. A mentő később üresen tért vissza a
Vöröskereszthez. Az összevert sérültet járókelők találták
meg, és vették gondjaikba.
Öt
napig küzdöttek Lambrakisz életéért. Athénba vitték
a legjobb specialistákhoz, de nem sikerült megmenteni.
Még a kórházi ágyon feküdt, mikor kezdetét vette a "Lambrakisz-ügy",
amely aztán évekig elhúzódott, a tettesek felelősségre
vonása, a tragikus végű "baleset" végrehajtóinak és
háttérből mozgatóinak megbüntetése. Az ember meghalt,
de helyére lépett az "ügy". Azt írták, aki az "ügyet"
nem ismeri, az nem értheti meg, mi foglalkoztatta akkoriban
a hellén földet, hisz ebben a történetben tükröződik
a modern Görögország történelme.
Az
athéniak és a távolról érkezettek ünnepélyesen, de haraggal
búcsúztatták el azt az embert, aki közel állt hozzájuk,
osztotta és értette gondjaikat, reményeiket, aggodalmaikat.
A székesegyházból a város utcáin át a koporsó mögött
(de kétoldalt a sorfalban egészen a temetőig) az újságírók
több százezernyi embert számoltak össze. Félmillióan
voltak, mondták egyesek. Kétszázezren, kicsinyítette
a számot a kormánysajtó, mert hisz ellenzékit temettek.
Senki sem vett részt a temetésen parancsra, formális
kötelességérzetből. Nem csupán utolsó tiszteletadás,
hanem csendes politikai tüntetés volt a temetés.
Grigoriosz
Lambrakisz Peloponnészosz kopár, napégette földjén látta
meg a napvilágot. Nyers, jellemet edző légkörben nevelkedett.
Az első dicsőséget és népszerűséget húsz-egynéhány évesen
az atlétikában szerezte. A második világháború kitörése
előtt egy évvel a buzgó orvostanhallgató Görögország
távolugróbajnoka lett. Hazája élsportolói közé került,
neve és fényképe gyakran megjelent az újságokban.
Mikor
a háború elérte Görögországot (a fasiszta Olaszország
révén), Lambrakisz a hadseregben harcolt. Mikor bevonultak
a németek, és elfoglalták hazáját, kötelességét tovább
teljesítette, ezúttal az ellenállási mozgalom soraiban.
A győzelem után, amint béke lett a frontokon, Görögország
véres belső viaskodások színterévé vált. Lambrakisz,
már mint a Nemzeti Felszabadító Front tagja, a baloldali
ELASZ sebesült elvtársainak nyújtott segítséget. A Helena
sebészklinikán dolgozott, itt kötözőállomást rendezett
be, a műtőt pedig a hazafiak rendelkezésére bocsátotta.
Később
szakosodott, nőgyógyász-sebész lett. Feltört. Rábíztak
egy klinikát, docenssé nevezték ki. Szakmai és anyagi
karriert csinálhatott. De Lambrakisz számára a gyógyítás
(kicsit régimódian, kicsit romantikusan) küldetés maradt.
Orvos és társadalmi munkás lett. Mindig szakított időt
arra, hogy ingyen nyújtson segítséget a legszegényebbeknek,
akiknek gyakran pénzt is adott a gyógyszerek kiváltására.
Pireusz kikötővárosban telepedett le, és került kapcsolatba
lakóinak életével. Minden hónapban egyszer elindult
délre, szegény szülőfalujába, hogy szolgálja azokat,
akik közt született. Tisztelték és szerették. Nem csoda
hát, hogy 1961-ben jókora szavazattöbbséggel választották
be a parlamentbe az EDA, az Egységes Demokratikus Baloldal
jelöltjeként. Ebben a pártban szövetkezett az összes
haladó csoportosulás.
A
fiatal képviselő tágasabb politikai színpadra lépett
akkor, mikor Görögországban ismét belső viszály keletkezett.
Elmélyült az a tudat, hogy nincs már sok olyan ország
Európában, ahol a társadalmi és vagyoni különbségek
oly élesek lennének, ahol egyik napról a másikra tengődő
hegyipásztorok, szegényparasztok és napszámosok élnek
az egyik oldalon, a másikon viszont olyan krőzusok,
mint Onasszisz és Niarkhosz. Növekedett a centrista
és baloldali ellenállás, a diktatúra vaskeze pedig (akkor
éppen Karamanlisz kormányzásával) ezt csak fékezhette,
de nem fojthatta el.
Lambrakiszt
az olyan alapvető fontosságú ügyek vonzották, melyekre
a görögöket például a kikötőkben és a parti vizeken
állandóan ott látható amerikai 6. flotta hadihajói emlékeztették.
Lambrakiszt nem csupán az atomkonfliktus lehetősége
nyugtalanította. Mint orvos tisztában volt azokkal a
veszélyekkel is, amelyeket a légköri nukleáris kísérleti
robbantások nyomán keletkező radioaktív csapadék okozhatott.
A problémával angliai tartózkodása alatt találkozott.
Bertrand Russell, John Priestley és a munkáspárti baloldal
nézetei vonzották. Az egyik évente rendszeresen megrendezett
antinukleáris menetben (a Trafalgar térről Aldermastonba)
maga is részt vett. Nem feledte Priestley szavait, a
nukleáris fegyvert sem kell szent tehénnek tekinteni,
meg kell magyarázni az embereknek, hogy a nukleáris
felhőből nem csokoládépor hullik. A húsvéti menetek
Kanadában és Dániában is kipróbált tapasztalatait szerette
volna átültetni Görögországba. A békemozgalom aktivistája,
a görög enyhülési és békebizottság alelnöke lett.
1963
tavaszán érett meg Lambrakisz terve a megvalósításra.
A nagy béketüntetést április 21-ére tűzték ki. Darakisz
belügyminiszter dühöngött, "Ez szemtelenség ! Görögországban
ilyen menetnek nincs értelme. Ráadásul micsoda merészség
mindezt a történelmi Marathón-Athén útvonalon tenni,
ott, ahol egykor a perzsák felett aratott győzelem jó
hírével futott végig a hírnök ! Nem, ezt soha nem engedélyezzük
!"
Betiltották
a menetet. Az egész útvonalat 30 helyen korlátokkal,
és szögesdrótkerítésekkel állták el. Az eredmény mégis
meglepte a minisztert. A nagy menet helyett a főútvonal
mellett kisebb helyig menetek zajlottak le. Kétezer
embert letartóztattak. Lambrakisz nem tudta, megvédi-e
a képviselői sérthetetlensége, de bátor ötlete támadt.
Egymaga végigment az egész útvonalon, de fordítva, a
be nem tiltott irányban, Athénból Marathónba. Egész
úton egy széles szalagot tartott kifeszítve, ezen az
atomellenes mozgalom emblémáját és hazája görög nevét
láthatták, Hellász.
Egy
hónappal később Szalonikiben meggyilkolták.
Lambrakisz
tüntetéssé alakuló temetését követő napon Darakisz belügyminiszter
ismét megszólalt. Tanulmányozta a lakosság hangulatáról
szóló jelentéseket. A képviselők interpellációira így
válaszolt, ami szerinte mérsékelt volt:
-
Igen. Csakugyan kegyetlen a sors. A kormány megtett
mindent, hogy kiderítse a történteket, és nincs kétség,
szerencsétlen balesetről van szó, amelyért senkit nem
terhel felelősség.
De
amikor a Parlament folyosóján a legfőbb ellenzéki párt,
a Centrum Unió (ehhez tartozott a két kitűnő politikus,
az idősebb Papandreu és fia) képviselői ravaszul megkérdezték,
mit szándékozik tenni a kormány, hogy elcsendesítsék
a Görögországban és külföldön hallható "Megölték Lambrakiszt
!" kiáltásokat, a miniszter cinikusan válaszolta:
-
No, hát próbálják meg ezt bebizonyítani !
A
nyomozás szálai egy szaloniki vizsgálóbíró, Hrisztosz
Szartzetakisz kezében futottak össze. Megtehette volna,
hogy csak formálisan ellenőriz, és döntéseit a rendőrség
által benyújtott bizonyítékok alapján hozza meg. Ha
így tett volna, nyilván fel kellett volna hagyni a nyomozással,
és ad acta tenni az ügyet, ahogy azt Karamanlisz miniszterelnök
követelte. De Szartzetakiszról kiderült, hogy kemény
és jellemes ember, aki kötelességét komolyan veszi.
Segítségére voltak azok a változások is, amelyek röviddel
Lambrakisz halála után a választások eredményeként bekövetkeztek.
Karamanlísz kormánya megbukott. A választók szavazatai
a szélsőjobboldali ERE felől a Centrum Unió irányába
tolták el a hatalmi egyensúlyt, megerősödött a baloldali
EDA. Elnökké Georgiasz Papandreut, a liberális beállítottságú
politikust választották meg. Melegebb szellők fújdogáltak
Görögországban. Az emberek szabadabban lélegeztek. A
politikai légkör kedvezett a Lambrakisz halála ügyében
folytatott vizsgálatnak.
Szartzetakisz
nem csupán igen becsületes, de tehetséges jogásznak
is bizonyult, különösen szigorúan ítélte meg a törvény
védelmére hivatottak viselkedését. Egy rendőrtisztnek
volt a fia, de emiatt egyáltalán nem volt elnéző a kötelező
rend egyenruhás őreivel szemben. Amennyire megítélhető,
közel érezte magát a szegény nép, az egyszerű görögök
gondjaihoz. Gondolt-e karrierjére ?
Nyilván.
Harmincéves korában ki ne gondolna a jövőre ? De nem
volt hajlandó ezért kompromisszumot kötni a törvénnyel.
Gyűjtötte a bizonyító anyagokat, kiszedte a vallomásokat
az ellenkező tanúkból, és bátorította azokat, akiket
igyekeztek megfélemlíteni. Csak a paragrafusokat tartotta
szem előtt, ezek jelentettek számára mindent. De a törvény
betűje mögött kereste annak társadalmi értelmét is.
Feltette a kérdést,: hogyan kerülhetett sor a balesetre
és az azt kísérő eseményekre, ha a helyszínen és a közvetlen
közelben 186 rendőr és csendőr tartózkodott ?
Ez
volt a kiindulópont. A vizsgálóbíró csak most kezdett
válaszolni a régi római törvényhozó által megfogalmazott
klasszikus kérdésekre: Quis ? Quod ? Ubi ? Quibus
auxilüs ? Car ? Quo rrcodo ? Quando ? Ki ? Mit követett
el ? Hol ? Kinek a segítségével ? Miért ? Mi módon ?
Mikor ?
A
közvetlen tettesek személyazonosságát kétségen kívül
megállapították. Tetten érték őket. Megakadályozták
menekülésüket. Az egyik motoros a harmincöt éves Szpirosz
Gotszamanisz volt, aki előzőleg egy ideig a kormányőrségben
szolgált, a másik utasa, a huszonhat éves Emanuel Emanuilidisz.
Mindketten egy félkatonai jobboldali szervezet aktív
tagjai voltak. Csak alkalmi munkákat vállaltak.
A
vizsgálóbíró határozottan elutasította a letartóztatottak
és a csendőrség állítását, hogy a történtek balesetnek
minősülnek, és maga Lambrakisz okozta, mivel állítólag
váratlanul és rossz helyen lépett le az úttestre, ezért
Gotszamanisz elvesztette uralmát a motorkerékpár felett.
Miért mondta a Hermész utcai szakszervezeti székházban
tartott beszéde végén Lambrakisz (töprengett a vizsgálóbíró),
hogy merényletet készítettek elő ellene ? Miért szólította
fel a hatóságok képviselőit, a minisztert, az államügyészt,
a csendőrség, a rendőrség és a biztonsági szervek parancsnokait,
hogy részesítsék védelemben őt és mindazokat, akik összegyűltek
beszédét meghallgatni ? Micou tábornok, az észak-görögországi
csendőrség felügyelője (a hatóságok legmagasabb rangú
és beosztású képviselője) a helyszínen tartózkodott,
és nyilván kijelentette, személyesen ellenőrizte, hogy
beosztottjai mindent megtettek-e a nyugalom biztosítására
és arra, hogy vigyázzanak a veszélyes ellenzéki, Lambrakisz
életére. A vizsgálóbíró viszont nem volt hiszékeny,
és mindenáron el akart jutni az igazsághoz.
Világos
volt, hogy a szaloniki események nem tekinthetők véletlennek.
A vizsgálóbíró arra a következtetésre jutott, hogy az
egész dolgot felülről jött parancsra szervezték meg.
Ezért igen alapos nyomozást rendelt el. Tisztában volt
azzal is, hogy a Lambrakisz gyilkosság eljövendő bírósági
tárgyalásán nem csupán a gyilkosok és a parancskiadók
kerülnek a vádlottak padjára, hanem pellengérre kerül
Karamanlisz egész kormányzási rendszere és a rendőrség
módszerei is. A nyomozás hálóját ezért igen messzire
vetette ki. Mindenki érdekelte, aki a kritikus időpontban
a Hermész utcán tartózkodott, rendőrök és járókelők,
hivatásos verekedők és megvert emberek. A motoros és
barátja politikai és szolgálati összeköttetéseit firtatta.
Felkutatta a rendőrségnek kiadott direktívákat és parancsokat.
Kiderült,
hogy Gotszamanisz és Emanuilidisz a Nemzeti Ellenállás
Harcosainak Uniójához tartoztak, kapcsolatban álltak
a rendőrséggel, őket szolgálták. Ugyanehhez a szervezethez
és egy hasonló, szép nevűhöz (a Reménység Faihoz) tartoztak
azok a letartóztatott verekedők, akik rátámadtak a szakszervezeti
gyűlésről távozókra. Mindkét reakciós, verekedéseket
provokáló szervezetet Karamanlisz reakciós pártja, az
ERE (Nemzeti Radikális Unió) pártfogolta. A nyomozati
anyagok kimutatták, hogy a merényletet politikai okokból
akarták elkövetni egy kis zavargás fedezete alatt, és
hogy a szándék magasabb szintről indult ki, mint a Nemzeti
Ellenállás Harcosainak Uniójának az ügybe belekeveredett
elnöke, Gioszmasz. A nyomozás másik két szála Micou
tábornoktól lefelé és a Hermész utcai álldogáló rendőröktől
felfelé a szaloniki csendőrparancsnok, Kapelonisz főhadnagy
személyénél találkozott. Kiderült, ő adott parancsot
Gotszamanisznak és Emanuilidisznek, hogy "intézzék el"
Lambrakiszt.
A
mód, ahogy Szartzetakisz a nyomozást vezette, de egyéb
döntései és utasításai is megkapták a Papandreu-kormány
alatti hatóságok jóváhagyását és támogatását. Mindez
megfelelt Papandreu középutas politikájának. Így aztán,
amikor a bíró vizsgálati fogságba záratta Micou tábornokot,
a csendőrség, a biztonsági szolgálat és a rendőrség
három ezredesét és két alacsonyabb rangú tisztet, mind
a hatot azonnal kényszernyugdíjazták, mielőtt még a
vádirat végleges formáját kidolgozták volna. De ebbe
nem került bele minden, ami a nyomozás során a felszínre
került. Sok vádlott nevét elhallgatták.
Meghalt
Pál király.
A
trónra Konstantin lépett. A görög királyoknak általában
nem sok szerepük volt, a kormányzás módjára még kisebb
volt a befolyásuk. De Konstantinnak saját ambíciói voltak,
Friderika anyakirályné pedig politikai intrikákban élte
ki magát. 1965 júliusában megdöntötték a Papandreu-kormányt.
Afféle királyi puccsot hajtottak végre, azzal az ürüggyel,
hogy Papandreu állítólag nem eléggé szállt szembe a
Görögországban illegális Kommunista Párt növekvő befolyásával.
Mivel a Centrum Unió kormányának többsége volt a parlamentben,
feloszlatták a parlamentet, és új választásokat írtak
ki. Elindult a körhinta, újabb és újabb miniszterelnökökkel.
Ebben az időszakban a politikai életet a maradéktörvényességért
síkraszálló királypártiak és a nyíltan szélsőjobboldaliak
ellentéte határozta meg.
Görögországban
az élet nyugodtnak tűnt. A turisták tömegesen érkeztek,
hogy megcsodálják az antik Hellász emlékeit. Ellepték
a szállodákat, a tiszta tavernákat és vendégszerető
strandokat. A nyugodt felszín alatt azonban makacs politikai
küzdelem dúlt.y Sodrásába természetesen a Lambrakisz-ügy
is belekerült. A vizsgálóbíró szüntelen harcot vívott
paragrafusügyben a felsőbb jogi szervekkel, de végül
is megvédte összes döntését és következtetését. Butisz
államügyész viszont (neki kellett elkészíteni a vádiratot)
sokkal formalistább álláspontot foglalt el. Úgy vélte,
ki kell kapcsolni mindent, ami a bűntény erkölcsi szerzőire
vonatkozik, Butisz csak azokra a személyekre összpontosított,
akiknek tettei a büntető törvénykönyv rendelkezéseiben
meghatározott aktív cselekedetek között voltak. Kikapcsolta
az ügyből azt, amit kötelességmulasztásnak, passzív
magatartásnak nevezett. Még ilyen szűkítés után is hosszú
(32 nevet tartalmazó) vádlott lista maradt, és a világos
indok, elvakult politikai gyűlölet. A tettesek értetlenül
szemlélték és rettegték azt az embert, aki hozzájárult
ahhoz, hogy a görög nemzetben igen népszerű lett a béke,
a haladás és a társadalmi szabadság iránti vágy.
A
vádirat végre elkészült. De még várni kellett a per
kezdetére, ezt csak 1966. október 3-ára tűzték ki. Akkoriban
úgy vélték, hogy abban a nehéz kötéltáncban, melyet
Sztefanopulosz elnök járt a jobboldal és az ellene támadó,
mindig erős Centrum Unió között, a per megtartása a
liberális centrista erők, sőt talán részben a baloldal
megnyugtatására szolgál. A valóságban viszont a per
Sztefanopulosz politikai játszmájának volt egyik kártyája.
Sztefanopulosznak ugyanis ekkor már kész terve volt
arra, hogy kompromittálja a Centrum Uniót, de mindenekelőtt
annak népszerű vezetőjét, az ifjabb Papandreut, Andreaszt.
Az USA-ban, a liberális Kennedy-agytrösztben számos
baráttal rendelkező politikust azzal akarta megvádolni,
hogy egy titkos tiszti csoporttal, az Aszpidával (a
"Pajzs") együtt összeesküvést készítettek elő. De Andreasz
Papandreu nevét később mégis kihagyták a dologból, mikor
az Aszpida 28 tisztje elleni vizsgálat a végéhez közeledett.
Hamarosan meg kellett volna kezdődni a perüknek az athéni
katonai bíróság előtt. A vád szerint "meg akarták dönteni
az alkotmányos monarchiát", "Görögországot ki akarták
szakítani a NATO-ból", és "semleges politikai pályára
kényszeríteni". Persze, az Aszpidának csak mellékes
szerepe volt a Lambrakisz-gyilkosság perében. De a politikai
háttérnek döntő eleme volt, és hatott arra a propagandalégkörre,
amelyben a per lezajlott.
A
tárgyalásra kijelölt kis szaloniki bírósági terem zsúfolásig
tele volt. Ott voltak a legjobb görög rendőri riporterek.
Megfigyelőként meghívták a Béke-világtanács tagját,
a belga Isabelle Blumeöt. De a nyugati sajtótól kevés
tudósító érkezett, ennek több oka volt. Akkoriban folyt
a jóval nagyobb port felverő Aszpida-per, és éppen akkor
rabolták el és gyilkolták meg Párizsban Ben Barka marokkói
politikust. Az újságírásban könyörtelen az újdonság
törvénye, mindig a legújabb esemény a legfontosabb -
ráadásul Szalonikiban a per hosszúnak és unalmasnak
ígérkezett. Csak tanút körülbelül kétszázat idéztek
meg. A három padsorban helyet foglelő vádlottak magabiztosan
viselkedtek. Körülnézegettek, felmérték a közönséget,
a vádlókat, a bírákat és az esküdteket. Ez utóbbiaktól
sok függött, márpedig az ő döntésüket nehezebb volt
előre látni, mint a bíróság hivatásos tagjainak viselkedését.
Az
ügyész felvázolta a tényleges helyzetet, és mind a 32
vádlott esetében pontosan körülhatárolta a vádat. Ez
precíz mű volt, a Szartzetakisz által vezetett nyomozás
kivonata. Logikus módon kimutatta a Gotszamanísz és
Emanuilidisz gyilkosok és Micou tábornok, valamint Gioszmasz
elnök közti kapcsolatokat. A vádlottak taktikája az
volt, hogy mindent letagadtak.
Gotszamanisz,
a motorkerékpár vezetője, állította, hogy ő senkit sem
látott, semmit sem hallott. Sőt egyáltalán el sem ütött
semmiféle járókelőt… Emanuilidisz pedig egy kerek kis
mesét gondolt ki arról, hogy a járdán valaki fejbe vágta
Lambrakiszt, majd az illető beleugrott az oldalkocsiba,
dulakodott vele, ezért még azt sem vette észre, hogy
a motor valamilyen akadálynak ütközik. Csak a per után,
a börtönben mondta Emanuilidisz az Avgi című napilap
riporterének, hogy kész új tényeket ismertetni és olyanok
nevét közölni, akik az ügyről még sok mindent mondhatnának.
Már nem tagadta bűnét, de a bíróságon (Gotszamaniszhoz
hasonlóan) még összevissza hazudozott.
Kapelonisz
főhadnagy (azzal vádolták, hogy ő adott parancsot Lambrakisz
"ártalmatlanná tételére") sem ismerte el bűnösségét.
Azt viszont nem tagadta, hogy felettesei utasítására
tartózkodott akkor a Hermész utcán. De állította, az
volt mindössze a feladata, hogy a Nemzeti Ellenállás
Harcosai Uniójának ellentüntetését szervezze meg, a
tüntetés kezdetét pedig arra a pillanatra rögzítették,
mikor Lambrakisz kilép a szakszervezeti székházból.
Szerinte az események elemi erővel zajlottak le, és
nem lehetett ellenük semmit sem tenni. Hasonló módon
védekezett a többi vádlott is.
Fáradságosnak
bizonyult a tények rekonstruálása, kihámozása a tanúk
egymásnak ellentmondó vallomásaiból. Emiatt a tárgyalás
három hónapig tartott. Megerősítették azt az alapvető
tényt, hogy Lambrakisz ellen merényletet készítettek
elő. A szaloniki ügyész, Delaportasz beismerte, hogy
kapott figyelmeztetéseket, de "nem vette őket komolyan".
Abban a vitában, vajon véletlen balesetről beszélhetnek-e
egyáltalán, vagy tervezett akcióról, tehát létezett-e
Lambrakisz meggyilkolásának terve, a bíróság helyszíni
szemlét tartott. Megállapították, hogy a szakszervezeti
székház és a Koszmopolite szálló közti távolság mindössze
50 méter. Ilyen rövidtávon biztonságot nyújtani egy
embernek, nem jelenthetett semmilyen nehézséget. A zűrzavar
adott jelre kezdődött. A verekedők "Bolgár ! Kommunista
!" kiáltásokkal vetették magukat Lambrakiszra és más
távozókra. Összesen tíz-egynéhány embert vertek és sebesítettek
meg.
Két
szaloniki ügyvéd, Patszosz és Kasztrinosz, az egyik
egy ablakból, a másik egy erkélyről, látta az események
egész menetét. Vallomásukból kiderült, hogy nem valamilyen
járókelő, hanem éppen Emanuilidisz maga ütötte fejbe
Lambrakiszt egy gumibottal, mikor- talán valaki lelökte
a járdáról - a motor elé esett. Patszosz és Kasztrinosz
látták az oldalkocsiból kihajló gumibotos utast és azt,
hogyan viselkedett a vezető, aki egész idő alatt pontosan
tisztában volt vele, mit csinál. A legfontosabb tanú
az a szerény mesterember, Szotirhopoulosz volt, aki
a tettesek menekülését megakadályozta. Mikor első ízben
indult a rendőrségre, ahová behívatták, útközben megtámadták
és megverték. Mégis elvánszorgott a rendőrségre, és
nem változtatott vallomásán. A bíróság előtt ismét felismerte
a tetteseket, és elmondott mindent, amit tudott.
De
ilyen tanú kevés volt. Több mint ötvenen egyáltalán
el sem jöttek, a megtorlásoktól való egyszerű emberi
félelmükben. A megjelentek közül nagyon sokan viszont
előrehaladott emlékezetkiesésben szenvedtek. A tanúkihallgatások
nemegyszer véget nem érő szócsatákba Fulladtak. Nem
segített itt a vád és a Lambrakisz özvegye és árvája
nevében fellépő ügyvédek igyekezete sem. A tanúk egy
kategóriájának viselkedését példázzák azok az esetek,
mikor a rendőrség magatartására terelődött a szó, vagy
arra, hogy az nem nyújtott segítséget a sérülteknek,
no és Carouhasz képviselő sorsa ! A mentőautó sofőrje
állítja, hogy a hívás után azonnal a Hermész utcába
hajtott. Nem emlékezett rá, miért érkezett oda negyedórás
késéssel. Carouhasz nevére alig-alig emlékezett, akit
pedig az ő kocsijába tettek be.
-
Arra emlékszik, hogy mikor ön már a Vöröskereszt állomása
felé hajtott, valaki intett, hogy álljon meg ?
-
Nem emlékszem.
-
Megállította az autót ?
-
Nem emlékszem, hogy ilyesmi történt volna.
-
Netán azt sem vette észre, hogy kihúzták a sebesültet
a mentőautóból, és még egyszer megverték ?
-
Semmi ilyesmi nem történt.
A
mentőápoló viszont bizonytalanul tekingetett körül,
végül mégis felbátorodott.
-
Valaki megállította a mentőautót ?
-
Igen.
-
Hogyan tette ezt ?
-
Hát, felemelte a gumibotját, és intett, álljunk meg.
-
Látta vagy felismerte a rendőröket ?
-
Nem, senkit sem ismertem fel.
-
Kihúzták a sérültet a mentőautóból ?
A
tanú nagy zavarban hosszasan gondolkodott, végül így
válaszolt
-
Nem tudom.
-
Hogyan magyarázza, hogy egy sebesült, véres embert,
aki mentőautóval szállítottak a Vöröskereszt felé, a
járókelők találtak meg eszméletlen állapotban az utcán,
és éppen ők vitték el a mentőállomásra, amit ott fel
is jegyeztek az iratokban ?
-
Nem tudom, nem emlékszem, nem voltam ott.
A
bírósági szakértők még egy vitás elemet vittek az ügybe.
Két orvosszakértői csoportot állítottak fel annak megállapítására,
mi okozta Lambrakisz halálát. Mindkét bizottság egybehangzóan
ki jelentette, a halál nem véletlen baleset, hanem szándékos
cselekmény következtében állt be. Abban viszont nem
tudtak megállapodni, hogy magát a halált közvetlenül
mi okozta, az, hogy tompa tárggyal fejbe ütötték a képviselőt
(ez tehát Emanuilidisz gumi botját jelentette), vagy
a gázolás és következményei, vagyis Gotszamanisz ? Az
athéni egyetem professzor-szakértője, aki mindenekelőtt
a Gotszamaniszt terhelő változat híve volt, kijelentette
"Ami a motorkerékpár vezetőjét illeti, azt hiszem, őt
kétségtelenül gyilkossági szándék vezette."
Hosszú
hetek után lett világos a védelem taktikája. Igyekezet
megingatni az esküdtek belső bizonyosságát, a két főbűnösön
kívül minden más vádlottat tisztára mosni és úgy állítani
be őket, mint törvénytisztelő, tisztességes állampolgárokat,
olyan funkcionáriusokat, akik csak meg akarták leckéztetni
"azokat a szemtelen baloldaliakat".
Az
esküdtek nyilván lelkiismeretes és becsületes embereknek
tartották magukat. Olyanok közül választották ki őket,
akiknek az uralkodó jogrend iránti lojalitását pontosan
ellenőrizték. Ráadásul a baloldali szervezetek ellen
indított hajtóvadászat légkörében kellett ítéletet hozniuk.
Zajlott az Aszpida-ügy. Betiltották a meggyilkolt Lambrakisz
nevét felvevő haladó ifjúsági szervezetet. A gyilkosság
politikai hátterét a védők és a sok tanú is rosszul
vázolta fel. Az ügyész összefoglalója ezen a téren nem
állította vissza a helyes arányokat. Viszont hatással
volt az ítéletre az a körülmény, hogy míg a biztonsági
szervek egyetlen tagját, egyetlen hivatásos verekedőt
sem öltek vagy sebesítettek meg, olyan ember vesztette
életét, akinek nézeteivel az esküdtek nem értettek egyet,
de tisztelték. A sérültek és megvertek pedig véletlenül
ott levő emberek voltak, akik a megtámadottak védelmére
keltek.
Isabelle
Blume megfigyelő már a per kezdetén előrelátóan írta
"Az ítélet meg fog felelni az igazság azon kis részének,
amennyit a bíróság közzé mer majd tenni… " Az ítélethirdetés
után a párizsi Le Monde "rendkívül enyhe ítéletről"
írt.
Az
összes vádlottat felmentették az előre megfontoltság
vádja alól. Ha pedig (követve ezt a gondolatmenetet)
nem létezett gyilkossági terv, nem létezhetett a Lambrakisz
meggyilkolására irányuló szerteágazó összeesküvés sem.
Az ítélet tehát részben elfogadta az állítólagos ellentüntetés
verzióját, amelyet Kapelonisz főhadnagy képviselt. Ebben
semmi büntetendőt nem találtak. Elítélte viszont Gotszamaniszt
tizenegy, Emanuilidiszt pedig nyolc és fél évre. A bíróság
véleménye szerint szándékos támadást hajtottak végre
Lambrakisz ellen, és (bár ezt nem tervezték) belenyugodtak,
hogy Lambrakisz életét vesztheti. A teljesség kedvéért
hozzá kell tenni, hogy még nyolcan (csupa civil) hatóság
elleni erőszak címén a Hermész utcai verekedésért 12-15
hónapos börtönbüntetést kaptak.
Az
esküdtszék ítélete ellen nem volt fellebbezés. Jogi
értelemben az ügyet befejezték, de minden más értelemben
továbbra is nyitva állt. Nagyon sok görög számára (és
éppen azoknak a rétegeknek, akiket a jobboldal igyekezett
magához édesgetni) a bíróság ítélete jóval bátrabbnak
tűnt, mint az a valóságban volt. Hisz akkor fordult
első ízben elő egyáltalán, hogy elítéltek valakit azért,
meri bűntettet követett el baloldali vezető ellen. A
hat magas rangú csendőr, és rendőrtiszt elleni ítéletet
úgy értelmezték, hogy elegendő bizonyíték hiányában
mentették fel őket. A Sztefanopulosz kormány ebben a
meggyőződésben tartotta a lakosságot. A tisztek nem
kapták vissza sem posztjukat, sem teljes fizetésüket.
A kormányzat vigyázott a látszatra és bizonyos politikai
mérsékletre.
Ezzel
még nem ért véget a Lambrakisz-ügy. Görögország modern
történetében ismét fordult egy lap. Négy hónappal a
szaloniki per után, 1967. április 21-én éjfélkor egy
reakciós tiszti csoport, később a "fekete ezredesek"
nevet kapták, katonai államcsínyt hajtott végre. Másnap
reggel ötkor, amint az Égei-tenger felett felkelt a
nap, Görögországra sötét politikai éjszaka borult. Egyesek
ellen megtorlások és terrorakciók indultak, másokat
megjutalmaztak.
Mindazokat,
akiknek közük volt Lambrakisz meggyilkolásához, valamilyen
formában, jutalomban részesítették. Az összes kompromittált
tisztet (Kapelonisz főhadnagytól Micou csendőrtábornokig)
visszahívták a tényleges szolgálatba, megkapták posztjukat,
feljebb léptek a ranglétrán. A két gyilkost pedig (alig
néhány hónappal az ítélet után) szabadlábra helyezték.
A
fekete ezredesek áldozatai közé került Carouhasz képviselő
is. 1968-ban, ahogy az akkoriban Görögországban gyakran
megtörtént, rendőrautó jött érte. Letartóztatták és
(útban a kapitányságra) meggyilkolták. Mikor az autó
rendeltetési helyére érkezett, már csak a megbilincselt
kezű, lemészárolt holttestet dobták ki. A koporsó már
készen várta. Betették a holttestet, és gyorsan leforrasztották
a koporsót. Mielőtt kiadták volna az özvegynek, beírták
a hivatalos halotti jegyzőkönyvbe, hogy Carouhasszal
szívroham végzett.
Szartzetakisz
vizsgálóbíró a katonai puccs időpontjában tanulmányúton
volt Franciaországban. Sok ezer politikai emigránshoz
hasonlóan, ő is idegen földön maradhatott volna. Tudta,
ha visszatér, óriási kockázatot vállal. Hiszen nem csupán
a Lambrakisz ügyben szerzett magának sok ellenséget.
Mégis úgy döntött, hazautazik. Rendkívül nehéz lenne
felfedni indokait, amelyek erre a lépésre késztették.
Nőtlen volt, és a családi kötelékek sem ösztönözhették
erre. Feltételezhetően jelleme és életelvei határoztak
így. Kötelességének érezte, hogy harcoljon a törvényesség
elveinek érvényesüléséért a maga területén. Legális
védekezés a törvénytelenség ellen ? Igen, úgy tetszik,
ez volt Szartzetakisz célja. Visszatérése után előbb
felfüggesztették állásából, és megfosztották fizetésétől.
Majd elbocsátották. Később a különleges rendelkezések
alapján indoklás nélkül letartóztatták. Majd "az állam
biztonságát fenyegető tevékenységgel" vádolták. Végül,
mikor az ezredesek kormánya szeretett volna kedvezőbb
színben feltűnni a külföld szemében, Szartzetakiszt
szabadon engedték. Ez 1972-ben történt, ugyanúgy tárgyalás
nélkül, mint letartóztatása. De feje felett lebegett
egy újabb letartóztatás veszélye. 1974-ben ismét fordulat
következett be Görögországban. Megbukott a "fekete ezredesek"
diktatúrája. A politikai színpadra visszatért Konsztantinosz
Karamanlisz az "új demokrácia" jelszavával, de a hosszú
görög éjszaka árnyéka még sokáig ott lebeg az ország
felett.