Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau

Vissza a nyitó menüre...




Orsini

 

Plombiéres kis fürdőhely a francia Vogézekben huszonhat forró vizű gyógyforrással. Már a rómaiak kora óta itt jött össze Európa elitje, III. Napóleon alatt Plombiéres a francia nemesség találkozóhelyévé vált, majd 1858 tavaszán jelentős tárgyalások színtere leit.

Egy este fáradt lovak húzta porlepte hintó állt meg a piactéren, az inas besietett a patikus házába, mialatt a hátsó ülésen, szemébe húzott kalappal, egy úr várakozott. Az inas visszatér, az úr kiszáll, a patikus tisztelettel köszönti, s az utas felvonul a manzárdszobába. Egészen a távoli Torinóból jött, s Giuseppe Benzóként mutatkozott be.

Másnap délelőtt egy előkelő külsejű úr jelent meg a patikaházban, meglátogatta szobájában az idegent, majd néhány pillanat múlva távozott. A téren álldogáló emberek azt suttogták, hogy Napóleon császár szárnysegédje volt. Alig harminc perc múltán kiderült, hogy nem tévedtek. Benzo úr beült a hintóba, s a magát akkor Plombiéres-ben gyógykezeltető francia császár palotája előtt szállt ki.

Az előszobában Benzo úr letette botját és kalapját, s kihúzva magát belépett a császár dolgozószobájába.

- Üdvözlöm miniszterelnök úr. Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Milyen volt az útja ? - mosolyog Napóleon.

Mert Giuseppe Benzo hamis útlevéllel utazott át Svájcon, Napóleon vendége valójában Camillo Cavour gróf, a piemonti királyság miniszterelnöke. Rangrejtve érkezett, titkos tárgyalásra, amely megváltoztatta Európa arculatát, és szabadságot hozott Itáliának. A két fürdővendég ugyanis megegyezett, hogy országaik közösen járnak el a Habsburgokkal szemben. 1859 tavaszán azután a franciák és a piemontiak hadba szálltak az osztrák ezredek ellen, nyáron történelmi jelentőségű ütközetet vívtak Magentánál, és húsz nappal később dicsőséges győzelmet arattak Solferino mellett.

I. Ferenc József nehéz helyzetben van, III. Napóleon megszerzi Lombardiát, átengedi Piemontnak, s egy év múlva már a piemontiaké Toscana, Modena és Parma is. Piemont királya, Viktor Emánuel olasz király lesz. A földrajztudósok Európa új térképét rajzolják, a történészek pedig kezdhetik nyomozni annak a szövetségnek a politikai hátterét, amelyet a két fürdővendég, Napóleon és Cavour Plombiéres-ben kötött.

A valószínű s minden bizonnyal a legkülönlegesebb okok egyike az anarchista Felice Orsini III. Napóleon ellen elkövetett merénylete volt.

A drámai esemény figyelmeztette a császárt az olasz kérdés megoldásának elodázhatatlanságára, s nyílván egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek Napóleon figyelmét Itália egyesítésének problémájára irányították. Abban az időben, amikor a merényletre sor került, a két ellenfél, Felice Orsini és III. Napóleon császár már túl vannak életük legviharosabb évein. Mindkettőjük pályafutása bővelkedett sorsdöntő fordulatokban. Charles-Louis-Napoléon Bonaparte herceg nem dicsekedhetett makulátlan múlttal. Mikor az 1848-as forradalmi évben megbukott Lajos Fülöp, s ő képviselőnek jelöltette magát a nemzetgyűlésbe, már két államfelforgató kísérlet volt a rovásán, az első Strassburgban, a másik Bolognában, s a bűnügyi nyilvántartóban életfogytiglani börtönbüntetésre szóló ítélet állt a neve mellett. Ennek ellenére mindössze hat évet ült le a híres hami fegyházban, amelyben egykor az orléans-i szüzet tartották fogva. Álöltözetben sikerült a tömlöcből megszöknie s külföldre menekülnie.

Röviddel ezután visszatér 1848-ban, kihasználja az alkalmat, és már decemberben Franciaország köztársasági elnöke. Gyors siker volt ez, de Bonaparte herceg nem elégedett meg ennyivel, császárrá akarta koronáztatni magát. A köztársaság elnöke puccsot szervezett a köztársaság ellen, a republikánusok szembeszálltak vele, utcai harcokra került sor, s Párizs utcáin ezerkétszáz halott maradt a barikádokon.

Louis-Napoléon Bonaparte a megfelelő pillanatban tartatott népszavazást a köztársaság ellen, s nagy fölénnyel győzött. A köztársaság elbukott, a monarchisták magukhoz ragadták a hatalmat, s a köztársaságiakból egyik napról a másikra felforgató elem lett.

Napóleon császár olyan terrorral kezdte el a nép rokonszenvének megszerzését, amilyenre még nem volt példa. Hatvanhat köztársasági politikusnak kellett száműzetésbe mennie, a rendőrség a császárságnak mintegy százötvenezer ellenzőjét tartóztatta le, készséges hadbíróságok százával ítéltek ártatlanokat halálra vagy az Ördög-szigeten való lassú haldoklásra.

Az emigránsok azonban nem adták meg, magukat, a brit száműzetésben bosszúra készültek. Victor Hugo Jersey szigetén azt írja, "Napóleon olyan császár, akinek el kell buknia, hogy Franciaország ismét szabadon lélegezhessen". Napóleon zsarnokként mutatkozott be, de a kor közvéleményének emlékezete rövid volt. A nép kezdetben csupán elnéző az uralkodó iránt, megbocsátja neki a véres előjátékot, később mellé áll. Napóleon esküvője Maria Eugenia Agostina de Montijo spanyol grófnővel általános nemzeti ünneppé válik, amikor pedig megszületik a trónörökös. a kis Lulu, egész Franciaország együtt örül a szülőkkel. Napóleon száműzetésben élő ellenfelei egyelőre nem számíthatnak a császár hatalmának megdöntésére, csupán elméletben készülnek rá. Egy közülük azonban tettre szánja el magát. A neve Felice Orsini, s egyes történetírók hivatásos forradalmárnak nevezik.

Orsini 1819-ben született az itáliai Maldoléban, apja Andrea a haladás tevékeny harcosa. A kis Felice csakhamar találkozik a politikai terror következményeivel. Három éves, amikor lakásukban rendőrök jelennek meg, letartóztatják az apját, börtönbe viszik, majd száműzetésbe toloncolják. Anyja, Marin Orsini a gyermekekkel anyagi eszköztik híján maradt, s így a kis Felice tehetős nagybátyjához került Imolába.

Jómódú burzsoá környezetben nőtt lel, amelyben forradalmi gondolatokról szó sem lehetett. Felicének azonban nyugtalan vér folyt az ereiben. Tizenkét éves volt, amikor csatlakozott egy osztrákellenes felvonuláshoz. A tüntetést a Vatikán svájci zsoldosai és fegyveres osztrák karhatalmi egységek oszlatták szét, a tüntetőket elfogták vagy szétszórták. A kokárdás gyereket senki sem méltatta figyelemre. Felice azonban nem tágított.

Forradalmi pályafutása szerencsétlenül kezdődött. Felice egy forgópisztolyt szerzett, játszott vele, a pisztoly elsült, s a golyó véletlenül megsebezte nagybátyja szakácsát, Domenico Spadát. A lövész a következményektől való félelmében elbujdosott a hegyekbe, s a hágókon át túljutott Toscana határán.

Felice nagybátyja gazdag, köztiszteletben álló, befolyásos polgár volt, így nem került sok fáradságába, hogy unokaöccse balszerencsés tettét elsimítsa. Az akkori érsek, Feretti, aki később, mint Pio Nono (IX. Pius) vált ismertté, biztosította, hogy Felice büntetlenül hazatérhet.

Az ifjú Orsininak szerencséje volt. A nagybácsi megbocsátott neki a hatóságok elfelejtették ballépését, teljes nyugalomban jogi tanulmányainak szentelhette volna magát. E célból Ravenriába, majd később Bolognába ment, s a kellős közepébe csöppent annak, amitől nagybátyja minden bizonnyal óvni akarta, a forradalmi mozgalomnak.

Bolognában találkozott apjával, megegyeztek, szövetkeztek, s nem sokkal később Imolában bukkantak fel. Valaki azonban meglátta, és feljelentette őket. Éjszaka rendőrség jött értük. Andrea és Felice Orsini mint veszedelmes forradalmárok börtönbe kerültek.

A hatóság akkoriban nem sokat teketóriázott a rendszer ellenségeivel. Három nappal elfogatása után Felicét egy gyilkossal összeláncolva Pesarába eszkortálták. Nem maradt ott sokáig, alig egy hét múlva egy fegyencszállítmányban újra összeakadt az apjával. Ordinóba vitték őket. Útközben, de a börtönben is mindkettőjüknek alkalmuk volt meggyőződni arról a hallatlan terrorról, amellyel a rendőrség igyekszik megfélemlíteni az ellenzéket.

Andrea, az apa sejtette, hogy az olasz börtönökben tett "utazásuk" rosszul végződik. Rómában egyházi bíróság elé kerültek, s a hírhedt ítélőszék Itália valamennyi kormánya ellen szított lázadásért életfogytiglani kényszermunkára ítélte őket. Mindkettőjükre az evezőpadhoz láncolt gályarabok sorsa várt.

S mégis sikerült kiszabadulniuk. A foglyok kihajózása előtti napon meghalt XVI. Gergely pápa, a atóságok elhalasztották az elitéltek elszállítását, a vatikáni trónt IX. Piusként az imolai nagybácsi jó ismerőse, Faralti érsek foglalta el, és másodszor is megmentette Felice életét. Amnesztiát hirdetett, s a két Orsini esetében megelégedeti azzal, hogy írásban kötelezték magukat, soha többé nem szegülnek szembe az uralkodóval és kormányával.

Orsini, az apa, elunva a földönfutók életét, feladta a harcot, megtartotta az aláírt ígéretet. Lehet, hogy a fia sem cselekedett volna másként, ha időközben nem válik nagyra becsült vértanúvá. A forradalmárok azonban figyelemmel kísérték börtönökön át vivő kálváriáját s a szent ítélőszék elölt folyó perének lefolyását, és példaképül állították az Ifjú Itália nevű felszabadítási mozgalom híveinek. Felice Orsini kicsiny kora óta nagy tettekre vágyott, most aztán az anarchia élethivatásává lett.

Érthető, hogy a rendőrség szüntelenül a nyomában volt. Amikor nem sokkal később ismét tetten érték, kitoloncolták a határon túlra, s útközben nemigen dédelgették. Aztán jött a forradalom, és fordult a kocka, Orsininak elégtételt szolgáltattak, 1848-ban szülőföldjén rövid időre képviselő lett. A felszabadított területre azonban csakhamar visszatértek az osztrák csapatok, s maradt minden a régiben. Felice Orsini pincérnek öltözött és hamis papírokkal először Firenzébe, onnan pedig Genovába szökött, majd amikor látta, hogy a rendőrség egyre a sarkában van, még tovább menekült Nizzába.

Nizzai tartózkodása idején megismerkedik Alekszandr Ivanovics Gercen orosz forradalmárral, és kapcsolatba kerül más európai országok forradalmáraival is. Megállapítja, hogy az olaszok szabadságharca nem egyedülálló jelenség Európában, egyebütt is ébredeznek a haladás erői. Továbbutazik, rövid ideig Svájcban él, később Bécsben merényletet tervez Ferenc József császár ellen.

Bár szándéka csupán terv maradt, Orsini a császár őfelsége elleni anarchista izgatás vádjával mégis bíróság elé kerül, s újból életfogytiglani fegyházra ítélik. Mantova erődjébe szállítják, hogy ott töltse el hátralevő életét egy föld alatti cella falához láncolva. Ám nem sokkal később ismét szabadlábon van. Tudj isten, miképp sikerült a Castell San Giorgio börtön négyes számú cellájába ópiumot csempésznie, s miféle trükkel keverte bele őrének pálinkájába. De megtette. Amikor az 1856. április elsejére virradó éjszaka az elkábított porkoláb mély álomba merült, Orsini elszedte tőle a kulcsait és a ruháját, s így álöltözetben, még a sötétség leple alatt megszökött a börtönből.

Genovába menekült, majd Svájcon át Párizsba, ahonnan hamis papírokkal eljutott Londonba. Ott nemcsak Giuseppe Mazzinival került kapcsolatba, hanem Kossuth Lajossal, az 1848-as magyar szabadságharc vezérével is megismerkedett.

Orsini Londonban az olasz nyelv tanáraként tartotta fenn magát, előadásokat tartott az olasz irodalomról, s tovább szőtte forradalmi terveit.

Ez időtájt határozta el, hogy merényletet követ el III. Napóleon francia császár ellen. Az ok minden bizonnyal egyszerű és logikus volt. Louis Napóleon Bonaparte valaha együtt küzdött Orsinival a pápa ellen Itália felszabadításáért, s megesküdött, hogy minden erejét latba veti a rendszer megdöntéséért. 1849-ben azonban árulóvá lett s a felszabadító törekvések ellenségévé. A merénylet megszervezésében Orsini első segítőtársa alighanem a dél-franciaországi Carcassone-ból származó emigráns hajóorvos, Simon Francois Bemard volt. Ő ismertette meg két másik összeesküvővel, Rudióval és Pierivel. Később csatlakozott hozzájuk az idegenlégió egy volt tagja, Antonio Gomez is.

Giuseppe Andrea Pieri Luccából származott, Lyonban és Párizsban élt, s a múltja nem volt éppen makulátlan, egyszer már elítélték lopás miatt. Néhány évet a francia idegenlégióban szolgált, de erről nem szívesen beszélt. Annál többet emlegette a hegyivadászoknál teljesített szolgálata során szerzett érdemeit, állítólag egészen az őrnagyságig vitte. Hanem azután belekeveredett egy készülő összeesküvésbe, a rendőrség szimatot kapott, és neki Franciaországba kellett menekülnie. A hatóság azonban ott sem hagyta békén, s így először Düsseldorfba, majd pedig Londonba költözött.

Az öt összeesküvő végül egy hatodikkal, Taylor mérnökkel szövetkezett. Taylor Sydenhamben lakott, és nagy szakértője volt a pokolgépeknek. Pontosan ő volt az az ember, akire Orsininak még szüksége volt. A merénylők csapata csak most lett teljes.

Felice Orsini gazdag tapasztalatokkal rendelkezett, tudta, hogy a legnagyobb mértékben óvatosnak kell lennie, s ezért egy hivatásos stratéga alaposságával fogott hozzá az előkészületekhez. Legelőször is hamis iratokat szerzett. A jellegzetes fekete körszakállas olaszból vérbeli angol, Thomas Alsopp lesz. Mr. Alsopp egy ideig a Ginger szállodában lakik, majd később átköltözik Brüsszelbe, ahol a város központjában levő egyik legjobb szállodában száll meg a place Royale-on. Gazdag magánembernek adja ki magát.

Taylor mérnök ezalatt elkészítette a bombákat, eladta őket Bemard doktornak, az ismét szétszedte az "árut", s bőröndbe rakva, a poggyászt egy bizonyos Joseph Georges gondjaira bízta. Elhitette vele, hogy egy értékes találmány őspéldányáról van szó, neki magának kellene a gépeket Brüsszelbe szállítania, de fontos és sürgős kötelezettségei miatt nem hagyhatja el Nagy-Britanniát, ezért hálás volna, ha Mr. Georges a segítségére lehetne. Brüsszelben, Mr. Georges fivérének a place de la Monnai-a levő kávéházában egy bizonyos angol úr majd átveszi a bőröndöt.

Joseph Georges hiszékeny úriember lehetett. Minthogy nyilván sejtelme sincs, mi van a bőröndben, nyugodtan megmutatja a vámőröknek a bomba alkatrészeit, és gázgyári műszeralkatrészekként vámoltatja el őket. A megbeszélt órában elmegy a brüsszeli place dc la Mannai-a levő kávéházba, ahol örömtál sugárzó arccal maga doktor Bernard várja, közli, hogy sikerült sürgős londoni ügyeit később elintéznie, mint gondolta, nem kell tehát igénybe vennie még egy közvetítőt. Hálásan köszöni a szíves segítséget, most már maga gondoskodik az alkatrészekről. Giuseppe Andrea Pieri a zsebében levő iratok szerint porosz állampolgárrá, Josef Andreas Piercyvé vedlett át, kartársa, Rudio pedig ezúttal portugálnak adja ki magát. Állítólag sörgyári ügynökként működik, a neve da Silva. Gomeznék Bryon Swiney névre szóló okmányai vannak. Az összeesküvők feje, Mr. Thomas Alsopp ellenőrzi az előkészületek menetét, és parancsot ad a művelet első részének végrehajtására.

December tizenkettedikén Párizs Északi pályaudvarán egy előkelő külsejű úr száll ki a vonatból, hordárért kiált, rábízza poggyászát, s bérkocsit rendel. Az Hotel de Lille et d'Albionba megy, ahol Thomas Alsopp, angol állampolgárnak írja be magát. Úgy látszik azonban, hogy a St. Honoré utcai kopott szálloda nem nyeri meg a tetszését, mert már néhány nap múlva egy előkelő bérház fényűző appartementjába költözik. Úgy viselkedik, mint akinek nem kell számolgatnia, megnyit költ.

Rudio és Pieri közben szintén Párizsban vannak már, a Montmartreon laknak egy szállodában, amelynek kapuja felett ugyan a hivalkodó Hotel de France et de Champagne név ékeskedik, de a valóságban csak egy ütött-kopott penzió, ahol a lakbért nem egész frankokban fizetik. Gomez Swiney Mr. Alsopp inasaként szerepel, ez oknál fogva ura lakásának közelében a kis Saxe Cobourg szállodában lakik. A színészek készen állnak, s a rendező hamarosan megfelelő színteret is talál a drámának.

A támadás helye, a rue de Peletier sarka.

Thomas Alsopp, alias Felice Orsini mint tiszteletre méltó angol úr sétálni indul. Előkelő és meglehetősen tehetős, ezért inasa, Swiney kíséri. Két lépéssel ura mögött halad, az pedig sétabotjával megmutatja neki, ki hol fog állni, s hová kell neki, Antonio Gomeznek elhelyeznie a pokolgépet.

A kanyarban a császár hintója csökkenti a sebességet, s így elég idő lesz rá, hogy elsüssék a robbantótöltetet. Pieri és Rudio az opera bejáratának közvetlen közelbe állnak majd zsebükben bombával, hogy ha a pokolgép felmondaná a szolgálatot, helyrehozzák a hibát. Orsini minden lehetőséget fontolóvá vesz. Ismeri a Bonaparte ellen 1800-ban elkövetett merénylet történetét, s biztosítani akarja magát minden előre nem látható körülménnyel szemben.

Gomez leteszi a pokolgépet a kijelölt pontra, biztonságos helyre oson, és vár. Ha a császár mégiscsak életben maradna, befut az opera előcsarnokába, és közvetlen közelről eléje dobja az utolsó bombát.

Ez hát a terv. Nem ismeretes, hogyan sikerült Orsininak megállapítania a császár napi programjának minden apró részletét, mikor és kitől tudta meg, hogy a császárnéval operába készül. De ugyanúgy nem tudjuk azt sem, ki hívta fel a párizsi rendőrprefektus figyelmét egy bizonyos gyanús egyén, az összeesküvők egyikének létezésére. Volt-e kémje Orsinak a császári udvarban, vagy a császári palota valamelyik inasa adott el neki nélkülözhetetlen értesüléseket ? Volt-e a rendőrprefektusnak beépített embere a forradalmárok körében, vagy a szálloda valamelyik fizetett megbízottja figyelmeztette bizonyos gyanús körülményekre ? Orsini senkinek sem árulta el értesüléseinek eredetét, s a párizsi rendőrprefektus sem dicsekedett el velük.

Reggel van, 1858. január tizennegyedike. Felice Orsini Thomas Alsopp későn kel, amint az egy előkelő angol úrhoz illik, megfürdik, megreggelizik, gondosan felöltözködik, s a biztonság kedvéért még belepillant a már jó előre előkészített kézitáskába. Megvizsgálja a tartalmát, megállapítja, hogy semmiről sem feledkezett meg, aztán fogja a táskát, és kilép a folyosóra. A szállodai szolga ki akarja venni a kezéből, de az angol gentleman udvariasan elhárítja igyekezetét. Nem hajlandó megválni a robbanásra kész pokolgéptől, amelynek csak a rugóját kell felhúzni.

Délelőtt tíz és tizenegy óra között Orsini bérkocsija megáll a rue Montmartre-on a Hotel de France-et de Champagne előtt. Orsini sietve bemegy, itt találkozik segítőtársaival, Pierivel, Rudióval és Gomezzel.

Ezen a csütörtökön a párizsi opera díszelőadásra készül, a híres Massol s a nem kevésbé népszerű primadonna, Ristori búcsúestjére. A császári páholy teljes díszben várja III. Napóleont és Eugénia császárnét, akik szintén megtekintik az előadást, Orsini ezt már két nappal korábban tudja. Megállapította azt is, hogy Marsolnak a Tell Vilmosból, Ristorinak pedig a Stuart Máriából kell énekelnie, és szilárdan meg van győződve, hogy sem az egyik, sem a másik nem lép fel aznap este, elvégre a császár meggyilkolása után tán csak nem tartják meg az előadást. Mindenki készen áll, a császár, a merénylők, a szólóénekesek. S a császári istálló szolgái már fényesítik az aranyozott hintót.

Ám alig valamivel ebéd után befut a párizsi rendőrfőnök asztalára a nem várt hír, Párizsban egy Pieri nevű idegen kószál, s alapos gyanú van rá, hogy merényletre készül őfelsége, a francia császár ellen.

A hír jeladás az első fokú riadókészültség elrendelésére. Piétri prefektus nyomban mozgósítja a rendőrfelügyelőket, s azok néhány perc múltán már az utcán vannak. A párizsi rendőrségnek nagy gyakorlata van ebben. Nem először esik meg, hogy polgári ruhás detektívek ilyen kiterjedt razziát hajtanak végre. Van kihez fordulniuk értesülésekért, minden negyedben megvannak a besúgóik. Egyikük éppen a montmartre-i Hotel de France-et de Champagne-ra hívja fel a figyelmüket, ott a nyomába szegődnek Pierinek, követik, s este nyolc tájban, mindössze egy órával a császári hintó indulása előtt rajtaütnek és letartóztatják.

A rendőrfőnök elégedetten dörzsöli a kezét, tájékoztatója nem hazudott. Pieri zsebében bombát, élesre töltött ötlövetű pisztolyt és feltűnően sok pénzt találnak. Éppen abban a pillanatban fegyverezik le s veszik fel a személyi adatait, amikor a császár és a császárné hintóba száll.

A rendőrfőnökbefejezettnek véli az akciót, eszébe sem jut, hogy nem okvetlenül egyedülálló merénylővel van dolga, előre örül őfelsége dicséretének, s alig várja, hogy az opera szünetében meglepje a hírrel. Pierit cellába zárják, egyelőre nem hallgatják ki. Cimborái már ott állnak kijelölt helyükön, s Rudio csodálkozik, hogy Pieri miért nem jön.

A kavalkád csak fél tíz előtt veszi kezdetét. Legelöl a lovas testőrség s a kíséret tisztjeinek hintaja halad, azt követi a második hintó a császárral és a császárnéval, szemben velük a pótülésen Napóleon szárnysegédje, Roguet tábornok. A harmadik hintóban Matild hercegnő és két udvarhölgye ül.

A párizsiak, mint afféle városlakók, kíváncsiak, a járda szélén tolonganak, éljeneznek. Az utcákon félhomály, Párizs közvilágítása nem a legjobb. Gomez a meghatározott helyre furakodik, lábához helyezi kis csomagját, mintha szabaddá akarná tenni a kezét, hogy tapsolhasson. Pontosan elvégzett mindent úgy, ahogy a terv előírta, felhúzta a szerkezet rugóját, letette a pokolgépet a járda kőszegélye mellé, kivárta, míg a kanvarban megjelenik a császári hintó, idejében kioldotta a biztosítózárat, és elvegyült a biztonságot adó tömegben.

Néhány feszült másodperc… A szerkezet csődöt mondott…

A hintó elhaladt, a pokolgép nem robbant. Orsini zsebében minden eshetőségre ott a bomba, a többiekében szintúgy. Orsini a kabátja alá nyúl, kibiztosítja a bombát, s odakiált társainak, hajítsák el ők is a magukét.

A robbanást megörökítő legismertebb kép Waldow kőnyomata, gázlámpás éjszakai utca, rémült tömeg, a jelenet középpontjában vakító villanás, lovak a levegőben és a kövezeten, a kocsis a bakon, az aranyos hintó ablakán túl a császár és császárné iszonyattól eltorzult arca. A bombák egyike a hintó alatt robbant.

Három fülsiketítő dörrenés. A légnyomás eloltotta a lámpákat, vaksötét van mindenütt. A merénylők a bejárattól mindössze húsz-harmincméternyi távolságban hajították el bombáikat, ott, ahol a legnagyobb tömeg tolongott. A kövezeten most emberek vonaglanak. A menekülők lába alatt üvegcserép ropog, a környező utcák ablakait kitörte a robbanás.

Megjelennek az első fények. Valaki meggyújt egy összetört gázlámpát. A császári hintó fél oldalra dőlve fekszik az úttesten. A tömegen rendőr furakodik keresztül, kinyitja a hintó ajtaját.

A császár lép ki elsőként, gálánsan kisegíti a császárnét. Az orrán jelentéktelen karcolás, a felesége tarkóján apró vágott seb. Különben semmi bajuk sem történt. A császári hintó alja páncélozott, az erős acéllemezek megmentették a császári párt a haláltól.

A rendőrök elrendelik, hogy a környező utcák lakói gyújtsanak gyertyát az ablakokban, a császár és császárné másik hintóba ül, s a kocsis igyekszik utat törni az éljenző sokaságon keresztül. A párizsiak örülnek, hogy a császár megmenekült, Napóleon azonban fél, hátha további merénylők leselkednek az utcákon, és minél előbb palotája kapui mögött szeretné tudni magát.

A merénylet mérlege megrázó. Egy rendőr és egy hivatalnok a helyszínen meghalt, s Tardieu orvos később jelenti, hogy további hat sebesült belehalt sérüléseibe. Ezen kívül százötvennyolc párizsi került kórházba gránátszilánkokkal a testében.

A rendőrség haladéktalanul megkezdi a nyomozást. Már a helyszíni vizsgálat kiderítette, hogy a merényletet több összejátszó cinkostárs követte el. Josef Andreas Piercy, valódi nevén Pieri, már egy napja lakat alatt van. A nyomozók közben megállapították, hogy olasz, és a porosz útlevele hamis. A merénylet után azonnal Pieri szállodai szobájába sietnek, s az ágyában egy nyakig betakart, hiányos öltözetű férfit találnak. Da Silva portugál állampolgárként igazolja magát. Kihallgatásakor kiderül, hogy az ő iratai is hamisak, igazában Carlo de Rudiónak hívják, és szintén olasz.

A detektívek kihallgatták a szálloda személyzetét, és megtudták, hogy a két olasz kivel tartott kapcsolatot. Így szereztek tudomást Swiney-Gomezről, s egy az operától nem messze levő olasz vendéglőben elfogták. Mivel pedig tudták róla, hogy egy gazdag magánzó szolgája, csakhamar felfedezték az angol Thomas Alsoppot, Felice Orsinit is.

Éjfél után négy órakor, tehát alig hat órával a merénylet után mind az öt összeesküvő rács mögött van. Párizs rendőrprefektusa ismét a kezét dörzsöli.

A vizsgálatot maga Piétri vezette, s eredményeit azonnal jelentette a belügyminiszternek. Másnap reggel mindketten a császár elé járultak, hogy beszámoljanak a sikerről. III. Napóleon éppenséggel nem lelkesedett, amikor megtudta, hogy támadói olaszok, s ráadásul az Ifjú Itália nevű forradalmi szervezet tagjai. Tudta jól, hogy ez a pár ember csak jelentéktelen hányada a számtalan lehetséges támadónak. Az Itália szabadságáért küzdő mozgalom sokkalta veszedelmesebb szervezet, mint valamennyi köztársasági emigráns együttvéve. Azt nem lehet a szokásos eszközökkel legyőzni. Napóleon császár jól ismerte, valaha ő is egy sorban küzdött vele, ő maga is hitet tett Itália egyesítésének gondolata mellett. Ezért retteg most annyira.

Végül mégis akadt egy francia, akinek benne volt a keze a merénylet előkészítésében. A detektívek megállapították, hogy a felhasznált bombák nem voltak francia eredetűek, kinyomozták, hogy Belgiumból hozták őket. Megtudják, hogy szállítójuk a Brüsszelben élő doktor Bemard, és elindulnak a megtalált nyomon. Későn. Doktor Bemard hajóra szállt Le Havre-ba, s a nyomozás idején már Londonban tartózkodott.

A külügyminiszter azonnal jegyzéket írat, amelyben az összeesküvő kiadatását kéri. A brit külügyminiszter átadja az ügyet a Scotland Yardnak, a rendőrség letartóztatja doktor Bernard-t, és a Bow Street-i vizsgálóbíró elé állítja. Doktor Bernard rátermett védőt talál magának, akinek sukerül a britt közvéleményt a bíróság ellen hangolnia, s London utcáin tüntető csoportok vonulnak fel, az angolok tiltakoznak ellene, hogy a hatóságok kiadják Bemard-t. A kormány csakugyan megtagadja a beleegyezést. A doktort szabadon bocsátják, mi több, tartózkodási engedélyt kap brit területen. Mindebből komoly politikai válság robban ki. Franciaország és Anglia kapcsolatai megromlanak, az emberek nyílt konfliktusról beszélnek. Az 1858-as hivatalos brit Annual Register feljegyezte a francia kormány nyilatkozatát, amely súlyos vádakat tartalmaz:

"A brit törvények megengedhetetlen mértékben védelmet és támogatást nyújtanak idegen emigránsoknak és más felforgató elemeknek. Nagy-Britannia nem gondoskodott megfelelő intézkedésekről, hogy lehetetlenné tegye annak az összeesküvésnek az előkészületeit. amely csaknem végzetessé vált a francia császárra, nem teljesítette tehát a hű és szinte szövetséges kötelességét."

A nyilatkozat erős nemtetszést váltott ki, Lord Palmerston brit miniszterelnök a maga és országa presztízsének védelmére a parlamentben törvénymódosítást akart keresztülvinni, amely az összeesküvést bűnténynek nyilvánítja, de az alsóház kitartott álláspontja mellett. Lord Palmerston megbukott, le kellett mondania.

Doktor Bemardnak jó ügyvédje akadt. Megmentette fiát. Felice Orsininak aligha lehetett volna nevesebb védője, mint a párizsi Jules Favre volt. de ez sem segített rajta. A tárgyalóterem közönsége s a francia közvélemény sajátos helyzetbe került. A franciák megkedvelték császárjukat, de a fekete szakállú merénylőt, aki kész volt életét áldozni egy nemes cél érdekében, szintén rokonszenvesnek találták. Elvégre hazája felszabadításáért küzdött, s az ilyen harcot a franciák mindig nagyra értékelték. Mikor aztán a védő a tárgyalás során felolvasta védence III. Napóleonhoz írt levelét, sokan fenntartás nélkül a vádlott pártjára álltak. "Napóleon, franciák császára ! … Meghajolok végzetem előtt, és nem szándékozom kegyelmet kérni. már csak azért sem, mert meg kellene alázkodnom az előtt, aki sorsüldőzte hazámat, megfosztotta szabadságától, s azért sem, mert az enyémhez hasonló helyzetben a halál megváltás. Most, amikor életem végére értem, szeretnék még egy utolsó kísérletet tenni, hogy segítsek Itálián, amelynek függetlenségéért annyi veszélyt vállaltam… Könyörgöm Felségednek. adja vissza hazám függetlenségét, amelyet annak fiai 1849-ben a franciák hibájából elvesztettek. Emlékezzék Felséged arra. hogy az olaszok, s köztük apám, mily önfeláldozóan ontották vérüket a Nagy Napóleonért, bárhová vezette is őket, s hogy hűek maradtak hozzá bukása pillanatáig. Ne tagadja meg Felséged egy hazafi utolsó kérését, aki a vérpad lépcsőjének legfelső fokán áll, tegye szabaddá Itáliát. Akkor majd a császár dicsőségét huszonötmillió szabad olasz polgár áldása fogja kísérni…"

Senki sem várt más ítéletet, de a tárgyalás előtt aligha merte volna bárki is állítani, hogy Orsini ilyen széles körű rokonszenvvel találkozik. Még magáéval a császáréval is. III. Napóleon adott ugyanis utasítást, hogy a merénylő levelét a Moniteur leközölje. Aztán Felice Orsini, a rokonszenves merénylő és jogász, elmondta az esküdtek előtt a maga merénylői hitvallását:

"Nem akarom itt felsorolni azokat az okokat, amelyek arra a felismerésre vezettek, hogy a császár politikai tervei nem egyeznek az olasz függetlenségi mozgalom érdekeivel. Beismerem, elhatároztam, hogy megölöm őt, mert a meggyőződésemmé vált, hogy éppen az ő személye a legnagyobb akadály függetlenségünk kivívásában."

Orsinit, Pierit és Rudiót halálra ítélték, Gomezt életfogytiglani fegyházra. 1859. március tizenharmadikán kísérték az elítélteket nyaktiló alá a hóhérlegények. Mezítláb mentek a halálba az apagyilkosoknak kijáró fekete csuklyás fehér kámzsában. III. Napóleon ugyanis a "haza atyja" címet viselte.

Bár Orsininak nem sikerült megölnie a francia császárt, merényletévei mégis hozzájárult ahhoz, hogy a történelmi fejlődés a kívánt irányba haladjon. A merénylő ezt ugyan már nem érte meg, de halála után megvalósult az, amiért egész életében harcolt.

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...