Merényletek

   

MERÉNYLETEK

Makedónia
Róma
Wallenstein
Párizs
Orsini
Lincoln
II. Sándor cár
Guiteau
Erzsébet császárné
McKinley és...
Szarajevó 1919
Jean Jaures
Raszputyin
Kurt Eisner
Walter Rathenau

Vissza a nyitó menüre...




Guiteau

 

A Vadnyugat furcsa figurájaként vonult be a történelembe. Borzas szakállú, nyűtt ruhájú emberke, együgyű, kóbor hitszónok, vallásos rajongó, de ugyanakkor gátlástalan csaló is, a saloonok bárpultja előtt hivataloskodó házaló ügyvéd, politikai cselszövő és kritikátlan álmodozó, réveteg szemű Don Quijote-i hős, aki úgy viselkedik, mint egy, a világ dolgaiban jártas, fölényes fellépésű hódító. Charles Julius Guiteau hóbortos futóbolond volt, aki azt hitte, hogy egy értelmetlen politikai gyilkossággal megváltoztatja a világot.

Washingtonba utazott, megszállt egy olcsó panzióban, 1881. július másodikán korán reggel felkelt, egészségügyi sétát tett, visszatérve zabkását rendelt, sonkát és tojást, kényelmesen megreggelizett, azután fogta az előkészített kis csomagot, a zsebébe forgópisztolyt csúsztatott, és fizetés nélkül elhagyta a szállodát.

Az utcán bérkocsit fogadott, s a Baltimore et Potomac Depot pályaudvarra vitette magát. A kocsisnak ezt mondta:

- Várjon itt rám, egy kis idő múlva az állami fegyházhoz megyünk. Kap érte két dollárral többet.

Bement az állomásépületbe, letelepedett egy székre, az ősz hajú négerrel kifényesíttette a cúgos cipőjét, aztán megállt az újságosbódénál, és megkérte az árust, őrizzen meg számára rövid időre egy kis csomagot. A csomag lapos volt, nem túl nagy, inkább afféle iratokkal teli vastag boríték. A rikkancsnak megmondta a nevét, egyébként még előző nap éjjel ráírta a borítékra is. Kilenc tájban bement a fényűzően berendezett női váróterembe, amerre minden utasnak el kellett haladnia, ha ki akart jutni a vonatokhoz. Egy ideig odabent őgyelgett, nézegette a berendezést, aztán kifutott a peronra, és izgatottan masírozott fel-alá.

Charles Guiteau nemcsak szokatlan külsejével keltett feltűnést, de szertelen viselkedésével is. Három ember is felfigyel a peronon sétálgató szurtos kis emberkére, White-né, a női toalett takarítónője, Patrick Kearnes rendőr és Parks vasúti jegyellenőr. Nézik mind a hárman, de csak a fejüket csóválják a hóbortos különcön, akkoriban Washingtonban nem volt ritkaság az efféle látvány.

Kilenc húszkor hintó érkezik az állomás épülte elé, az Egyesült Államok huszadik elnöke, James Abraham Garfield tábornok háromheti szabadságra utazik Williamstownba, ahol valaha diákoskodott. James Blaine külügyminiszter és a poggyászát vivő személyzet kíséri.

Kiszállnak a kocsiból, az elnök visszaköszön az őt üdvözlőknek, aztán bemegy a váróterembe. Egy-két lépésnyire a bejárattól, háttal a helyiségnek egy szakállas kis ember áll, megvárja, míg az elnök és a miniszter elhaladnak mellette, aztán hirtelen megfordul, a zsebéből forgópisztolyt ránt elő, és közvetlen közelből kétszer egymás után tüzel. Az Egyesült Államok elnöke előbb csodálkozva megáll, széttárja a karját, mintha támaszt keresne, majd nyomban utána elterül a virágos szőnyegen.

Guiteau, a merénylő megpróbál elmenekülni. Lehet, hogy csak ösztönösen, hiszen tudnia kell, hogy nincs semmi esélye. Nem is jut messzire. Parks jegyellenőr nyomban útját állja, és Kearnes rendőr is a kalauz segítségére siet. A támadó megadja magát. Elejétől fogva számolt azzal, hogy elfogják, ezért rendelte meg már előre a bérkocsit, amely majd a fogházba szállítja… És még egyéb okból is, félt a népharagtól, mielőbb biztonságban, rács mögött akarta tudni magát.

Garfield elnököt lóhalálában kórházba viszik, gyilkosát pedig a rendőrparancsnokságra. Egyáltalában nem igyekszik tagadni, nem köntörfalaz, ellenkezőleg, büszkén kijelenti, hogy meg akarta ölni az elnököt, mert politikai ellenfelének tekintette, azért puffantotta le, hogy helyébe az ő embere, Arthur kerüljön a Fehér Házba.

Ez a kijelentés némileg zavart keltett, de mikor a letartóztatott gyilkos még azt is megparancsolta, hogy abba a harmadik emeleti cellába zárják, amelyet lakásául kiszemelt, s ráadásul közölte, hogy ezért az apró szolgálatért majd gondoskodik Kearnes rendőr rendőrfőnökké való kineveztetéséről, mivelhogy ezek után Sherman tábornok veszi át a hatalmat, aki szintén az ő embere, nyilvánvalóvá vált, hogy Guiteau fejében valami nincs rendben.

Mikor a gyilkost a rendőrségen megmotozták, újabb meglepetésre került sor. Találtak nála két levelet, amelyek közül az egyik éppen Sherman tábornoknak volt címezve. Guiteau szárazon közli benne a tábornokkal, hogy megölte az elnököt, inkább kétszer lőtt rá, hogy könnyű halála legyen, s felszólítja "beosztottját", szállja meg csapataival a fegyházat, amelyben őt fogva tartják.

A másik levélen a Fehér ház címe állt:

"Az elnök tragikus halála szomorú szükségszerűség, de egyesíti a köztársasági pártot, s megmenti a köztársaságot. Az élet elfolyó álom, és nincs semmi jelentősége annak, ha valakit megfosztanak tőle. Az emberi élet úgysem ér sokat. A háború folyamán ezerszám haltak meg derék fiatalemberek, anélkül hogy bárki egyetlen könnyet ejtett volna értük. Feltételezem, hogy az elnök keresztény volt, s így a paradicsomban boldogabb lesz, mint ezen a világon. A szegény, szánandó Garfieldné asszony számára bizonyára semmivel sem nehezebb férjének ily módon való elvesztése, mint ha természetes halállal hunyt volna el. Egyszer úgyis meg kellett volna halnia.

Nekem magamnak semmi bajom sem volt az elnökkel, halálát politikai szükségszerűségnek tekintem. Ügyvéd vagyok, lelkész és politikus. Megyek a fogházba…

Charles Guiteau"

A merénylő rendben bejutott a zárkába, nem kellett már attól félnie, hogy a tömeg meglincseli. Guiteau roppant nagy súlyt vetett mindarra, ami majd elfogatása után történik vele. Már jóval a merénylet elkövetése előtt szemlét tartott a washingtoni börtönben, a börtönőr, aki eközben kalauzolta, később elmondta, hogy nagyon tetszettek neki a cellák, s a foglyok napirendjével is elégedett volt. Odakerült hát, ahová akart, még a bérkocsisnak ígért két dollárt sem kellett megfizetnie. Kincstári fiáker szállította a fogház kapujához.

Az elnök sebesülése halálosnak bizonyult, az egyik golyó a vállát ütötte át, a másik megakadt a mellkasában, de Garfield nem halt meg azonnal. Csaknem három hónapig küszködött a halállal. Ma az orvosok bizonyára megmentették volna, 1881-ben azonban nem remélhetett. Amint később kiderült, a második golyó a gerincébe hatolt.

1881. szeptember tizenkilencedikén halt meg, de pár nappal halála előtt annak a véleményének adott kifejezést, hogy Guiteau nem lehet épelméjű, különben nem lett volna képes rá, hogy hidegvérrel és teljesen ok nélkül gyilkoljon. Az áldozat nyilatkozata adu volt a gyilkos kezében. Védői nyilván nem akartak semmi egyebet, mint szakértői véleményt kliensük beszámíthatatlan elmeállapotáról.

Guiteau esete nem egyedülálló a merényletek történetében, érthető tehát, hogy mindjárt a merénylet után, majd a per folyamán és még azt követően is jó ideig parázs vitákat váltott ki jogász és orvos körökben. A közvélemény egyöntetűen elítélte a merénylő oktalan tettét. Garfield elnök az amerikai nemzet szemében a politikai megújhodás reménysége volt, a gyilkos azonban nem hagyott számára időt e remények beváltására.

Az általános felháborodás odáig ment, hogy a merénylőt őrző katonai egység tagjai elhatározták, maguk tesznek törvényt felette. Sorsolással döntötték el, ki lesz közülük az, aki rövid úton végrehajtja a bíróság nélkül hozott ítéletet. A sors kegyeltjét Massonnek hívták, s az idegei nem voltak teljesen rendben. Az ablakon át belőtt Guiteau cellájába, de első lövése nem talált. A másodikhoz pedig már nem volt bátorsága.

Felelős volt-e hát voltaképpen Charles Guiteau a tettéért, vagy őrültként cselekedett ? A bírósági szakértők annak a meggyűződésüknek adtak kifejezést, hogy nem elmeháborodott, tehát a gyilkosságért felelnie kell. Számos egyéb szakértő, sőt még maga az áldozat is más nézeten volt, e nézet érvényesítése esetén Guiteau ép bőrrel megúszta volna. Nyilván a közvélemény nyomása is közrejátszott a döntésben. Kinek volt tehát igaza, azoknak, akik a gyilkos beszámíthatatlansága mellett kardoskodtak, vagy azoknak, akik az ellenkezőjét állították ? Amikor a detektívek feltárták Guiteau múltját, úgy tetszett, hogy eszelősségében senki sem kételkedhet.

1841. szeptember nyolcadikán született az Illinois-beli Freeportban, s a pisztolyhősök, kóbor prédikátorok, hatástalan csodaszer árusok és szélhámos menedzserek korában nőtt fel a nagy kaliforniai aranyláz idején, azokban az időkben, amikor a Nyugat még sokak szemében az ígéret földje volt.

Apja, Luther W. Guiteau legalábbis különcnek mondható, anyját, Guiteau-né, Jane Howe-t hétéves korában elvesztette. A későbbi bírósági szakértő és pszichiáter, doktor Spitzka kijelentette, hogy Guiteau öröklötten terhelt. Apja, az egykori közszolgáltatási alkalmazott később egy bank pénztárosa lett, élete legfőbb küldetésének azonban az Istennek tetsző cselekedeteket tartotta, meg akarta váltani a világot.

Vallásos társasága, amely a szó szoros értelmében talán nem is nevezhető szektának, Oneida néven ismeretes. John H. Noyes tisztelendő atya alapította, miután már előbb megfogalmazta az erkölcsös élet alapelveit The Berean című publikációjában. Az egyházi reformátor, akihez hasonló nagyon sok volt az akkori Amerikában, barátja lett a Guiteau családnak, s csakhamar megnyerte nézeteinek a családfőt s a fiút is.

Így lett a fiatal Guiteau az Oneida vallásos társaság alkalmazottja, amely az emberiség tervbe vett megváltásán kívül egészen hétköznapi világi ügyletekkel is foglalkozott. A fiatalember azonban nem sokáig bírta a tényleges munkát, csavarogni kezdett, majd újságírással próbálkozott, szerkesztett egy gyermeteg gúnyiratot, amelyben erkölcstelen élettel vádolta tulajdon szektájának tagjait, ugyanakkor ő maga bordélyházak látogatója volt, apró csalásokból élt, és képtelen terveket szőtt. Akkori kis szobájának látogatói később tanúskodtak a perében, s elmondták, hogy a szoba falára plakátot akasztott ki ezzel a szöveggel:

"Charles J. Guiteau brit miniszterelnök előadást tart Londonban a St. James Hallban."

Sikertelen New York-i szereplése után Chicagóba költözött, vásárolt az antikváriumban néhány jogi kézikönyvet, átrágta magát rajtuk, letette a vizsgát, amelyen a hatóságok úgyszólván semmiféle ismeretet nem kívántak, s engedélyezett ügyvéd lett. De nem azért, hogy a törvénynek szerezzen érvényt, ellenkezőleg, új cégérét csalásokra használta fel, hiszékeny újgazdagoktól előlegeket csalt ki jól jövedelmező, ám nem létező üzleti vállalkozásokra, s amikor a pénzt vissza kellett volna fizetnie, odébbállt. Később feleségül vette Annie Bunnt, paradicsomi boldogságot ígért neki, de csak társává tette a hitelezők elől való örökös menekülésben. Férjnek sem volt utolsó. Házassága alatt prostituáltakkal tartott fenn kapcsolatot, sőt szifiliszben is megbetegedett. Öt évig tartó hányattatás után, ami házaséletnek aligha volt nevezhető, Annie elvált tőle.

Guiteau tervei állandóan a képzelet és valóság határán mozogtak, ötletei nemegyszer az őrültség határát súrolták. Elhatározta, hogy felcsap vándor hitszónoknak, és missziós útra indult, amelynek során még a vonatok kalauzainak is mint a Jézus Krisztus & Társa cég segédje mutatkozott be. A Nyugat Kis Óriásának és hírneves szónoknak nyilvánította magát, és ez oknál fogva nem volt hajlandó menetjegyet váltani. Azzal is megpróbálkozott, hogy a vallástudomány teoretikusaként szerezzen hírnevet a világban. "Az igazság, avagy bibliai útikalauz" címen alkotott egy művet a lelki értékek mibenlétéről oly módon, hogy szabadon átírta Noyes könyvét, és azt várta, hogy a hívők majd a lábához borulnak. Műve azonban arcátlan plágium volt csupán, tele zűrzavaros gondolatokkal. Ennek ellenére a merénylet előtt becsomagolta a kéziratot, és letétbe helyezte az állomás újságosbódéjában, abban a reményben, hogy könyve az elnök meggyilkolása után óriási példányszámú kiadást ér meg. Nyilván komolyan számított erre, hiszen előző nap még átdolgozta és kiegészítette a kéziratot.

Miután sem csaló ügyvédként, sem kóbor hitszónokként, sem biztosítási ügynökként nem boldogult, vagy egy tucat egyéb foglalkozással is megpróbálkozott, elhatározta, hogy politikus lesz…

1880-ban éppen Bostonban élt, és semminemű munkája nem volt, amikor felbukkant előtte élete nagy lehetősége. Garfield tábornok hívei elhatározták, hogy jelöltjüket az elnöki székbe juttatják. Garfield áldozatkész, közszeretetben álló ember volt, igazi amerikai, önerejéből küzdötte fel magát munkásból egyetemi tanárrá, előbb szenátor lett, majd Észak és Dél háborújában egy önkéntes alakulat parancsnokaként érdemeiért tábornoki rangot kapott. A háború után egyike lett a legnépszerűbb köztársasági politikusoknak, s most jelöltette magát az elnöki hivatalra. A párt elindította a választási hadjáratot, s Cruiteau, a csődbe jutott desperádó elhatározta, hogy hozzászegődik.

Először is leült, és irt egy választási beszédet. Saját költségére kinyomatta, aztán fölkerekedett és elment New Yorkba, és elkezdte osztogatni kétes értékű írásművét az újságírók és Garfiéld hívei között. A jó ég a megmondhatója, mit akart ezzel elérni, elvégre a republikánusokat aligha kellett meggyőzni saját jelöltjük alkalmas voltáról, akit bizalmukkal már amúgy is megajándékoztak. Talán mindenekelőtt önmagát akarta megnyugtatni, újra biztosítani afelől, hogy nagy politikus. Ha nem is Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki a St. James Hallban tart előadást, hát legalább amerikai republikánus pártvezető, aki azt sem tudja hol áll a feje a választási kampány gondjaitól.

Nem hagyta ki a köztársasági párt egyetlen gyűlését sem, igyekezett a vezetők közé furakodni, vagy legalább a figyelmüket magára vonni. Nem volt szerencséje, a politikai vezetők legfeljebb meghallgatták, elmosolyodtak és mentek a dolgukra. De a nagyzási hóbortban szenvedő Guiteau úgy érezte, ő is részese a komoly politikának, sőt a választások után, meg volt győződve arról, hogy Garfield sikere elsősorban az ő műve, és várta, hogy fáradozása és érdemei jutalmául kinevezik valamelyik jelentős hivatal élére. Amerikában ugyanis szokás, hogy az elnökkel együtt kicserélődik a magas kormánytisztviselők teljes garnitúrája.

Hiába várt. Pedig ugyancsak felhívta magára a figyelmet, sőt táviratot is küldött az újdonsült elnöknek a Fehér Házba ezzel a lakonikus szöveggel:

"Legyőztük a demokratákat. Én vártam ezt. Adjunk hálát Istennek. Igaz híve Charles Guiteau"

A legtehetségesebb politikusok egyikének tartotta magát, várta, hogy kinevezzék, s amikor ez nem történt meg, elkezdett követelőzni. Sorra látogatta a befolyásos köztársaságiakat, és kívánságaival zaklatta őket. Még Blainhez, a külügyminiszterhez is eljutott, s megpróbált tőle jutalmat kicsikarni. Amikor ezzel is kudarcot vallott, kérvényt írt, mellékelte soha el nem mondott választási beszédének egy nyomtatott példányát, s követelte, hogy nevezzék ki Bécsbe nagykövetnek. Minthogy választ nem kapott, lejjebb szállította igényeit, amerikai konzul kívánt lenni Párizsban.

Hogy megindokolja, miért óhajt diplomatává lenni, s egyúttal be is bizonyítsa az efféle pozícióra való rátermettségét, személyes és roppant szívélyes hangú levelet írt az elnöknek, amelyben egyebek közt, mint férfi a férfival, közli vele, hogy ha kineveznék az Egyesült Államok párizsi diplomáciai képviselőjévé, feleségül venne egy bizonyos dúsgazdag amerikai nőt, tehát méltóképpen és a megfelelő színvonalon képviselhetné országát a nemzetközi fórumokon.

Mindez első pillantásra képtelenségnek látszik, legalábbis mai mértékkel mérve. De a nyolcvanas évek Amerikájában csakugyan majdnem minden lehetséges. Ha valakinek némi befolyása és számba vehető vagyona volt, ha az elnök párthívei közé tartozott, még ilyen kalandos módon is állami szolgálathoz juthatott. Guiteau azonban, sem neve, sem befolyásos helyzete, sem pénze nem lévén, csak ágrólszakadt nincstelen, akivel senki sem áll szóba. Mikor sem az áhított állást nem kapta meg, sem a kérvényére nem érkezett válasz, iszonyú méreg fogta el. Fogta magát, és elment a Fehér Házba, hogy személyesen vonja felelősségre az elnököt hálátlanságáért, de az őrség kidobta. Most már végképp megharagudott Garfieldre, a hálátlan köztársasági pártra, s egyáltalában a kormányrúdnál ülő valamennyi fejesre.

Nem sokkal ezután a köztársasági párton belül bonyodalmak támadtak, két New York állambeli szenátor tiltakozása jeléül lemondott. Amikor Guiteáu erről az újságból értesült, a homlokára csapott, most értette csak meg, hogy semmirekellők klikkjéhez csatlakozott, a republikánus politika nyilvánvalóan nem egyéb Szodománál és Gomorránál, s mindennek Garfield elnök az oka, nem kellett volna őt a választások idején támogatnia, a hálátlan kutya egy cseppet sem érdemelte meg. Az előkészítő eljárás során tett saját vallomása szerint 1881. május 18-án határozta el, hogy megöli az elnököt, legyen végre békesség.

"Aznap körülbelül este nyolc tájban értem haza, rossz kedvem volt, lehangolt a politikai helyzet, és ekkor, ha jól emlékszem, fél tíz vagy kilenc óra lehetett, egyszóval épp aludni készültem, hirtelen sugallatom támadt, elég eltávolítani útból az elnököt, és minden jóra fordul.

A következő napokat nagy izgalomban töltöttem. Igyekeztem megszabadulni ettől a gondolattól, nem akartam foglalkozni vele. Szerettem volna végképp elfelejteni. Nem sikerült. Kétheti gyötrelmes tépelődés után arra a meggyőződésre jutottam, hogy minden hiába. El kell távolítanom az elnököt, ez Isten parancsa…"

A gyilkos megbízást kapott Istentől az elnök megölésére. Guiteau még leült, és 1881. május 23-án levelet írt áldozatának, amelyben, legalábbis a sorok között, tudtára adja szörnyű szándékát. A levelet azonban vagy nem olvasták, vagy nem méltatták figyelemre. Efféle irományok akkoriban tucatjával érkeztek a Fehér Házba.

Guiteau tehát úgy érezte, megtett minden tőle telhetőt az elnök lelki üdvéért, most már sziklaszilárdan meg volt győződve róla, hogy ő Isten kiválasztott eszköze s nemzetének leendő jótevője. Június hatodikán betért egy bizonyos John O'Meary üzletébe Washington egyik sugárútján, s kölcsönpénzen, tizenöt dollárért vett egy berakásos agyú, ötlövetű British bulldog forgópisztolyt. Kaphatott volna jó revolvert már ennek az összegnek az egyharmadáért is, de ő a legdrágábbak közül választott, mert az volt a rögeszméje, hogy nemzeti hőssé lesz, a revolver múzeumba kerül, s mit gondolnak majd róla az iskolás gyerekek, ha csak egy olcsó fegyvert, tucatárut használ. Egész magatartásából kiviláglik beteges nagyravágyása, s az az eszelős kívánság, hogy mindenképpen, még egy elvetemült gaztett árán is híressé legyen.

Volt már fegyvere, megvolt a terve is, eljárt hát a városon túlra, s gyakorolta magát a céllövésben. Egyszersmind számba vette a lehetőségeket, mikor és hol leshetné meg az elnököt. Válogathatott, az Egyesült Államok első embere akkor még nem volt körülvéve kiképzett testőrökkel, úgy járt-kelt a városban, mint bárki más, s a templomban beült a padba a többiek közé.

Charles Guiteau sokáig nem bírt határozni. Aztán olvasta az újságokban, hogy az elnök a feleségével együtt háromheti szabadságra utazik, s megvárta őket a Baltimore & Potomac Depot pályaudvaron. Későbbi kihallgatása során kijelentette, hogy még az utolsó pillanatban is habozott, nem akarózott lőnie, hisz olyan kibírhatatlan volt a hőség, s Garfieldné arcán annyira szomorú, szenvedő kifejezés ült.

De a borítékban, amelyet a merénylet elkövetése előtt az újságosbódéban leadott, remélve, hogy nyomban a gyilkosság után megtalálják és felbontják, ami meg is történt, egészen másvalamit jelentett ki:

"Az elnök Isten akaratából létezik, megválasztása szintén Isten akaratából történt, Isten akaratából is kell elbuknia. Ezzel a tettel mindjárt két célt érek el, megmentem a köztársaságot és fokozom a The Truth című könyvem iránti érdeklődést…"

Mire Walter Cox bíró 1881. szeptember 19-én megnyitotta Guiteau perét, az egész közvélemény a gyilkos ellen fordult, sőt amikor a fogházból a bíróság épületébe vezették, egy férfi meg is kísérelte lelőni. Az Egyesült Államok huszadik elnöke élethalálharcának tizenegy hete alatt megszerezte az egész világ rokonszenvét. Az újságok naponta első oldalukon közölték a beteg egészségi állapotáról szóló híreket, nevezetes klinikák világhírű orvosai tanácskoztak, hogyan segíthetnének rajta. De még a golyónak a gerincoszlopban való pontos fekvését sem állt módjukban meghatározni, nem kockáztathattak meg hát műtétet ilyen kényes helyen. Némi átmeneti javulás után a beteg élete lassan kihunyt az orvosok keze között. Az egész ország hiába imádkozott felgyógyulásáért.

Az elnök halála tovább fokozta a közvélemény gyűlöletét a gyilkossal szemben, az emberek türelmetlenül várták az ítéletet. A nagyfokú érdeklődés is egyike lehetett azoknak az okoknak, amelyek a bírákat és törvényszéki szakértőket arra a megfontolásra késztették, hogy nem volna ésszerűenyhítő körülményként elismerni a vádlott beszámíthatatlanságát, s ezzel kitenni magukat a közvélemény éles bírálatának. Természetesen az is lehetséges, hogy az ideggyógyászokat döntésükben csakis tárgyilagos megállapítások vezették, mindenesetre annyi bizonyos, hogy Guiteau-t felelősnek nyilvánították tettéért.

Ennek ellenére őrültként viselkedett. Rátámadt az ügyészre, senkiházinak és aljas csirkefogónak nevezte, megjósolta neki, hogy úgyis a pokolban végzi, megfenyegette, hogy tudja jól, kivel van dolga, az ügyész úr alkoholista, s előbb-utóbb halálra issza magát.

Charles Guiteau nem tette épeszű ember benyomását, és nem valószínű, hogy állapotát színlelte. Akkor egész életében tettetnie kellett volna. A per folyamán többször váratlanul nyelvet öltött a jelenlevők valamelyikére, megkérte a bírót, engedje az esküdteket egészségügyi sétára, különben tönkreteszik az egészségüket a tárgyalóterem rossz levegőjében, nem kért ugyan szót, de zűrzavaros politikai kijelentéseket rikoltozott oda a közönségnek. Walter Cox bíró, aki évekkel azelőtt Lincoln gyilkosának, Boothnak valódi vagy vélt cinkostársai ügyében is ítélkezett, végtelen türelemről s egyszersmind nagy tapasztalatról tett tanúbizonyságot, nem jött ki a sodrából, teljes tizenegy héten át mindvégig körültekintően és a kellő bírói tekintéllyel vezette a pert.

A védők tisztában voltak vele, hogy nincs esélyük, de a reklám kedvéért egymást múlták felül briliáns védőbeszédeikkel. Mindez azonban kárba veszett fáradság volt. Nem segített a közvetett szószólónak, az immár halott elnöknek a véleménye, aki maga nyilatkozott úgy, hogy nem hisz a tettes beszámíthatóságában, s nem változtatott az ítéleten Guiteau tizenkettedik órában mutatott bűnbánata sem.

Garfield elnök gyilkosát kötél általi halálra ítélték és június harmincadikán végehajtották az ítéletet.

A fegyház a kivégzést látványos drámaként rendezte meg. A belépőjegyek ára napról napra emelkedett, mint valami jól menő vállalat részvényeié. Az a kétszázötven kiválasztott, aki 1882. június 30-án a deszkapadokba beült, furcsa, szomorújátéknak volt a tanúja. A rab gondosan rendbe hozta magát, letérdelt az akasztófa emelvénye előtt, egy zsebtükörben megfésülködött, s megigazította a nyakkendőjét, aztán lassú léptekkel megindult felfelé, s közben saját szerzeményét énekelte, ódát egy gyilkoshoz:

"Ó, mily öröm hozzád költözni, Istenem.

Ó, mily öröm, hogy hozzád költözöm.

Glória alleluja, glória alleluja ! …"

A hóbortos merénylő hagyatékában, aki ugyan jócskán felkavarta a közvéleményt, de a világ folyását egy cseppet sem változtatta meg, akadt még néhány írott sor, amely ugyancsak jellemző elmebeli állapotára. Azt remélte, hogy egykor majd a hálás amerikai polgárok emléket állítanak neki, mint nemzeti hősnek, s a biztonság kedvéért megírta a saját epitáfiumát:

"Itt nyugszik teste Charles Guiteau-nak, ki hazafi volt s Keresztény. Boldog lelke a mennyekben időzik."

PENÉSZÍRTÁS

... és a Fáraó Átka probléma megoldása

Ilyen volt, ilyen lett...

  

HUMOR

A Veszprémben, 1989-ben végzettek Honlapja

Egyetemi sztorik...

  

VENDÉGKÖNYV

Írj bele...
  

E-mail

Küldhetsz e-mailt is...
  

TÜKÖROLDALAK

Hogy akkor is meg tudd nézni, ha a szerver bármiért nem elérhetõ... ezért javaslom a "bookmark"-ot...
Érdekes Történetek
Egyetemi sztorik
Penészirtás, és a...