Gangesz

 

Bár a hatalmas Gangesz erősen szennyezett, a hinduk mégis a Föld legszentebb vizének tartják, amelynek akár egyetlen cseppje is képes a hívő zarándokok lelkét földi bűneiktől megtisztítani, és így haláluk után megszabadulnak az örökös újjászületés gyötrelmétől…

A hinduk szemében a Gangesz testesíti meg Gangát, a megtisztulás istennőjét. A folyó eredetileg a mennyben folyt, míg Bhagíratha király le nem hozta a földre, hogy megtisztítsa ősei hamvait. Az istennőfolyó, hogy zuhanásának ereje ne seperje el a Föld lakóit, először Siva isten fejére hullott, s végigcsorgott bozontos fürtjein. Minden évben tömérdek zarándok, köztük sok beteg és haldokló, teszi meg a hosszú, fárasztó utat a Gangeszig abban a reményben, hogy ha isznak a vizéből és megmerítkeznek benne, megszabadulnak bűneiktől…

A folyó lelket tisztító hatásába vetett hit vizének hűsítő erejéből fakad. Számos hindu szokás alapul azon a meggyőződésen, hogy az erő azonos a hővel, és ha az erő gonosz, vízzel lehűtve hatását veszti. Hisznek abban is, hogy ha a folyó partján hamvasztják el testüket és hamvaikat a vizébe szórják, nem kell többé újjászületniük, lelkük végre a Paradicsomba, vagyis a nirvánába juthat.

A Gangesz vizén először a Gomukhból (Tehénszáj), ebből a Himalája lábának egy eldugott szegletében lévő jégbarlangból kilépve csillan meg a napfény. India legszentebb folyójának itt még Bhagirathi a neve. A gyors vizű folyócska egy szurdokon száguld végig a Garvál-hegységben, medrét méltóságteljes fenyők, illatos cédrusok és ragyogó vörös rododendronok szegélyezik.

Dévaprájag városa után, a magasra tornyosuló szikláb közt rohanó Bhagirathi vize a lassú folyású Alaknanda folyóéval egyesül, s innen kezdve Gangesz a neve. A Gangesz már jóval méltóságteljesebben hömpölyög tovább Haridvárig, a folyópart egyik legszentebb városáig, ahol minden tavasszal 100 ezernél is több hindu ünnepli Gangesz Anya születését. Levelekből készített csónakocskákban a ginek nevezett, tisztított vajba mártott körömvirágszirmokat bocsátanak vízre, s meggyújtják őket.

A Gangesz Haridvárnál ér ki a síkságra, itt kelet felé veszi útját egészen Alláhábádig, ahol beletorkollik a Jamuna. A hinduk a két folyó egyesülésének pontját, a szangamot is szent helyként tisztelik, s minden évben színpompás ünnepet rendeznek a tiszteletére. Ezerszám érkeznek a zarándokok, az utcákon dudások és kürtösök kísérik a tollakkal és díszes kelmékkel felékesített tevék és elefántok hátán utazó szent embereket, a szádhukat.

India legősibb és legszentebb Gangesz-parti városánál, Váránaszinál (Benáresznél) a folyó vize a híres ghátokat, vagyis a fürdőzőhelyekhez vezető lépcsősorokat mossa. A ghátok 5 km hosszan szegélyezik a folyót. Az idős és beteg zarándokok abban reménykednek, Váránaszinál éri őket a halál, mert Gangesz Anya itt szabadítja fel a hinduk lelkét a születés és újjászületés örökős körforgásából. Az elhunytak testét a híres halottégető gháton, a Manikarnikán égetik el nímből, azaz szantálfából rakott máglyákon, melyeket éjjel-nappal őriznek a domok, a terület felügyelői, akik közt apáról fiúra száll e megtisztelő feladat. A folyó partján szent emberek kántálják torokhangon a mantrákat, az ősi himnuszokat és varázsszövegeket. Váránaszinál a holtak hamvasztását egy 400 tagú testület tagjai, a domok felügyelik, ők a halotti máglyák meggyújtásához használt szent tűz őrzői. A szeretteik elhamvasztását kívánó rokonoknak ki kell fizetniük a domokat, és meg kell vásárolniuk a máglyához szükséges tűzifát és illatszereket. Ezt sokan nem engedhetik meg maguknak, mivel ahogy egyre kevesebb a tüzelőnek alkalmas szantálfa Indiában, úgy emelkedik az ára is…

1989-ben - a szegények megsegítésére - elektromos hamvasztót helyeztek üzembe a város egyik halotthamvasztó gháfjánál. A domok, akiknek veszélybe került jövedelmező monopóliuma, azt állították, ez a módszer nem felel meg a hinduk szent írásaiban előírt követelményeknek…

A hindu halottak testét még ma is a világ egyik legősibb és legmegindítóbb szertartásának keretében hamvasztják el a Gangesz partján. A fehér lepelbe burkolt tetemeket a Gangeszbe merítik, mielőtt a máglyára emelnék. A folyó mellett, akármikor is nézzük, nappal vagy éjszaka, mindig legalább féltucatnyi halotti máglya lobog…

Patná után a folyó ismét délnek fordul, s a delta csú csánál lévő Faraktra-gát közelében neve ismét Bhagirathira változik. A továbbra is Gangesznek nevezett keleti ág Banglades területén halad tovább, a nyugati ág neve azon ban ismét megváltozik, s Húgliként folyik tovább. Ezen a szakaszon hírhedten nehéz a hajózás, rengeteg matróz és csónakos lelte már halálát itt. Kalkutta, India legnagyobb városa és elővárosai az egyébként szintén szentnek tartott Húgli két partján terülnek el, 80 km hosszúságban. A folyó végül eléri a Bengáli-öblöt, ahol számos ágra szakadva, a mocsaras Szundabarnszon át ömlik a tengerbe.

A Gangesz a maga 2506 km-es hosszával nem tartozik a világ leghosszabb folyamai közé, a Níluson és az Amazonason is több mint kétszer ekkora a távolság a forrás és a torkolat között, de egyetlen más folyó sem részesül ekkora tiszteletben, és egyetlen más folyó sem foglalkoztatta ennyire az emberi képzeletet. Megihlette az ókori Vergiliust és Ovidiust és a középkori Firenze nagy költőjét, Dantét is. Nagy Sándor azt hitte, a Gangesz jelzi a világmindenség határát. A középkor egyik nagy utazója, az angol Sir John Mandeville (bár történeteinek nagy része csak a mondákban létező helyekről szólt) 1356-ban megjelent, Sir John Mandevidle utazásai című könyvében egyenesen azt állította, hogy a Gangesz a Paradicsomban ered, s medrének kavicsai közt aranyrögök találhatók. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a hinduk számára a folyó vize az örök boldogság elnyerésére kínál lehetőséget…