Kereszténység

 

A római uralom alatt élő zsidóság Megváltót váró szellemi légkörében lépett fel i.sz. 30 körül, Palesztinában, a közeli Isten országát és a megváltást hirdetve Jézus, a keresztény vallás megalapítója.

Az újszövetség elbeszélései szerint tanítása, csodái, kereszthalála, és feltámadása egyaránt azt bizonyította követői számára, hogy személyében elérkezett a várva várt Messiás.

Tanítványainak mozgalma kezdetben zsidó hitújító csoportnak indult, hamarosan azonban megnyílt a pogányok, a nem zsidók előtt, s ettől kezdve mind határozottabban egy új vallás körvonalai kezdtek kirajzolódni.

Az első keresztények a közeli Világvégét várták és arra készültek. Vagyonközösségben éltek, együtt imádkoztak, elmélkedtek Jézus tanításai felett, közösen böjtöltek, kultikus lakomákat tartottak és szigorú aszkézist javasoltak. Hamarosan megindult az új hit terjedése. Noha az új vallás képviselőit a római hatóságok gyakorta üldözték, a keresztények, már az I. század végén szinte az egész Római Birodalomban jelen voltak.

Alapvető hitelvük, hogy Jézusban, Isten saját, egyszülött fiát, a megígért Megváltót küldte az emberek közé. Aki a szeretet, általa követett parancsát elfogadja, megváltásban, örök üdvösségben részesül.

A 40-es évek végétől Pál apostol, és mások jóvoltából a keresztény tanok a hellenisztikus gondolkodáshoz kezdtek idomulni (Jézus egyre hasonlatosabbá vált a meghaló és feltámadó közismert, és népszerű képzetéhez). Az első gyülekezeteket Jézus tanítványai, az apostolok irányították, munkájukat a vének, és gyülekezeti szolgák segítették, a közös anyagi ügyeket pedig a püspökök kezelték. Kezdetben az egyes közösségeknek sem szilárd szervezete, sem állandó hívei nem voltak, csupán a Jézusban, mint Megváltóban való közös hit kötötte össze őket.

A II. század elejétől - a számbeli gyarapodással párhuzamosan - megindult a szervezett egyház és a szisztematikus tanítás kialakulása. A püspökök váltak fegyelmi és hittan ügyekben is a közösség vezetőivé, s az elszórt gyülekezetekből szervezett, hierarchikus egyház épült ki. E folyamatban került sor a Jézusra, és tanításaira vonatkozó hagyományok lejegyzésére. 50 és 120 között megszülettek az újszövetségi iratok, a II. században pedig megindult az újszövetségi gyűjtemény kialakítása.

A keresztények kezdettől szent könyvüknek tekintették, és Ószövetségnek nevezték a zsidó Bibliát, kiegészítve azt a megújított szövetség 27 iratával. Az újszövetségi anyag legfontosabb része a Jézus-hagyományt rögzítő, Jézus erkölcsi, vallási tanítását őrző 4 evangélium volt, ezt egyéb iratok, főként levelek egészítettek ki. Létrejöttek az egyház fegyelmi rendjének első elemei, állandósultak olyan szokások, mint a keresztelés, vagy a böjti fegyelem.

A hitelvek pontosítása fölötti vitában a II. századtól jelentős keresztény irodalom született, és megjelentek a hittételeket "hamis módon értelmező" eretnek irányzatok is. Az egyházat ebben az időben hevesen üldözték a római hatóságok, a hitnek több mártírja lett, akiket kezdettől kultikus tisztelet övezett.

A keresztény üldözések 313-ban szűntek meg, és megnyitották az utat a világméretű terjeszkedés előtt. Alig 100 esztendő kellett ahhoz, hogy az új hit, minden más vallást kiszorítva, a Római Birodalom kizárólagos vallásává váljon. A legalizált viszonyok között gyorsan épült ki az egyház szervezete. Létrejöttek az egyházmegyék, egyháztartományok, kialakult a zsinatok megtartásának szokása, és megjelentek az első keresztény remeték, a szerzetesség előhírnökei.

Az V. századtól Róma hanyatlásával párhuzamosan, a keresztény egyház egyre jobban részesévé vált az államhatalomnak. Amikor a népvándorlás hullámai elsöpörték a Római Birodalmat, az új, feudális Európa, már e hit elvei alapján épült fel a korai középkorban.

A keresztény lét első, teológiailag precíz megfogalmazása az egyház püspökeinek első, egyetemes gyűlésén (zsinatán), Niceában történt 325-ben. Az ezt követő évszázadokban a hitelveket, dogmákat részletesen megfogalmazták. (Pl. "ki Jézus ?" kérdésre a válasz: Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia, a Messiás, egyszerre valóságos ember és valóságos Isten is. Meghatározták a "szentháromság" fogalmát is, ami szerint: Isten egylényegű három személy: Atya, Fiú, és Lélek (Szentlélek)-kel. Megfogalmazták Mária Istenanyaságát, Jézus feltámadásának megtörténtét, és sok más, a keresztény tanítás közös lényegét jelentő alapelvet is) A dogmatikai harcok során egyházszakadások is történtek.

A kereszténység időközben komoly sikereket ért el, teret nyert Afrikában, Ázsiában, és a germán népek között, valamint elkezdődött a szláv népek megtérítése is. E diadalmas fejlődésnek külső okok vetettek véget. A Nyugat-Római Birodalom bukása, az Iszlám megjelenése, később pedig a katolikus, és az Ortodox egyházak közötti szakadás.

A katolikus egyház

Az egykori nyugati, latin nyelvű és kultúrájú keresztény egyház a Kelettel való szakítás óta katolikus, vagy Római Katolikus Egyháznak nevezi magát. Az elnevezés is kifejezi, hogy magát tekinti a hit igazi letéteményesének, és egységének alapja rómaisága. (A római püspök, és a Pápa irányítása alatti hierarchikus szervezet). A Pápa személyén túl egységét a történelmi, kulturális, valamint a teológiai hagyományok egyneműsége is biztosítja, valamint latin, mint rituális nyelv használata a miséken, szertartásokon, liturgiákon.

A középkor századaiban a katolikus egyház szervesen beépült a feudális Európa társadalmi rendjébe, maga is birtokossá, és a társadalom szellemi életének osztatlan irányítójává vált.

A római pápák egyház feletti hatalmának elve és gyakorlata igen régi eredetű. Péter jogán, az első római püspökök már az első keresztény évszázadokban elsőséget, és joghatóságot követeltek maguknak világegyház egésze felett. Ezt az igényt támogatta az is, hogy időközbe a pápaság Itáliában, világi hatalommá is lett. 1050 után pedig két évszázados, győzelmes harcot folytatott a császári hatalom gyámkodásától való megszabadulás érdekében. A katolikus egyház hatalmát e korban, nagyban növelték a gyorsan szaporodó szerzetesrendek, és a keresztes háborúk eszmei megalapozásában betöltött vezető szerepük.

Különleges gazdagsággal bontakozott ki a középkorban a katolikus egyház vallásossága, és kultúrája. Állandósult a szentmisék rendje, kiterebélyesedett a szentek kultusza, és véglegessé vált a katolikus ünnepek köre.

A XII. századtól megszületett a katolikus tudományosság fénykorát jelentő skolasztikus filozófia, és a szisztematikus kánonjog. Véglegessé vált az egyház felépítése, kialakult a működési mechanizmusa, létrejöttek a központi irányítószervei. Megvalósult a papi nőtlenség követelménye. Új színt hozott az egyházi zene, és művészetek az óta is időtálló kialakulása.

Állandó gondot jelentett viszont az egyház "elvilágiasodása", s időről időre egyházszakadások, kettős pápaválasztások zavarták meg a katolikus világ belső nyugalmát. Ráadásul a XII. - XIV. század között az eretnek irányzatok, és mozgalmak egész sorával is meg kellett birkózniuk. A XV. századtól a szükségessé váló, de elhúzódó, elmaradó reformok végül válsághoz vezettek: kibontakozott a reformáció, s ezt a szakadást már nem lehetett megakadályozni.

A válság idején ülésező tridenti zsinatnak ugyan sikerült máig ható érvénnyel újrafogalmaznia a katolikus teológiát, és az egyházalkotmányt, ez azonban a korábbi hegemónia visszaszerzéséhez nem volt elegendő. Az egyház továbbra is megmaradt a latin nyelv használata, a hét szentséget ismerő szentségtan, és a cölibátus doktrínája mellett. A nagy földrajzi felfedezések után viszont mozgásba lendült a katolikus misszió, főkén az Újvilágban.

A felvilágosodás kibontakozása, a vallási érdeklődés újbóli lanyhulása a XVIII. században ismét válságot eredményezett. Súlyos csapást jelentett az olasz egység a pápai állam megszűnése, az állam és egyház szétválasztásának liberális koncepciója, Európa szerte. A katolikus egyház ezekre a jelekre, hosszú időn át merev konzervativizmussal, a polgári társadalom elutasításával, és a pápai tévedhetetlenség doktrínájával válaszolt. Végül XIII. Leó pápa idején indult meg az új modernizációs folyamat (a szociális doktrína kidolgozása, a keresztény pártok és szakszervezetek támogatása, és a neotomista filozófia megteremtése). Az átfogó reform azonban a XX. század derekáig váratott magára (lemondtak a latin nyelv kizárólagos használatáról, külsőségeiben is korszerűsítették a szertartások rendjét, kezdeményezték más vallásokkal, felekezetekkel, valláson kívüliekkel a párbeszédet. Pápai dokumentumok tettek hitet az egyház felelősségvállalása mellett, a mai világ problémáinak megoldásában).

Protestáns egyházak

A katolikus egyház belső bajainak orvoslási szándéka a XV. században a reform mozgalmak kibontakozásához vezetett. E törekvés képviselői a világias, anyagias és laza fegyelmű, hatalmaskodó és a néptől távol kerülő egyház ellenében, az igazi, ősi kereszténységhez való visszatérés programját fogalmazták meg.

Elsőként a német Martin Luther lépett fel 1517.-ben közzétett 95 pontos reformjavaslatával. Ezt követően, néhány évtized alatt látványos hitújítás bontakozott ki Európa nagy részén. A nyugati egyházat immár végérvényesen megosztotta a reformáció.

Luther célja az egyházban tapasztalt visszaélések orvoslása volt, mozgalma azonban hamarosan túllépett az egyszerű reform keretein. Ennek egyik oka a reformátori elvek egyre szélesebb körű és határozottabb radikalizmusa volt, a másik pedig a katolikus egyház vezetőinek merev ellenállása.

Luther eredetileg a búcsúcédulák árusítása ellen lépett fel és a liturgia nemzeti nyelvűvé tételét követelte. Programja hamarosan kiegészült a szerzetesrendek feloszlatásának gondolatával, a püspöki egyházszervezet elvetésével, a mise és a papi rend elutasításával. A reformátorok nemzeti nyelven tanító egyházat hoztak létre, prédikátoraikat pedig a gyülekezet választott testületeink (presbitérium) rendelték alá. Hitforrásként csak a Bibliát fogadták el és elvetették a hagyomány tekintélyének elfogadását.

Luther és a reformátori teológiát kidolgozó tanítványai elvetették a misét, s helyette olyan Istentiszteleteket vezettek be, amelyek lényege az ima, a zsoltáréneklés, és a Bibliaolvasás. Ezzel együtt bevezették a két szín alatti áldozást, az úrvacsorát. A katolikus teológia hét szentsége helyett pedig csak kettőt (a keresztséget, és az úrvacsorát) fogadták el. A reformátorok kezdettől tagadták a hierarchikus egyházszervezetet, és elutasították a Pápa egyházfőségének - szerintük a Sátántól származó - gondolatát. Eltörölték a gyónást, megszüntették a templomokban az oltárt, egyszerűsítették a szertartások rendjét. A reformátorok tagadták a szentek, és főként Mária kultuszának jogosságát. A gyülekezeti helyekről száműzték a festett és faragott képeket. Elfogadták a házasság felbonthatóságának a gondolatát, és megszüntették a papi nőtlenség követelményét is.

A reformáció hitelveit elsőként az 1530.-as Ágostai Hitvallásban foglalták össze. Ezt több más irat követte, és 1563.-ban a Második Helvét Hitvallás is megjelent. A reform kezdetben gyorsan terjedt Németországban. Válaszul a Pápa kiátkozta Luthert. A régi és az új hit hívei között ekkor vallásháború robbant ki Németországban, és kis szünetekkel másfél évszázadon keresztül tartottak, s két (katolikus és protestáns) részre osztották Európát. Gyorsan terjedtek az új nézetek Svájcban is, ahol Zwingl állt a hitújítók élére. A Skandináv országokban pedig, uralkodói kezdeményezésre, alig néhány év alatt győzedelmeskedett a reformáció.

Thomas Münzer és hívei, a radikális anabaptisták, felnőtt keresztséget hirdettek. És szociális követelésekkel kapcsolták össze a hitújítást. Ennek következtében robbant ki a német parasztháború, amit csak véres terrorral sikerült leverni.

A Francia reformáció élére Jean Calvin állt. Ő puritán etikát hirdetett, s erkölcsi elveiben a szorgosan gazdálkodó polgár létének alapelveit fogalmazta meg.

1534.-ben Angliában is hitújításra került sor, aminek első lépéseként VIII. Henrik király magát nyilvánította az angol államegyház fejének. Az új anglikán egyház református vonásokat vett fel, megtartotta, pl. a püspöki egyházszervezetét.

Ezen kihívásokra a katolikus egyház belső reformokkal válaszolt, és az ellenreformáció kibontakoztatásával válaszolt. Ezzel sikerült némileg mérsékelni a reformáció térhódítását. Az elkövetkező vallásháborúk során kialakult Európa mai vallási térképe. A kontinens északi, észak-nyugati része zömmel protestánssá vált, a földközi-tengeri régió katolikus maradt, míg Európa középső területein (így hazánkban is) vegyes felekezetű területek alakultak ki.

A reformáció egyházai az elkövetkező évszázadok alatt kialakították szervezeti, és hitrendszerüket. Időközben újabb szakadások történtek. Kialakult a Baptista, a múlt században a Metodista és az Adventista egyház, melyek a hagyományostól eltérő módon értelmezték a reformáció elveit. Az irányzatokra tagolódás folytatódott (pl. Pünkösdisták, Unitáriusok stb.)

Az Ortodox Kereszténység

Már az Ókor első századaiban is világosan kirajzolódó választóvonal különböztette mag egymástól a Római Birodalom keleti, és nyugati felének keresztény gyülekezeteit, s e különbségeket, a létrejövő politikai határok csak tovább erősítettek. Kelet keresztényei szertartási nyelvként a görögöt használták, szemben a nyugaton használatos latinnal.

A nyelvi eltérések, kezdettől a liturgikus szokások és a jogi elvek eltérését is jelentették. Kelet egyházai önálló egyháztartományok egyenrangú szervezetében éltek, amely fölött csupán a Bizánci Császári hatalom (világi ügyekben), ill. az egyetemes Zsinat rendelkezett.

A nagy, végső egyházszakadásra is (ortodox, és katolikus), egyházkormányzati okokból került sor. (Keleten a római, bizánci, alexandriai, antiochiai és jeruzsálemi pátriárkák egyenrangúságát, Róma és Bizánc főpapjának tiszteletbeli elsőbbségét vallották - az egyes egyházrészek teljes belső önállósága mellett -, míg nyugaton a római püspöki, és a Pápai egyetemes hatalom mindinkább érvényre jutott.

1054.-ben egymás kölcsönös kiátkozásával a kereszténység keleti, és nyugati egyházra szakadt. A szakadás után fokozatosan nőtt a teológiai, liturgikus, és jogi eltérések száma. (Pl. a keletiek kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak a Szentlélek tiszteletének, ám azt csak az Atyától származónak vallják. Nem hisznek a tisztítótűzben, nem vallják a nyugati egyházban elfogadott Mária dogmák egy részét, és nem ismerik el a szakadás után ülésező egyetemes Zsinatok érvényességét. Tagadják a Pápa egyházfői hatalmát, nincs egységes egyházi főhatóságuk és hitelveik letéteményese nem az egyházi hierarchia, hanem a hívők népközössége. Liturgiájuk nyelve eredetileg görög, de később mindenütt áttértek a nemzeti nyelv használatára. Hosszú harcok eredményeként megkülönböztetett tiszteletben részesítik a Szentek képmásait, és általában elmondható, hogy buzgón gyakorolják a Szentek kultuszát. Templomaik belső berendezésének ezért elengedhetetlen kelléke a szentképfal / ikonosztázion /).

Ebben az irányzatban hiányzik a papi cölibátus (nőtlenség) előírása. Szervezeti értelemben a nemzeti egyházak teljesen önállóak. Az ortodox kereszténység legnagyobb megrázkódtatása az Iszlám előretörése volt, hiszen ennek következtében Egyiptom, Szíria, és Kis-Ázsia keresztény egyházai szinte teljesen megsemmisültek. Némi kárpótlást jelentett a szláv missziók sikere, amelyek eredményeképpen Kelet-Európa Szláv népei, szinte kivétel nélkül az Ortodox Kereszténységet vették fel.

A XV. században sikertelen tárgyalásokat folytattak a katolikus egyházzal (szerettek volna unióra lépni). Nagy tehertételt jelentett a több évszázados Török uralom is. Ma a legjelentősebb Ortodox egyház a Moszkvai Patriarkátus.