Hinduizmus

 

Az árja népek honfoglalásával (i.e. második évezred dereka), új szakasz kezdődött India vallástörténetében. Ezt a hitrendszert, amelyet ma a hinduk többsége követ, általában Hinduizmusnak nevezik. E név mögött valójában egységes, de három korszakra tagolódó fejlődési folyamat áll. A védikus periódus (az i.e. hatodik századig), a brahmanizmus a tizedik századig), és a Hinduizmus (máig tartó) szakasza.

Az Indiát meghódító nomádok vallási képzeteinek középpontjában, istenített természeti erők álltak. Az Ásurák, és Dévák, segítő, és ártó lények csoportja. Diausz az Ég, Szurjá, a Nap, Agni pedig a Tűz istene volt, akik felett a személytelen Sors, Ritá uralkodott.

A pantheonba hamarosan bekerültek ősi Indiai istenek is (Lahami, a Szerencse, Szárászvati, a Tudás, vagy Durgá, a Természeti Erők Úrnője).

E fejlődés dokumentumai a legősibb Indiai Szent Könyvek, a Védák, ősi himnuszok, dalok, szertartási és varázsszövegek gyűjteményei. E szövegek szerint a Világ, Diausz-pita és a Földanya nászából származik. Az istenek társadalmának élén, a harcos király, Indra, Mithra Napisten, és Varuna, a Pusztulás Ura áll. Az istenek egész világa felett pedig a kifürkészhetetlen Világtörvény, a Dharmá parancsol.

E fogalom az indiai vallási világkép alapja. , az örök, kozmikus körforgás elve. Eszerint a világ végtelen és örök. Története a káosz és a kozmosz állandó változása, az istenek, a természet és az ember szakadatlan születése, pusztulása és újjászületése.

E folyamatban az emberek sorsát a jó- ill. a rossztettek által meghatározott végzet, a karma irányítja. Már ebben a korszakban kibontakozik a lélekvándorlás hite, aminek következtében az indiai vallásban nincs túlvilághit.

Az emberek világában, az állandóság, és a változás alapja a kasztrendszer (a papok, kézművesek és szolgák osztálya örök, s csak a türelem és belenyugvás ad némi esélyt, hogy az ember következő életében magasabb kasztba szülessen).

A végzetnek az istenek sem parancsolnak, ők is csupán segíthetik az embert a boldogulásában.

Az i.e. hatodik századtól új szakasz kezdődik az indiai vallásfejlődésben. Új Szent Könyvek (Upanisadok) születnek, megszilárdul a kasztrendszer, megerősödik a papi rend szerepe. Ebből az időből őriz emlékeket a két nagy eposz, a Máhábhátára, és a Ramajána. A régi istenek elvesztik vezető szerepüket, s helyükbe egy sajátos istenháromság, (trimurti) lép. Brahmá, a Világ Teremtője, Visnu, Világ Fenntartója, és Siva, a Pusztulás Ura. E három isten tevékenységeinek sajátos körforgása a világfolyamat ciklikus, ismétlődő rendje.

A klasszikus indiai vallásosság soha nem ismerte az egységes (dogmatizált) hitrendszer, vagy a szervezett egyház fogalmát. Kialakult a számtalan istenség szentélyének a kultuszát ápoló papság, a remeteség, a és szerzetesség. A mai Hindu életét is kultikus (étkezési és magatartási) szabályok sokasága alakítja. Ugyanakkor az alapvető rituális és teológiai elvek közül ki - ki kedvére választhatott magának szemléletmódot, iskolát, sőt istent is.

Így alakulhatott ki az utóbbi, mintegy 500 évben az a vallási sokféleségbe vesző Brahmanizmus, amit Hinduizmusnak neveznek. A mai Hindu vallási világában Brahmá kultusztalan isten, csupán mitológiai, filozófiai fikció.

Vannak, akik Visnut, mások Sivát tisztelik főistenként. Ismét mások pedig archaikus kultuszoknak hódolnak. Ami közös, az a karma-tan és a lélekvándorlás hite, a meditációra és az aszkézisre való hajlandóság.

Sokoldalúan hatott a Hinduizmusra a Buddhizmus, majd az Iszlám. Ezeknek sok elemét magába fogadta, mitológiájába, és rítusába építette be.

Képlékenysége ellenére (vagy éppen ezért) a Hinduizmus, korunk egyik legtöbb hívőt számláló vallási rendszere, annak ellenére, hogy a Hinduizmus nem volt, és ma sem misszionáló vallás.