Ópium

 

Valamikor, az ember történetének kezdetén, amikor az ember megszerezte és megőrizte magának a villámoktól elhódított tüzet, majd amikor megtanulta a kovakő használatát, akkoriban az ég felé, az ismeretlen felé szálló füstgomolyagok a primitív embert elbűvölték, és elvetették a mítoszok termékeny magvát…

Thaiföld és Burma sziklás hegyvidékein volt a Szellemek Hegye, a máktej démoni mágiájának, varázsának rejtélyes birodalma. Időszámításunk előtt, közel háromezer évvel a mai hegyi lakók, a karen és a meo törzsek ősei véres csatákat vívtak tűzhelyük védelmében, hiszen nekik az égbolton, az erdőn és az ópium játszi füstjén kívül semmi mást nem nyújtott az élet. Valamikor, nagyon-nagyon régen, ezen a vidéken született meg az ópium költőien szép legendája…

"Járhatatlan hegyek között rejtőzött Nin álomhercegnő palotája. Ide tévedt be egyszer egy fiatal harcos. A hercegnő megajándékozta egy öleléssel, s így ízlelte meg az igazi szerelem csodálatos gyönyöreit. Amikor szerelmi bódulatából feleszmélt, egyedül találta magát a vad hegyek között. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került a hercegnő karjai közé, csak az ölelés csodás szépségére, valamint arra a rejtett ösvényre, mely a palotához vezette. Szíve az ösvény felé vonzotta, mégsem mert újra elindulni rajta. Félt, hogy útját nem koronázza siker. Hazatért hát, s bár egyre gyötörte magát, hogy ne gondoljon többé a hercegnőre, gondolatai mégis mindig körülötte forogtak. Egyre szomorúbb lett, és ekkor elhatározta, hogy feleséget keres magának. Így is lett, megházasodott, de gondolatai változatlanul a hercegnőhöz szálltak.

Egy hajnalon szörnyű álmot látott, a titokzatos hegyi palota leégett ! Ugyanakkor távoli hangot hallott: "Ne veszítsd el a reményedet ! A romok alatt megleled a szeretett nő szívét, egy gyönyörű áttetsző követ. Keresd meg, és újra teljesül a csoda !" A harcos így is tett. Meglelte az álmában látott követ, hazavitte, s valóban megtörtént a csoda, házában minden éjszaka a kicsiny kő átváltozott álmai hercegnőjévé, s megajándékozta őt a sokszor megálmodott gyönyörrel. Egyszer azonban megleste a felesége, s rájött a féltve őrzött titokra... Egy napon, amikor a harcos távol volt, megragadta a követ, s úgy dobta ki a kunyhóból, hogy az ezernyi apró darabra tört. Ezek az apró kis kődarabkák azon nyomban parányi magvakká változtak, bekerültek a földbe, s mire a harcos visszatért, a magvakból különös virágok, a mák virágai nőttek ki….

Egyik éjjel újból megjelent a hercegnő, de ezúttal utoljára, s ezt a tanácsot adta: "Ha enyhíteni akarod fájdalmadat, ha meg akarod őrizni egykori boldogságunk emlékét, akkor gyűjtsd össze a mák virágából kicsorduló nedvet, szippantsd fel, szívemből fakad az, s egy múló pillanatra újra átélheted szerelmünk gyönyöreit…"

Egy másik legenda szerint az ópium azután jelent meg a földön, hogy Buddha - álmának elűzésére - kitépte és a földre hullatta szempilláit. Ezekből nőttek ki a mákvirágok. (Ezt a hivők feltétel nélkül elhiszik, noha az ópium termesztése idősebb a buddhizmusnál.)

Hol van hát vége a legendának, és hol kezdődik az ópium igaz története ? Nehéz volna ezt megmondani. Egy bizonyos, az ember megismerte az apró kis máktokot, ez évszázadokon át adott enyhülést sok-sok földi kínra, de ugyanakkor hallatlan szerencsétlenséget is zúdított az emberek millióira.

Az ősi mondák szerint a kultikus célokat szolgáló növényeket, elkészítési módjukat az istenek fedték fel a kiválasztott halandók (papok, varázslók) előtt. Így nyújtva ki segítő kezüket, hogy kiemeljék az embereket a hétköznapok gondjaiból, s az álom és az extázis világának segítségével közelebb vigyék őket az éghez, az istenek világához…

Valamennyi kábítószerként használatos növény, de különösen a máktej, útjának kezdetét sok tekintetben még ma is homály fedi. Sem a mák tejnedve, sem más gyógynövényből készített varázsszer esetében még utalást sem találunk arra, hogy hogyan is ismerték fel hatásukat. Azt sem tudjuk, hogyan ismerték meg helyes, tehát hatékony formában történő elkészítésük módját, hogyan ismerték fel veszélyeiket, hogyan találtak rá a helyes adagolásra…

Mai tudásunk szerint a legvalószínűbb, hogy ösztönösen, tapasztalati úton jutottak el a különböző szerekhez, az állatok szokásait is figyelve. Ezeknek a növényeknek a megismerése egyáltalán nem kis dolog. Biztos, hogy kitűnő megfigyelőképesség, jó logikai készség kellett hozzá. Gondoljunk csak arra, hogy mai tudásunk szerint, a Földön előforduló kb. 500 ezer féle növény közül csak kb. 150 tartalmaz bódító, kábító anyagot ! Egy bizonyos, kezdetben, sőt sokszor még évszázadokon keresztül is, a babonák szertefoszlásáig és a gyógyászat első, tudományos elemeinek a megjelenéséig, valamennyi drogot empirikusan, sokszor tényleges hatásuk ismerete nélkül használták a gyógyításban !!!

Az ópium történetében az az érdekes, (de ez a meg állapítás minden természetes és mesterséges úton előállított ópiumszármazékra is érvényes), hogy mindegyik előbb volt gyógyszer, s csak később lett kábítószer. Ez a megkülönböztetés természetesen új keletű, hiszen kábítószer fogalma viszonylag fiatal…

Már a legősibb írásos emlékek is gyógyszerként említik. Az ópiumnak tehát két arca van, s ezért két története, a gyógyszeré és a kábítószeré. Nézzük meg e kettős funkció tükrében először az ópiumot, majd azokat a származékait, amelyek (akárcsak az ópium maga) kábítószerekként is elterjedtek.

"Mit sem ér az orvos ópium nélkül"

Nézzük először a gyógyszer történetét, de előbb néhány szót kell szólnunk arról, mi volt elterjedésének az oka. Erre egyetlen szóval felelhetünk, a fájdalom. Amióta csak ember él a földön, azóta ismeri a fájdalmat és megkísérel úrrá lenni rajta. A fájdalmat, amelyről Albert Schweitzer így írt: "A fájdalommal örök barátságban vagyunk, hűséges kísérőnk a bölcsőtől a sírig." A fájdalom elleni küzdelem ma is tart, pedig a ma orvosának a betegségekről való ismeretei, tudása és nem utolsósorban gyógyszerkincse az évezredek során óriásit fejlődött.

A fájdalomérzést még ma sem tudjuk pontosan meghatározni. Azt azonban ismerjük, hogyan váltódik ki, hogyan vezetődik. Tudjuk azt is, hogy a fájdalom, döntő fontosságú inger, amely jelzi, hogy belülről vagy a külvilág felől veszély fenyegeti a szervezetet.

A fájdalmat már a legrégibb időkben is megpróbálták a primitív népek varázslói, boszorkányai, gyógyítással is foglalkozó papjai csillapítani. Egyszerre használtak növényi főzeteket és varázslatot, azaz betegeiket gyógyszerrel és szuggesztióval kezelték. A gyógynövények közül általában a beléndeket, a mandragórát, a fehér ürömöt és a borókát használták. Ezek rendelkeztek valamiféle bódító, nyugtató, altató hatással ugyan, de egyik sem csillapította a fájdalmat…

A fájdalomcsillapító gyógyszerek történetét tehát az ópium, pontosabban a máktej fájdalomcsillapító hatásának megismerésétől számíthatjuk. Kisázsióból került át Egyiptomba, ahol a XII. dinasztia uralkodásának idején terjedt el. Persze a vallási töltet itt sem maradt el, a papok szerint Thot isten tanította meg őket a máktej kinyerésére.

Az első valódi fájdalomcsillapítóról szóló írásos utalást, az Ebers-féle papirusztekercset 1873-ban találták meg. Csakhamar megállapították keletkezésének idejét (i. e. kb. 1500-ban), és megfejtették a szövegét is. A papiruszon több mint 700 növényi eredetű gyógyszer szerepelt, s majd mindegyik összetevői között szerepelt az ópium is…

A régi görögöknél az első időkben varázsszer volt, s nem gyógyszer, a mák gubóját a Halál isten szimbólumának tekintették, erre utalnak az i. e. 1400 körüli időkből származó kis szobrocskák.

Egyes vélemények szerint azonban nem egyiptomi eredetű a mák titkának megfejtése, hanem az asszírok ismerték fel legelőbb gyógyító hatását. A gyógyítás istennőjét ábrázoló, több mint 3 ezer éves szobor fejét három máktok díszítette, jeléül annak, hogy a régiek az ópiumot mindenható gyógyszernek tartották.

Az ókor legnagyobb orvosa, Hippokratész még nem ismerte az ópiumot, de a következő évszázadok görög és római orvosai már széles körben használják, sőt felismerik a gyógyászatban hasznosítható egyéb hatásait is.

Ekkortájt kapja a máktej ma is ismert nevét, az ópiumot. (A szó görög eredetű, és nedvet jelent.) A máktej és a fájdalom közötti kapcsolatra utal perzsa elnevezése, teriak-nak, vagyis ellenméregnek nevezték, mert a fájdalmat méregnek tekintették. Az első orvos, aki mák nedvének előállításáról és gyógyszerként történő alkalmazásáról írt, Theofrasztosz görög orvos volt, Arisztotelész tanítványa, az i. e. 4. században.

Az i. e. 1. század körül már több római természettudós és orvos (pl. Plinius, Celsus) munkáiban olvashatunk részletes összefoglalást a máktejre vonatkozó, szinte valamennyi korabeli ismeretekről.

Kínába Perzsián keresztül juttatták el az ópiumot arab orvosok. Erre utal arab eredetű kínai neve, az o-fu-yung. Az ópiumot már az i. e. 1. században keletkezett kínai gyógyszerkönyvek említik, s évszázadokon keresztül használják is a kínai orvosok. Leírják euforizáló hatását is, de érdekes módon mindaddig megmaradt gyógyszernek, míg Kína a maga elzárkózottságában élt. A gyógyszerként használatos ópiumot azonban sosem szívták, mindig csak szájon át vették be. Az euforizáló hatás így lassabban s kisebb intenzitással jelentkezik, mintha szívnák. Ez az orvosi magyarázata annak, hogy gyógyszer maradt évszázadokon át. Több ezer évvel ezelőtt kezdték alkalmazni Sumérfában (a mai Irakban), innen terjedt át Egyiptomba, Perzsiába, Indiába és Ázsia más részeibe, onnan pedig a görögök közvetítésével Európába. I. sz. 970 körül egy kínai orvosi tanácsadóban, a Kaj pao-pen-caóban már kifejezetten fájdalomcsillapításra alkalmas szerként említik, de leírják, hogy az ópium (másik kínai nevén: ing-cu-shu) altatószerként is adható.

Indiában, ahol a sebészet történetét az i. e. 550-es években élt Susruta munkásságától számítják, már nagyon régen ismerték és használták az ópiumot, más növényekkel együtt.

A középkor legjelentősebb receptgyűjteménye a 12. században készült Antidotarium Nicolai volt. Az ebben levő 140 recept közül több mint 40-ben fontos alkotóelem volt az ópium. Az európai orvostudományban Paracelsus volt az, aki a 16. században az ópium fájdalomcsillapító hatását szinte mindenek fölött állónak tartotta.

Így írt róla: "Van egy csodálatos hatású szerem, én Laudanumnak (latin: dicsérendő) nevezem, mert ez mindenek felett áll, ha enyhíteni kell a haldokló szenvedéseit."

Európában a 17. századtól kezdve az uralkodó fájdalomcsillapító gyógyszer az ópium lett, háttérbe szorítva az addig, vagyis Paracelsus fellépéséig vele egyenrangúnak tartott burgonyafélék alkaloidjait (atropint, hioszciamint, szkopolamint stb.). Így hát Európában nemzedékről nemzedékre terjedt az ópium használata, hogy enyhítse a szenvedők kínjait. Sajnos az is igaz, hogy a vele visszaélőket romlásba, pusztulásba taszította.

Találóan írta a század első évtizedeiben egy francia gyógyszertanász: "A Heszperidák kertjében élő sárkány elbukott, de megszámlálhatatlan ember bukott vele együtt." (Vergilius ugyanis Aeneas című híres eposzában úgy írja le a sárkány pusztulását a Heszperidák kertjében, hogy a százfejű szörnyeteget a templom papnője ölte meg, ópiumot keverve ételébe.)

Csak nagyon kevés orvos ismerte fel a fenyegető veszélyeket. Már a régi görög orvosok között is voltak, akik óvtak az ópium kritika nélküli adásától. Így az i. e. 5. században Diagórász, majd kétszáz évvel később Erisztratész figyelmeztette orvostársait, hogy óvakodjanak az ópiumtól, s ne használják altatónak. Sőt a római orvosok előtt is ismert volt az ópium túladagolás veszélye.

Az ópium olyannyira elterjedt a 17. századi Európában, oly sokra tartották és használták, hogy a kor egyik legnagyobb, mai mércével mérve is nagy orvos egyénisége, Thomas Sydenham, (akit a modern belgyógyászat egyik megalapozójának tekintenek), így írt "Mit sem ér az orvos ópium nélkül..."

Más világrészeken még rosszabb volt a helyzet, meg még korlátlanabbul, mai szemmel nézve kritikátlanabbul alkalmazták. Így pl. Perzsiában elhízás ellen, Indiában pedig a mocsárláz gyógyítására rendelték…

Európában John Jones angol orvos az elsők közé tartozott, aki óvott az ópium felelőtlen adásától. Így ír 1701-ben: "Az ópium hirtelen elhagyása hosszú időn át tartó szedés után elviselhetetlen szorongást, lelki depressziót okoz, és néhány nap leforgása alatt nyomorúságos halálhoz vezet." S bár e találó megfigyelés után sem tiltotta az ópium használatát, azt azonban nagyon határozottan leszögezte: "Nem a narkotikumba van a hiba, hanem az emberben." Azt persze nehéz volna megmondani, hogy ezt a megállapítását hogyan értette ? Valóban ismerte-e, hogy milyen nagy egyéni eltérés tapasztalható az egyes emberek gyógyszerekkel szembeni tűrőképessége között, vagy pedig azokra gondolt, akik betegségük elmúltával is rabjai maradtak az ópiumnak ?

A 18. század második felében már főbb orvos leírta hogy az ópium lassan ölő méreg. Veszélyét nem a lelki függőség kialakulásában és annak káros következményeiben látták, ezt még nem ismerték fel, hanem "csak" a hosszú ideig tartó szedés szervezetet leromboló hatásában. Ezért helytelenítették, hogy az ópiumot túlságosan gyakran rendelik olyan esetekben is lázcsillapításra, fájdalomcsillapításra, amikor az felesleges mert ilyenkor a beteg állapotát ez sokkal inkább súlyosbítja, semmint javítja.

Morpheus isten itala

Az ópium gyógyászati alkalmazásában fordulópontot, sőt bátran mondhatjuk, forradalmat jelentett, amikor 1806-ban, egy kis német városkában, Padebornban, a Hofapotheke tulajdonosa, Friedrich Wilhelm Adam Sertürner gyógyszerész előállította a máktokból az ópium fő hatóanyagát, egy rendkívül erős fájdalomcsillapító és bódító hatású szert. Ez volt az első alkaloid ! Mivel az altató hatást tartotta elsődlegesnek, ezért az anyagot 1811-ben, a jó álmok istene, Morpheus után morfiumnak nevezte el. (A morfiumot ma már - természetes úton - a száraz máktokból közvetlenül vonják ki. Az eljárás kidolgozása egy magyar gyógyszerész, Kabay János nevéhez fűződik, ő alapította a Tiszavasvári Alkaloida gyógyszergyárat is.)

1817-ben már részletesen megismerik a morfium különböző tulajdonságait állatkísérletekben, majd mind nagyobb és nagyobb teret kap a gyógyításban is.

Ebben az is nagy szerepet játszik, hogy előállítják a szöveteket helyileg nem izgató, vízben oldódó morfiumsókat, Gabriel Pravaz francia orvos pedig elkészíti a róla elnevezett fecskendőt, s egy angol orvos már nemcsak szájon át, hanem a bőr alá fecskendez gyógyszereket.

Az évszázad nagy háborúi (a porosz-francia és a krími háború), a sebesültek ezrei önként sugallják az ötletet, hogy a szenvedések enyhítésére alkalmazzák a morfiuminjekciót. E célra valóban sokkal hatásosabb volt, mint a szájon át beadott gyógyszer. Ez nemcsak a hatás erősségére vonatkozott, hanem időben is sokkal előbb jelentkezett az injekció hatása. Hamarosan kiderült azonban az is, hogy a hozzászokás veszélye is nagyobb. Tetézte a bajokat, hogy egyes orvosok, nem ismerve még a morfium hatását, azt hitték, hogy őket nem kerítheti hatalmába a kábítószer. A szerencsétlenségben csak az volt a szerencse, hogy a morfinista értelmi képessége (az egyre romló testi állapot ellenére) évekig változatlanul megmarad. Így a sokszor akaratlanul morfinistákká lett emberek akaratvilága is csak lassan szűkült be. Ezért ha idejében kerültek elvonókúrára, az legtöbbször sikeres volt.

Az orvosok régen tudták, hogy az ópium hatása összetett, csillapítja a fájdalmat, oldja a simaizmok görcsét, van altató hatása, sőt bizonyos esetekben és bizonyos értelemben izgató hatása is. Sertürner csak az első lépést tette meg az úton. Ahogy a gyógyszerészet, a kémia fejlődött, úgy gyarapodtak az ismeretek is. Hamarosan kiderült, hogy az ópiumnak 25 alkaloidja van, Ezek hatása (gyógyszertani szempontból) nagyon is eltérő. Az ópiumszármazékok között a legerősebb fájdalomcsillapító és altató hatása a morfiumnak van. Érdekes, hogy a hasmenést gátló hatás az egész ópiumé, de ez akkor is megmarad, ha az ópiumtinktúrából kivonják a morfiumot. Az ópium hasmenést csillapító-szüntető hatása természetesen nem a hasmenés okát szünteti meg (ezért ma már erre a célra is csak ritkábban használják), hanem lelassítja a kórosan meggyorsult, s így a hasmenést okozó bélmozgást…

A morfium már kis adagban csökkenti a nagyagy fájdalomingerekkel szembeni érzékenységét anélkül, hogy befolyásolná a perifériás idegek vezetési képességét, sebességét vagy az idegvégződések (a receptorok) érzékenységét, észlelő képességét (ezért nem használták műtéti érzéstelenítésre). A heveny fájdalom csillapítására adott egy-két morfiuminjekció után, az erős fájdalmak elmúltával, a beteg nem igényli tovább a morfiumot.

Más a helyzet akkor, ha valamilyen oknál fogva hosszabb időn át adják, akkor gyorsan kifejlődhet a szenvedély, a függőség. Ezért amióta a gyógyszerkémia fejlettsége lehetővé tette új vegyületek előállítását, ismert régi anyagok kémiai szerkezetének megváltoztatását, a kutatók arra törekedtek, hogy olyan ópiumszármazékokat állítsanak elő, melyek fájdalomcsillapító hatása eléri vagy esetleg meg is haladja a morfiumét, de a megszokást, testi-lelki függőséget kialakító hatása gyengébb. Sajnálatos módon az egyik első vegyület, a mind a mai napig az egyik legveszélyesebb kábítószerré vált heroin volt.

Amikor 1898-ban felfedezték, nagy reményeket fűztek hozzá. Nem is annyira fájdalomcsillapítónak szánták, hanem - mivel kitűnő köhögéscsillapítónak bizonyult, az asztma, az idült hörghurut és a tuberkulózis gyógyításában kezdték kiterjedten alkalmazni, nyugtató hatása miatt pedig a kedélybetegségek kezelésére. Az új szer iránti lelkesedést még fokozta, amikor kiderült, hogy alkalmas a morfiumelvonó kúra szereként is. De már a századforduló első éveiben rájöttek arra, hogy éppen a heroin az, amelyhez a szervezet a leggyorsabban hozzászokik, és a heroinistákat még a morfinistáknál is nehezebb kezelni…

Néhány év múlva azután minden országban betiltották, és gyártását szigorúan ellenőrzött körülmények között, kis mennyiségben, kizárólag kísérleti célra engedélyezik alkalmazását. Ma már gyógyszerként a világon sehol nem használják. Sajnos kábítószerként annál gyakrabban. De ez már az ópium kettős arculatának másik története, a kábítószerek világa.

Az ópium, mint kábítószer

Valószínűleg Törökországban használták először kábítószerként, ha nem is teljesen a mai értelemben véve. Ennek oka az volt, hogy Mohamed próféta az igazhivőknek megtiltotta a bor fogyasztását, s a mámorkeresők az ópiummal kárpótolták magukat. Így terjedt el az ópiumevés. Egy francia utazó, Belon, már 1546-ban megírta: "A törökök békében-háborúban egyaránt rendszeresen esznek ópiumot, hogy a veszélyeket, nehéz helyzeteket könnyebben elviseljék, átvészeljék." Egy másik utazó, az egykori kurucból, Bercsényi Miklós kapitányából francia tábornokká és diplomatává lett Tott báró is rikító színekkel ecsetelte a konstantinápolyi piactéren látottakat: "Az ópiumadagjukra várakozók szófájukon feküsznek, s összekuporodva várják szükségleteik kielégítését."

Samuel Crumpe angol orvos így írt az iszlámvallás és az ópiumszívás közötti oki összefüggésről: "Az az igazság, hogy a világon mindenütt a mohamedán vallású népek szoktak rá az ópiumra... Ennek oka abban rejlik, hogy a muzulmán vallás előírásai tiltják a bor és más részegítő italok fogyasztását."

Jean Chardin, a 17. század híres utazóinak egyike pedig ezeket írta: "Azok a perzsák, akik hozzászoktak ennek a gyógyszernek a rendszeres fogyasztásához (az ópium a 16-17. században vált gyógyszerből kábítószerré), egy idő után már nem tudnak élni nélküle. Az ópium iránti vágy lelki depressziót idéz elő náluk. Kegyetlen sóvárgás és szellemi gyengeség tükröződik az arcukon. A törökök például nyíltan hangoztatják, hogy ők bizony már nem tudnának meglenni ópium nélkül, hacsak borral nem helyettesíthetnék. Ám ha ezt mégis megkísérlik, csalódottan tapasztalják, hogy a szeszes ital koránt sincs akkora hatással rájuk, mint az ópium."

Az 1800-as évek végén egy híres perzsa költő-filozófus, Abu I-Quasem Yazdi így írt: "A keleti hagyományokon nevelkedett művelt ember számára a maga belső világa a fontos egyedül, a külső realitás elhanyagolható látszat." Ezért az európai utazók többnyire úgy képzelték, hogy végeredményben az ópiumevés sem egyéb, mint a keleti ember egyik szokása, tehát egyfajta egzotikum. Hozzátartozik a kelethez, mint a felkelő nap, a barna vagy a sárga arcbőr, a szemlélődő életmód, a Buddha-ülés és a fehér emberétől elütő más szokások.

Királyi szokás

Az 1526-os év India történelmében is tragikus fordulatot hozott. Ebben az évben bukott el a panipati csatában az utolsó delhi szultán. A győztes Baber megalapította a nagy mongol birodalmat, de mivel maga is, családja is az ópium rabja volt, a királyi szokás elterjesztette az addig csak gyógyszerként alkalmazott, de könnyen hozzáférhető olcsó anyagot, előbb a nemesek azután a nép kőzött is. A leghatalmasabb mogul, a Nagy Akbar azután állami monopóliummá tette az ópium termesztését és eladását. Az is maradt évszázadokon át egészen a mogul birodalom bukásáig, nem csekély jövedelemmel gyarapítva az államkincstárt. Ebben az időben vált szokássá a lakosság körében, hogy napjában egyszer-kétszer ópiumos vizet igyanak vagy lenyeljenek egy-két ópiumpilulát. Igaz, nem a mongol uralkodók honosították meg a máktermesztést, illetve nem ők ismertették meg India lakosaival az ópiumot. Feltételezhetően a macedóniai világhódítónak, Nagy Sándornak a seregei hozták be, de az biztos, hogy amikor a ghaznai arab szultánok elfoglalták Indiát s meg alapították ott a Delhi Szultanátust, meghonosítottál a mák termesztését is.

Az angolok elég korán felismerték, hogy a túlzott ópiumfogyasztásnak vannak bizonyos veszélyei, ezért Indiában, tehát a saját területükön hamarabb korlátozták az ópiumfogyasztást, mint ahogy később (inkább kényszerből, semmint meggyőződésből) csökkentették az exportot. India első főkormányzója, Warren Hastings már 1735-ben kifejtette, hogy az ópium nem létszükséglet, hanem ártalmas luxuscikk.

Az ópiumtermesztés és kereskedelem előbb patnai kereskedők kezére került, s tőlük vette át azt a jól jövedelmező üzletágat a Keletindiai Társaság, majd pedig a Brit-Indiai Kormány. Az ópiumkereskedelem tehát virágzott. De lassan felébredt Anglia és a világ lelkiismerete is. Komolyabb intézkedéseket azonban (a közvélemény nyomására) csak a század végén hoztak. Bár sokan igen határozottan követelték, hogy a kormány tiltsa meg az ópiummák termesztését (ópiummáknak nevezik a keleten honos, az európaiénál nagyobb ópiumtartalmú mákfajtákat), erre mégsem voltak hajlandók, csak arra, hogy egy Királyi Vizsgáló Bizottságot küldjenek ki a kérdés tanulmányozására. Végleges állásfoglalásukat a bizottság jelentésétől tették függővé.

S mindenki legnagyobb meglepetésére a bizottság nem jutott egyértelműen arra a következtetésre, hogy az ópium termesztését meg kellene tiltani. Ez a határozatlanság ma, majdnem hihetetlenül hangzik, de mégsem vádolhatjuk a bizottság tagjait lelkiismeretlenséggel. Egyrészt akkoriban még nem álltak a bizottság rendelkezésére olyan egyértelmű, meggyőző adatok az idült ópiumfogyasztás következményeit illetően, mint akár csak 50-60 évvel később. Másrészt, s talán inkább ez okozott zavart, Indiában az ópiumnak, mint gyógyszernek komoly, mélyen gyökerező hagyományai voltak. Ezeknek a hagyományoknak egyenes következményeként, továbbá a szociális elmaradottság, tudatlanság miatt is, még a 19. századi Indiában sem lehetett éles határvonalat húzni az ópium terápiás és nem terápiás alkalmazása között.

Így mindenki legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a fogyasztók legnagyobb létszámú csoportját a csecsemők és a négy éven aluli gyerekek alkotják. A magyarázat nagyon egyszerű, a lakosság zöme szegény volt, egészségtelen körülmények között élt, s egészségtelenül táplálkozott. Ennek egyenes következménye volt, különösen trópusi viszonyok között, a gyakori hasmenéses megbetegedés. Orvos nemigen volt, s ha volt is, a szegények úgysem tudták volna megfizetni. Így a síró, hasmenéses vagy fájdalomról panaszkodó, aludni sem tudó kisgyerekek egyetlen hatásos gyógyszere az ópium volt…

A másik nagy csoportba a "korosabb" férfiak tartoztak. (A korosabb jelző ne tévesszen meg bennünket, mert abban az időben (a nagy tekintélyű Királyi Bizottság jelentése az 1885. évben kelt) a 40 évesek már korosnak számítottak.) Ezek a férfiak úgy szedték az ópiumot, mint ahogyan ma szedik az idős emberek a vitaminokat, ásványi sókat és erősítőket tartalmazó gyógyszereket, az ún. geriátriumokat. S bár kis adagban, de rendszeresen szedték az ópiumot (nem szívták !). Így az ópium mértékletes használata elfedte, vagy inkább elmosta a használat és a visszaélés közötti határt.

A bizottság jelentése tehát a kormány ópiumpolitikáját támasztotta alá, s nem az Ópiumellenes Liga vagy a közvélemény követelését. A kormány mégis úgy döntött, hogy a sajátjuknak tekintett Indiában óvatosan de csökkenti az ópiumfogyasztást. Ehhez szerencsés kézzel nyúlt hozzá, mert felismerte, hogy Indiában, ahol azért az ópiumfogyasztás mértéke kezdett hasonlítani az európai szeszesital-fogyasztás elterjedtségéhez tiltó intézkedésekkel nem érhetnek célt. A fokozatos csökkentés módszere mellett döntöttek tehát. Sikerüli is ily módon jelentősen visszaszorítani az ópiumfogyasztást, de a végső harcot a függetlenség elnyerése után az indiai kormány vívta meg, az egyes tagállamok 1956 után sorra elrendelték az ópiumot fogyasztók nyilvántartását, orvosi bizottságokat hoznak létre, s ezekre bízzák a havi ópiumadag megállapítását, irányelveket adnak az orvosoknak, hogyan és milyen mértékben csökkentsék az ópiumadagokat.

Az eredmények, amint azt az indiai kormány egyik régebbi statisztikai kimutatása is igazolja, valóban látványosak voltak. És még egy adat, ötven év alatt a felhasznált ópium mennyisége évi 500 tonnáról 5 tonnára csökkent !

A nagy robbanás

Egészen másként alakultak a dolgok Kínában. Ott a 19. század végén az ország felnőtt lakosságának 30-40 százaléka az ópium rabja volt. Hogyan jutottak el idáig ? Erre ma, amikor tudjuk, hogy a toxikománia elsősorban társadalmi probléma, könnyű magyarázatot adni.

Kína népe a 19. században próbált véglegesen megszabadulni a gyűlölt mandzsu uralkodóktól és nemesektől. A lázadások, felkelések sorra elbuktak, s a baj tetézéseként megjelentek az európaiak is, akiket a nép hamarosan még jobban meggyűlölt, mint a mandzsukat. Jött az ópiumháború, majd a boxerlázadás, amelyet szintén levertek ugyan, de közben a központi hatalom felbomlott, helyébe különböző titkos társaságok vagy egyszerűen a nagy rablóbandák vezérei léptek. Az eredmény nem volt kétséges, az ország amúgy is rossz gazdasági helyzete tovább romlott, a nép éhínséggel küszködön. Egyetlen vigasza maradt, az ópium…

Bár a kínaiak nagy szerepet játszottak az ópium szívás elterjesztésében, nem ők találták fel. Az "érdem" a hollandoké. A hollandok Jáva szigetének elfoglalás után, 1600 körül nemcsak a dohánnyal és a pipázással ismerkedtek meg, hanem véletlenül arra is rájöttek, hogyha a pipadohányhoz ópiumot kevernek, az fokozza a dohányzás élvezetét. Ehhez járult még egy tévhit is, azt gondolták, hogy az ópium véd a maláriától…

Az ópiumszívás lassan, veszélyesnek még egyáltalán nem mondható mértékben terjedt. Mindaddig, míg az ópium élvezete nem vált tilossá, lényegében abból ált az ópiumfogyasztás, hogy igen sokan (s ezek sokkal inkább a tehetősebbek, mint a nincstelenek soraiból kerültek ki) esténként elszívtak egy-egy pipányi ópiumot. Bizonyos, hogy ezekben az emberekben is kifejlődött a hozzászokás, de még nem olyan mértékben hogy munkájukban, családi életükben zavart okozott volna.

A nagy robbanás időszaka a Ming dinasztia uralkodásának végére, a 17. századra esett. A Ming császárok a dohányzás elterjedését akarták megakadályozni tűzzel-vassal, akárcsak számos európai államban is, s nem nagyon törődtek a veszélytelennek tartott ópiummal. Az ópiumszívás ellen először Jüen Cseng császár lépet fel szigorúan, száz bambuszbot-ütésre és száműzetést ítélte azokat, akik ópiumot szívtak vagy akiknél ópium pipát találtak. Azokat pedig, akik "tiszteletre méltó családok fiait ópiumszívásra csábították", megfojtatta.

Ekkorra azonban már annyira romlott az ország helyzete, oly mostohává váltak az életkörülmények, hogy az ópiumszívás rohamosan terjedt, de most már a legnyomorúságosabb körülmények között élők körében. Arra persze nem gondoltak a szerencsétlenek, hogy az ópiumra költött pénz még tovább fokozza nincstelenségüket, nyomorukat. (Csak 1906-ban sikerült szigorú intézkedésekkel felszámolni az addig szabadon, majdhogynem állami jóváhagyással történő ópiumtermesztést és kereskedelmet, eltekintve az ópiumháborút kiváltó, tiszavirág életű tilalmi időszakokról.)

Kínában a 19. század közepén az ópiumszívók számát már 10-12 millióra becsülték. Ez a szám nemhogy csökkent volna, de inkább növekedett a század végére, a 20. század elejére. Bizonyos célzatosan megírt, sokszor szenzációhajhász útirajzoknak, útikönyveknek köszönhetően a Kínáról alkotott hagyományos képhez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozott az ópiumbarlang képe, ahol csonttá-bőrré soványodott emberek fekszenek kábultan a piszkos priccseken, s elerőtlenedett kezükből kihull az ópiumpipa.

A század elején azután más magyarázatok is születtek. A legnépszerűbb szerint az európai és a kínai életfilozófia közötti eltérésben rejtik az ópiumélvezet elterjedésének oka. Ez látszólag meg is magyarázott mindent. A híres francia író, André Gide pl. ezt írja: "Meg kérdeztem egy kínait, hogy mi tette rá a legnagyobb benyomást, európai utazása során ? Ezt válaszolta: "Európában főként a fáradtság, a bánat és a gond kifejezés láttam minden arcon". S még hozzáfűzte: "Önök jártasak valamennyi művészetben, kivéve a legegyszerűbben, abban, hogy hogyan kell boldognak lenni…"

Felvetődik a kérdés, hogy miért terjedtek el Európában a kábítószerek ? Ennek okaira már részben utaltunk. Annyit azonban még szeretnénk hozzáfűzni elsősorban a kábító, euforizáló szerek vonatkozásában (Európában ezek terjedtek el elsőként), hogy amióta ember él a földön, mindig voltak és mindig lesznek szenvedésnek összetettebb, bonyolultabb formái. Hiszen a testi szenvedésekhez, a fizikai fájdalmakhoz gyakran társulnak lelki problémák is (pl. egy hosszan tartó kellemetlen élethelyzet, családi vagy munkahelyi problémák). Ezek akár együttesen, akár külön-külön is szorongást, feszültséget idézhetnek elő. A belső feszültséget azután gyakran kíséri testi-lelki fáradtság, kimerültség, amit még fokoz a rohanás, az embernek önmaga erejével történő, sokszor értelmetlen visszaélése. Ha most ilyen körülmények között egy gyengébb lelkierejű ember valami oknál fogva kábító, fájdalomcsillapító gyógyszert kap, amivel az nemcsak fájdalmait enyhíti, hanem fájdalomcsillapító hatásánál fogva lelki panaszait is, akkor (ha orvosa, környezete nem vigyáz eléggé) könnyen válhat a kábítószer rabjává.

Csandu

Ahhoz, hogy az ópiumszívás széles körben elterjedhessen, már szükség volt bizonyos kémiai ismeretekre is. A nyers ópium ugyanis nem nagyon alkalmas szívásra. Megszületett hát a csandu, az ópiumszívásra alkalmas, aromás, jól formázható, gyúrható alakja. Ez elég bonyolult módon és hosszú ideig készül. Így válik az alig gyúrható, füstölésre alkalmatlan, semmiféle aromával nem rendelkező nyers ópiumból csandu. És még valami, a hosszas eljárás során néhány ópium-alkaloid szétesik, de a massza morfiumtartalma az eredeti közel kétszeresére nő. Ezért is veszélyesebb az ópiumszívás, mint az ópiumevés.

A csandut kis golyócskává gyúrva helyezik az ópiumpipa fejébe, majd meggyújtják. Az ópiumszívó, megfelelő mennyiségű füst leszívása után gyorsan elalszik, és eljut az áhított álmok színes birodalmába. Az ébredés már kevésbé kellemes, legtöbbször depressziós állapot jelentkezik, de nem ez a legnagyobb ár, amit az álmok világába tett gyakori utazásért fizetni kell.

Mindent gyógyít, saját magán kívül…

Készítsünk számvetést, mi hát az ár, amelyet az ópium és a morfium, heroin adta múló boldogságért, álomért fizetni kell ?

Az átlagos ópiumszívó naponta 10 grammnyi csandut szív el, de kivételesen akár 30-40 grammot is. A heveny mérgezéstől az éveken át tartó, rendszeres ópiumszívás megvédi. A keleti emberek nem tudni miért, de lassabban jutnak el a "végállomáshoz", mint a európaiak, akiknél már néhány évi rendszeres ópiumszívás is teljes testi-lelki leromláshoz vezet…

Amikor kellő felkészültséggel kezdték elemezni a csandu hatását, hamar megdőlt az a korábbi feltételezés, hogy a "csodás" hatásokat a csanduban levő, abból az izzítás hatására felszabaduló morfium okozná. Kiderült ugyanis, hogy egy ópiumpipányi csanduban viszonylag kevés morfium van ( a legjobb minőségű ópium morfiumtartalma 10 százalék körül mozog). A bódító hatásban tehát még más alkaloidok is szerepet játszanak.

Vannak országok (pl. Törökország, Irán), ahol sohasem szívták, hanem ették az ópiumot. A kezdeti adag az ópiumevőknél viszonylag csekély, napi 0,03-0,12 gramm, de ez az adag az idők folyamán elérheti a napi több grammot is ! Az európai országokban és az USA-ban is sokkal inkább az evés, mint a szívás terjedt el.

Az ópium elfogyasztása után (mindaddig, amíg a narkomániás ember csak kis mennyiségeknél tart) egy rövid ideig tartó, jó érzésekkel teli, gond nélküli bódulat alakul ki. Ebben az állapotban gyorsan váltják egymást a kellemes, színes gondolatok, s a bódult ember lelki szeme előtt az egész világ bearanyozódik. Ha azonban a megevett mennyiség nagyobb, akkor az ópiumevő éppúgy elalszik, mint az ópiumszívó.

Az ópiumélvezőt hajtja a vágy, hogy ilyen módon meneküljön a valóságtól, ne kelljen szembenéznie vele, ne kelljen azzal fáradnia, hogy a sokszor valóban nehéz problémákat a maga erejéből vagy mások segítségével megoldja. Sokszor éppen a környezet közömbössége, segítőkészségének hiánya miatt nyúl a droghoz, hogy segítségével mintegy kilépjen a jelenből. Megpróbál, noha sokszor maga is tudja, hogy csak ideig-óráig sikerül, az ópiumbódulatban mindent elfelejteni, s közben egyre lejjebb sodorja a vak szenvedély a lejtőn.

Eleinte csak nem akarja, később már valóban nem tudja, nem képes észrevenni, hogy nemcsak magával nem törődik, de teljesen elvész, közömbös lesz számára a társadalom, majd nagyon hamar a családja is.

Ebből az állapotból azonban még van menekvés, gyógyulás, az elvonókúra. Ide kívánkozik az a tévhit (s ez mint látni fogjuk néhány más kábítószernél is vissza-visszatér), hogy az ópium fokozza, segíti a nemi potenciát, a nemi teljesítményeket. Ez egyszerűen nem igaz. Mi hát a valóság, hogyan született, honnan táplálkozik ez a hiedelem ?

Az való igaz, hogy az első időben az ópium használatával meg lehet hosszabbítani a közösülés időtartamát, azaz késleltetni az orgazmust is, az ejakulációt is. De amilyen arányban növekszik a rendszeresen fogyasztott ópiummennyiség, olyan mértékben húzódik el egyre inkább a beteljesülés pillanata. S ez már sokkal inkább kínos, semmint kellemes. Végül egyszerűen el marad egészen… Kialakul egy teljesen aszexuális állapot az ópium rabja az ópium segítségével kasztrálta önmagát. S mindezt úgy tette, hogy maga sem veszi észre mi is történt vele. Míg a valóságban az ópium teljesen kiölte a szexuális élményekre való törekvést, addig - írja a perzsa költő-filozófus Yazdi - a nemi aktust, az ópiummámorban megálmodott paradicsombeli lányoktól kapott csókok helyettesítik.

A végállomás az esetek többségében a teljes testi leromlás. Ez olyan mértékű, hogy valósággal csont és bőr lesz az egykor jó megjelenésű, jó erőben levő emberből. Ilyen állapotban szervezete semmiféle fertőzésnek nem tud ellenállni, s egy olyan közönséges, jelentéktelen fertőzés okozta betegség is, amellyel egy nem narkomániás ember szervezete könnyedén megbirkózik, számára halálos kimenetelű. De az sem ritka kivétel, hogy egy zavart pillanatában öngyilkosságot követ el, s ez tesz pontot az ópium rabjának életére.

Joggal írják róla a régi arab orvosok, hogy az ópium mindent gyógyít, saját magán kívül…!