Kokain

 

Pitigrillinek, az 1920-as évek divatos írójának nagy sikerű kalandos-romantikus regénye volt a Kokain. A történet egy újságíróról szól, aki Párizsba kerülve két méreggel ismerkedik meg, a nőkkel és a kokainnal… Mindkettő végzetes volt a számára, az egzisztenciájába került. Ezt a regényt akarta megfilmesíteni a nálunk is jól ismert filmrendező, Fassbinder. Ebben a filmben akarta bemutatni, milyen válaszút elé kerülhet egy ember, akinek tiszta öntudattal, szabad akarattal kell eldöntenie, hogy vajon az életet megrövidítő, de azt intenzívebbé tevő kokain mellett vagy ellen dönt. A film azonban sosem készült el. Hogy miért ? Erre a müncheni államügyészség hivatalos jelentése ad feleletet:

"1983. június 10-én holtan találták müncheni lakásán Werner Fassbinder filmrendezőt. A halál oka az együtt bevett, túl nagy adag kokain és barbiturat altató volt…" Ismét egy értelmetlen, céltalan halál.

A gyárilag készített kokain elsősorban az USA-ban terjedt el, s onnan indult hódító útjára Európába. Ma már sajnos egyformán kedvelt mindkét világrészen. Amerikai népszerűségének okát egy kábítószer-kutatással foglalkozó szakember abban látja, hogy a kokain a "pezsgő" a kábítószerek között, s tipikus amerikai drog Az ára azonban a pezsgőénél is magasabb…

A kokain rabjai között sok színész is van. Szerencsére élményeik sokszor egészen meglepők, egészen mások, mint amit kíváncsiságból vártak élvezői. Egy ismert amerikai filmsztár így mesélte el élményeit: "Teljesen nyugodtan, magabiztosan állsz a kamera előtt, úgy érzed, minden pillantásod, gesztusod nagyszerűen "ül", de a valóság egészen más. Mindez csak a fejedben, képzeletedben van így, valójában az arcod merev, nem jön ki egy hang sem a szádon... Szörnyű, nincs rá más kifejezés !"

Azt, hogy a kábítószer-kereskedelem jó üzlet, már a ópiumnál és származékainál is láttuk. Nos a kokain esetében sem hagy maga után semmi kívánnivalót az üzleti oldala. A közel két méter magasra megnövő cserjét elsősorban Bolíviában és Peruban termesztik, s ott készül a fogyasztásra még nemigen alkalmas, szürkésfehér színű kokainbázis is. Ennek végleges tisztítása, feldolgozása Kolumbiában történik, ott készül el a végzetes "fehér hó". S hogy hol az üzlet ? 1 kilogramm kokalevél ára alig több mint két dollár. Ennyi kokalevélből annyi kokain készül, amennyinek az eladási ára a lánc végén már ezer dollár !

Különben nincs a világon még egy kábítószer, amelyiket olyan sokféle módon alkalmaznának, mint a kokaint. Adják injekcióban a bőr alá, isszák, legtöbbször borba elkeverve, rágják a levelét, sőt a kokainbázist is, elkészítik pasztának, s azt bedörzsölik a foghúsba, a hímvesszőbe, a hüvely nyálkahártyájába, szívják dohánnyal elkeverve, de leginkább az orron keresztül szippantják fel, erre a célra díszes kivitelű kanalakat használnak.

De nézzük a gyökereket. A kokain is, akárcsak a többi kábítószer, valamikor kultikus célokat szolgált Dél-Amerikában. Csak a spanyol hódítás után lépett ki a kultikus keretekből, és vált az évszázadok során az egyik legelterjedtebb kábítószerré. Hogy hogyan ? Érdekes történet, s érdemes megismerkedni vele.

Az Inkák kincse

A legenda szerint valamikor nagyon-nagyon régen, a Yunga törzsbeli indiánok nagy bűnt követtek el, felgyújtották az erdőket. Khum isten irtózatos haragra gerjedt, és elhatározta, hogy szigorúan megbünteti őket. Márpedig nemcsak a gyújtogatásért, hanem az is, mert az égő erdőkből felszálló füst, korom, temérdek pernye, beszennyezte makulátlan fehérségű palotáit, a mai Bolívia két nagy hegycsúcsát, az Illimanit a Mururatát. Khum úgy határozott, hogy a Titicaca-tó partján levő várost elszigeteli az élelmiszertermelő vidékektől, ily módon éhezésre ítéli az egész lakosságot. Az indiánok így nomád életmódra kényszerültek. Ismeretlen tájakon át vándoroltak, mindaddig, míg rá nem bukkantak egy furcsa, sosem látott növényre. Más táplálék híján elkezdték a levelét rágni, és láss csodát, ismét erőre kaptak, elmúlt az éhségük és a fáradtságuk, s így sikerült újra eljutniuk termékeny vidékre. Az időközben megbékült Khum, a villámlás, mennydörgés a hó ura, adta hát a pusztulástól megmentő, mennyei növényt, a Yunga indiánoknak…

Más mondák szerint az inkák birodalma felett őrködő Napisten ajándékozta meg a földi helytartóját, az uralkodó Inkát a kokacserjével, pontosabban annak titkával. Mert a koka (a korabeli krónikák szerint) jóllakatja az éhezőket, erőt ad a fáradtaknak, feledteti a boldogtalanokkal bánatukat.

Bár történelmi adatok arra vallanak, hogy már inka birodalom megalapítása előtt is termesztették vagy inkább termett, a kokacserje, a Cuzco völgyében alapított inka birodalom urai, hatalmuk biztosítása érdekében a növény isteni eredetét hirdették.

Már inkább a valóság, mint a mondák világába tartozik, hogy a mai Peru területére, tehát arra a vidékre, ahol a 14. században az inka nemzetség vezetésével kecsua törzsek megalapították az inka birodalmat, hatodik Inka, Roca hozta be a mai Kolumbia területéről egy utazása során.

A kokacserjét termő vidékeken a növényt szentnek tartották, s elsősorban az inka birodalomban, főként kultikus célokat szolgált. A növény termesztését, használatát a papok szabályozták, az uralkodóval egyetértésben. Így (a drákói intézkedések miatt) a koka élvezete az inkák korában majdhogynem csak a papok és a nemesek kiváltsága volt.

A cserje levelét isteni tulajdonságokkal ruházták fel. A spanyol hódítók leírásaiból tudjuk, hogy a koka kiemelkedő helyet foglalt el az ott élő indián törzsek mitológiájában, de mindennapi életében is. Ezt egyébként az abból a korból származó szobrok, templomdíszítések is bizonyítják. A koka ültetését, aratását vallási ceremóniák kísérték. Azt az embert pedig, aki a tilalom ellenére termesztette vagy a növényt világi célra használta, szigorúan büntették. S hogy mit jelentett az inka birodalomban a szigorú büntetés, nos arra elég egyetlen példa, aki rosszul lépett a vallási ceremóniák során a kultikus táncban, az halállal bűnhődött…

II. Fülöp király rendelete

A spanyol konkvisztádoroknak a 16. század elején sikerült meghódítaniuk a mesés gazdagságú Perut, amelynek területén volt a hatalmas, csaknem fél Dél-Amerikára kiterjedő, inka birodalom központja. A kincsek elrablásával és az indiánok rabszolgamunkára kényszerítésével egy időben, a hódítók felszámolták az inka birodalom társadalmi szerkezetét. Emellett, elsősorban a hittérítők, mindent elkövettek, hogy a kokacserje vallási szimbólum jellege megszűnjön.

Mindezek következtében a növény most már büntetés nélkül hozzáférhető volt a nép számára… Így az Andok vidékén élő indiánok, akik a világ legrosszabbul táplált emberei közé tartoztak, elsősorban a mostoha természeti viszonyok miatt, hamar felismerték, hogy korábban tiltott növény segítségével megkönnyíthet életüket, munkájukat. Valóban, a kokalevél rágása döntően a munkavégzéssel függött össze. Jól mutatja ezt, hogy a nők körében csak kivételesen akadt kokalevél rágó, s ha például katonai szolgálatuk teljesítésére, a síkságra kerültek, ott nem rágták az éhségérzetet is elnyomó levelet, hiszen katonaságnál erre nem volt szükségük…

Hogyan is rágták az indiánok a kokalevelet ? Itt kell megemlíteni, hogy Dél-Amerika trópusi, száraz meleg éghajlata alatt kb. 200 féle Erythroxylon-fajta nővény közül csak kettőnek a levele tartalmaz kokaint. Ezek fényes, zöld színű leveleit mindig valamiféle alkáliás vegyhatású anyaggal, pl. mésszel, kagylóhéjjal együtt rágták. A mész, a növényi hamu, a kagylóhéj hozzáadásának az a magyarázata, hogy elősegíti a levelekben a hatóanyag, a kokain felszabadulását. Azt azonban hogy erre hogyan jöttek rá, nem tudjuk még ma sem… De már az ó-perui kisplasztikákon, primitív rajzokon felismerhetők a jellegzetes edénykék, amelyből a meszet vagy a hasonló anyagokat vitték magukkal a kokalevelet tartalmazó zacskók mellett.

A mészporral behintett, kesernyés ízű levelek rágás tehát szüntette az indiánok éhségét, szomjúságát, könnyített a nehéz munka végzésén, s ha csak éltek, de nem éltek vissza vele, életüket elviselhetővé, olykor boldoggá is tette.

A hódító spanyolok is hamar rájöttek erre. Ezé már II. Fülöp spanyol király elrendelte, hogy az ezüstbányákban dolgozó indiánoknak adjanak rendszeresen kokalevelet ! Az évszázados kokakultusz fennmaradt a keresztény korban is. Így a bányászok azt tartották, hogy az istenek megkönnyítik a föld mélyében rejlő gazdag kincsek megtalálását, felszínre hozatalát, és elhárítják a szerencsétlenségeket, ha megérzik a koka szagát. Ezért a perui bányászok sok helyütt még ma is, mielőtt leszállnának a tárnába, összerágott kokalevélgombócot köpnek a földre. De nemcsak a bányászok, hanem a földeken dolgozók is el-elrágtak néhány levelet, naponta kb. 40-50 grammnyit. A koka felfrissítette őket, elvette éhségérzetüket, megnövelte teljesítőképességüket.

Az első európai, aki a különös növényre felfigyelt, nem orvos volt, hanem író, a spanyol Thomas Ortiz. Ő írta le egyik úti beszámolójában, hogy "az indiánok egy bizonyos cserje levelét rágják, majszolják, ettől élénkké, vidámmá válnak, és fogaik zöldre színeződnek". Sőt egy spanyol jezsuita szerzetes 1787-ben azt javasolta, hogy terjesszék el Európában is a kokalevél rágását (a tea és a dohány helyett) a nehéz munkát végző emberek körében. Néhány évvel később, 1793ban pedig egy spanyol orvos ajánlotta a koka élvezetét, s javaslatát a spanyol tengerészetben meg is valósították, éppúgy hozzátartozott a hosszú útra induló hajók felszereléséhez, mint a kétszersült. A kokalevél ezen hatásáról a Pillangó című regényben is olvashattál, az egyik szökés közben használták, hogy fáradtság nélkül tudjanak messze elfutni.

A COQUERÓK

Az első ember, aki orvosi szemmel nézte, és tudományos alapossággal feldolgozta a kokalevél rágást, minden valószínűség szerint egy német orvos, Pöppig volt. 1836-ban jelent meg dél-amerikai útinaplója. Ebben leírta, hogy a perui fennsík lakói (a sajátos földrajzi és éghajlati viszonyok miatt) melankóliára, szomorúságra hajlamosak. Ettől a rossz hangulattól igyekeznek menekülni a kokalevél segítségével. Szó szerint ezt írta (egyébként ez a leírás a lélektani megfigyelés egyik remekműve)

"Soha nem sikerült még egyetlen coquerót sem leszoktatni szenvedélyéről (így hívják Peruban a kokalevelet mértéktelenül élvezőket). Bármilyen nélkülözést kell kiállnia is miatta, a koka már minden örömének forrása. Hatására elmúlik bánata, és egyébként lusta fantáziája ilyenkor olyan képeket varázsol eléje, amelyeket egyébként sohasem látna."

"A coquero hamarosan alkalmatlanná válik minden komoly feladatra, és kiszolgáltatottabb rabja szenvedélyének, mint a legmegrögzöttebb alkoholista. Mivel a növény varázsereje csak úgy élvezhető teljes mértékben, ha a mindennapi élet zaja és mozgása nem zavarja azt, a coquero (ha a bódulat szükségét érzi) legszívesebben magányos, sötét helyre vagy az erdőbe vonul. Bármilyen félelmetes is az éjszakai őserdő, a coquero nyugodtan fekszik a kiválasztott fa lombja alatt, és semmiféle vihar, zivatar, de még a jaguárok üvöltése sem képes megzavarni mámorát."

"Általában két nap múlva, beesett szemmel, sápadtan, remegő lábbal tér vissza falujába. Peruban szomorú történeteket mesélnek a legjobb családokból származó fiatal emberekről, akik egyszer, kíváncsiságból megkóstolták a kokalevelet, és ettől kezdve elvesztek a civilizált élet számára. Mintha rossz varázslat ragadta volna el őket, soha többé nem tértek vissza városukba, az emberek közé."

A jó megfigyelő Pöppig leírta a testi romlás tüneteit is:

"Először egy ártalmatlannak tűnő emésztési zavar jelentkezik, amelyet csakhamar súlyos székrekedés követ. A következő tünet az egyre inkább állandósuló fejfájás és az arcbőr sárgás elszíneződése, ami azonban elég hamar s elég gyakran sápadt-fehérré válik. Kínzó éhségérzet és teljes étvágytalanság váltakozik egymással. Később végtagfájdalmak és hasvízkór alakul ki, s néhány éven belül elérkezik a vég, a teljes legyengülés, amely elpusztítja a coquerót."

Hasonlóképpen írt egy svájci utazó, Johann Jakob von Tschudi is 1839-ben (az ő nevével később még találkozunk)

"Az idült kokainista szaga kellemetlen, lehelete bűzös, ajka sápadt, fogazata rossz, zöldesen elszíneződött, szájszögletében undorító, feketés hab látható. A coquero járása bizonytalan, bőre petyhüdt, szűrkés-sárga színű, fénytelen szeme karikás, ajka remeg, beszédje összefüggéstelen, egész lénye eltompult, apátiás. Jelleme gyanakvó, megbízhatatlan és alattomos lett. Sokkal öregebbnek látszik koránál, s mire tényleg megöregszik, teljesen elbutul." Ettől, mint majd látni fogjuk, kissé eltér a mai kokainista képe.

1859-ben egy olasz orvos, Paolo Mantegazza, kokalevél rágással végzett önkísérletről számolt be:

"A kokalevél íze erősen keserű. Néhány gramm elrágása után olyan érzésem volt, mintha bőséges ebédet ettem volna végig. Néhány nap után azonban számban és torkomban erős égő érzés jelentkezett, amelyet kínzó szomjúság kísért. Lázasnak éreztem magam, de amikor megmértem a testhőmérsékletemet, az normális volt. Erős szívdobogásom volt, fülem zúgott."

Érdekes módon csak ekkor alakultak ki a lelki jelenségek. Szellemi horizontja (mint írja) kitágult, addig ismeretlen erő töltötte el. Ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy folytonosan mozogjon, majd a túlzott mozgékonyságot teljes merevség követte, megelégedett nyugalom kíséretében. Öntudata egyetlen pillanatra sem borult el, eltekintve a különleges álmokkal tarkított alvás idejétől. (Ő is, akárcsak a 19. század sok orvosa, a kokalevél rágását inkább hasznosnak, semmint ártalmasnak tartotta, és csak a túlzott fogyasztásától óvott.

A kokalevél mértéktelen fogyasztásának következményeit már láttuk. De sem az idézett leírásokban, sem másoknál nem olvasható, hogy ez az elmondottakon túlmenően olyanfajta izgatottságot, izgalmi állapotot, vagy éppen brutalitást váltott volna ki a coqueróból mint amilyen a gyárilag előállított kokain mértéktelen élvezete során tapasztalható.

A magyarázat nagyon egyszerű, a kokalevél rágásakor sosem jut annyi kokain a szervezetbe, mint tiszta kokain fogyasztásakor. Az elrágásakor felszabaduló anyag egy része ugyanis elbomlik az emésztés során, másfelől a gyomor és az emésztőrendszer tűrőképessége is határt szab a levél rágásának. Ezen kívül a kokainista nem is elégszik meg olyan kevéssel, mint a hegylakók…

A gyógyászatban

Hogyan jutott el az emberiség a kokalevél rágásától a tiszta kokainig? A már említett svájci utazó, Tschudi arra is felfigyelt, hogy a koka levelének fájdalomcsillapító hatása is van. Mindezek után megindult a kutatómunka a növényben levő hatóanyag megtalálására, hogy azután beépíthessék az akkoriban bizony még elég szegényes gyógyszerkincsbe.

A kokalevél alkaloidját Albert Niemann göttingai vegyész izolálta, s erről 1860-ban számolt be. Tíz évvel később, egy másik vegyésznek, Richard Willstatternek sikerült mesterséges úton is előállítania, ezért a felfedezéséért Nobel-díjat kapott. Nem sokkal ezután a kokain is megkezdte az új gyógyszerek szokott diadalútját. Jóformán minden idült betegségben adták, mint erősítő vagy nyugtatő szert. Sőt, 1883-ban, egy német katonaorvos, Aschenbrandt, aki olvasott a dél-amerikai indiánok kokafogyasztásáról, a kimerült katonáknak híg kokainoldatot adott.

Beszámolója szerint maga is meglepődött, hogy a katonák, ha átmeneti, rövid időre is, de újra reaktiválódtak. Ez a beszámoló keltette fel a fiatal Sigmund Freud figyelmét, aki éppen olyan gyógyszert keresett, amellyel a szegényes körülmények között élő betegein segíthetett volna. Saját magán is kipróbálta (pontosabban, három éven át szedte, persze igen kis adagban), sőt barátainak és még menyasszonyának is ajánlotta. Egy tragikus eset azután felnyitotta a szemét, s attól kezdve az egyik legnagyobb ellenzője lett a kokainnak. Az történt ugyanis, hogy egyik barátját kokain segítségével akarta kigyógyítani morfinizmusából, de barátja rabja lett a kokainnak, és túladagolás következtében meghalt…

A kokainnal kapcsolatos csodavárás sugallta 1886-ban egy amerikai drug-store tulajdonosának azt az ötletet, hogy kokaintartalmú üdítő italt gyártson. S bármennyire hihetetlen is, de a mai napig is világszert közkedvelt Coca-Cola 1903-ig valódi kokaint tartalmazott ! Azóta csak olyan kokalevelekkel ízesítik, színezik, amelyekből a kokaint előzőleg vegyi úton kivonták.

(Közbevetőleg megemlítjük, hogy a Coca-Cola nevében levő Cola szónak nincs semmi köze az afrikai kóladióhoz, amelynek pedig a dióhoz nincs semmi köze. Odoard Lopez 1591-ben fedezte fel a mai Libéria és Kamerun területén ezt az ott honos trópusi növényt. A 6-15 méterre megnövő fa a forró, nedves, árnyékos vidéket kedveli. A termés magját Lopez tévesen kóladiónak nevezte el. A magot megmossák, majd napon megszárítják. A frissen fogyasztott mag, élénkítő hatású, az ott élő bennszülöttek számára kb. olyan jelentőségű, mint az európaiaknál a kávé vagy a kis mennyiségű alkohol fogyasztása.)

De térjünk vissza a kokainhoz. Viszonylag hosszú időbe telt, míg helyi érzéstelenítő hatását jobban megismerték, s a gyógyászat szolgálatába állították. Mantegazza már említett megfigyelése alapján adták gyomorfájdalmak esetében, de itt nem nagyon váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Később egy vegyész leírja, hogy a kokainoldat kesernyés ízű, s megemlíti, hogy nyelvének az a része, amelyikhez a kokainoldat hozzáért, elzsibbadt. Erre sem igen figyeltek fel. A fordulat akkor következett be, amikor Freud, aki akkoriban a bécsi Allgemeines Krankenhausban dolgozott, felhívta a szer nyálkahártya-érzéstelenítő hatására szemészbarátja, Koller Ágoston figyelmét. Ez indította Kollert arra, hogy kipróbálja a kokainoldatot szemészeti műtéteknél. Fáradozását 1884-ben siker koronázta, s ezzel nagymértékben elősegítette a szemészet fejlődését.

Kevesebb szerencséje volt Karl Ludwig Schleich német sebésznek, aki konyhasóoldattal hígított kokainoldattal általános sebészeti műtéteket végzett, vagyis kidolgozta a helyi érzéstelenítés ma is használatos módját. Amikor azonban 1892-ben a német Sebész Társaság nagygyűlésén beszámolt módszeréről, egyszerűen senki sem hitt neki. Tíz évnek kellett eltelnie, míg egy másik sebésznek, Mikulicz Radeczkynak sikerült elfogadtatnia az eljárást, amely az óta is nélkülözhetetlen a sebészetben, de más műtétes szakmákban is.

Abban, hogy a helyi érzéstelenítés a műtéti beavatkozások nélkülözhetetlen részévé vált, a kémikusoknak és a farmakológusoknak jutott a főszerep. Ők, akárcsak az ópiátok esetében, keresték azt a szintetikus származékot, amelyik teljes értékű a fájdalomcsillapítás terén, de nem okoz függőséget. E téren siker koronázta a kutatók fáradozásait, 1904-ben fedezték fel a novokaint amelyet azóta még számos, a kokainnal hatásában teljesen egyenértékű, de terápiás adagban káros hatást nem mutató szerek követték.

A hatása

A kokain mint kábítószer a központi idegrendszer túlingerlése útján hat. Ezt különösen jól lehet látni heveny mérgezésekben, vagyis ha az adag a kelleténél nagyobb volt, de még nem halálos. A beteg rendkívül izgatott lesz, félelemmel telik el minden és mindenki iránt, zavarttá válik. Pulzusa erősen felgyorsul, légzés szabálytalan lesz. Hányinger, hányás, hasi görcsök, hidegrázás, láz színezi a képet. Azután delírium alakul ki, test szerte keletkeznek görcsök, majd eszméletvesztés, végül légzésbénulásban beáll a halál.

Egy ismert amerikai ideggyógyász azt mondta, hogy a kokain hatására a nagyagy olyan lesz, mint egy túlterhelt telefonközpont, amelyik már nem képes többé feldolgozni, értékelni a beérkező impulzusokat, ínformációkat.

Amikor valaki először nyúl a kokainhoz, élménye mindennek mondhatók, csak kellemesnek nem. Olyan tünetek tapasztalhatók, mint pl. szívtáji nyomás, kéz, és izomremegés, sápadtság, hidegérzés. A várt eufória csak később jelentkezik. A kokainista kizárólag az eufóriát keresi, s közben maga sem veszi észre, mennyire megváltozik a természete a kokainmámorban, a szokottnál beszédesebb lesz, gondolatai csaponganak, vidámabb lesz, okosabbnak érzi magát, úgy érzi, mintha eltávolodna a világtól, a mindennapok gondjaitól. Majd ahogy egyre többször nyúl a fehér hóhoz, egyre kísérik az eufóriát lelki tünetek.

Eleinte ezek a kísérő látomások, érzékcsalódások kellemesek. De a hallucinációk egyre inkább terhesek lesznek, kínzóvá vagy (ahogyan sok kokainista elmondta) szörnyűvé válnak, néha kifejezetten borzasztóvá. Ekkor már nem ritkák a delíriumos (a részegséghez hasonló) jellegű kényszermozgások sem. Lassan azután az eufória helyett csak a kokainista által nem érzékelt kellemetlen, valamint a kokainistára és környezetére egyaránt veszélyes benyomások uralják a képet, tudatzavar, a külvilágnak hallucinációktól meghamisított mása, nagyfokú "motoros" aktivitás, amelyek átmennek a környezettel szembeni agresszióba. Ez utóbbi oka, hogy nagyon gyakran alakulnak ki, sokszor egészen korán is, tehát még akkor, amikor az áhított eufória bekövetkezik, paranoiás (üldöztetéses téveszmés) reakciók. Ezek mind jobban elhatalmasodnak, a kokainistának az az érzése, hogy összeesküdtek ellene, és üldözik. Ebben az állapotban igen hajlamos erőszakos cselekedetekre, bűncselekményekre. De hiába gyötri állandó rettegés, tehetetlenségi érzés, álmatlanság, ezek sem képesek attól visszatartani, hogy a múló, rövid ideig tartó mámorra vágyva ne nyúljon ismét és ismét a kokain után.

A hozzászokás lépcsõi

A kokainhoz való hozzászokás több lépcsőben alakul ki. Az első fokon még csak a szabadidő kellemes eltöltése a cél. A barátok összejönnek otthon vagy kiskocsmákban, s az együttlét ideje alatt felszippantanak egy-két alkalommal egy kis kokaint. Sokakat emellett, az tévhit vezet a kokainisták közé, hogy azt hiszik, rossz szexuális életük jobb lesz. Az igaz, hogy eleinte (ha teljesítmény nem is, de) az élmények színessége, intenzitása növekszik. Később ez is megváltozik. Csak a szexuális élmények iránti vágy s nem a valós teljesítmény növekszik. Ez nem csoda, mert a látszólagos teljesítményfokozódás sem volt valós, csak a gátlások megszűnésén alapult. A krónikus kokainistának (az okát nem tudjuk) átrendeződik a szexuális élete. A férfiak nagyon hamar impotensek lesznek, s vágyaik beteljesülése elmarad. Az is nagyon gyakori, hogy a kokainista homoszexuális lesz. Hogy ennek mi az oka, azt pontosan tudjuk. Egyes ideggyógyászok nézete szerint, csak a gátlások kikapcsolódása hozza felszínre az egyénben korábban is meglevő, lappangó homoszexualitást, mások szerint, tiszta agyi kokainhatásról van szó. Egy biztos (s ez a megfigyelés az utóbbi magyarázatot támasztja alá), hogyha a kokainista felhagy a kokainélvezettet, szexuális élete újból rendeződik.

A nemi ingert fokozó hatása (hangsúlyozzuk csak az első két-három kokainfogyasztás alkalmával) jelentkezik, s nagyon rövid ideig, kb. háromnegyed-egy órán át tart. Utána erős fizikai fáradtság vesz erőt rajta, mely teljesen elnyomja, a kezdeti fokozott cselekvés vágyat. Később már ezt a kezdeti pozitív hatást sem mutatja a drog, s a csodára váró a képzeletében éli át azt, amit a valóságban tenni szeretett volna.

Nőknél ritkábban fordul elő, hogy a szexuálisélettel kapcsolatos problémák, zavarok miatt válnak a kábítószer rabjává. Hiszen náluk, ha megvan a szükséges érzelmi kapcsolat, nincs fizikai akadálya a nemi életnek. Egyes nők mégis akkor és azért nyúlnak kábítószerhez (legtöbbször kokainhoz, ritkábban LSD-hez), ha érzelmi, lelki kapcsolat nélkül akarnak rendszeres nemi életet élni. A kábítószertől azt várják, hogy segítségével legyőzzék természetes gátlásaikat. Ez sikerül ugyan, de az ár, amit érte fizetnek, épp oly nagy, mint a férfiak esetében, megindulnak a testi-lelki pusztuláshoz vezető lejtőn.

Kicsit előreszaladtunk, hiszen még csak az első stádiumnál tartottunk.

A második lépcsőben, már többé-kevésbé szabályos időközökben, mint doppingszert szedik, hogy emelje teljesítményüket vagy javítsa rossz hangulatukat. Ez már az az út, amelyen haladva (hacsak valami nem jön közbe) az alkalmi kokainélvezőből megrögzött kokainista lesz. A "valami" lehet az, hogy olyan rossz, kellemetlen a kokainmámort követő másnaposság, hogy egyeseket ez tart vissza. Ebben az állapotban p1. igen sokan okoznak autóbalesetet. Emiatt az USA rendőrsége több helyen bevezette "a narkós másnapos szondázást", és ilyen esetben a büntetés sokkal súlyosabb, mint az ittas állapotban elkövetett cselekményeknél…

Sajnos ugyanakkor az sem ritkaság, hogy ebben a másnapos állapotban, amelyben a testi rosszulléten kívül a lelki állapot is romlik (önvád, elégedetlenség önmagával szemben), a kezdő kokainista is öngyilkosságot kísérel meg, egyes statisztikák szerint 9 százalékuk !

A harmadik stádiumban a rendszeresen kokaint élvező már a megszokott nagy adagoktól sem kapja meg a várt, ismert hatást olyan mértékben és olyan időtartamra, mint ahogyan korábban megszokta. Ezen nem segít többé az adag emelése sem, mert már nincs befolyása a hatásra. Csak a mérgező tünetek lesznek mind erősebbek, hogy végül az esetek egy részében halál okozzanak. Ez a fajta halál gyakori a kokainisták között, mert az egyes adagokkal szembeni eltérések olyan sok tényezőtől függnek, annyira változik a tűrőképesség, még egy és ugyanazon embernél is, hogy a krónikus kokainistának ezzel a veszéllyel is számolnia kell. Orvosi szakkifejezéssel azt mondják, hogy kicsi a "terápiás szélessége", vagyis a hatékony és a halálos adag nagyon is közel van egymáshoz. Általában 10 milligramm kiváltja a várt hatást, de már egyszeri adagban 30 milligramm is halált okozhat.

A kokainista is gyorsan lesoványodik, néhány hónap alatt akár 15-20 kg-ot vagy még többet is fogyhat. Ebben az állapotában már egyre hasonlóbbá válik coqueróhoz. Szinte szóról szóra megismételhetjük az ott mondottakat, járása bizonytalan, arcbőre sárgás-szürke, petyhüdt, szeme karikás, fénytelen, beszéde összefüggéstelen, apátia lesz úrrá rajta, s mindinkább romlanak szellemi képességei is.

Az orron át való rendszeres szippantgatásnak ezen kívül van egy sajátságos elváltozása is, az állandó érzéstelenedés következményeképpen romlik a két orrüreget egymástól elválasztó porcos orrsövény vérkeringése, ezért kisebb-nagyobb területen elhal. Az elhalt területen pedig folytonossági hiány, magyarul lyuk keletkezik. Egy divatos hollywoodi plasztikai sebész kesernyésen jegyezte meg: "Régebben mellplasztikai műtéteket végeztünk, ma orrokat foltozunk." (Az orrsövényben levő lyukat ugyanis vékony ezüst vagy platina lemezzel zárják le.)

A túladagolás veszélyei szinte meghatványozódnak, ha a kokaint valami más szerrel keverik. Az egyik kedvelt drog, a heroin. Az ilyen keverék különösen az USA-ban és Angliában népszerű, s a szép, majdnem költői "speed-ball trip" (gyors táncos utazás) nevet viseli. Ez a legveszélyesebb kombináció, a központi idegrendszerre ellentétesen ható két szer keveréke. A kokain izgató, a heroin inkább kábító-bódító hatású. A keverék igazán egyedülálló élményeket kínál. Legalábbis igencsak "vonzó" képet fest erről a speed-ball egyik rajongója: "Ha beadom a keveréket, olyan érzésem van, mintha egy 150 km-es sebességgel száguldó lift repítene fel az Empir State Building (a legmagasabb New York-i felhőkarcoló) tetejére, azután hírtelen elkapja valaki a felvonó kötelét…"

A kokain, ellentétben az alkohollal vagy az ópiummal és származékaival, nem épül be a sejtek anyagcseréjébe, éppen ezért nem alakul ki testi függőség, így a megvonási tünetek is enyhébbek. A hirtelen elvonás tünetei tulajdonképpen leginkább a delírium trémensz tüneteire hasonlítanak. Maga a krízis nem más, mint az égető szükséglet (a kokainnal szembeni függőség) nagyon erős kirobbanása, bár ez is eltér kissé az ópiátoknál megismerttől. Az elvonási tünetek legszörnyűbbike a rohamokban jelentkező halálfélelem.

A másik eltérő vonás az ópiátokkal szemben az, hogy különösen az első időben a kokainista nem kényszerül az adagot emelni, csak a bevétel gyakoriságát fokozza a kialakult ellenállhatatlan kényszer miatt.

Az elmondottakat magyarázzák, hogy az elvonókúra során (azoktól a ritka esetektől eltekintve, amikor a kokain megvonása a keringés összeomlásával fenyeget) nem kell a betegnek kokaint adni, elegendők az élénkítő és nyugtatószerek.

Sőt a legújabb eredmények szerint már a kokain mellékhatásainak is megtalálták az ellenszerét. A vizsgálatok során rájöttek arra, hogy a kokain felemészti a szervezet adrenalin tartalékait és felborítja a fiziológiai egyensúlyt. Ezt próbálják visszaállítani oly módon, hogy az adrenalint alkotó egyik fontos aminosav kivonatát (a tirozint) adják a betegnek B és C-vitaminnal együtt. Az eredmény, egy napon belül visszaáll a szervezet normális állapota. Az elvonókúra tartós sikere azonban itt is az utógondozástól, a beteggel való törődéstől függ...