Arthur
király
Uralkodása
Britannia aranykora volt, a szerelmes és harcias lovagok
kora. Története évszázadokon át képzőművészeket és írókat
ihletett meg.
Korunk
tudósai és irodalomtörténészei szerint azonban a valóság
nagyon távol áll a legendától.
Tengerbe
nyúló sziklás földnyelven áll a komor vár, ahol Igraine
férjének, Gorlois cornwalli hercegnek visszatértét várja.
Ám a herceg képében Uther Pendragon, Britannia királya
lép be éjjel a hercegnő szobájába, a varázsló Merlin
kölcsönözte neki Gorlois alakját, hogy kielégíthesse
Igraine iránti tiltott szenvedélyét. A nászból egy fiú
fogan. Így kezdődik a legendás Arthur király története,
amely oly sok írót és képzőművészt ihletett meg, és
századok óta tartja fogva az emberek képzeletét.
Merlin
ellopja Igraine újszülött fiát, és a jóságos Sir Ectorra
bízza, hogy mint saját gyermekét nevelje föl. A királynak
nem lesz több gyermeke, Igraine és Gorlois házasságából
viszont három lány születik, kettő közülük királyhoz
megy majd feleségül, a harmadikat zárdába adják. Ez
a lány, Morgana le Fay valahogy varázshatalomra tesz
szert, és végül végzetes szerepet játszik féltestvére
életében.
Merlin
csak a király halála után fedi föl a tizenhat éves Arthurnak
származása titkát, de csak azután, hogy a fiúnak sikerült
kihúznia a temetőben egy márványtáblára helyezett üllőből
kiálló kardot. Bár sokan megpróbálták, mindenki elbukott
ezen a próbán, amelyet csak “Britannia vér szerinti
királya" állhatott ki sikerrel. Merlin azt is elmeséli
Arthurnak, hogy Avalonban, a titkok földjén élő tündérek
milyen varázslatot bocsájtottak rá még kisfiú korában.
A jóslat szerint Arthur lesz a legkiválóbb lovag és
a legnagyobb király, aki csak élt a földön, és “tovább
fog élni, mint bárki valaha is gondolhatná". Az emberek
új uralkodójuknak térdre borulva esküsznek hűséget,
az érsek pedig Arthur fejére helyezi a koronát.
A
lovagság kora
Arthur
jótékony országlása alatt Britanniára 12 évi béke köszönt.
Ez az idő a lovagság igazi virágkora. Camelot-i várában
a király maga köré gyűjti birodalmának hűséges és bátor
lovagjait (Lancelotot, Gawaint, Percivalt és a többieket)
és egy óriási kerek asztal köré ülteti őket. Minden
lovag nevét aranyba véseti a székén. Merlin arra tanítja
a kerekasztal lovagjait, hogy vessék meg a gyilkolást,
kegyetlenséget és a gonoszságot, hogy tartózkodjanak
a hazaárulástól, hazugságtól és becstelenségtől, irgalmazzanak
a kegyelmet kérőnek, és főként arra neveli őket, hogy
tiszteljék és védelmezzék a nőket.
A
lovagok útra kelnek Camelot-ból, hogy sárkányokkal,
óriásokkal és ravasz törpékkel küzdjenek meg. A gonoszság
erőivel vívott párviadalaik általában kísértetkastélyokban,
sötét erdőkben és elvarázsolt kertekben zajlanak. Büszkeséggel
eltelve térnek meg, hogy eldicsekedjenek kalandjaikkal
az udvar előtt.
Camelotba
hozza Arthur a szép Ginevrát is, hogy királynőjévé tegye.
Amikor Lancelot nem bír ellenállni Ginevra iránti bűnös
szerelmének, Mordred, Arthur unokaöccse, Morgana le
Fay fia, leleplezi a szerelmeseket, és arra kényszeríti
Arthurt, hogy ítélje nyilvános megégetésre hűtlen feleségét.
Lancelot megmenti a királynőt, és Franciaországba menekül
vele. Mielőtt Arthur elindulna seregével a szerelmespár
üldözésére, Mordredre bízza az országot, aki a király
távollétét kihasználva államcsínyt hajt végre.
Britanniába
visszatérvén Arthur fegyveresen megütközik Mordred seregével.
A csatában Arthur lándzsája Mordred pajzsa alá hatol,
és átdöfi a testét. De mielőtt meghalna, Mordred halálos
sebet ejt Arthur-on.
Hű
alattvalói a haldokló királyt csónakba teszik, amely
a tejfehér ködben elsuhan a tengeren Avalon felé.
-
Ne bánkódjatok - kiált Arthur a tengerparton álló, bánat
sújtotta lovagjainak -, biztosak lehettek abban, hogy
visszatérek, ha Britanniának szüksége lesz rám.
Britannia
Arthur idejében
Arthur
király feltehetően az V. század végén és a VI. elején
uralkodott, Mordreddel vívott utolsó csatája 537-ben
vagy 542-ben volt. Milyen is volt valójában akkor a
szigetország politikai helyzete ? Ki volt az uralkodó
?
A
rómaiak már egy évszázaddal korábban fokozatosan kivonták
erőiket a brit provinciából, amelyet Julius Caesar i.e.
54-ben hódított meg. Az európai kontinens felől betörő
barbár jütök, angolok, szászok, valamint a pikt néven
ismert északbritanniai törzs erősödő nyomása késztette
meghátrálásra őket.
Az
ezt követő zavaros idő harcias kiskirályai állandóan
hadban álltak az újabb támadókkal, és egymással. Egységes
királyságról vagy helyi hatalomnál többel bíró uralkodóról
nincs szó az írásokban.
A
kereszténység egy talpalatnyi helyen sem tudta megvetni
a lábát Britanniában, egészen 597-ig, Szent Ágoston
és 40 szerzetese megérkezéséig. Britanniában és Európa
nagy részén ekkor vette kezdetét a sötét középkor.
Ha
hihetünk Nennius walesi szerzetesnek, egy Arthur nevű
harcos vezette “a britek királyaival együtt" a támadók
elleni harcot. A britek története című, 826-ban írt
művében Nennius 12 ütközetet sorolt fel, melyekben Arthur
a barbárok fölött diadalmaskodott. Az utolsó csatában
egymaga ejtette el az ellenség 960 katonáját.
Mintegy
150 évvel Nennius után egy ismeretlen walesi krónikás
összeállította a brit történelem kronológiáját, a Cambrian
Annals-t. Az 537-es évnél szerepel a “camlanni csata,
amelyben Arthur és Medraut elesett". A Medraut névben
nem nehéz felfedezni a Mordredet. Arthurt ezután 150
évig nem említi történelmi forrás, és akkor is csak
a következő homályos utalás formájában. 1125-ben egy
William of Malmesbury nevű szerzetes megemlékezik egy
bizonyos harcias Arthur-ról, “akiről a britek üres szavakban
áradoznak csupán, pedig valójában megérdemli, hogy ne
csak félrevezető mesék és álmok alakja legyen, hanem
a történelem is foglalkozzék vele, mert hosszú időn
át düledező hazájának oszlopa volt, aki háborúra ösztönözte
a parasztság megtört harci szellemét". William egyik
kortársára maradt, hogy Arthur-ból uralkodót csináljon.
1139
körül egy walesi diakónus és későbbi püspök, Geoffrey
of Monmouth befejezte monumentális, Britannia királyainak
története című művét, amelyben átfogóan tárgyalja a
brit uralkodókat a római időktől a saját koráig. Nennius,
Geoffrey és más korai történetírók munkáit a különböző
népek hagyományából, kelta és skandináv mítoszokból,
sőt a Bibliából kölcsönzött motívumokkal színezte ki.
Geoffrey
12 könyvéből kettőt szentelt Arthur-nak. Nála bukkan
fel először Merlin, a varázsló alakja, Ginevra megszöktetése
és Mordred árulása. A szegényes történelmi forrásokat
képzelt eseményekkel és soha nem hallott személyek felléptetésével
színezte ki. Módszerével századokon át ható iskolát,
és egy V. századi harcosból hős királyt teremtett.
Arthur
átalakulása
1155-ben
a Wace néven ismert angol-normann pap franciára fordította
Geoffrey elbeszélését. Romantikus történetet formált
belőle, amelyben Arthur a lovagság hőseként uralkodik
udvara fölött. A század vége felé Layamon angolszász
szerzetes Geoffrey Arthur-ját ádáz harcossá és szigorú
apává változtatta. Mindkét szerző említést tesz a kerekasztalról.
Arthurt
valószínűleg mégis az 1160 és 1180 között alkotó francia
költő, Chrétien de Troyes tette meg a lovagi udvariasság
és erények, valamint a lovagi szerelem mintaképének.
A következő évszázad elején tűnt fel az Arthur mondakörrel
foglalkozó két német eposz: Wolfram von Eschenbachtól
a Parsifal és Gottfried von Strassburg Tristan-ja.
Arthur
a XV. században élt angol Sir Thomas Malory posztumusz
kiadású művében nyerte el tartósnak bizonyult végső
irodalmi karakterét.
Malory
átvette, sűrítette és átrendezte a régebbi anyagot,
és többé-kevésbé egységes elbeszélést hozott létre,
melyben az Arthur-monda ma ismert formájának minden
lényeges figurája és mozzanata fellelhető.
Malory
munkája, a Le Morte d' Arthur (Arthur halála) 1485-ös
megjelenése óta széles körben ismertté vált, és más
művek szerzői forrásként használták fel, például Edmund
Spenser a Tündérkirálynőben (1590-96) és Lord Alfred
Tennyson a Királyidillek-ben (1859-85).
A
legenda XX. századi feldolgozása, T. H. White műve,
az "Űdv néked, Arthur, nagy király" szolgált a Camelot
című musical színpadi és filmváltozatának alapjául.
Ásatások
Arthur udvarában
Arthur
legendájának ilyen széles körű és tartós elterjedése
valósággal követelte, hogy a tudósok végül megkíséreljék
lehántani róla az irodalmi "ékítéseket", és feltárni
a legenda mögött meghúzódó tényeket.
Amikor
1965-ben megalakult a Camelot-kutató Bizottság, alapítói
beleborzongtak a gondolatba, hogy felszínre hozhatják
a kerek asztalt vagy a Szent Grál kelyhét.
Öt
évig ástak Somerset megye területén, míg végül a Bizottság
régészei a Glastonbury közelében fekvő Cadbury várának
romjait azonosították Camelottal.
Az
első, a Bristol-csatornáig nyúló erőd a római idők előtt
épült a környező síkság fölött uralkodó dombtetőn. Az
eredeti erődítmény fölé épült falakba beépített hulladék
elárulja, hogy Cadbury várát a római megszállás évszázadaiban
is használták.
A
Camelot-kutatók legizgalmasabb felfedezései azonban
azok a cserépedények voltak, amelyeknek tanúsága szerint
500 körül (a rómaiak kivonulása után, de még a szász
hódítás előtt) egy brit törzsfő lakott itt. Főhadiszállása
egy 7 x 20 méteres, fából épült, valószínűleg zsúpfedeles
terem volt. Ha nem is a legendás és irodalmi művek hős
Arthur-ja volt, de mindenesetre a római civilizációt
védelmezte a barbár hódítók meg-megújuló támadása ellen.
A
Camelot-kutató Bizottság eredményeit nem fogadja el
az amerikai Norma Lorre Goodrich, aki azt állítja, hogy
Arthur uralkodásának székhelyét nem Angliában, hanem
északon, Skóciában kell keresni.
Kimerítő
irodalmi kutatásai az Edinburghtól északnyugatra fekvő
Stirling-hez vezették. Goodrich szerint ott, nem pedig
Cadbury-ben állt Camelot vára.
Arthur
kora a területi épség és politikai függetlenség védelmében
vívott vad háborúk időszaka volt. A lovagság a sokkal
megállapodottabb távoli jövőben, Geoffrey of Monmouth
és Sir Thomas Malory idején bontakozott ki. Mindketten
voltaképpen a saját jóval békésebb korukat méltatták,
és annak értékeit és eszményeit vetítették vissza az
elképzelt múltba.
Mégsem
a homályos és zord idők sötét harcosa, hanem az ő Arthur-juk
maradt fenn, akinek örök emlékezetű dicsőséges uralkodása,
egyik méltatója szavaival szólva: “egy rövid időszak
volt, amely mint csillag az éjszakai égbolton, úgy világlik
ki a középkor sötétjéből".
A
Szent Grál keresése
Az
Arthur-elbeszélés középpontjában a Szent Grál keresésének
története áll. A Grál az a kehely, amelyből Jézus az
utolsó vacsorán ivott.
A
történelem során csodálatos gyógyító és fiatalító erőt
tulajdonítottak neki. A kelyhet (azzal a lándzsával
együtt, amellyel a római katona átszúrta a megfeszített
Jézus oldalát) Arimatheai József kapta meg, az ő leszármazottai
voltak azok, akik végül Britanniába vitték.
A
legenda szerint, amikor a tiszteletre méltó ereklyék
egyik őre elfeledkezett szent kötelességéről, és buja
pillantásokat vetett egy női zarándokra, a lándzsa magától
nekirepült, és egy soha nem gyógyuló sebet ejtett rajta.
Ugyanakkor a Szent Grál nyomtalanul eltűnt.
Merlin
Arthur királyhoz Camelotba küldött üzenete indította
el az elveszett serleg utáni kutatást. Közölte, hogy
nemsokára feltűnik az a lovag, akit a végzet arra jelölt
ki, hogy a Grál megtalálója legyen. Arthur és lovagjai
pünkösd előestéjén a kerek asztal körül virrasztottak,
amikor vartó villámlás és fülsiketítő mennydörgés adta
hírül a lovagoknak a Szent Grál látomásának eljövetelét:
a szent kehely pompás fehér lepellel borítva kecsesen
lebegett végig a termen. Nem sokkal ezután egy öregember
javasolt egy lovagot a kerek asztal még egyetlen üresen
maradt helyére. Ez az ifjú, mint kiderült, nem volt
más, mint Sir Galahad, Sir Lancelot fia.
A
Szent Grál keresése folyamán a kerek asztal lovagjai
sok kalandot éltek át. Gyakran érte őket kihívás, hogy
olyan áldozatot hozzanak, amely meghaladja erejüket.
Lancelot
azzal zárta ki magát a keresésből, hogy képtelen volt
lemondani Ginevra iránti bűnös és legyőzhetetlen szerelméről.
Végül ahogy Merlin megjósolta, Galahad-nak jutott a
kehely megtalálásának dicsősége, ő szolgáltathatta ki
az Oltáriszentséget belőle. A kehely előtt térdepelve
döbbent rá az ifjú lovag, hogy küldetése itt a földi
létben beteljesedett. Lelke a mennybe ragadtatott, teste
pedig holtan elterülve az oltár előtt maradt. A keresésből
két évvel ezután tértek vissza a lovagok Camelotba,
hogy elmeséljék kalandjaikat királyuknak.
A
történet másik verziója szerint Sir Percival bukkan
rá a kehelyre a spanyolországi Pireneusokban levő Monsalvat
várában, ahol Amfortas, a Szent Grál lovagjainak királya
féltve őrzi azt.
Ám
egy varázsló a keresztre feszítés dárdájával megsebesíti
a királyt, aki ettől kezdve félholtan fekszik, de megbocsájtatlan
bűnei miatt visszautasítja a szentségek felvételét.
Amikor Percival a lándzsa hegyével érintve meggyógyítja
a király súlyos sebét, a Szent Grál láthatóvá válik
az oltáron.
Merlin
a Varázsló
Az
Arthur-mondák talán legkülönösebb és legrejtélyesebb
alakja Merlin, egy erényes leányzó és egy inkubus (ártatlanokat
megrontó, éjjel garázdálkodó gonosz szellem) fia.
Születése
után Merlint sebtében megkeresztelték, így nem örökölte
apja ördögi természetét, de néhány természetfölötti
képessége így is megmaradt. Nemcsak a múltba látott,
hanem a jövőbe is, és az sem okozott neki különösebb
nehézséget, hogy tetszés szerinti alakba (törpévé, leánykává,
agárrá vagy szarvassá) változzék.
Amikor
azonban varázserejének titkaiba beavatta szerelmét,
Viviane-t, a hölgy ellene fordította saját bűvös hatalmát,
fejdíszének fátylával megkötözte, és egy toronyba zárta
ót. Ettől kezdve senki nem látogathatta a varázslót,
csak ő.
A
Britannia királyainak története című műve előtt Geoffrey
of Monmouth írt egy rövid latin nyelvű értekezést, a
Merlin könyvecskéje címmel. Az olvasóközönség ebből
ismerte meg a varázsló alakját.
A
tudósok szerint Geoffrey Merlinjének több előképe volt,
köztük egy Myrrdhin nevű walesi jövendőmondó és egy
Lailoken nevű skót látnok.