Robinson
Crusoe
Robinson
Crusoe csaknem három évszázad óta izgatja az olvasók
millióinak képzeletét a világ minden táján. Kevesen
tudják, hogy a rendkívüli kalandor alakját írója hús-vér
emberről mintázta.
Ez
a világirodalom egyik legdöbbenetesebb pillanata. Egyik
nap dél felé a lakatlan szigeten kóborolva, ahol már
több mint két évtizede magányosan él, Robinson egy meztelen
emberi láb nyomát pillantja meg a homokban.
“Úgy
megdöbbentem, mintha villám csapott volna le mellettem
- írja Daniel Defoe 1719-ben megjelent regényének
hőse.
-
Képtelen vagyok elmondani, felzaklatott képzeletem hány
alakot varázsolt elém, hány vad gondolat rohant át agyamon
..."
E
megrázkódtatás után, amely a könyv közepe táján éri
a magányos hajótöröttet, további kalandok következnek,
melyek során megment egy bennszülöttet a kannibáloktól,
és találkozásuk napjáról elnevezi Pénteknek. Crusoe
azonban ekkor már túl van legnagyobb kalandjain. A sikeres
angol kereskedő fiát vonzotta a tengerek romantikája.
Szigeti kalandja előtt már csaknem életét vesztette
egy tengeri viharban, török kalózok fogságába esett,
akik eladták rabszolgának, majd megszökött, és Brazíliába
került, ahol ültetvényes lett belőle, végül afrikai
rabszolgákkal kezdett kereskedni. Egyik rabszolga-kereskedő
útján hajója zátonyra fut a dél-amerikai Orinoco
folyó torkolatának közelében. A hajótörésben mindenki
elpusztul, őt azonban partra veti az egy szemmel láthatóan
lakatlan szigeten.
Puritán
erkölcsi elvek
Defoe
előtt egyetlen szerző sem vette a bátorságot, hogy
egy magányos hősről könyvet írjon. Crusoe megpróbáltatásainak
leírásával a brit erkölcsöt akarta dicsőíteni. Robinson
nem esik kétségbe, hanem azonnal hozzáfog a vad sziget
“civilizálás"-ához. Nem hátrál meg a kemény munka elöl
és mindig megtalálja a praktikus megoldást. Gabonát
termeszt, bútort készít, vadkecskét és papagájt szelídít,
és még a fazekasmesterségbe is beletanul. Ennél is sokkal
fontosabb, hogy nem veszíti el keresztény hitét, minden
reggel és este megköszöni Istennek, hogy nem engedte
a hajótöréskor vízbe fúlni. Defoe,
maga is rendíthetetlen középosztálybeli protestáns,
a magányos élet ürességével szembesíti hósét, amikor
felteszi a kérdést: “Mi vagyok én, és mi a többi élőlény,
szelídek és vadak, emberek és ragadozók ? Miből lettünk
mindannyian ? "Robinson
Crusoe válasza
saját kérdésére végső soron az, hogy minden élet, minden
létezésforma Isten akaratát fejezi ki, és hogy a földi
boldogság nem más, mint feltétel nélküli belenyugvás
a Gondviselés szándékaiba.
Defoe
maga erejére támaszkodó hőse hű marad a protestáns etika
elveihez, története mintegy előrevetíti a XVIII. század
politikai eseményeit, a középosztály létszámának, jólétének
és hatalmának gyarapodását. Bizonyos értelemben Robinson
Crusoe az ideális demokrata
előfutára, aki éppúgy hisz magában, mint a jó és rossz
közötti választás fontosságában.
Az
olvasókat azonban a történet bűvöli el, a maga naturalista,
meggyőző részleteivel. Bár Defoe
azt sejteti, hogy saját élményeire támaszkodott, ezt
csak szimbolikusan érti. Az ő megpróbáltatásainak színhelye
nem egy távoli, lakatlan sziget, hanem a hatalmas és
sűrűn lakott Anglia
volt, ahol egész életén át zaklatták hitelezői és politikai
ellenfelei. Ahogy egy szellemes kupléjában írja:
Senkivel
többet nem fordult a szerencse
Tizenháromszor
voltam gazdag és szegény.
Kudarcai
közé tartozott egy tégla- és tetőcserépgyár elvesztése
is. Lehet, hogy ez a tevékenysége inspirálta a könyv
azon lapjait, amelyeken hőse felfedezi, hogy lehet cserépedényeket
készíteni egy lakatlan szigeten. Defoe-t
politikai természetű sértésekért három
ízben ítélték pellengérre, de hetyke Himnusz a pellengérhez
című versével maga mellé állította az embereket.
Az egybegyűltek pohárköszöntőket mondtak az író tiszteletére,
és virágokkal díszítették a szörnyű büntetőeszközt.
A rendkívül termékeny újságíró, esszéista és pamfletíró
csak ötvenkilenc éves korában, több mint ötszáz cikkel
a háta mögött fordult a regényirodalom felé.
Egy
ládányi civilizáció
Fordulópontot
jelentő művét bizonyos mértékig kortársának, egy bizonyos
Alexander
Selkirknek kalandjaira alapozta,
akinek izgalmas megmenekülését A Cruising Voyage
Round the World (Keresztül-kasul a világ körül)
címmel Woodes Rogers adta közre.
Selkirk,
egy skót cipész hetedik fia inkább tengerre szállt,
mintsem megvárja, hogy bíróság elé állítsák templomban
tanúsított illetlen viselkedése miatt.
1704
végén a William Dampier parancsnoksága alatt
hajózó flotta matróza volt. Valamilyen okból annyira
megharagudott a hajó kapitányára, hogy követelte, tegyék
partra a Chile partjainál fekvő Juan
Fernandez szigetcsoport egyik
lakatlan szigetén. Mielőtt a hajó otthagyta volna, Selkirk
meggondolta magát, és könyörögni kezdett, hogy mégis
vegyék vissza a fedélzetre, de a kapitány hajthatatlan
maradt.
A
következő négy évben a partra tett skót a tengerészládájában
lévő legszükségesebb készletekre támaszkodva, egyedül
élt. Néhány ruhadarab, egy kevés élelmiszer, egy font
dohány, egy-egy muskéta, balta, üst és kés volt minden
vagyona. Lehet, hogy a bosszantására, de navigációs
eszközöket és könyveket is hagytak nála. Selkirk
beszámolója szerint azonban magányában legnagyobb kincse
a Biblia volt. Crusoe is hasonló alapvető készletekkel
rendelkezett, amelyek segítségével tutajt ácsolhatott,
hogy a zátonyra futott hajóról újabb tárgyakat hozzon,
köztük három Bibliát. A szigeten töltött idejének hátralevő
részében végig nagy gonddal tanulmányozta a Szentírást.
Robinsonhoz
hasonlóan Selkirk is talált természetes édesvizű
forrásokat és vadkecskéket a szigeten. Ráadásul disznó-
és csirkehússal is kiegészíthette egzotikus gyümölcsökből
és halból álló étrendjét.
Bár
nyomasztotta a magány, a leleményes kalandor kieszelte,
egy régi szöget használva tű gyanánt, hogyan varrjon
magának új ruhákat vadkecske bőrből. Ócska harisnyából
és egy darab vászonból nyert cérna segítségével új inget
fabrikál magának. Regénybeli sorstársához hasonlóan
Selkirk is fából eszkábált épületeket, ahol alhatott
és főzhetett, és fenyőfadarabok összedörzsölésével tüzet
csiholni is megtanult.
1709-ben
Rogers mentette meg, aki egy déltengeri expedíciót
vezetett, melynek navigátora Dampier volt. Rogers
a helyettesévé tette Selkirköt, később még egy
zsákmányolt hajó, a The
Increase parancsnokságát is
rábízta. Amikor Selkirk
hazatért szülőföldjére, barátai alig ismertek rá. Beszélték,
hogy egy barlangot ásott magának, és hosszú órákat töltött
odalent, meditációba merülve. Szemmel láthatóan visszasírta
magányos életét a Csendes-óceán kis szigetén.
A bátor skót 1721ben a tengeren lelte halálát.
Ottfelejtve
a kapkodásban
Ez
idő tájt maga Dampier is beszámol egy másik hajótöröttről
New
Voyage Round the World (Újabb
utazás a Föld körül) című, 1697-ben megjelent könyvében.
Az előző évtized elején ugyanazon szigetek körül kalózkodott,
ahol később Selkirköt
partra tették.
Néhány
matrózát partra küldte friss vízért és némi élelemért.
Váratlanul egy ellenséges spanyol fregatt tűnt fel,
és baljóslatúan közeledett az angol hajóhoz. Dampier
emberei rohanvást visszatértek hajójukra, és sietve
elvitorláztak.
A
nagy riadalomban mindenki megfeledkezett arról a közép-amerikai
miskito törzsbeli hűséges indiánról, aki vadkecskére
vadászva beljebb merészkedett a szigeten. A pórul járt
indiánnal csak az éppen nála levő tárgyak maradtak,
de leleményessége mégis életben tartotta. Egyik nyersanyagforrása
a puskája volt. Kovakővel és acéllal tüzet csiholt,
azon felhevítette puskája csövét, hogy
kisebb darabokra törhesse. E
darabokból szigonyt, horgokat, lándzsahegyeket és egy
fűrészt készített. Fókabőrből horgász-zsinórt és szíjakat
hasított.
Selkirkhöz
és a kitalált Robinsonhoz hasonlóan ez a leleményes
hajótörött is kunyhót épített magának, és vadkecskére
vadászott. Kecskebőrrel fedte be otthonát, és ruhát
is abból szabott magának. Három év telt el, mire Dampier
visszatért érte és megszabadította.
A
Paradicsom foglya
Defoe
harmadik, életből merített forrásmunkája a londoni Robert
Knox 1681-ben megjelent emlékirata,
az An Historical Relation of the Island of Ceylon
(Történelmi
beszámoló Ceylon szigetéről) lehetett. Knoxot
akarata ellenére húsz éven át a ceyloni (Sri Lanka-i)
Kandyan
királyságban tartották. Az egzotikus nemzeti viselet,
a hegyek és a harminc méter magas trópusi erdők szépségének
leírása elbűvölte az olvasóközönséget.
1659-ben,
tizenkilenc éves korában Knox apjával és más
kereskedőkkel együtt a ceyloniak fogságába esett. Rabságuk
azonban szokatlanul kellemesen telt. Korlátozás nélkül,
szabadon mozoghattak a szigeten, házat építhettek maguknak,
csak a partot nem közelíthették meg, ahonnan megszökhettek
volna. Knox azonban egy ültetvényt létesített,
néhány társa helybéli nőt vett feleségül.
Robert
Knox azonban egyetlen pillanatra sem adta fel szökési
terveit, egy kicsiny faluban élt, és visszautasította
a király unszolását, hogy vállaljon tisztséget az udvarnál.
Végül egy barátjával egy üzleti út ürügyén a szigeten
átvágva sikerült kijutniuk a partra, ahol egy hazafelé
tartó brit hajó felvette őket a fedélzetre.
Bár
a ceyloni zsarnok szigorú volt, ha feldühödött, és a
sziget társadalma merev kasztrendszeren alapult, Knox
megfigyelései azt bizonyítják, hogy Ceylonban
békés és civilizált volt az élet. Crusoe legborzalmasabb
élményét, a lakatlannak vélt szigeten látott emberevést
Defoe tengerészek szóbeli elbeszéléséből merítette.
Egy
jelentéktelen előd
Bármily
hatások befolyásolták, Defoe műve tartós vonzerejének
titka a szerző sajátos zsenialitásában rejlik. Általánosan
ismert tények nyersanyagából olyan eredeti művet hozott
létre, hogy ma őt tartják az angol regény atyjának.
Daniel
Defoe teljesítményének nagysága még sokkal szembeötlőbb,
ha egy, tizenegy évvel a Robinson Crusoe előtt
megjelent - a hajótörésekről és a csendes-óceáni szigetek
romantikájáról szóló szórványos beszámolók alapján összetákolt
- nagyobb lélegzetű művel hasonlítjuk össze.
Hendrik
Smeeks holland szerző fiatal hőse, Texel
egyedül találja magát egy szigeten.
A találékony és bátor Robinsontól
eltérően ő nem tud szembenézni a helyzet kihívásával,
és fokozatosan összeomlik.
Defoe
hőse nemcsak hogy a sziget ura lesz, hanem olyan
önbizalommal és magától értetődd könnyedséggel teszi
ezt, hogy sok olvasóban Crusoe börtöne, a lakatlan
sziget egyenesen paradicsomi képzeteket keltett. Márpedig,
ha az volt, Crusoe tette olyanná.
Serious
Reflections (Komoly észrevételek) című művében Defoe
azt fejtegeti, hogy világhírű hősének bezártsága az
olvasókat arra a szellemi elszigeteltségre emlékeztette,
amelyet átélünk mindannyian, még a legzsúfoltabb városok
lakói és a legtevékenyebb életet élő emberek is. Akár
az efféle szimbolikus értelmezés lehetősége, akár Crusoe
merész kalandjai, akár a kettő kombinációja
miatt, mindenesetre a kritikusok Defoe felejthetetlen
könyvét a lélektani és fizikai realizmus mesterművének
tartják. Talán ezért olyan erős a kísértés, hogy a könyv
cselekményét megtörtént eseménynek higgyük. Szeretnénk
elhinni, hogy minden emberi lényben eleve annyi lelkierő
és leleményesség lakozik, mint Robinsonban,
a hajótöröttben.