Rómeó és Júlia

 

A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare műve, a Rómeó és Júlia minden idők legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban éltek-e a “gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek ? Vagy az egymással vetélkedő Montague és Capulet családok valami egészen másnak a jelképei lennének ?

A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett. / Ős gyűlölség új csatákon ég / És polgár-vér szennyez polgár kezet / Vad vérükből egy baljós pár fakadt: / Gonosz csillagzatok szülöttei..."

E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának meséjét.

Bemutató előadása 1595-ben volt, azonnali és elsöprő sikert aratott Londonban is. 1597-ben megjelent első nyomtatott kiadásának címlapján ez a mondat szerepelt: “Sokszor (és nagy sikerrel) nyilvánosan előadatott."

A dráma népszerűsége az elmúlt csaknem négy évszázad alatt egy szemernyit sem csökkent.

A darab első jelenetében Rómeó, az ifjú Montague a dölyfös Rozália után epekedik, akibe - úgy képzeli - szerelmes.

Meghallván, hogy a lány az ellenséges Capulet házban tartandó bálba készül, Rómeó és barátja, Mercutio álarcot öltenek, hogy hívatlanul jelenjenek meg a mulatságon. Ott Rómeó megpillantja Júliát, Capuleték tökéletes szépségű leányát, aki még nincs tizennégy éves.

A két fiatal abban a szempillantásban egymásba szeret, bár Rómeónak komor előérzete támad, hogy mindent elsöprő szenvedélyéből majd tragédia fakad.

Amikor Júlia megtudja, hogy a kedves ismeretlen éppen egy Montague, siratni kezdi a sorsát:

Hová ragadtál szörnyeteg szerelmem.

Halálos ellenségem kell szeretnem.

A bál után Rómeó belopakodik Capuleték gyümölcsösébe, és az ablakon át kihallgatja, amint Júlia megvallja szerelmét az éjszakának:

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó ?

Tagadd meg atyád és dobd el neved !

S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé

S majd én nem leszek Capulet tovább.

Rómeó ekkor előlép a sötétből, és az elbűvölt szerelmesek megfogadják, hogy semmibe véve a családjaik között dúló ádáz ellenségeskedést titokban összeházasodnak.

Gondolván, hogy e frigy majd véget vet a Montague-ok és a Capuletek gyűlölködésének, a jóhiszemű, naiv Lőrinc barát beleegyezik, hogy másnap összeadja őket. Menyasszony s vőlegény nem maradhat együtt az esküvő után, de megbeszélik, hogy az éjjel találkoznak annál az ablaknál, ahol először fogadtak örök szerelmet. Boldogságuk azonban kurta létre ítéltetett, hamarosan megkezdődik a szerencsétlen véletlenek sorozata.

Az esküvőről hazafelé menet Rómeó egy Mercutio és Júlia harcias unokatestvére, Thybalt között zajló szópárbajba csöppen. Thybalt provokálja, de Rómeó nem akar harcolni újdonsült sógorával. Mercutiót megdöbbenti Rómeó látszólagos gyávasága, és kardot ránt, de Thybalt halálosan megsebesíti.

- Pokolra mind a két famíliát ! - kiáltja haldokolva.

Rómeó bosszút áll barátja haláláért, és leszúrja Thybaltot - a herceg ezért száműzi Veronából.

Távozása előtt Rómeó Júliával tölti az éjszakát, de hajnalban el kell válniuk. Amikor férje leereszkedik a kötélhágcsón, Júliának rémes víziója támad:

Amint ott lenn állsz, úgy nézel reám,

Mint egy halott a kripta mélyiről.

Rómeó Lőrinc barát tanácsára elmegy Mantovába, hogy ott várja be, amíg közzéteszik a titkos esküvőt. A barát még mindig meg van győződve arról, hogy ez majd végre békét szerez a két ádáz ellenség között.

Közben Júliát sürgetik a szülei, hogy nyújtsa kezét kérőjének, Párisnak, a veronai herceg sógorának.

Júlia Lőrinc baráttól kér tanácsot, hogy ne essen a bigámia bűnébe. A barát altató italt ad neki, ami negyvenkét órára tetszhalottá teszi. El fogják temetni, mondja a barát, ó meg majd értesíti Rómeót, aki érte jön, és magával viszi a száműzetésbe.

A tervbe azonban hiba csúszik, mivel Rómeó nem kapja meg a barát levelét. Az ifjú Montague hírét veszi felesége halálának és temetésének. Titokban visszatér Veronába, és belopódzik a Capuletek családi sírboltjába. A menyasszonyát sirató Párist találja Júlia ravatalánál, és megvív vele. Páris meghal. Rómeó megcsókolja a holtnak vélt Júlia hideg ajkát, és beveszi a mérget, amit magával hozott. Júlia magához tér, és megtalálja férje holttestét. Megértve, hogy miféle játékot játszott velük a végzet, Rómeó tőrével szíven szúrja magát. A tragédia helyszínére siető Montague és Capulet családnak a herceg elmarasztaló szavait kell meghallgatni: gyűlöletük eredménye ez a kettős halál. Végül a riválisok békét kötnek, és megfogadják, aranyból emelnek szobrot a két fiatal emlékének. A darab a herceg szavaival zárul:

Mert könnyel jegyzi majd a krónika,

Hogy élt s halt Rómeó és Júlia.

Éltek-e egyáltalán ?

A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbűvölő, történetük olyan szívbe markoló, hogy a színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa, Girolamo della Corte meg volt győződve a történet valódiságáról, és Verona történetéről szóló művében magabiztosan, de némiképp önkényesen 1303-ra tette a szerelmespár tragikus halálának időpontját. Maga Shakespeare, de legalábbis a kiadója nem hivatkozott történelmi előképekre. Az 1597-es nyomtatott kiadás “zseniálisan kiagyalt" tragédiának nevezi a darabot.

Az irodalomtudósok rámutatnak, hogy az efféle balsors sújtotta szerelmesek története már egyes ókori szerzők műveiben is megtalálható. Példaként említik a görög Xenophón Ephesziosz i. sz. II. századból származó elbeszélését, melynek címe Anthia és Abrocomas. Shakespeare azonban, úgy tűnik, sokkal közelebbi forrásból merített.

A Rómeó és Júlia történetéhez nagyon hasonlót beszél el Massuccio Salernitano 1476-ban írt Novellinója, amit ötven évvel később Luigi da Porto is megírt.

Az ő nemrég felfedezett írásában a “nemes szerelmesek"-et Rómeónak és Giuliettának hívják, és Shakespeare művének minden lényeges mozzanatát tartalmazza: két ellenséges veronai család, a Montecchiek és a Capellettiek viszálya kettős öngyilkosságba torkollik.

Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta ezt a történetet.

Az ő írását Pierre Boisteau de Launay lefordította franciára, és bekerült Francois de Belleforest Histoires Tragiques (Tragikus históriák) című gyűjteményébe is (1559).

A francia változatot 1562-ben Arthur Brooke Romeus and Juliet címmel versben, 1567-ben pedig William Paynter The Palace of Pleasure (A gyönyör palotája) címmel prózában angolra fordította.

Brooke azt írja, hogy ugyanezt a cselekményt “nemrég látta színpadon", ezért a tudósok feltételezik, hogy Shakespeare esetleg egy máig elveszett darabot adaptált, bár remekműve pontosan követi Brooke verses elbeszélését.

Háborúskodó itáliai családok

Bár Rómeó és Júlia alakját szinte bizonyosan az irodalmi képzelet szülte, a tragédia kerete - a családok háborúja - valóságos. A Montecchi és a Capelletti nevek (Shakespeare-nél Montague és Capulet) sem Da Porto leleményei. Dante Allighieri említi háborúságukat az 1320-ban befejezett Isteni színjátékban, a purgatóriumi szín hatodik cantójában:

Jöjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan a hű nemesség: légy bajukra balzsam !

De az irodalomkutatók minden eddigi fáradozása kudarcot vallott, hogy bármiféle történelmi utalást találjanak a valóságos Montecchik és a Capellettik viszályára.

Egy Olin H. Moore nevű amerikai történész sajátos megoldást javasolt a rejtélyre: “Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecchi és a Capelletti nem családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban.

Moore véleménye szerint e pártok valószínűleg a késő középkori Itália egymással folytonosan vetélkedő két nagy pártjának, a guelfeknek és a ghibellineknek a helyi frakciói lehettek.

A guelfek neve a német Welf szóból származik, ők szövetségi államot szerettek volna Itáliában, melynek élén a pápa áll.

A ghibellinek a Hohenstaufen-dinasztia ősi fészkéről kapták nevüket, és a német-római császárt támogatták abban a törekvésében, hogy egész Itáliára kiterjessze hatalmát.

A XII. század közepétől egészen a XIII. század második feléig tartó és Európát sújtó nemzetközi konfliktus a későbbiekben jelentéktelen helyi civakodássá korcsosult.

A ghibellinek egyik csoportja a Vicenza melletti Montecchio Maggiore után kapta a Montecchi nevei, ahol első gyűlésüket tartották, és sikeresen befolyása alá vonta a mintegy ötven kilométerre nyugatra fekvő Verona guelf uralkodóját. Arról azonban nincs adat, hogy a Montecchik valaha is összeütközésbe kerültek volna a cremonai ghibellinekkel, a Capellettikkel, akik jellegzetes kis kalapjukról, olaszul cappellettójukról kapták a nevüket.

Hogyan lett a két helyi pártból két gyűlölködő veronai család ?

A dologban valószínűleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra vonatkozó utalást családnevekként értelmezték. Luigi da Porto a legkényelmesebb megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta Rómeó és Júlia őstípusának történetét. Tőle aztán egyenes szál vezet a francia és angol átültetéseken át egészen William Shakespeare-ig.

A halhatatlan szerelmesek

A bájos északolasz városka, Verona látogatói nem gyötrik magukat a probléma megoldásával, hogy ott élt-e valóban Rómeó és Júlia. Legtöbbjük egyszerűen elfogadja a mesét, amikor belép a Palazzo di Capuletti kapuján, és megáll az erkély előtt, ahol Shakespeare feledhetetlen szerelmi jelenete játszódik.

A San Francesco-kolostorban elhiszik, hogy a titkos esküvő helyszínén állnak, az sem zavarja őket, hogy karthauzi szerzetesek éltek benne, Lőrinc barát pedig ferences rendbeli volt. Egy olyan kertben, mint a kolostoré, Lőrinc barát igazán gyűjthette a füveket, amiből elkészítette Júlia italát.

A turisták végül elmorzsolnak egy könnyet a homályos, bolthajtásos kriptában, ahol állítólag a szerelmeseket elérte a halál.

Kit érdekel, hogy bizonyítható-e, hogy valóban éltek a szerelmesek ?

Ami számít, az William Shakespeare lángelméje, aki halhatatlanná tette őket.